MESSZELÁTÓ
PALLÓS TAMÁS
Bizalomszintek
RECENZIÓ
DOI: 10.56699/MT.2023.4.11
ABSZTRAKT
Francis Fukuyama amerikai szociológus, történész, filozófus 1989-ben robbant
be a politika- és történelemfilozófia nemzetközi élvonalába A történelem vége
és az utolsó ember című könyvével. E vitákat kiváltó, sokat idézett, lelkesen terjesztett és hevesen cáfolt műve után született újabb nagyszabású tanulmánya,
az 1995-ben kiadott Bizalom, amelyben a „történelem után” kialakuló gazdasági világrendet vette górcső alá, méghozzá az emberi kapcsolatok sűrűbb és
lazább hálózatának vizsgálatával.
KULCSSZAVAK: bizalom, társadalmi tőke, család, rokonság, liberális demokrácia és gazdaság
A
Bizalom a közgazdaságtan és a társadalomtudomány kortárs klasszikusa; úgy is
mondhatnánk: interdiszciplináris kötelező olvasmány. Egyszerre az ismeretterjesztés jegyében gondosan kidolgozott történeti áttekintés, politikai, ideológiai pillanatkép a 20. század végéről és érdekes gondolatkísérlet, amelyet a jelen valósága lassan
az utópiák világába terel. Fukuyama már az előszóban tisztázza, mit vállal könyvével:
„azt mutatja be, hogy a gazdasági élet hogyan tükrözi, formálja, támasztja alá magát
a modern életet”, de tudományos tekintélyét védve és a szakirányú kritikákat beelőzve
azonnal meg is jegyzi: „biztos vagyok benne, hogy akik nálam jobban ismerik a tárgyalt
társadalmakat, számtalan ellenérvet, kivételt s az állításaimat cáfoló bizonyítékokat tudnak majd felsorakoztatni általánosításaimmal kapcsolatban”.
A Bizalom kérdéses alapállása – nevezetesen, hogy „mára […] gyakorlatilag valamennyi fejlett ország megteremtette vagy igyekszik megteremteni a liberális demokrácia
politikai intézményeit, és sok közülük a piacorientált gazdaságot is megvalósította” –
A történelem vége és az utolsó emberben kifejtett köveztetéseken nyugszik. Fukuyama a kiteljesedés lehetséges útját láttatva önmagát idézi: „Ahogy másutt már rámutattam, ez
a folyamat »a történelem végé«-t jelzi, ha a történelmet marxista-hegeliánus módon értelmezzük, hogy az emberi társadalmak összessége valamely végső cél felé halad.” E történelem végi – az elmúlt korok hibáival, izmusaival, egyenlőtlenségeivel, torzulásaival,
máltai tanulmányok 2 0 2 3 / 4 .
151
MESSZELÁTÓ
visszaeséseivel számoló, de azokat felülíró – „beteljesülés” módját pedig a következőben
látja: „…a fejlett országoknak egyetlen modelljük van és lehet, amelynek megvalósítására politikai és gazdasági rendjük megszervezésében törekedhetnek, s ez a demokratikus kapitalizmus”. Jóllehet Fukuyamának a gazdaság mindenekfölöttiségét hangsúlyozó
szakmai elfogultsága átjárja a modern – a hidegháború utáni – szabad világra vetített
„megváltásképét”, az emberi tényezőt természetesen ő sem hagyhatja figyelmen kívül:
„…manapság jóformán minden komoly elemző egyetért abban, hogy a liberális politikai
és gazdasági intézmények életképessége a civil társadalmak egészségétől és dinamizmusától függ”. Mi több, kimondva-kimondatlan az elérendő sikerhez szükség van a „konzervatív értékekre”, intézményekre, egyházakra, tekintettel arra, hogy a civil társadalom
„a családra épül, a legkisebb társadalmi közösségre, amely által az emberek részesei lesznek kultúrájuknak, s megkapják a szükséges képességeket, hogy a nagyobb közösségben
is helytállhassanak, s amelynek köszönhetően e társadalom tudásanyaga és értékei nemzedékről nemzedékre szállnak”.
