Location via proxy:   [ UP ]  
[Report a bug]   [Manage cookies]                
Ugrás a tartalomhoz

Horn-fok

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Horn-fok
A Horn-fok látképe dél felől
A Horn-fok látképe dél felől
Közigazgatási adatok
Ország(ok) Chile
RégióMagellán-szoros és Chilei Antarktika
Földrajzi adatok
KontinensDél-Amerika, Amerika
SzigetcsoportHermite-szigetek
SzigetHorn-sziget
Óceánaz Atlanti- és Csendes-óceán határa
Elhelyezkedése
Horn-fok (Tűzföld)
Horn-fok
Horn-fok
Pozíció a Tűzföld térképén
d. sz. 55° 58′ 48″, ny. h. 67° 17′ 21″55.980000°S 67.289167°WKoordináták: d. sz. 55° 58′ 48″, ny. h. 67° 17′ 21″55.980000°S 67.289167°W
Dél-Amerika déli részét ábrázoló térkép, rajta a Horn-fok, a Drake-átjáró és a Déli-Shetland-szigetek
Dél-Amerika déli részét ábrázoló térkép, rajta a Horn-fok, a Drake-átjáró és a Déli-Shetland-szigetek
A Wikimédia Commons tartalmaz Horn-fok témájú médiaállományokat.

A Horn-fok (hollandul Kaap Hoorn, spanyolul Cabo de Hornos) a chilei Tűzföld (Tierra del Fuego) szigetvilág és ezzel az amerikai kontinens legdélebbi pontja, amely a Horn-szigeten található.

A Horn-fok Dél-Amerika legdélebbi pontja és a Drake-átjáró északi határa, hosszú évekig a világ körüli kereskedelmi forgalmat lebonyolító vitorlások útjának egyik fontos állomása volt. A fok körüli vizek azonban különösen nagy veszélyeket rejtettek a vitorláshajóknak, mivel gyakoriak az erős szelek, az erőteljes áramlatok és az Antarktiszról leváló jéghegyek, emiatt a fok körül igen sok hajótörést jegyeztek fel.

A Horn-fok megkerülését a Panama-csatorna megnyitása tette jórészt feleslegessé 1914-ben. Azonban a fok megkerülése ma is a hajózás egyik nagy kihívása, és számos jacht hajózik erre ma is, legtöbbször a föld körüli vitorlásversenyek részeként. Ezek a hajók is általában a Horn-foktól északra található csatornák egyikét választják, bár néha horgonyt vetnek a sziget öbleiben és jó időben meglátogatják a Horn-szigetet. Számos rangos nemzetközi vitorlásverseny, mint pl. a Volvo Ocean Race, a VELUX5OCEANS és a Vendée Globe útvonala vezet erre, és a föld körüli hajózás sebességrekordját megdönteni kívánók is erre szoktak hajózni.

Neve

[szerkesztés]

A fok eredeti neve "Kaap Hoorn" volt, amelyet a holland Willem Schouten adott szülővárosáról a hollandiai Hoornról. Az elnevezést az angol és a spanyol nyelv is átvette, de mindkét nyelvben mást jelent (az angolban "szarv", míg a spanyolban "tűzhely" a jelentése a "horn", illetve a "hornos" szónak).[1]

Fekvés és domborzat

[szerkesztés]
A chilei haditengerészeti támaszpont fő épülete

A Horn-fok a dél-amerikai kontinenshez tartozó legdélebbi fekvésű szárazföld, amely a d. sz. 55° 58′ 48″, ny. h. 67° 17′ 21″55.980000°S 67.289167°W koordinátákon található. A fok a Hermite-szigetek néven ismert szigetcsoport egyik tagján, a Horn-szigeten található, a részben Chiléhez, részben Argentínához tartozó tűzföldi szigetvilágban.[2][3]

A Horn-fok jelzi a Drake-átjáró legészakibb pontját, az átjáró Dél-Amerika és az Antarktisz között fekszik. Az Atlanti-óceánt és a Csendes-óceánt elválasztó képzeletbeli vonalat a fokon keresztülhaladó hosszúsági kör jelöli ki.[4] Maga a sziget a Cabo de Hornos Nemzeti Park területén van.

