Átvilágítás. Egy orvosi kérdőív társadalomtörténete

Látás – tekintet – pillantás KOMMUNIKÁCIÓÉS KULTÚRATUDOMÁNYI TANULMÁNYOK Sorozatszerkesztô SZIJÁRTÓ ZSOLT LÁTÁS – TEKINTET – PILLANTÁS Szerkesztette Kovács Éva Orbán Jolán Gondolat Kiadó PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék Budapest–Pécs, 2009 Tartalom Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elôzetes engedélyéhez van kötve. Szerkesztés © Kovács Éva, Orbán Jolán, 2009 © Szerzôk, 2009 Kovács Éva: Előszó I. www.gondolatkiado.hu A kiadásért felel Bácskai István és Szijártó Zsolt Mûszaki szerkesztô Pintér László Olvasószerkesztô Kasznár Veronika Katalin Tördelô Keresztes Mária Borítóterv Nagy Róbert ISBN 978 963 xxx xxx x ISSN 1789-5499 A társadalomkutató optikai tudattalanja Gagyi József: Terep, éberség, csodálkozás Papp Ábris: Részt vevô tárgyiasítás, avagy a személyközi vizuális kommunikáció közelrôl történô vizsgálatának tapasztalatai Becze Szabolcs: Kutató tekintet –, kulturális tekintet –, megértô tekintet Gagyi Ágnes: „I’m so grassroots I could quote myself” Honnan ismerünk fel ma egy mozgalmat, ha látunk egyet? Minorics Tünde: Pillantás a maszk mögé Éber Márk Áron: A megfigyelô és megfigyelése. Luhmann megfigyelô fogalmától a „magyar társadalom” kulturális tagolódásának vizsgálatáig II. 7 15 31 50 65 75 87 Szkópikus rezsimek, késő modern panoptikumok Kövér György: A történész tekintete Erôs Ferenc: A kelet-európai zsidóság arca Bokor Zsuzsa: Átvilágítás.Egy orvosi kérdôív társadalomtörténete Baráth Katalin: Magyarországot látni. A Magyar Nemzeti Múzeum Magyarország története az államalapítástól 1990-ig címû állandó kiállításáról Baumann Tímea: „Meséld el, hogyan volt, mikor majdnem agyonütöttek a szerbek!”A délszláv háború diskurzusai és lokális elbeszélései a kopácsi magyaroknál Bogdán Mária: Latens rasszizmus a médiában. A média reprezentáció lehetôségei 103 116 126 142 156 176 III. „Azt látod,amit látsz” Wessely Anna: A könyv szeme Csanádi-Bognár Szilvia: A doboz meg a zsák. Néhány kísérlet a perspektíva és a test kapcsolatának meghatározására Farkas Noémi Tünde: „Et moriemur”. Az halálnak képe, halotti beszédben lerajzolva. A megfigyelt és megfigyelô helyzete a halotti beszéd és a temetési szertartás reprezentációján keresztül Fekete Ilona: Gombostûhegyen. Egy momentum az emberi szervek 18. századi ábrázolásában IV. 193 Vissza az elmélethez! Boros János: A látás talánya Horváth Péter: A feltörhetetlen mag és a transzgresszív tekintet Berkovits Balázs: Bentham és Foucault a Panopticonról Horváth Petra: Az Én valósága: a Valóság „mûvészete” Kukla Krisztián: A láthatóság alakzatai – Konrad Fiedler és Hermann von Helmholtz A kötet szerzői Előszó 208 224 238 „Soha nem onnan nézel rám, ahol megpillantalak” Biczó Gábor: Antropológiai tekintet, avagy a megkettôzött dokumentum Fenyvesi Kristóf: „Önarckép álarcokban”. Az önprezentáció és az öninterpretáció szerepe Friedrich Nietzsche gondolkodásmûvészetében Pócsik Andrea: Megfigyelés mozgásban Molnár Péter: Lacan a festészetrôl. Festéktüsszentô Hapci Benô mûvészete P. Müller Péter: A tekintet teatralitása és a test változó képe Hornyik Sándor: Poszthumanista tekintet? Gyenis Tibor „látványvilága” Kasznár Veronika Katalin: A zavart tekintet. Nádas Péter: Szerelem V. KOVÁCS ÉVA 255 269 289 305 315 331 347 363 375 393 403 417 433 Holbein 1533-ban készült Követek címû festménye két férfit ábrázol, elôttük középen egy elfordított, amorf, de azért nagyjából kör alakú lemezen azonosíthatatlan foltok láthatók, melyekbôl vagy egy sajátos tükör segítségével, vagy ilyen készség híján csupán egy bizonyos, ám meglehetôsen szokatlan nézôpontból ismerjük fel, mit is ábrázolnak (mellesleg egy koponyát). Egy idôben a lakásajtók kukucskálójába is ilyen anamorfikus üveget építettek be: amikor a lakó kinézett rajta, azt is látta a lépcsôházból, amit egy sima üvegen vagy lyukon keresztül nem. Cirklinek – amint azt Kövér György e kötetbe készített tanulmányából tudjuk – a rablónyelvben a börtönben a cellaajtón található egyszerû, üvegezetlen lesôlyukat nevezik. „A Losonczy Géza halálával kapcsolatos, börtönfolklór alapján elterjedt történet szerint egyik rabtársa a cirklin keresztül látta Losonczy meggyilkolását. A történet írott változata részben Kopácsi Sándor visszaemlékezésében maradt fenn – Tardos Tibor írói közremûködésével –, részben Tardos memoárjában. 1990 után, amikor szabadon meg lehetett interjúvolni a szomszédos cellában levô két hajdani rabot (Tardos Tibort és Varga Domokost), illetve terepszemlére lehetett menni a Fô utcai börtönbe, kiderült, hogy egyrészt a börtön azon részén, az ún. írószobáknál, ahol az események 1957 decemberében játszódtak, nem volt szemközti cella, ahonnan be lehetett volna látni Losonczy szobájába, másrészt a visszaemlékezôk (Varga Domokos ekkor szólalt meg az ügyben elôször) azt mondták, hogy ôk hallották, de személyesen nem látták a cellák elôterében történteket. Pontosabban: a cirkli külsô fedôlapjának belülrôl való elmozgatásával a másik fogolytárs látta, az aktuális elbeszélô viszont csak a zajokat hallotta.” Kövér György a történelem- és társadalomkutatói pillantás dilemmáit sûrítette a cirkli metaforájába. Kérdését magamnak így fordítottam le: hogyan pillantsunk a „kis tényekre”, amikor „nagy dolgok” vannak terí- ÁTVILÁGÍTÁS. EGY ORVOSI KÉRDÔÍV TÁRSADALOMTÖRTÉNETE BOKOR ZSUZSA Átvilágítás 127 gukkal a személyes élettörténetekkel, amelyek az orvosi gyûjtés során konstruálódtak (ezek értelmezésével néhány korábbi tanulmányomban próbálkoztam, lásd Bokor 2006; 2007). Egy orvosi kérdőív társadalomtörténete A TÖRTÉNET KERETE Kolozsvárnak az impériumváltás után nem csupán politikai és gazdasági változásokkal kellett szembenéznie, ugyanis az új hatalom a társadalom alapvetô összetevôinek újraértelmezését hirdette meg, a háború utáni káosz megszüntetésének és az elôzô politikai rendszer hibásnak ítélt mûködésébôl származó