A kultúra jelentősége immár a globális gazdaságban és a nemzetközi rendben is
növekedett. Fukuyama közli szellemi riválisa, a politológus Samuel P. Huntington
vonatkozó teóriájának rezüméjét is, miszerint „a világ a »civilizációs szembenállás«
korszaka felé halad, amelyben az embereket legfőképpen nem az ideológiájuk fogja
jellemezni, mint a hidegháború idején, hanem a kultúrájuk. Ennek megfelelően az
összeütközések nem a fasizmus, a szocializmus és a demokrácia, hanem a világ nagy
kulturális csoportjai: a nyugatiak, a muzulmánok, a konfuciánusok, a japánok, a hinduk stb. között fognak kirobbanni”. Tekintettel arra, hogy jelenünk sokkal inkább
Huntington vízióinak és elemzéseinek realitását igazolja vissza, különösen érdekes
Fukuyama akkori „kritikája” a Bizalomban: „Ott azonban már kevésbé meggyőző
Huntington érvelése, ahol arról beszél, hogy a kulturális különbségek szükségképp
összeütközések forrásai lesznek. Épp ellenkezőleg, a különböző kultúrák kölcsönhatásából eredő vetélkedés gyakran alkotó jellegű változásokhoz vezet…” Igaz, valóban
„számos esetét ismerjük annak, hogy a kultúrák ösztönzően hatottak egymásra”, de
2023-ban, az arab tavaszon, az Amerikai Egyesült Államok demokráciaexportjának
közel-keleti kudarcain túl, „Kelet” és „Nyugat” ismét kiélesedő vetélkedése, a menekültválság, az orosz–ukrán, izraeli–palesztin konfliktus, az afrikai ellentétek, belharcok közepette azt kell látnunk, nem Fukuyama liberálisdemokrácia-ideájának megvalósulása felé haladunk.
A japán-amerikai politikai filozófus Bizalom című könyvében alapvetően racionális;
következtetései, ha sajátosak is, a maga kialakította rendszeren belül logikusak, amelyeket gyakori – olykor fejezeteken belüli – ismétlésekkel, a sulykolás meggyőzőerejével
tudatosít olvasóiban. Alaptétele, hogy a gazdaság – mint a kultúra egyfajta kivetülése – a modern társadalmakban az emberi összefogás, társulás egyik legfontosabb legdinamikusabb közege lett. Jóllehet az „emberek tagadhatatlanul önzők”, a materiális
jólétükön, az egyéni szükségleteik kielégítésén túl vágynak rá, hogy egy nagyobb közös-
152
MESSZELÁTÓ
ségnek a tagjai lehessenek, és azt szeretnék, hogy tetteikkel kivívják embertársaik elismerését. Másképpen fogalmazva: mindenki arra törekszik, hogy a méltóságát elismerjék,
azaz a valódi értéke szerint becsüljék.
A tudományos elvárásoknak megfelelően Fukuyama már tanulmánya elején összegzi tézisét, hogy mivégre született meg ez a könyve. A gazdasági életet európai, távol-keleti
és amerikai példák alapján vizsgálva a következő
tanulságot szűri le: „…egy nemzet jólétét és verMindenki arra törekszik,
senyképességét egyetlen mindenütt észlelhető kulhogy a méltóságát elismerturális tényező határozza meg: a bizalom szintje az
jék, azaz a valódi értéke
adott társadalomban”.
szerint becsüljék.
