Umberto Nobile

Umberto Nobile (Lauro, 1885. január 21. – Róma, 1978. július 30.) olasz tábornok, sarkkutató, a léghajózás egyik úttörője.

Umberto Nobile
Született	1885. január 21. Lauro
Elhunyt	1978. július 30. (93 évesen) Róma
Állampolgársága	olasz (1946. június 18. – 1978. július 30.) olasz (1885. január 21. – 1946. június 18.)
Élettársa	Hermine Speier
Foglalkozása	fedélzeti mérnök airship pilot sarkkutató politikus pilóta
Tisztsége	member of the Constituent Assembly of Italy
Iskolái	Nápolyi II. Frigyes Egyetem (elektrotechnika, üzemszervezés)
Kitüntetései	Order of the Golden Kite Szent Olav-rend Knight of the Military Order of Savoy (1926. június 10.) Kongresszusi Aranyérem (1928. május 29.) Az Olasz Köztársasági Érdemrend főtisztje (1966. december 27.)
Sírhelye	Cimitero Flaminio
IMDb
A Wikimédia Commons tartalmaz Umberto Nobile témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Korai évei

Apja hivatalnok volt, ő Nápolyban járt középiskolába és a műegyetemre. 1908-ban szerzett mérnöki diplomát, egy repülő-bemutató hatására kezdett léghajózással foglalkozni. 1911-től tanult egy római repülőtervező iskolában, kötélpályákat is tervezett és épített. Az első világháborúban léghajókat konstruált, 1917-ben az Aeronautikai Tervezőintézet igazgatóhelyettese, a légierő tábornoka s a nápolyi egyetem tanára lett. Részt vett a polgári repülés fejlesztésében, léghajóik iránt több ország érdeklődött. Tervezett ejtőernyőket is, repülőgépek és helikopterek tervezésében is részt vett. 1922-ben meghívták Amerikába, de Mussolini hatalomátvétele hírére hazament, hogy megvédje üzemét a fasisztáktól. Mivel ekkor elkészült "N-1" léghajóját sok kritika érte, letette a pilótavizsgát, s maga vezette azt Olaszországban.

A sarkvidéken

A Norge útja

1924-ben merült fel egy északi-sarki légi expedíció ötlete. A norvég Roald Amundsen egy évvel később két hidroplánnal indult útnak, de csak a 87-ik szélességi fokig jutott. A sarkkutató Oslóban találkozott Nobilével, a következő próbálkozást már az ő átalakított léghajójával tette. A Norge fedélzetén 13 fő szállt fel Rómából 1926. április 10-én.. Az expedíció vezetője Amundsen volt, a léghajó kapitánya Nobile, a támogató pedig Lincoln Ellsworth. Leningrádon át mentek a Spitzbergákra, ahol még hárman csatlakoztak hozzájuk, s 1926. május 11-én indultak el. 17 óra alatt elérték a Sarkot, itt olasz, norvég és amerikai zászlót engedtek a jégre. Újabb 29 óra múlva meglátták Alaszkát, s kimutatták: a vélt Harris-föld nem létezik. Amerika és Európa is ujjongva fogadta a hősöket – Mussolini a pártba is beléptette Nobilét és társait. A diadalutat ízléstelen utózöngék kísérték: Nobile, Amundsen és Ellsworth összevesztek, ki írja meg az útról szóló beszámolót és könyvet, s ki vezette az expedíciót.

Az Italia útja

Nobile hiába lett párttag, második útja előtt a fasiszták igyekeztek az előkészületeket akadályozni – számukra Nobile túl vörös volt. 1928-ban mégis újra elindult a 19 ezer köbméteres, hidrogéntöltésű, hárommotoros léghajó, az Italia. A nagyobb teherbírású és lassúbb jármű az egy-kétszemélyes, túl gyors repülőgépnél alkalmasabbnak tűnt a kutatásra.

Az expedíció baj nélkül érte el a svalbardi Kingsbayt, itt találkoztak Citta di Milano hajójukkal. Első útjuk csak néhány órás volt, másodszor az Északi Föld felé indultak, de nem érték el. E háromnapos úton kiderült: a Ferenc József-föld és a Spitzbergák közt feltételezett Gillis-föld nem létezik.