maradványainak teljes tisztogatását irányozta elô. Már az átmenet korai szakaszában a szexualitás volt egyike azon elsô tényezôknek, amely a hatalom ágensei szerint megváltásra szorult, ennek a reformnak egyik leghangosabb követelôje pedig maga az orvosi gárda volt, amelynek tagjai az új egészségügyi és városirányítási struktúrában a vezetô pozíciókat elfoglalták, és a szifilisz fenyegetô veszettsége elleni kísérleteiket népszerûsítve a nemzet megmentôinek kiáltották ki magukat. A következôkben egy kolozsvári nôi kórház történetének egy kis szeletét mesélem el, amely történet éppen ekkor, a gyors változások idôszakában kezdôdik. Egyetlen személy tevékenységén keresztül bemutatott intézménytörténet lenne ez, amely egy, a kórház speciális „ellenôrzô osztályát” vezetô (de nem vezetôi beosztásban lévô) orvos-pszichológus munkájára fokuszál. Sajátos adatfelvételi módszerek, orvosi attitûdök, orvos és páciens viszony körvonalazódik ebben a történetben, amelyben a fôszereplô kiemelt feladata a szexualitásuk miatt veszélyesnek ítélt prostituáltak adatainak felvétele és a velük való rendszeres kapcsolattartás volt. A hatalmi aktorként vallató, a páciens testét apró részekre szedô, a bôr alá világító „orvos” kikérdezési munkamódszereinek magyarázatát kísérlem meg azon korabeli testpolitikák és kortárs irányzatok összeolvasásával, amelyek az ô értelmezését irányíthatták. A tanulmány, mivel elsôsorban intézményvizsgálat és fentrôl közelítô olvasat kíván lenni, és mivel jelen pillanatban az adatgyûjtô orvos személyére és nem az általa kérdezettekre koncentrál, ezért nem vagy csak részben foglalkozik ma- 1919-tôl új egészségügyi intézmények jönnek létre nemcsak Kolozsváron, hanem egész Erdélyben. Kórházak, egészségügyi tanácsok, felügyelôségek alakulnak, valamint új orvosi pozíciók teremtôdnek más, nem egészségügyi intézményekben is (vö. Bokor 2005a; 2005b). 1919-ben az újonnan felavatott és alorvosi státusokból elôléptetett román orvosok megalapították Kolozsváron a nemi betegségek gyógyítására szakosodott Nôi Kórházat1, majd 1920-ban létrehozták a kórház többi al- és társintézményét is, amelyeknek elsôsorban az volt a feladatuk, hogy a prostituáltak kezelését, ellenôrzését, társadalomba való integrációját minél hatékonyabban ellássák. A Poliklinikai Mentôszolgálat (Ambulatorul Policlinic) és az Ellenôrzô Iroda (Biroul de Control) feladata volt a kórosnak és károsnak tartottak, elsôsorban a fô veszélyforrásként megjelölt szabad prostituáltaknak a felkutatása. Ezt az orvosi intézményrendszert a kórházzal együttmûködô Nôi Varroda tette teljessé, amely a „rossz útról megtért” vagy megtérni szándékozó nôket foglalkoztatta (az európai Magdolna-otthonok mintájára szállást és otthont nyújtott számukra, amelyért cserébe „nôi munkát” adott nekik, hogy visszataláljanak a társadalomba, vö. Stanca 1925, 60–61; 1929b, 537). „Ennek az irodának az volt a feladata, hogy egyenes és mûködô kapcsolatot teremtsen a kórház, a mentôszolgálat, az egészségügyi hivatal és a rendôrség között. (Az iroda vezetôje Balint Z. úr volt).” – írja a Nôi Kórház vezetôje (Stanca 1925, 62). Ugyanô egy másik alkalommal még részletesebben is kifejti, milyen feladatot szántak ennek az alintézménynek: „Az intézmény magja tehát az Ellenôrzô iroda volt, minden betegnek be kellett ide mennie, mindenkit itt regisztráltak és állandó ellenôrzés alatt tartottak, mindaddig, amíg az ellenôrzés szükségesnek találtatott” (Stanca 1929b, 539).2 De ugyancsak tôle tudjuk meg, hogy az ellenôrzô iroda vezetôjének más hatalmi szervekkel (egyház, katonaság) is kapcsolata volt, és rajtuk keresztül A kórház létrehozását Iuliu Moldovan sürgette, a létrehozásban segítették Ioan Totoianu, az akkori Egészségügyi Hivatal vezetôje és Coriolan Tătaru, az egyetem újonnan kinevezett bôr- és nemi betegségekre szakosodott tanszékének vezetôje. 2 A jelen tanulmányban található román szövegrészleteket magam fordítottam magyarra. 1 128 BOKOR ZSUZSA indirekt kontrollt gyakorolhatott az egyének fölött, pl. a személyes gyónást mint információforrást használhatta, és orvosi ellenôrzésre is bírhatta a nôket (Stanca 1929a, 355). Az orvosok itt is – akárcsak a 19. századi viktoriánus Angliában – megerôsítették a férfitársadalom nôkrôl szóló elképzeléseit: a nôi idegrendszer, testfelépítés csupán az anyai szerepekre, az affektív megnyilvánulásra rendelte a nôket: „az orvosok a nôket reprodukciós rendszerük termékeinek és foglyainak tartották” (Smith–Rosenberg–Rosenberg 1973, 335). Egy nagyváradi razziáról így számol be egy román napilap: „...a rendôrségre az éjszaka 154 lányt vittek be és regisztráltak, a rendôrségrôl pedig az ambulatóriumba szállították ôket, ahol orvosok megvizsgálták, és 18-nál különféle nemi betegségeket észleltek. Érdekesnek találjuk azt, hogy a 154 lányból 25-öt szûznek találtak. Mind ezeknek, mind az egészségeseknek dr. Ioan Matei fôorvos atyai tanácsokat osztott, és elmondta, hogy mi kell legyen egy lány küldetése” (Patria 1930. május 8.). Ez az újságcikk rendkívül sokat mond el a korszak (rendôr)orvosi felfogásáról: az orvos felhatalmazva érzi magát a szûz lányok és az egészséges nôk küldetésének hangsúlyozására, miután hatalmát kötelezô módon kiterjesztette rájuk: prostituáltként regisztrálta és alávetette ôket egy (az elsô) orvosi vizsgálatnak. Bálint Zoltán – magát doktor Bálintnak nevezte, felettesei csak domnul Bálintnak (azaz Bálint úrnak) hívták – orvostanhallgató fontos megbízást kap 1920-ban: a kolozsvári Nôi Kórház ellenôrzô irodájának vezetôje lesz, a már említett Dominic Stanca fôorvos és igazgató beosztottja, kollégája.3 Módszere sajátos volt, és jóval hatékonyabbnak bizonyult, mint egy egyszerû kórházi felmérés: a regisztrált betegekkel komplex interjúkat készített, amelyeket legtöbb esetben élettörténetekkel egészíttetett ki, a nôpáciensekkel teremtett bensôséges kapcsolat exkluzív termékei pedig Magát doktornak nevezi, de úgy tûnik, nem szerezte meg az orvosi diplomáját: a piarista gimnázium elvégzése után, 1916-ban iratkozott be az orvosi egyetemre, és összesen 5 félévet hallgatott (Karády–Nastasă 2004: 159). A Magyar Életrajzi Lexikon 1000–1990. szerint Bálint Zoltán (Temesvár, 1898. aug. 21. – Kolozsvár, 1978. dec. 29.) romániai magyar pszichológus, szakíró. A kolozsvári tudományegyetemen orvostudományt, lélektant és mûvészettörténetet hallgatott. Részt vett a Galilei Kör kolozsvári tanulókörének megszervezésében. Késôbb tisztviselôként, majd tudományos kutatóként dolgozott. Emellett 1919–20-ban felelôs szerkesztôje volt a Színház és Társaság címû hetilapnak, 1921-ben helyettes szerkesztôje a Hétfôi Hírlapnak. Részt vett a kolozsvári Lélektani Kutató Társaság alapításában. 