A fok Chile part menti felségvizein található, és a chilei haditengerészet egy támaszpontot üzemeltet a Horn-szigeten, amelynek részei a szálláshelyek, kápolna és egy világítótorony.[5] A támaszponttól nem messze található egy emlékmű, amely egy albatroszt ábrázol, és a fok körüli veszélyes vizeken életüket vesztett hajósok emlékére emelték.[6]

Bár a támaszpont és az emlékmű a szigeten található, de nem a fok közvetlen közelében van, mivel a Horn-fok mind a tenger, mind a szárazföld felől nehezen közelíthető meg. Az „igazi” Horn-fokon egy 4 méter magas, üvegszálból készült világítótorony található, amelynek fénye kb. 23 km-ről látható.

A szigeten az éghajlat és az erős szelek miatt egyáltalán nem nőnek fák, de a növényzet a rendszeres csapadéknak köszönhetően nagyon dús. A hideg, nyugaton nedves, keleten száraz éghajlat sok szokatlan állatnak ad otthont, a Horn-fok a Magellán-pingvin elterjedési területének legdélebbi pontja, de számos más különleges madárfaj él még itt, mint pl. az óriás viharmadár és a dolmányos albatrosz, a röpképtelen óriás-gőzhajóréce és a Magellán-harkály.[7][8]

Éghajlat

[szerkesztés]
A Horn-fok a chilei haditengerészeti támaszpont felől nézve

A környék éghajlata meglehetősen hűvös, mivel közel található az Antarktiszhoz. A szigetcsoporton nem üzemel meteorológiai megfigyelőállomás, de egy 1882–83-ban végzett méréssorozat megállapította, hogy egy év alatt 1357 milliméter csapadék hullott, míg az éves átlagos hőmérséklet 5,2 °C fok volt. Az átlagos szélsebesség 30 km/óra volt, míg egyes széllökések elérték a 100 km/órás sebességet az évszaktól függetlenül.[9]

A 146 km-rel északabbra fekvő Ushuaia városában végzett megfigyelések alapján nyáron (január–február hónapokban) a legmagasabb hőmérséklet 14, a legalacsonyabb 5 °C, míg télen (július) a hőmérséklet 4 és –2 °C között ingadozik. A tenger közelsége miatt az idő általában borús, felhős.[10]

Minden évszakban sok csapadék hullik, a 109 km-re délnyugatra található Diego Ramirez-szigeten lévő meteorológiai állomás adatai szerint a legtöbb csapadék márciusban hullik, átlagosan 137,4 milliméter, míg októberben a legkevesebb, átlagosan 93,7 milliméter.[11] Legtöbbször erőteljes szél fúj, de leginkább télen vannak viharos szelek: nyáron a Horn-fok körül az idő 5%-ában viharos erejű szél fúj jó látási viszonyok mellett, míg télen az idő 30%-ában mérnek viharos szeleket rossz látási viszonyok mellett.[12]

Ennek megfelelően a Horn-fok megkerülése a vitorlás hajók korszakában igen veszélyes vállalkozás volt, és a hajók legtöbbször heves viharban hajóztak erre.

Politikai viszonyok

[szerkesztés]

A Horn-fok és a Horn-sziget a chilei Cabo de Hornos járás része, amelynek központja Puerto Williams, a járás az Antártica Chilena tartományhoz tartozik, amelynek központja szintén Puerto Williams. A tartomány pedig a Magellán-szoros és Chilei Antarktika régió (Magallanes és Antártica Chilena) része.[13]

A Puerto Williams-től pár kilométerre délre található Puerto Toro a Horn-fokhoz legközelebb eső, egyben a Földön legdélebbre fekvő település.

Hajózási útvonalak

[szerkesztés]
Jéghegy széléről leváló williwaw szél

Számos lehetséges hajózási útvonalon lehet megkerülni Dél-Amerikai legdélebbi részét. A Magellán-szoros a kontinens és a Tűzföldi szigetcsoport között található és a legnagyobb – bár legszűkebb – hajózási útvonal, amelyet jóval a Horn-fok felfedezése előtt már használtak. A Beagle-csatorna Tűzföld és Isla Navarino sziget között található, bár meglehetősen nehezen hajózható, illetve számos hajózási útvonal fekszik a foktól északra található Wollaston és Hermite szigetek között.[14]

Mindegyik útvonalon azonban nagy veszélyt jelentenek a hirtelen széllökések, a tengerészek által williwaw-nak nevezett szelek, amelyek minden figyelmeztetés nélkül csapnak le az átjáróban hajózókra.[15] A szűk hajózási csatornák miatt a hirtelen, heves széllökés nagy veszélyt jelent, mivel könnyen a part menti sziklákra sodorhatja a hajót.