Harmadszor május 23-án szálltak fel Grönland északi partja felé. A pólust másnap érték el, két órán át keringtek fölötte, de a rossz idő miatt nem ereszkedtek le. A visszaút igen lassúnak bizonyult az erős ellenszél miatt, a ködben nem tudtak tájékozódni, a léghajó ballonja a szél és havazás nyomása miatt több helyen felszakadt, sok gáz elszökött, és végül a jégnek ütköztek. A gondola kettétört, egyik része, kilenc emberrel és sok felszereléssel lezuhant. A másik darab így könnyebb lett, a szél elsodorta és eltűnt, hat utasáról többé semmit sem tudtak meg. Egy olasz, Pomella mérnök a zuhanáskor meghalt, a jégre zuhantak közül többen megsérültek, Nobile lába és karja is eltört. A léghajótöröttek felverték négyszemélyes vörös sátrukat, s rádión küldtek segélykérő jeleket. (Üzenetüket egy hajó fogta, de helyüket nem tudták azonosítani.)

A jégen dél felé sodródtak, öt nap múlva Foyn-szigethez értek, a Spitzbergáktól északkeletre. Itt sikerült egy medvét elejteniük, így legalább friss húshoz jutottak. Hárman közülük a jégen indultak a szigetek felé, őket csak július 10-én fedezte fel egy szovjet repülőgép. A csoport vezetője addigra meghalt, a két túlélő olaszt a Kraszin szovjet jégtörő vette fedélzetére. Időközben, június 3-án egy szovjet amatőr rádiós fogta Nobiléék segélykérését, s 20-án rájuk akadt egy repülő, amely leszállni nem tudott, csak élelmet és ruhákat dobott le. Június 16-án négy szovjet hajó indult megmentésükre, két nappal később felszállt Roald Amundsen is – az ő repülőgépe azonban valószínűleg lezuhant s a norvég felfedező eltűnt. A tábornál 24-én landolt egy svéd repülőgép, de ez csak Nobilét vitte el. Az expedíció öt megmaradt tagját végül a Kraszin-jégtörő vette fedélzetére.

Az Italia balesetéről olasz-szovjet film készült 1968-ban Mihail Kalatozov rendezésében: A jégsziget foglyai.

Élete az expedíciók után

Mivel Nobilét a legénységet hátrahagyva előbb vitték el, ezért később is sokan támadták, de még 1928 szeptemberében a Mussolini által kijelölt katonai vizsgálat felelősnek találta a tragédiáért, s a bizottság ítélete alapján megfosztották tábornoki rangjától és elbocsátották a hadseregtől. 1929-ben megírta és kiadta védekezését, amely elsősorban némi erkölcsi rehabilitációt hozott, a hivatalos körök továbbra is elzárkóztak személyétől, munkásságától.

1931-ben egy szovjet expedícióban vett részt, a Malinyin nevű orosz jégtörőhajón 1931 júliusában északi-sarki úton volt. Majd 1932-1936 közt a Szovjetunióban tervezett léghajókat. A háború után felülbírálták a döntést, újra az olasz légierő tisztje lett, tanított Nápolyban, s 1946-ban megválasztották az Alkotmányozó Gyűlés tagjának. A vitatott megítélésű sarkkutató 1978. július 30-án Rómában halt meg.

Magyarul megjelent művei

• Az "Italia" északsarki útja; ford. B. Sikor Magdolna, sajtó alá rend. Benda László; Délmagyarország, Szeged, 1930
• A Pólus, életem kalandja; ford. T. Tedeschi Mária; Gondolat, Bp., 1982 (Világjárók)

További információk

• Carlo Barbieri: L'organizzazione e l'uomo in imprese ad alto rischio. La spedizione polare del Dirigibile Italia, 1928. 18 gennaio 2002, Istituto Italiano di Cultura / A szervezés és az ember a veszélyes vállalkozásokban. Az Itália léghajó sarki expedíciója, 1928. 2002. január 18., Olasz Kultúrintézet, Budapest; Olasz Köztársaság Nagykövetsége, Bp., 2002