1935-ben bekapcsolódott a Gusti professzor vezetésével mûködô falumonográfiai munkálatokba. A bukaresti csoportok számára tanfolyamot szervezett. A két világháború közötti években lélektani és szociálpszichológiai vonatkozású cikkei jelentek meg A Hírnök, az Erdélyi Iskola és a Clujul Medical címû lapban, 1948–49-ben a kétnyelvû Clinica et Laboratorium c. orvosi lapot szerkesztette, majd a II. világháború után a Korunk, a Clinica et Laboratorium és A Hét hasábjain publikált. 3 ÁTVILÁGÍTÁS. EGY ORVOSI KÉRDÔÍV TÁRSADALOMTÖRTÉNETE 129 a bordélyházból hazakerült prostituáltak levelei, illetve a bizalmasan átadott nôi naplók és elmondott élettörténetek voltak.4 E kórházi ellenôrzô irodai tevékenységet tekinthetnénk egyszerûen pszichológiai módszerek adaptációjának is, és mondhatjuk, hogy az egész nem más, mint a megfigyelés módszerének, a beszélgetésnek és a kérdôívnek explorációs módszerként való alkalmazása; a nem prostitúciós élethelyzetben élô, hazakerült prostituálttal való levelezést tekinthetjük kísérletnek; a kérdôív harmadik fejezetét pedig a szellemi fejlettségi szint mérését szolgáló pszichológiai tesztnek is olvashatjuk. A probléma azonban jóval komplexebbnek tûnik. Az intim térbe való behatolás szükségességét Bálintnál egy hármas érdeklôdési irány keresztmetszetében foghatjuk meg. Létezik egyrészt a tudományos érdeklôdés, amely a legmeghatározóbb. Ez egyrészt pszichológiai, pszichiátriai jellegû, amely elsôsorban a kérdôív módszerességében és az élettörténet megírásához készített tájékoztatóban mutatkozik meg. A pszichológiainál azonban sokkal erôteljesebben nyomja rá bélyegét erre a kutatásra az az irányzat, amely a korabeli orvostudományt uralta: az eugenika, a biopolitika, a páciens legrejtettebb zugába is bepillantani akarás. A tudományos érdeklôdés tette szükségessé a kérdôív kidolgozását, valamint a biográfiai adatok összegyûjtését szolgáló kérdôíves és élettörténeti módszer alkalmazását. Másodsorban létezik egy személyes motiváció is, amelyrôl keveset tudunk, bár igencsak meghatároz(hat)ta az orvos és páciens viszonyt: ez maga az a bensôséges (intim?) kapcsolat, amelyet Bálint a páciensek egy részével tartott fenn. Az élettörténetek egyes kiszólásaiból, a hozzá írott levelek gyöngédségre utaló mondataiból következtethetünk ezekre a viszonyokra. Harmadsorban pedig meg kell említenünk a szépírói érdeklôdést, amely az élettörténetek irodalmiasított átírásában nyilvánul meg. A prostituált alakja nemcsak a korabeli hatalmi diskurzus és a közbeszéd egyik fô komponense, de szépírók, újságírók is elôszeretettel használták. A mûvészeti érdeklôdésû, újságírói tapasztalattal rendelkezô Bálint is valószínûleg szépirodalmi alkotás megírására készült, amelyre végül tudomásom szerint nem került sor. Ebben az érdeklôdési keresztmetszetben többfajta „kutatói” attitûd körvonalazódik, a precíz adatgyûjtôtôl az értelmezô pszichológusig, a minden részletre kíváncsi orvostanhallgatótól a beavatkozó gyógyítóig. Az interjúkészítôi, a résztvevô megfigyelôi, a szemlélôi és az adatgyûjtôi pozícióban egyszerre szereplô megfigyelô különbözô attitûdöket ölt pillantásai ezek. 4 Az elemzés tárgyát képezô anyagok részben a budapesti (volt) Teleki László Intézet adattárából, részben az irattár örökösétôl, Vörös Balázstól származnak, akinek ezúttal is köszönetet mondok a segítségért. 130 BOKOR ZSUZSA AZ ÁTVILÁGÍTÓ ADATGYŰJTÔ Bálint nem osztotta azt a nézetet, hogy csupán a prostituáltak vonhatók felelôsségre a nemi betegségek miatt, többször is hangoztatva, hogy a szexuális aktusban (legalább) ketten vesznek részt, és a férfi éppen olyan terjesztôje a betegségnek, mint a prostituált nô, és ugyanolyan fontos szereplôje a prostitúciós intézményeknek.5 Kutatási modelljei azonban azt sugallják, hogy ô is felzárkózott a korabeli uralkodó nézetekhez – bizonyítják ezt munkamódszerei, amelyek egyrészt a számára munkaadó hatalmi intézmény, a kórház vezetôsége által támogatott eugenikai ideológia lecsapódásai, másrészt saját hatalmi pozíciójával járó, kérdezôi-vallatói státusához leginkább alkalmazkodó, a pszichológiából, pszichiátriából ismert eljárások, technikák. Munkája során évente több száz – kórházba utalt – páciensen kérdezte le azt a többoldalas, 50 kérdésbôl és vizsgálatok hosszú sorából álló kérdôívet, amelyet ô állított össze, és amelyet ennek okán Model Bálintnak nevezett el. Ez három nagyobb fejezetet tartalmazott: az elsô általános kérdéseket vonultatott fel, amelyek a megkérdezettek életútjára, családi helyzetére, gyerekkorára, jelenlegi életkörülményeire vonatkoztak. A második tömb a testi jellemzôket írta össze, a harmadik tömb pedig több pszichológiai tesztet tartalmazott. A kérdések vallatnak, kutatnak, elemeznek és osztályozva elkülönítenek. A kérdôív valamiféle klinikai, orvosi diagnózisát igyekszik adni a beteg személyének, a prostituálténak, és a teljes átvilágítást szolgálja: behatol az emberi testbe, szétbontja azt, a múltbeli emlékek közt kotorászik, és felállítja a „beteg” pszichológiai diagnózisát. Ezáltal az egyéni idô – a múlt (életút és örökölt testi-lelki tényezôk), a jelen (a beteg testi jellemzôivel és múltból