A Horn-fok körüli vizek és a Drake-átjáró nyílt tengere (amely a legszélesebb pontján 800 km széles) megfelelő helyet biztosít a vitorlás hajóknak a manőverezéshez és a változó szelekhez való alkalmazkodáshoz. A viharos szelek által felkorbácsolt hullámok ellenére a legtöbb hajó és vitorlás inkább ezt az útvonalat választja.[1]

Hajózási veszélyek

[szerkesztés]

Számos tényező nehezíti meg a Horn-fok körül a hajózást és tette ezt az útvonalat a világ egyik legveszélyesebb hajózási útvonalává. Az átjárók szűkössége rendkívül megnehezítette a manőverezést, és déli óceánokon általában is nehéz volt hajózni a viharos szelek miatt, a Horn-fok fekvése pedig szélsőségesen déli (összehasonlításképpen, az Afrika déli csücskénél található Agulhas-fok a 35° déli fokon, míg Új-Zéland legdélebbi pontja is csak a 47° déli szélességi fokon fekszik).

A 40° déli szélességi fok alatt a szelek akadálytalanul fújhatnak nyugatról keletre, mivel szinte semmilyen szárazföld nem állja útjukat – a hajósoknál az üvöltő negyvenesek nevet kapták ezek a szelek. Délebbre a még veszélyesebb a dühöngő ötvenesek és a sikoltó hatvanasok fújnak, amelyek miatt a keleti irányban hajózó vitorlások próbálnak közel tartózkodni a 40. déli szélességi fokhoz. A Horn-fok megkerüléséhez azonban szükséges az 56° déli szélességi fok alá, vagyis a legvadabb szélviharok térségébe hajózni.[16] A szeleket még veszélyesebbé teszi, hogy az Andok déli vonulatai és az Antarktisz közötti, viszonylag keskeny csatornában még inkább felerősödnek a szelek.

A déli óceánokon uralkodó viharos időjárásnak megfelelően hatalmas hullámok alakulnak ki, amelyek akadálytalanul vándorolnak az óceánokon. A Horn-foktól délre azonban aránylag keskeny csatornán kell áthaladniuk, amelynek eredményeként a hullámok keskenyebbek és magasabbak lesznek. Ha a Drake-átjárón áthaladó erős keleti áramlat ellentétes nyugati széllel találkozik, ez a hullámok további felhalmozódását eredményezheti.[17] A „normális” hullámzás mellett a Horn-fok körüli tenger hírhedt az akár 30 méteres magasságot is elérő hullámóriások előfordulása miatt.[18]

Az uralkodó szélirány és az erős tengeráramlat nagyban megnehezítette a hajózást, mivel a hajók általában keletről nyugatra szándékoztak átkelni a szoroson. Bár ez a mai napig némi problémát jelent a hajóknak, a csak vitorlával felszerelt hajóknak ez nagyon komoly akadály volt, és legjobb esetben is csak nagyon lassan tudtak haladni az ellenszélben.[19] A modern vitorláshajók és jachtok már sokkal könnyebben tudnak nyugati irányban áthaladni az átjárón, mint pl. a Global Challenge versenyek alkalmával. Ennek ellenére kevesen választják ezt az útvonalat: az elmúlt évtizedekben két hajós, John Kretschmer a 32 láb hosszú "Gigi" fedélzetén 1984-ben, illetve Lin és Larry Pardey 2003-ban a Taleisin fedélzetén.

További veszélyt jelent a hajósokra nézve a jéghegyek jelenléte a 40° déli szélességi fok alatt. Bár a fok körül a jéghatár délebbre húzódik, a jég jelenléte megnehezíti a hajózást. Nyáron (január–február hónapokban) a jéghegyek általában az 50° déli szélességi fok alatt találhatók, de télen (június–július) akár a 40° déli szélességi fok környékén is felbukkanhatnak.[20]

Története

[szerkesztés]

Felfedezése

[szerkesztés]
A Horn-fok látképe délnyugat felől

1525-ben a spanyol San Lesmes vitorlás, Francisco de Hoces parancsnoksága alatt a Loaísa expedícióban vett részt, amikor egy vihar délre sodorta a hajót a Magellán-szoros atlanti végétől. A hajó egészen a déli szélesség 56°-ig sodródott, ahol a távolban földet láttak.