A fejlett társadalomban a bizalom egyik fokmérője a „közösségi hajlam”, a különböző ügyekért,
egyebek mellett, ami Fukuyamát különösen foglalkoztatja, a kínálkozó gazdasági lehetőségekért való összefogás megléte és annak ereje, mértéke. Ez a „társadalmi tőke”, amely
– James Coleman amerikai szociológusra hivatkozva – az emberek csoportokba és szervezetekbe való eredményes kapcsolódása, de valójában az élet minden területén döntő
fontosságú társulás képessége. Coleman nyomán a szerző okfejtése nemesen konzervatív: „A társulás képessége pedig attól függ, hogy a közösségek értékei és normái menynyire azonosak, s hogy az emberek mennyire képesek az egyéni érdekeiket a nagyobb
csoportok érdekeinek alárendelni. A közös értékek bizalmat szülnek, s a bizalomnak,
mint látni fogjuk, nagy és mérhető gazdasági értéke van.” A probléma abból fakad,
hogy Fukuyama a liberális demokráciák ideális működésére vonatkozóan elszámolta
magát. Derűlátó, problémafeloldó nézetét korunkban írja felül a belharcok, háborús
konfliktusok keltette migráció, a jobb megélhetést célzó népvándorlás, illetve a nyitott
társadalom eszméje. E teljes szabadságra irányuló korjelenségek vallási nézeteket, eltérő kultúrákat, szokásrendeket figyelmen kívül hagyó sajátosságaiból fakadóan ugyanis
mára éppen a közös „nyugati” értékek és normák gyengültek meg, hogy helyüket még
inkább az egyéni érdek, a haszon, a jó(l)létérzés mindenekfölöttisége vegye át.
Fukuyama kellőképpen óvatos szerző, aki tudományos hitelességét védve folyamatosan polemizál önmagával is, előremenekül, ismereteinek végességére vagy nagy kutatási
terének mégiscsak lokális jellegére hivatkozik. Rendre olyan érzést kelt az olvasóban,
hogy ha a számtalan idézettel, közgazdasági modellekkel, birodalom-, ország- és cégtörténetekkel, vállalkozási formák eseteivel, statisztikai adatokkal alátámasztott hipotézise
amortizálódna, „nem válna be”, szakértői tekintélyét arcvesztés nélkül tudja megőrizni.
Az elemzőktől elvárt szenvtelenség, pártatlanság jegyében egy szociológiai kísérlet etikai
szempontból nem túl hízelgő eredményére hivatkozva így még ilyesféle sarkos közgazdászi állításokat is megoszt olvasóival: „A közgazdaságtan alaptétele az, hogy minden
cselekvő személyt egyedül az önzés hajt.” Vagy: „A modern közgazdászok hajlanak arra,
hogy a racionális célokat azonosítsák a maximális haszon elérésével, amin rendszerint
a legnagyobb fogyasztói jólétet értik.”
máltai tanulmányok 2 0 2 3 / 4 .
153
MESSZELÁTÓ
Fukuyama a szabadpiac, a verseny, a történelmet beteljesítő liberális haladás híveként bármennyire is progresszív, a tradicionális értékrenddel, a hagyományos „erős családdal”, a rokonsággal számolnia kell, ahogy az ideológiákon túl – ad absurdum – még
egyházi, spirituális tényezőkkel is. Persze ez nem meglepő, ha kötetét valóban a konzervatív és a liberális eszmerendszer szintézisének szánta. A fukuyamai egyensúlyozás jellemző technikáját tükrözi a vallás „hasznával” kapcsolatos kívülállóan naiv meglátása:
„A vallás akadályozhatja a gazdasági növekedést, például ha a piacok helyett egyházi
emberek állapítják meg a javak »igazságos« árát, s ha bizonyos kamatokat »uzsorakamatok«-nak minősítenek. A vallási élet bizonyos formái azonban piaci körülmények
között igen hasznosak lehetnek, mert a vallás hozzásegít a helyes piaci magatartás szabályainak az elsajátításához.”
Az Amerikai Egyesült Államok eddigi működési sikerét, világgazdasági súlyát biztosító fundamentumokkal ugyancsak kalkulál: „Univerzalisztikus politikai-jogi rendszerén kívül mindig volt egy központi kulturális tradíciója is, amely egységbe foglalta az
amerikai társadalmi intézményeket, és lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok uralkodó globális gazdasági hatalommá fejlődjön. Ez a kultúra, amely eredetileg egy bizonyos
vallási és etnikai csoport sajátja volt, később függetlenedett a gyökereitől, és minden
amerikai számára elérhető identitássá vált. […] Az amerikai demokráciát és az amerikai
gazdaságot nem az individualizmus vagy a kommunitarianizmus tette sikeressé, hanem
e két ellentétes tendencia kölcsönhatása.” A mából visszatekintve Fukuyama érdekesen
reflektál a 20. századi újvilági öntudatra, amely meggyőződés stabilitását a jelen globális
történései igencsak megroppantották: „Sok amerikai, köztük számos nagy tudású szociológus is úgy véli, az amerikai kultúra egyetemes, s a többi társadalom, ahogy modernizálódik, végül mind átveszi.”