eredô nyavalyáival) és a jövô (a reintegráció, valamint a gyógyítás lehetôsége) – teljes orvosi birtokbavétele történik meg. A kérdôív elsô fejezete a beteg életútját vizsgálja. A formális regisztráció kötelezô adatain kívül, amelyek a megkérdezett nevét, álnevét, foglalkozását, munkahelyét, lakcímét, valamint nemzetiségét, vallását, születésének idejét és helyét írják össze, az életút meghatározó eseményeire és történéseire kérdeznek rá. A szülôk kiléte, iskoláztatása, anyagi helyzete, a megkérdezett magzatkori és születési körülményei érdeklik. Ezek után több kérdés is vonatkozik a nemcsak elsôfokú, hanem távolabbi rokonok egészségi állapotára, az esetleges elhunytak halálozási okaira, ezek fogyatékosságaira. A családi körülmények leltározása után a gyerekkori fejlôdés szakaszait méri fel, majd az egyén kórtörténetére 5 Ezt az elképzelését A férfi része a prostitúcióban címû kéziratában részletesen kifejtette. ÁTVILÁGÍTÁS. EGY ORVOSI KÉRDÔÍV TÁRSADALOMTÖRTÉNETE 131 kíváncsi. Legrészletesebben a nemi élet és a prostituálódás kezdeti idôszaka érdekli: mikor, hogyan, mennyi ideig, kivel típusú kérdések következnek. Az utolsó néhány kérdés pedig arra kíváncsi, miként reagál a prostituált saját helyzetére, hogyan viselkedik abban (itt elkerülhetetlen kérdés a bûnözésre, öngyilkosságra való hajlandóság, kábítószer-fogyasztás, dohányzás), és miként szeretne kijutni abból. Ha formailag vizsgáljuk ezeket a kérdéseket, megfigyelhetô, hogy a kikérdezés nem mulasztja el a legapróbb részleteket sem, amelyek az életút során valamilyen módon döntô hatással voltak a prostitúció választására. A kérdôívezés ekkor már nem számít újdonságnak a szakmában, hiszen „a hosszú kérdéssorozatokra adott önéletrajzi válaszokat” maga az eugenikus Francis Galton szorgalmazta genealógiai és biográfiai munkáihoz (Galton 1874, 10). Ugyancsak a galtoni hatásnak köszönhetôen a kérdôívben igen nagy figyelmet kapnak a genetikai, örökletes tényezôk, a vérségi kapcsolatokban fellelhetô esetleges hibák, zavarok is. Galton szerint a mentális és fizikai jellemzôk kialakulásában fontos szerepe van az öröklôdésnek (lásd Galton 1892 [1869]; 1874) – ez az elv volt egyébként az ugyancsak Galton nevéhez fûzôdô és a román orvostársadalomban oly nagy népszerûségnek örvendô eugenika alapja is. A környezeti ingerek és a rájuk adott válaszok közötti függvénykapcsolat megállapítása, a viselkedések objektív leírására törekvés többek közt a behaviorista szemlélethez való részleges felzárkózását mutatja. Ez a látás rigorózus, pszichológus tekintetet sejtet, amely az emberi viselkedést nagymértékben külsô hatások eredményének tekinti, és amelyek ebben a Bálint-modellben éppolyan erôsek, mint maguk a genetikai tényezôk: ezt látszanak igazolni a szülôi házra vonatkozó kérdések, a szülôk anyagi helyzetének vizsgálata a kérdôív 10–12. pontjaiban, a családról való leszakadás körülményei, a prostituálttá válás okai a 30–32. kérdésekben, az öngyilkossági szándékra és a bûnözésre való rákérdezés a 41–42. pontokban stb. Az inger és a válasz közötti megfeleltetést ekként magyarázza az az összegzô, statisztikai elemzô tanulmány, amelyben a kórház igazgatójával együtt kérdôíves-interjús módszerüket értékelték: „A szülôi ház elhagyásának okait vizsgálva, biztos alapunk van a bordélyházba lépés okainak megismerésére” (Bálint–Stanca 1924, 7). A kérdôívek második része fiziológiai vizsgálat, a harmadik része pedig, mint már jeleztem, pszichológiai teszteket tartalmaz.6 A baj magában a Ezeket a Bálint–Stanca-féle értelmezésben csak részben dolgozzák fel, fôként a nemi betegséggel kapcsolatos adatok és a lélektani tényezôk közül a jövôbeli tervek érdekelték ôket leginkább. 6 132 BOKOR ZSUZSA páciensben kereshetô, benne él (születésétôl fogva és családi környezetének köszönhetôen), kimutatható, megnevezhetô és gyógyításra szoruló. A fiziológiai és pszichológiai teszt eredményei nem elsôsorban az okokat kutatják, és már nem a múlt szálaira mutatnak rá, hanem magára az okozatra, a jelenre, a tényre, az orvosolandóra koncentrálnak. Módszerei még erôteljesebben megvilágítják a deviáns személyek fizikailag és pszichológiailag degradált jellegét valló orvosi attitûdöt, amely a vizsgált személyeket „diszgenikusoknak” feltételezi7, akárcsak az eugenika korabeli követôi. A prostituáltak „degeneráltságáról” több írásban értekeznek a román eugenikusok is, többször szóba hozva a kor divatos témáját, a sterilizálást is. Itt azonban mindez nem a diszgenikus alanyok végleges eltávolításával, megsemmisítésével jár együtt,8 hanem a szigorú megkülönböztetéssel, bejegyzéssel és a társadalomba való visszahelyezés tervével: „Ha a degenerált szülôktôl született gyilkosokat a törvény felmenti és elmebeteg-intézetbe küldi, akkor a degenerációs úton az ôseitôl örökölt ösztöneiért a prostituáltat sem büntethetjük, hiszen ô nem tehet arról a parancsoló szükségrôl, amely ôt a bordélyba küldte” (Stanca 1922, 44). Ha a testi jellemzôk összeírását vesszük szemügyre, egyrészt teljességre törekvô leírásra tett kísérlettel állunk szemben. Ez az alapos és minden részletre kitérô „leltár” nyilván a regisztrálást, a megkülönböztetést, a tisztességestôl és normálistól való elkülönítést is szolgálja. A test leírása, az arányok és méretek megfigyelésekor észlelt rendellenességek megörökítésére tett kísérlet azonban finoman magában rejti a devianciára utaló esetleges fiziológiai jegyek feltérképezésének szándékát is. Az elsôdleges nemi szervek egészségügyi vizsgálata a legrészletesebb: ez látható egyrészt a szervi vizsgálatkor (mellek, külsô és belsô nemi szervek), valamint a 43–45. pontokban a nemi betegségek alapos kivizsgálásakor. Ugyanilyen jelentôséget kap az idegrendszer és az ehhez kapcsolódó élettani jellemzôk vizsgálata is, mint a látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás, beszéd és a reflexek. Azok a testrészek viszont, amelyek úgy tûnik, a legnagyobb Ebbe a kategóriába tartoztak a szellemi fogyatékosok, az elmebetegek, a bûnözôk, epilepsziások, a szenvedélybetegek, a betegek (tuberkulózisosok, szifiliszesek, leprásak és más nem krónikus betegségben szenvedôk), a vakok, a süketek, a testi fogyatékosok, hajléktalanok stb. akik a nyugati eugenikai minta szerint szociálisan inadekvát csoportok voltak és sterilizálásra ítéltettek (vö. Chase 1980). 