1578. szeptemberben Sir Francis Drake föld körüli útja során szintén a Magellán-szorost használta Dél-Amerika megkerülésére, de mielőtt északnak fordíthatta volna hajóit, egy heves vihar szintén délre sodorta a flottát, jóval a Tűzföldtől délre. Drake ekkor fedezte fel a nevét viselő átjárót, és a nyílt tenger jelenlétéből arra következtetett, hogy a Tűzföld mégsem egy önálló kontinens (ahogy azt akkoriban hitték), hanem egy szigetcsoport. A felfedezést abban az időben nem aknázták ki, és a hajók továbbra is az északabbra található Magellán-szoroson keresztül hajóztak.[21]

Az 1600-as évek elején a Holland Kelet-indiai Társaság kapta meg a Magellán-szoroson és a Jóreménység-foka körül bonyolított holland kereskedelem monopóliumát. Ebben az időben csak ez a két útvonal volt ismert a Távol-Kelet felé igyekvő hajósoknak. A társaság megbízásából, egy új kereskedelmi útvonal és a feltételezett Terra Australis (azaz déli kontinens) feltárása szándékából Isaac Le Maire amszterdami kereskedő[22] és Willem Schouten, a holland Hoorn városából származó kapitány összeállítottak egy expedíciót, amely további támogatást kapott Hoorn város tehetős kereskedőitől.[23]

Issac Le Maire Jacob nevű fia a vállalkozás kereskedelmi ügyeiért felelős partnerként[24] szintén részt vett az expedícióban. 1615 júniusában hagyta el Hollandiát az expedíció két hajója, az Eendracht,[25] egy 360 tonnás vitorlás Schoutennel és Le Maire-rel a fedélzetén, illetve a 110 tonnás Hoorn, amelynek Schouten bátyja, Johan volt a kapitánya. A két hajó közül egyedül az Eendracht, amely a Hoorn legénységét is szállította,[26] hajózott keresztül a Le Maire-szoroson, és ekkor tették a nagy felfedezést:

"[1616]. január 25-én délnyugati szél volt, és aznap éjjel déli irányban hajóztunk; délnyugat felől nagy hullámok jöttek, amiért is úgy ítéltük meg és biztosnak tartottuk, hogy a nagy déli tengert elértük, és különösen örvendtünk annak, hogy felfedeztük azt az átjárót, amely addig ismeretlen maradt és amelynek létezését bizonyítottuk."[27]
"... [1616]. január 29-én ismét szárazföldet láttunk északnyugatra tőlünk, amely föld a Magellán-szorostól délre feküdt és egészen délre húzódott, hóval borított magas hegyek, amelyek egy hegyes fokban végződtek, ennek a "Cape Horne" (az eredetiben Kaap Hoorn) nevet adtuk..."[1][28]

A felfedezés idején a Horn-fokot Tűzföld legdélebbi pontjának tartották, a viharos időjárás és a veszedelmes tenger miatt a Drake-átjáró további felderítése szinte lehetetlen volt, és csak 1624-ben fedezték fel, hogy a fok egy szigeten található. A Horn-foktól délre csak 650 km-re található Antarktiszt, amelynek létezését már jóval korábban gyanították és megjósolták, csak 1820-ban fedezték fel, annak ellenére, hogy a Drake-átjárót a közbeeső 200 évben rendszeresen használták hajózásra.[2]

Kereskedelmi útvonal

[szerkesztés]
A klipperek útja: az Anglia és Ausztrália/Új-Zéland között hajózó vitorlások rendszeresen megkerülték a Horn-fokot
A német Potosi vitorlás teljes vitorlázatban hajózik

Az 1700-as évektől az 1900-as évek elejéig a Horn-fok és a Drake-átjáró a világ kereskedelmének nagy részét lebonyolító klipperek útvonalának része volt. Az Anglia és Ausztrália, valamint Új-Zéland között hajózó, utasokat, gyapjút, gabonát és aranyat szállító hajók rendszeresen erre hajóztak,[29] illetve ezt az útvonalat használták az Európa és a Távol-Kelet közötti kereskedelmet bonyolító vitorlások is. Az Egyesült Államok keleti és nyugati partja között utasokat és árukat szállító hajóknak is erre kellett kerülniük.[30][31] A viharos, kiszámíthatatlan időjárás és a háborgó tengerek miatt azonban igen veszélyes volt erre hajózni.