A szerző eshetőségeket mérlegelni igyekvő munkamódszerét, váteszi óvatosságát
jól jellemzi az általa vizionált „beteljesülésre” vonatkozó, a múlt hagyományos értékeinek kegyesen engedő egyik eszmefuttatása is: „A történelem végén elterjedő liberális demokrácia ennélfogva nem teljesen »modern«. A demokrácia és a kapitalizmus
intézményei csak akkor működnek megfelelően, ha bizonyos premodern kulturális
szokások továbbra is együtt élnek velük, és biztosítják, hogy zavartalanul elláthassák
feladataikat.”
A Bizalomban Fukuyama azt igyekszik megfejteni, hogy milyen lesz/lehet a jövő társadalma és (globális) gazdasági élete. Előbb az „örökölt etikai szokások összességét” jelentő kultúra szerepét, illetve a társas (családi és nem rokoni) kapcsolatok rendszerének
sajátosságait vizsgálja, majd négy, általa kiemelten „családcentrikusnak” titulált ország,
Kína, Franciaország, Olaszország és Dél-Korea speciális társadalmát és gazdaságát teszi
nagyító alá, aztán összehasonlítja őket a „magas bizalomszintű” Japán és Németország
„karakterével”, végül pedig a „társulás művészetében” szerinte hanyatló, ám annak idején kétségtelenül ezen a téren is olvasztótégelyként szolgáló Egyesült Államok 1990-es
évekbeli valóságával.
154
MESSZELÁTÓ
Fukuyama következtetéseinek egybevágását, azonosságát hangsúlyozva visszatérően,
már-már mantraszerűen ismétli művének annotációját az egyes részek elején a kifutást
elővételezve, máskor a nagyobb egységek végén, „tanulságként”. Például: „…mint […]
látni fogjuk, Japán, Németország és az Egyesült Államok nagyrészt azért váltak a világ
vezető ipari hatalmaivá, mert bővében voltak a társadalmi tőkének és a társas készségnek, és nem vice versa.” Célirányos helyzetfeltárása során máshol így érvel: „Ahogy az
Egyesült Államokba bevándorlók közül sokan azért boldogulnak, mert sajátos kulturális
tradícióikat össze tudják hangolni egy liberális társadalom szabadságával, úgy az iparban
is azok az országok törnek az élre, amelyek régebbi intézményeiket és/vagy kulturális
sajátságaikat eredményesen párosítják egy liberális gazdasági rendszer lehetőségeivel.”
Tehát Fukuyama a bizalomszintek szempontjából úgy elemez társadalmakat, hogy
a kultúra egyik sajátos – számára kifejezetten a gazdasági élet szempontjából fontos –
szegmensét, a sikeresség kulcsmomentumát, az új társulások létrehozásának képességét
méltathassa. A családon és a rokonságon túl a „társadalmi tőke” egyéb formáit veszi
számba, aszerint rendszerezve, értékelve, láttatva az adott országokat (népeket, csoportokat, közösségeket, cégeket, új ipari struktúrákat stb.), hogy a társadalomalkotók milyen magas fokú bizalommal, illetve spontán társulási készséggel rendelkeznek.
A hidegháború kora utáni új világrendet, a közép- és kelet-európai országok demokratizálódását, a feltörekvő Ázsia, benne Kína gazdasági felemelkedését is fürkésző
kötetének végkövetkeztetéseiben – a korábban emlegetett szakértői hitelességmegtartás
jegyében – Fukuyama meglehetősen óvatossá, ha tetszik, „megengedővé” válik. El kell
ismernie: nincs egyetlen üdvözítő módszer, mindenhol egyformán érvényesülő/érvényesíthető „technika”. „Az eddigiek alapján bizonyára világossá vált, hogy a gazdasági
fejlődésnek nincs ázsiai modellje, csak modelljei vannak, mint ahogy az a »konfuciánus
kihívás« sem egységes, amit a Nyugat érez.”