8 A román eugenikusok törekvései részben eltérek a mintaadó nyugatiakéitól, állítja Maria Bucur több tanulmányában is, ugyanis ezeknek nem voltak meg a kellô eszközeik az örökölt és tanult tulajdonságok elkülönítésére, ezért ezeket óvatosabban kezelték, és inkább a diszgenikus jellemzôk eltávolításával és az egyén társadalomba való reintegrációjával foglalkoztak (Bucur 2002, 121). 7 ÁTVILÁGÍTÁS. EGY ORVOSI KÉRDÔÍV TÁRSADALOMTÖRTÉNETE 133 figyelmet érdemeltek, éppen a nôiség jellemzôi: a fej, az arc, a medence és a nemi szervek. A biológiai és a társadalmi nem összekapcsolódását azt hiszem, hogy ebben az esetben sem találhatjuk túlzásnak: a szexualitásból élô és „szexualitását kordába tartani nem tudó”, „szexuálisan a lejtôre jutó” nôk csoportjában meg kellett találni az(ok)at a közös jellemzô(ke)t, amely(ek) mind fizikailag, mind lelkileg mássá tették ôket. Hogyan mûködik ez a gondolatmenet? A másság keresésének elsô lépése a két biológiai nem definíciók általi, módszeres különválasztása. A 19. századi román higiénikusok szövegeiben korábban is teret kapott a nôi princípiumok és jellegzetességek hangsúlyozása (lásd Băluţă 2002), de késôbb ez még erôteljesebben van jelen az orvosi textusokban. A másság a nôi elsôdleges és másodlagos „nemi vonásokban” keresendô (Farkas 1918, 36), azokban az alapvetô különbségekben, amelyek a nôt nôvé teszik. Az elsôdleges vonások egyrészt fizikai jellemzôk, (nagyobb mell, kisebb testméretek, a „gyengédebb” nôi bôr, eltérô szôrzet stb.), másrészt az értelmi és érzelmi mûködésben felfedezett különbségek. A biológiai alapon történô szétválasztást a szexuális szokások, igények, ösztönök nemek szerinti különválasztása követi. A fizikai jellemzôk alapján történô elkülönítés után a másodlagos nemi vonások kerülnek nagyító alá: a lelki, érzelmi, szellemi tényezôk. Bálint kérdôíve is követi ezt a gondolatmenetet: a kérdôív harmadik fejezete korabeli vagy 19. századi pszichológusok, ideggyógyászok módszereire támaszkodva komplex pszichológiai teszteket tartalmaz. Ezeket a még alaposabb kivizsgálási szándék hozta létre, ugyanis többet ígértek, mint az életkörülmények vizsgálatai: „Úgy gondoljuk, hogy csak pontos lélektani vizsgálat után leszünk képesek magyarázatát adni a sok elhajlásnak, és annak a könnyelmûségnek, amellyel a romlottságnak adják át magukat mindenki számára, akik a testüket kívánják használni” – vallják a kérdôív készítôi (Bálint–Stanca 1924, 15). A pszichológiai teszt a fiziológiai teszttel együtt egy másfajta igazságot sejtet, mint az életútinterjúk – a megfigyelôét. A megfigyelt test egészen más, mint amit a személy birtokol, egy orvosipszichológusi tudás része. A lélektani analízis elôször is az orvos megfigyelésen alapuló következtetéseit leltározza: a páciens viselkedését, hangulatát, tájékozódási és számolási képességét, morális önértékelését, szégyenérzetét, társaihoz való viszonyulását analizálja, ezután egzakt méréssel, az igazi megismeréssel kecsegtetô pszichológiai tesztek sorozatával kísérletezik rajtuk. Grigorii Ivanovich Rossolimo moszkvai neuropatológus munkája alapján Bálint kérdôíve megrajzolja a beteg pszichológiai portréját, amelyen különbözô laboratóriumi vizsgálatra alkalmas mentális folyamatok mérhetôek, majd a Binet–Simon-intelligenciatesztet végzi el 134 BOKOR ZSUZSA rajtuk. (Ezt a módszert egyébként a feltalálóik elsôsorban gyerekek intelligenciaszintjének mérésére alkalmazták, többek közt a normális és nem normális közötti differenciálás céljából.) Bálint Ranschburg Pált, a módszert különbözô típusú fogyatékosokon végzett figyelem-, emlékezet-, érzelemvizsgálatok, a számoló-, olvasóképesség, írás-, rajzvizsgálatok feltalálójaként ismert, nemzetközi hírû neurológust ugyancsak mintaadónak tartotta, az ô szóösszerakási feladatát is alkalmazta a kérdôívezés során. A kérdôívvel begyûjtött adatok, mint látjuk, fôként arra szolgálnak, hogy belôlük általános következtetéseket vonhassanak le, statisztikák készülhessenek, azaz általános diagnózis megállapítását szolgálják. Az adatok összegyûjtése közben az orvosnak a gyûjtô szerepe jut, ami nemcsak gyûjtést, de diagnosztizálást, osztályozást is egyformán jelent. Az életút fragmentumait tisztázó elsô fejezetben a kérdések természete, csoportosítása, a bennük rejlô elôítéletek és elvárások ezt a latensen elemzô, „analizáló” tekintetet is sejtetik, de a második és harmadik részben a testi és lelki jellemzôk összeírásakor a kérdezô maga is mint értelmezô bújik ki a kérdések mögül, nagyítóval közeledik a megfigyelés tárgyai, a betegnek ítélt testrészek felé. Az interjúban a részt vevôk tudják, hogy megfigyelés tárgyai, és egy keveset tudnak a tudományos megismerés természetérôl is. Az interjúkészítô pedig nem titkolja el kilétét, vállalja tudományos szemlélôi pozícióját. Éppen ezért ez az orvos és páciens viszony talán ridegebb, merevebb és sablonosabb, de egyúttal átláthatóbb is, mint amikor az orvos az élettörténet gyûjtôje, a részt vevô megfigyelô, a partner szerepében tetszeleg. A VALLATÓ A kérdôívet kiegészíti egy másik, késôbbi kérdôívminta, amely az önéletírások részletes megírására ösztönöz vallomások formájában. Az alábbi utasítást is közli: „Gondolja nyugodtan át eddigi életét és mindazt, amit abban fontosnak lát, foglalja írásba. Tehát írja le az élettörténetét. De úgy, hogy abból ne hagyjon ki semmi olyan eseményt, élményt, befolyást, ami az életsorsának alakulására döntô hatással volt. Írásában törekedjék minél teljesebb ôszinteségre, nyíltságra és nagy pontosságra. Alább a kérdések hosszú sora következik. Ezeket olvassa át, mert életének átgondolását igen megkönnyítik.9 Már a chicagói iskola olyan korai felkentjei, mint Thomas és Znaniecki, a század elsô évtizedeiben alkalmaztak különbözô személyes dokumenA Bálint-féle kérdôívek bevezetô mondata. Az alábbiakban található kérdések ebbôl a kérdôívbôl származnak. 