A legközelebbi kikötő, amely a vitorlásokat és személyzetüket ki tudta szolgálni, a Falkland-szigeteken volt. A szigetlakók ki is használták előnyös helyzetüket, és a hajók javításáért néha olyan elképesztő pénzeket követeltek, hogy időnként a megrongálódott hajókat Port Stanley kikötőjében egyszerűen magára hagyta a legénység.

A gőzhajók kifejlesztése és a Panama-csatorna megnyitása után a kereskedelmi forgalom lassan más útvonalakra terelődött, de a Flying P-Liner osztályú német acéltörzsű vitorlás hajók, amelyeket pont a környék szélsőséges viszonyait figyelembe véve terveztek és építettek, továbbra is a Horn-fok körül hajóztak. Ezek a hajók a Dél-Amerikából származó guanót és később ausztrál gabonát szállítottak Európába. A hajók ellenállóképességét tanusítja, hogy egyetlenegy sem veszett el ezek közül a Horn-fok körül.

A tengerészhagyomány szerint a Horn-fok megkerülése után a tengerészek egy aranykarikát viselhettek a bal fülükben és egyik lábukkal az asztalon ehettek. Ha a Jóreménység-fokot is megkerülték, akkor mindkét lábukat feltehették az asztalra.[32][33] A fokot megkerülő tengerészek emellett egy teljes vitorlázattal hajózó klippert ábrázoló tetoválással is büszkélkedhettek.[34]

A Horn-fokot megkerülő hajók közül az egyik nevezetes kísérlet a HMS Bounty-hoz fűzödik 1788-ban, amely leginkább a hajón kitört lázadásról emlékezetes. A William Bligh kapitány parancsnoksága alatt hajózó Bounty kenyérfa palántákat szállított Tahitiből Jamaicára, mielőtt a Csendes-óceánon a legénység fellázadt és ezzel a hajó útja megszakadt.

Az Egyesült Államokban megépülő transzkontinentális vasútvonalak, illetve a Panama-csatorna lassan a Horn-fok körüli hajózási forgalom csökkenéséhez vezetett, a gőzhajók elterjedésével csak a német Flying P-Liner hajók voltak az utolsó kereskedelmi vitorlások, amelyek erre hajóztak (az utolsó hajó, a Pamir gabonát szállított az ausztrál Port Victoria kikötőből az angol Falmouth-ba 1949-ben).

Manapság csak néhány nagyobb hajó jár erre rendszeresen, általában olajszállító hajók, nagy kirándulóhajók és néhány repülőgép-anyahajó, de rendszeres kereskedelmi útvonal már nem vezet a Horn-fok körül.

Szabadidős és sporthajózás

[szerkesztés]

A Szuezi-csatorna és a Panama-csatorna megnyitása ellenére a Horn-fok körül vezető útvonal teszi lehetővé a föld körbehajózását a legrövidebb idő alatt. Emiatt, illetve a szabadidős vitorlázás elterjedése miatt egyre gyakrabban hajóznak erre kisebb vitorlások. A nagy távolság és a veszélyes időjárási viszonyok miatt a Horn-fok körbehajózása a vitorlások körében felér a Mount Everest megmászásával.[35][36][37]

Az első hajós, aki egyedül hajózott át a Drake-átjárón, Joshua Slocombe volt 1895-ben, de a különlegesen rossz időjárási viszonyok miatt számos alkalommal kényszerült a szigetek közötti csatornákon hajózni és feltételezhető, hogy a fokot nem kerülte meg. Az első kis vitorlás hajó, amely igazoltan megkerülte a Horn-fokot, a 42 láb (13 m) hosszú Saoirse jacht volt, amely fedélzetén Conor O'Brien és három barátja 1923 és 1925 között körbehajózták a földet.[2] 1934-ben a norvég Al Hansen volt az első, aki kelet-nyugati irányban megkerülte a fokot Mary Jane nevű hajójában, bár később Chile partjai előtt hajótörést szenvedett.[38] Az első ember, aki egyedül megkerülte a Horn-fokot és sikeresen körbehajózta a földet, az argentin Vito Dumas volt 1942-ben a 33 láb (10 m) hosszú Lehg II fedélzetén.[39]

Manapság számos vitorlásversenyt rendeznek a régi klipperek útvonalát követve a Horn-fok érintésével. Ezek közül az egyik legkorábbi a Sunday Times Golden Globe Race egyszemélyes vitorlásverseny volt, 1966-ban kilencen indultak az angliai Falmouthból, de minden szabályt betartva csak Robin Knox Johnston ért vissza, aki 313 nap alatt tette meg a 30123 mérföldes távot Suhaili nevű, 32 láb (10 m) hosszú kétárbócosával.