A szerző önmaga kritikáját is nyújtva kérdésfelvetéssel összegez: „Az alapvető intézményekben világszerte tapasztalható konvergencia a liberális demokrácia és a piacgazdaság felé arra késztet bennünket, hogy feltegyük magunknak a kérdést: vajon elérkezett-e a »történelem vége«, amikor is a történelmi fejlődés általános folyamata eléri
csúcspontját, de nem a marxista felfogás szerinti szocializmusban, hanem a hegeli elképzelés szerinti polgári liberális társadalomban.” Belátja, hogy a könyvében tanulmányozott hagyományos kultúrák egyike sem (volt) képes „tisztán liberális” elgondolás szerint
létrehozni a modern kapitalista gazdasági rendszert.
A Bizalom záró részében sorjáznak a fukuyamai „feloldások”: „Noha a liberalizmust
annak idején az a törekvés hozta létre, hogy a vallást száműzzék a közéletből, a legtöbb
liberális teoretikusnak mindig is az volt a felfogása, hogy a társadalmi életből nem lehet
és nem szabad kizárni a vallást.” Mi több: „A modern liberális politikai és gazdasági intézmények nemcsak hogy jól megférnek a vallással és a kultúra más hagyományos összetevőivel, hanem támogatásukkal többnyire jobban is működnek.” Közben óhatatlanul
elszólva magát a „szabadgondolkodók” alapvető tévedésére is rávilágít: „A liberálisok
máltai tanulmányok 2 0 2 3 / 4 .
155
MESSZELÁTÓ
meg vannak győződve arról, hogy az emberek a felszín alatt alapjában véve egyformák
az egész világon, s hogy a kommunikáció fejlődésével jobban megértik egymást, és ez
megkönnyíti az együttműködést.”
Fukuyama az eltérő kultúrák sokféleségével szembesülve mintha megadóan feltenné
a kezét, hiszen tanulmányának nincs leszűrhető, a liberális gazdaság ideáját alátámasztó tudományos tanulsága, inkább csak „etikai”: „Ezeket a különbségeket összebékíteni
ugyan nem lehet, de méltányosan összehasonlítani igen. Aki komolyan akar idegen kultúrákkal foglalkozni, természetesen nem kezdheti azzal, hogy a sajátja alapján értékeli
őket. Másrészt a kultúrák összehasonlító tanulmányozásának az Egyesült Államokban
az egyik legnagyobb akadálya az a – politikai célzatú – felvetés, hogy valamennyi kultúra
eredendően egyenlő.”
Tanulmányának jelentőségét a szerző zárásként egészen lecsupaszítja, mintha az
pusztán a liberális demokrácia mellett érvelő védőbeszéd lenne: „A jelen könyvben tárgyalt esetek jó része afféle tanmese, amely a túlságosan centralizált politikai hatalom
veszélyeire és ártalmaira figyelmeztet.”
A Bizalom végső soron mégiscsak annak belátása, amit mai olvasói már tudnak: csak
délibáb a „történelem végén” beteljesülő liberális demokrácia, ahogy globális érvényű,
mindenre és mindenkire kiterjeszthető, egyformán üdvös gazdaságpolitika sem létezik.
Francis Fukuyama: Bizalom, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2022
(első magyar kiadás: 1997)
156
MESSZELÁTÓ
Levels of Trust
ABSTRACT
American sociologist, historian and philosopher Francis Fukuyama burst onto
the international political and historical scene in 1989 with his book, The End
of History and the Last Man. This provocative, widely quoted, enthusiastically
disseminated and vigorously refuted work was followed by his major new study, Trust, published in 1995, in which he examined the economic world order
emerging ‚after history’, by examining the denser and looser web of human
relations.
KEYWORDS: trust, social capital, family, kinship, liberal democracy and
economy
PALLÓS TAMÁS | Újságíró, szerkesztő, szakíró, az Új Ember Mértékadó című kulturális rovatának vezetője.
máltai tanulmányok 2 0 2 3 / 4 .
157