9 ÁTVILÁGÍTÁS. EGY ORVOSI KÉRDÔÍV TÁRSADALOMTÖRTÉNETE 135 tumokat (napló, élettörténet, levelezés) a társadalmi változások és a személy életútjának változása közötti összefüggések megértésére. Ôk kísérleteztek elôször az élettörténet, életszelvény szociológiába integrálásával (Pászka 2007, 25). Nem tudjuk, hogy Bálint Zoltán mennyire ismerte ezeket a szerzôket, az azonban világos, hogy Znanieckiék célkitûzéséhez nagymértékben hasonlít az a vállalás, amely munkásságát jellemezte: egy attitûd (jelen esetben a prostitúciós) felbukkanásának megértéséhez szükséges felismerni, hogy ez az attitûd mind az egyénre, mind a csoportra gyakorolt hatásként megjelent, illetve voltak már korábbi attitûdök, amelyeket ez az érték megérintett. Éppen ezért a társadalomtudós feladata megtalálni mind az értéket, mind pedig a hatását lehetôvé tevô korábbi attitûdöt (vö. Thomas–Znaniecki 2002, 49). A társadalmi csoportok szubjektív és a társadalmi élet objektív elemeinek korrelációja villan fel ebben a módszertani felfogásban is, de jóval intenzívebben, mint a kérdôívek esetében. Akárcsak a chicagói iskola szociológusainak, akik javítóintézetbôl szabadlábra helyezett fiúkkal íratták meg élettörténeteiket, Bálint számára is válaszként szolgálhatott a deviancia problémás kérdéseinek megválaszolásához a prostituáltak személyes élettörténete. Az élettörténetekhez fûzött magyarázatai, megjegyzései – akárcsak a kérdôív fiziológiai, pszichológiai fejezetei – általában a „valóság” másik oldalát mutatják meg, mint maguk az egyes szám elsô személyben leírtak. Az életrajzi adatok és a fiziológiai, valamint pszichológiai tesztek eredményeinek birtokában a vizsgálódót egy dolog érdekli: azokra a részletekre kíváncsi, amelyek az átvilágítás után sötét foltok maradtak az átlátszóvá tett bôr alatt. Nem az érdekli, miként meséli el a páciens saját életét, a „narratív interjú” csupán a további adatgyûjtés szempontjából érdekes. Van viszont valami, ami az elôbbi kérdôívhez képest újdonságot és a páciens viszonyulásának megváltozását eredményezi: az önvizsgálatra késztetés. Az önéletírás formailag nem az orvos-páciens dialógusából alakuló valóság, mint az elôbbi kérdôív, nem harmadik személyben lejegyzett történettöredékekbôl és mondatfoszlányokból áll. Ezek egyes szám elsô személyben írt önéletírások, monológok, fô követelményük pedig az ôszinteség. Bálint az élettörténetek és naplók összegyûjtése közben is gyûjtôként van jelen, közvetett megfigyelô, de szinte észrevétlenül irányítja a vallomástételt, ezért kevésbé hangsúlyos, passzív szerepet oszt magának. Kiszól a szövegbôl, olyan kérdéseket ismétel meg, amelyeket a „hivatalos”, kórházi felülvizsgálat, a kérdôívezés során már hallott a „beteg”. Pl.: „Miért lett kéjnô? Kívánja a férfiakat, a gyakori nemi élvezetet, vagy pedig életkörülményei, a könnyû kereset reménye, esetleg valami más érdek vitte rá?” 136 BOKOR ZSUZSA Neki, mivel ô az orvosi hatalom egyik képviselôje, (a rendôrhöz és a bíróhoz hasonlóan) joga van klasszifikálni, majd megváltozatni az egyes nôi életutakat. Akár úgy is, hogy szabadságvesztésre ítél(tet)i ôket. Az ô közvetítése révén kerül a prostituált a „hatalom” közelébe, egyrészt mert a róla készült adatokat ô továbbítja a hatalom felé, másrészt pedig mert a hatalmi diskurzus és az ebben foglalt teljes (elô)ítéletcsomag az ô tevékenysége révén és az általa képviselt intézmény révén válik megismerhetôvé a nôk számára. A narráció sok esetben több tekintetet is magába sûrít: az elbeszélôét, az orvosét és egy harmadikat, az olvasóét (ez utóbbi sokszor a választékos vagy választékossá erôltetett stílusban mutatkozik meg), de úgy, hogy mind az elbeszélôit, mind az olvasóit maga a beszédre késztetô látása irányítja, uralja. Éppen ezért az írás kötelesség, ez a vallomás olyas formája, mint a gyónás: nyomaszt, kötelez és feloldoz, elvégzése nélkül pedig a teljes kizáratás, a büntetés jár osztályrészül. Ezért a páciens engedelmeskedik, sôt alkalmanként egészen segítôkész: „Ami pedig az analízishez tartozó kérdések kiegészítését illeti, azt szeretném inkább élôszóval elmondani, mégis leírni nem lehet olyan jól. Tudom ugyan már akarnád tudni, de várjál türelemmel” – áll M. Bálinthoz írt levelében.10 Ugyancsak levélben érkezik egy másik ígéret is: „Doktor úr! Kérem ne haragudjon hogy ígéretemnek még ezideig nem tettem eleget. Jövô hó 15. én kész lesz, elôbb nem. Hogy miért, azt majd szóbelileg megmondom. Tisztelettel. Sz. I.11 Az írás azonban nemcsak köztelezettség, hanem a helyzet jobbulásának a reményét sejteti: a kérésnek eleget tevô páciens úgy véli, azáltal hogy felfedi titkait, a vallomás ereje feloldozza ôt, az orvossal való együttmûködés „gyógyulást” eredményez (ha nem is fizikait, de az ítéletektôl és elôítéletektôl való megszabadulást): „Egy szerelmi kaland, ami szóról szóra ugyanígy történt, ahogy ezt leírom. Azok, akik nem hiszik, hogy a félvilági nôk szeretni is tudnak, most meggyôzôdhetnek felôle” (L.). Ez azonban még mindig nem az a „majdnem szimmetrikus viszony”, mint amirôl Regina Morantz-Sanchez beszél (Morantz-Sanchez 2000). Ugyan ezek a betegségnarratívák is rögzítik az orvos és páciens alkuját az egészségesség és betegség határát illetôen (Morantz-Sanchez 2000: 299), ez az alku azonban másként alakul, mint egy más típusú beteg és kezelôorvosa között. Morantz-Sanchez ezt elsôsorban nem alárendelô viszonyként látja, hanem legtöbbször alkuhelyzetként szemléli, amelyben mindkét fél majdnem ugyanolyan hatással van a másikra, és ugyanúgy függ a M. története szóban hangozhatott el, mert csak Bálint jegyzeteit olvashatjuk. A szövegben található levél- és élettörténet-idézetek a Bálint-féle hagyatékból származnak. Lelôhelyük: Teleki László Intézet Dokumentációs Tára 2880/1–12. 