A Golden Globe Race mintájára négyévente rendezik a szintén egyszemélyes Around Alone, illetve a Vendée Globe[40] non-stop vitorlásversenyt. A Volvo Ocean Race versenyt szintén négyévente rendezik csapatok számára. A Jules Verne Trophy díjat az kaphatja, aki megállás és külső segítség nélkül a leggyorsabban körbehajózza a földet, tekintet nélkül a hajó típusára vagy a legénység létszámára.

A nagy érdeklődéstől függetlenül a Horn-fok körbehajózása nem veszélytelen, amelyre a legjobb példa Miles and Beryl Smeeton esete, akik 1956-ban a Tzu Hang fedélzetén kísérelték meg körbehajózni a fokot. A szorosban a hajót egy hatalmas hullám felborította, és bár a chilei Talcahuano városban ki tudták javítani a károkat, a következő kísérletnél egy újabb hatalmas hullám felborította a hajót és letörte az árbócot. A pár végül túlélte a hajótörést és 1967-ben harmadik kísérletre sikeresen áthajózott a szoroson.[41]

Irodalmi és kulturális vonatkozásai

[szerkesztés]

A Horn-fok a tengerészek és a vitorlások szemében kitüntetett helyet foglal el. Szerepelt a tengerésznótákban[42] és számos könyvben, amely a tengerhajózásról vagy a vitorlázásról szól. Az egyik klasszikus regény a vitorlás hajók korából a Two Years Before the Mast, írója Richard Henry Dana Jr, aki Boston-ból Kaliforniába utazott a Horn-fokon keresztül:

Nyolc óra előtt (vagyis azon a szélességi fokon naplementekor) felhangzott a kiáltás "Mindenki a fedélzetre!" az elülső figyelőből és ahogyan a fedélzetre értünk, egy nagy fekete felhőt láttunk, amely délnyugatról felénk tartott és elsötétítette az eget. "Itt jön a Horn-fok!" kiáltotta az első tiszt, és éppen annyi időnk volt, hogy bevonjuk a vitorlákat, mielőtt elért minket. Szempillantás alatt nagyobb hullámokat korbácsolt, mint amit valaha láttam, és mivel pontosan előttünk volt, a kis vitorlás, alig nagyobb, mint egy fürdőkád, nem tehetett mást, egyenesen belehajózott és a teljes orrát ellepték a hullámok, víz ömlött be minden nyíláson, és fennállt a veszélye, hogy a fedélzetről mindent a tengerbe sodor. Egyes helyeken derékig állt. Felugrottunk és csökkentettük az orrvitorlákat, minden más vitorlát bevontunk és lekötöztünk. De ez sem volt elég, a hajó szenvedett a hullámok és a szél ellenében, és a vihar egyre erősödött. Ekkor már szakadt a havas eső és a jég is nyakunkba. Ismét felkötöttük a vitorlákat, még szorosabbra fogtuk az orrvitorlát és bevontuk a fővitorlát. Reményeinknek itt lett vége.[43]

Charles Darwin a The Voyage of the Beagle című könyvében, amelyet az 5 éves expedícióról írt, a következőképpen jegyezte fel 1832-es találkozását a Horn-fokkal:

... megközelítettük a Barnevelts-szigeteket és elhajóztunk a Cape Deceit kiálló csúcsai mellett, majd 3 óra körül megkerültük az elemek által meggyötört Horn-fokot. Az este világos és nyugodt volt, és a környező szigetek nyújtotta látványban gyönyörködtünk. A Horn-fok azonban megkövetelte a tiszteletet, ami kijár neki, és az éj leszállta előtt vihart küldött ránk. A tenger felé vettük hát az irányt és csak másnap közelítettük meg a szárazföldet, amikor hírnevének megfelelően láttuk ismét a fokot – ködbe burkolózva, viharos széllel és tengerrel övezve. Nagy fekete felhők gördültek tova az égen, melyből az eső és a hó olyan erővel zúdult ránk, hogy a kapitány a Wigwam Cove felé vette az irány. Ez egy nyugodt kis öböl, nem messze a Horn-foktól, és itt, karácsony estéjén, nyugodt vízen horgonyt vetettünk.[44]

Alan Villiers, a hagyományos vitorlások szakértője számos könyvet írt erről a helyről és a vitorlások korszakáról, mint pl. a By way of Cape Horn.[45] A fokot egyedül körbehajózók is könyvben örökítették meg kalandjaikat, mint pl. Vito Dumas, aki Alone Through The Roaring Forties címmel írta meg föld körüli útjának történetét.[46]

A HMS Beagle kapitánya, Robert FitzRoy partraszállásának szentelték azt az emlékművet, amelyet a kapitány születése után 200 évvel avattak fel nem messze a chilei támaszponttól.