10 11 ÁTVILÁGÍTÁS. EGY ORVOSI KÉRDÔÍV TÁRSADALOMTÖRTÉNETE 137 másiktól. Itt azonban mások a kórházba jutás körülményei (a nôi kórházba senki sem önszántából jelentkezik kivizsgálásra, hanem kötelezik, a mulasztásért pedig büntetés jár), ugyanakkor a beteg és deviáns kettôsége még erôteljesebbé teszi ezt az alárendelt helyzetet. Itt nem a magát betegnek érzô és orvosi kezelésre szoruló, hanem a beteggé tett, bejegyzett páciens a szereplô. Ha összehasonlítjuk a bálinti gyûjtés során megismert alapvetô narratív helyzeteket, azt láthatjuk, hogy ezek is ugyanannak a megismerésnek vannak alárendelve: a kérdôíves te-én reláció valójában egy interjúhelyzet, és mint jeleztem, a kérdésekben is intenciók fogalmazódnak meg, akárcsak a válaszokban. Ez egy kommunikációs folyamat, beszédhelyzet két szereplô között, „a párbeszédben levô feleknek rekonstruálni kell egymás intencióit” (Pászka 2007, 219). A kutató itt is – akárcsak az élettörténetek megíratása alkalmával – privilegizált helyzetben van, ô az, aki megismer, elemez, bár ez az interjúhelyzet sokkal közvetlenebb, mint az élettörténetek esetében, ahol „a dialógus monológgá alakul” (Pászka 2007, 228). A SZERETÔ: A KIVÁLASZTOTTAK „ORVOSA” VAGY RÉSZT VEVÔ MEGFIGYELÔ? Eléggé problematikus és nehezen rekonstruálható az a bensôséges kapcsolat, amelyet Bálint pácienseivel alakított ki. Errôl – fôként etikai meggondolásból és kellô információ hiányában – nem szeretnék részletesen írni. Csupán az intim közelség módszertani kérdéseirôl, lehetôségeirôl teszek megjegyzéseket, nyilván a vizsgált anyag kontextusában, és fôként a levelezések kapcsán. P. R., a napló írója így ír errôl a baráti, teljesen titokmentes kapcsolatról: „Oly sok mindent elmondottam magának, amit nem lett volna szabad, de tényleg igaza van magának, maga oly gyerekember, hogy maga elôtt nem szabad titkomnak lennie.” P. R. olyannyira megbízott orvosában, hogy saját naplóját is átadta neki. A pszichoanalitikusok óta nem ismeretlen az orvos-páciens (kezelô-beteg) viszonya, ezt a kapcsolatot maguk a pszichiáterek rendszerint problematizálják, sajátosként ítélik meg, és a gyógyítás részeként értékelik. Freud a páciens orvoshoz fûzôdô érzelmi (nem egy esetben szerelmi) viszonyát indulatáttételnek nevezte, és magát a folyamatot ugyanakkor a kezelés részének tartotta, mivel ebben a „régi konfliktus új kiadásait” vélte megteremteni (Freud 1994, 371). Didi-Hubermann az indulatáttétel újabb olvasatát adja, a kezelô és kezelt viszonyát (a Salpêtrière kórház orvosá- 138 BOKOR ZSUZSA nak, Charcot doktornak Augustine nevû páciensével való kapcsolatát) így értékeli: a hiszériás nônek a betegségbôl egyetlen haszna származik, a csábításé, a szimptóma által rávetôdô orvosi tekintet ajándéka. A vizsgáló orvos pedig ebben a transference állapotban azt várja el, hogy a beteg nô átadja magát az orvosi megismerési vágynak12 (Didi-Hubermann 2003, 172). Módszeres és rendkívül tudatosan végzett munkáját tekintve mindenképp úgy gondolom, a személyes viszony kialakítása jelentôsen hozzájárult a további adatok megszerzéséhez, és a közelebbi kapcsolatban ezek a nôk is, akárcsak Augustine, könnyebben elfogadták, hogy „az igazság modelljeiként” pózoljanak (Didi-Hubermann 2003, 154). A levelek sokszor napi rendszerességgel íródtak, és ami ennél is fontosabb: ezek rendszerint válaszok voltak a Bálint által írottakra, tehát aktív, intenzív kapcsolattartást sejtetnek. Bálint 1922-tôl 1926-ig levelezik B.-vel, 1921 júliusától 1921 szeptemberéig majdnem napi a levélváltás M.-mel, 1923–1924-ben C., 1922-ben R., 1923-ban egy ismeretlen nevû nô ír neki. A szövegekbôl úgy tûnik, mindannyian (de leginkább M. és B.) igencsak jó ismerôi Bálint életének, beavatottak mindennapjaiba. A levelek – mindegyikôjük szerelmes levél – korábbi meghitt pillanatokról számolnak be, írói pedig már átminôsült, sokkal inkább baráti, szeretôi, tehát mindenképp érzelmi és nem orvos-páciens viszonynak érzékelik a kapcsolatot. Hogy az orvos miként értékeli azt, nem tudjuk felmérni, hiszen a válaszlevelekkel nem rendelkezünk. Amit látunk: Bálintnak a nôk leveleire adott válaszai ugyanúgy írásra, vallomásra sarkallóak voltak, akárcsak az önéletírás-felvezetô. „Kívánságod szerint ôszintén beszámolok a mostani életemrôl” – írja B. Míg a nôk egy személyes viszonyt érzékeltek, addig – bevallatlanul is – az orvos a szemlélô-adatgyûjtô szerepével játszott: átírta a leveleket, kihúzott sorokat, tehát valószínûleg ezt az önkényesen általa szelektált tartalmat kívánta beemelni egy esetleges esettanulmányba. Ezek az átiratok pedig rendszerint nélkülözik a kedveskedô, a múlt eseményeire és a Bálinttal való kapcsolatra utaló sorokat. Bálint számára a nem klinikai, nem analízisre szánt személyes szöveg funkciót vált, nem a kapcsolattartás, hanem informatív szerepe válik jelentôssé. Az élettörténetek is újraíródnak ezekben a szituációkban, a nôk maguk értékelik másnak ezt a helyzetet az interjúkészítés helyszínétôl, a klinikai adatfelvételtôl: „Nagyon meg vagyok nyugodva arról, hogy nem mutatod meg az élettörténetet és kíváncsi vagyok mit szólsz a másikhoz amibe sok hazugság is van írva mert nem akartam teljesen Jung és Freud egyaránt kapcsolatban állt Sabina Spielreinnel, akit hisztériás tünetekkel Svájcba, a Zürich melletti burghölzli klinikára küldtek a szülei. Sabina volt az akkor huszonkilenc éves tanársegéd, Carl Jung elsô olyan betege, akivel pszichoanalitikus terápiát folytatott. A kezdeti orvos-páciens viszony szerelemmé alakult. 12 ÁTVILÁGÍTÁS. EGY ORVOSI KÉRDÔÍV TÁRSADALOMTÖRTÉNETE 139 ôszinte lenni leginkább azt néztem, hogy minél tragikusabb legyen” – így M., aki mintegy értelmezési útmutatóját adja saját élettörténetének. Nem tudjuk, hogy Bálint mindvégig részt vevô megfigyelô volt-e ezekben a „személyesnek álcázott” kapcsolatokban, vagy érzelmileg is bevonódott ezekbe. A levelek mindenképp meghitt szerelmi együttlétekrôl árulkodnak – ezeket, akárcsak az érzelmeket, nem tudjuk forrásokkal bizonyítani, és nem is a mi tisztünk ezek fölött ítélkezni. Míg adatgyûjtôi szerepe nyilvánosan vállalt pozíció, errôl tanulmányokban számol be, nem mondhatjuk el ugyanezt részt vevô megfigyelôi/szemlélôi pozícióiról. Akárcsak a részt vevô megfigyelô, aki terepmunkája után kontrollgyûjtést tart, Bálint is a hazaküldött prostituáltak otthoni viselkedésének részletekbe menô elemzésébe fog. Módszere pedig újból a pszichológiai kísérletet juttatja eszünkbe, amelynek során az orvos-pszichológus beiktat egy kísérleti tényezôt, megváltoztat egy feltételt, s méri ennek a megváltozott feltételnek a hatását. A fentiekben egy személy munkáját értelmeztem, módszerein keresztül egy egész rendszer mûködésére próbáltam választ adni. Az érdekelt, melyek azok a kutatási módszerek, amelyek szóra bírják, vallomásra késztetik a páciensi státusban kórházba utalt prostituáltakat, mely módszerek konstruálják meg tudományosan is a prostituált identitást. A munkáim során általam legizgalmasabbnak tartott kérdést, azt, hogy miként válik klinikai esetté a prostituált, fragmentáltan ugyan, de úgy gondolom, sikerült megválaszolnom. A megfigyelô személyének megfigyelése egy másik történeti dimenzióban rendkívül összetett feladat, mivel értelmezésünket nem tudjuk abban a kontextusban vizsgálni, „amelyben a találkozás történt, amelyben a történetek kifejtették egyszeri jelentésüket, s amelynek maga a kutató is alakító komponense volt” (Keszeg 2002, 25), azonban a szövegek effajta többirányú olvasata sajátos jelentéskompozíciókat eredményezhet, és különféle intézménytörténeti, társadalomtörténeti problémákat világíthat meg. FELHASZNÁLT IRODALOM BǍLUŢǍ, IONELA 2002 The construction of the feminine sexual identity through. The hygiene treatises: The second half of the 19th century Romania. Romanian Phylosophical Studies IV, 267–282. BOKOR ZSUZSA 2007 Szomorú számûzöttek a szerelem tündérkertjeiben. A két világháború közötti kolozsvári prostituáltak (szub)kulturális konstrukcióiról. In Jakab Albert Zsolt – Keszeg Vilmos 140 BOKOR ZSUZSA 141 (szerk.): Csoportok és kultúrák. Tanulmányok szubkultúrákról. Kolozsvár, Kriza Könyvek, 195–218. 2006 „Jeligém Nagyszerü öröm”. Úrinôk prostitúciója Kolozsváron a két világháború között. Tabula 9 (2), 161–185. 2005a A prostituált teste mint az orvosi hatalom önlegitimációs eszköze a két világháború közötti Kolozsváron. In Jakab Albert Zsolt – Szabó Á. Töhötöm (szerk.): Lenyomatok. 4. Fiatal kutatók a népi kultúráról. Kolozsvár, Kriza Könyvek, 65–100. 2005b Promiszkuus úrinôbôl futóbárcás, futóbárcásból hivatásos prostituált. Technikák a prostituáltak marginalizálására és a nemzeti térbôl való kizárására. Regio. 3, 47–66. BUCUR, MARIA 2002 Mişcarea eugeniştă si rolurile de gen. In Maria Bucur, Maria – Miroiu, Mihaela (ed.): Patriarhat s¸i emancipare în istoria gândirii politice românesti. Iasi, Polirom, 107–147. CHASE, ALLAN 1980 The Legacy of Malthus, the Social Costs of the New Scientific Racism. Urbana–Chicago–London, University of Illinois P. DIDI-HUBERMANN, GEORGES 2003 Invention of Hysteria. Charcot and the Photographic Iconography of the Salpêtrière. Cambridge–Massachusetts–London, MIT P. FARKAS GÉZA, DR. 1918 A férfi nemi életének élettana. In Nékám Lajos (szerk.): A nemibajok leküzdésének irányítása. A Nemzetvédô Szövetség Törvényelôkészítô Szakértekezletének Munkálatai. I. Budapest, A Nemzetvédô Szövetség a Nemibajok ellen, 33–52. FREUD, SIGMUND 1994 Bevezetés a pszichoanalízisbe. Hermann Imre ford. Budapest, Gondolat–Talentum. GALTON, FRANCIS 1892 Hereditary genius. An inquiry into its laws and consequences. London–New York, Macmillan and Co. (elsô kiadás: 1869). 1874 English men of science. Their nature and nurture. London, Macmillan and Co. KARÁDY VIKTOR – NASTASĂ LUCIAN 2004 The University of Kolozsvár/Cluj, and the students of the medical faculty (1872–1918). Budapest/Cluj-Napoca, CEU–Ethnocultural Diversity Resource Center. KESZEG VILMOS 2002 Homo narrans. Emberek, történetek és kontextusok. Kolozsvár, KOMP-RESS Korunk Baráti Társaság. MAGYAR ÉLETRAJZI LEXIKON: 1000-1990 2001 Budapest, Arcanum Adatbázis Kft. http://mek.oszk.hu/00300/00355/ MORANTZ-SANCHEZ, REGINA 2000 Negotiating Power at the Bedside: Historical Perspectives on Nineteenth-Century. Patients and Their Gynecologists. Feminist Studies. Vol. 26, No. 2, Women and Health. (Summer), 287–309. PÁSZKA IMRE 2007 Narratív történetformák – a megértô szociológia nézôpontjából. Szeged, Belvedere Meridionale. SMITH-ROSENBERG, CARROLL – ROSENBERG, CHARLES 1973 The Female Animal: Medical and Biological Views of Woman and Her Role in NineteenthCentury America. The Journal of American History. Vol. 60, No. 2 (September), 332–356. THOMAS, I. WILLIAM – ZNANIECKI, FLORIAN 2002 A lengyel paraszt Európában és Amerikában. Andor Mihály és Horváth Ágota ford. Budapest, Új Mandátum. FORRÁSOK BÁLINT ZOLTÁN – STANCA, DOMINIC 1924 Studiu statistic asupra 200 prostituate. Direcţiunea Regională XI. Sanitară, Cluj, Spitalul de Femei, Cluj (jelentés). A tanulmány olvasható még: Clujul Medical 9-10. 254–261. STANCA, DOMINIC 1929a Organizarea ambulatorului policlinic. Clujul Medical, IX. 7., 346–355. 1929b Zece ani de la înfiinţarea spitalului de femei şi ambulatorului policlinic Cluj (1919–1929). Clujul Medical, IX. 11., 535–546. 1925 Spitalul de femei şi ambulatorul policlinic din Cluj în cei cinci ani de funcţiune (1919–1923). Clujul Medical, 3–4. sz., 60–65. 1922 Rostul ambulatorului policlinic în combaterea boalelor venerice. (Extras din motivarea proectului de lege pentru reforma prostituţiei, cu concursul Dlui Z. Balint dela ambulatorul policlinic Cluj. Sănătatea publică, nov-dec., 41–50.