További olvasmányok

[szerkesztés]
  • Around Cape Horn: A Maritime Artist/Historian's Account of His 1892 Voyage, by Charles G. Davis and Neal Parker. Down East Books, 2004. ISBN 0-89272-646-6
  • Cape Horn. A Maritime History, by Robin Knox-Johnston. London Hodder&Stoughton ISBN 0-340-41527-4
  • Cape Horn: The Story of the Cape Horn Region, by Felix Riesenberg and William A. Briesemeister. Ox Bow Press, 1994. ISBN 1-881987-04-3
  • Cape Horn and Other Stories From the End of the World, by Francisco Coloane. Latin American Literary Review Press, 2003. ISBN 1-891270-17-6
  • Gipsy Moth Circles the World, Sir Francis Chichester; International Marine, 2001. ISBN 0-07-136449-8
  • Haul Away! Teambuilding Lessons from a Voyage around Cape Horn, by Rob Duncan. Authorhouse, 2005. ISBN 1-4208-3032-5
  • Rounding the Horn: Being the Story of Williwaws and Windjammers, Drake, Darwin, Murdered Missionaries and Naked Natives - A Deck's-Eye View of Cape Horn, by Dallas Murphy. Basic Books, 2004. ISBN 0-465-04759-9
  • En el Mar Austral, by Fray Mocho. University of Buenos Aires Press (La Serie del Siglo y Medio), 1960. An incredible account of the southern tip of South American by an Argentine Journalist.
  • High Endeavours, by Miles Clark. Greystone, 2002. ISBN 1-55054-058-0 An account of the lives of the author's god-father Miles Smeeton, and his wife Beryl, including a couple of spectacular trips to the Horn.
  • A world of my Own by Robin Knox-Johnston. An account of the first solo non-stop circumnavigation of the world via Cape Horn between 1968 and 1969.
  • Expediciones españolas al Estrecho de Magallanes y Tierra de fuego, by Javier Oyarzun. Madrid: Ediciones Cultura Hispánica ISBN 84-7232-130-4.
  • Storm Passage by Webb Chiles. Times Books ISBN 0812907035
  • The Last of the Cape Horners. Firsthand Accounts from the Final Days of the Commercial Tall Ships, edited by Spencer Apollonio. Washington, D.C.: Brassey's, Inc. 2000. ISBN 1-57488-283-X
  • Cape Horn - a maritime history by Robin Knox-Johnston

Lásd még

[szerkesztés]
Commons:Category:Cape Horn
A Wikimédia Commons tartalmaz Horn-fok témájú médiaállományokat.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ a b c Perilous Cape Horn Archiválva 2006. augusztus 13-i dátummal a Wayback Machine-ben, by P.J. Gladnick; from eSsortment, 2002. Hozzáférés ideje: February 5, 2006.
  2. ↑ a b c Cape Horn the Terrible Archiválva 2011. március 18-i dátummal a Wayback Machine-ben, by Paolo Venanzangeli; from Nautical Web.
  3. ↑ Cabo de Hornos, by Mariolina Rolfo and Giorgio Ardrizzi. From Patagonia and Tierra del Fuego Nautical Guide, Editrice Incontri Nautici, 2004. ISBN 88-85986-34-X
  4. ↑ Limits of Oceans and Seas Archiválva 2006. november 8-i dátummal a Wayback Machine-ben. International Hydrographic Organization Special Publication No. 23, 1953.
  5. ↑ Isla Hornos Lighthouse Archiválva 2006. január 11-i dátummal a Wayback Machine-ben, from Lighthouse Depot. Hozzáférés ideje: February 5, 2006.
  6. ↑ Cape Horn Memorial Archiválva 2005. szeptember 26-i dátummal a Wayback Machine-ben, Roberto Benavente, a Fundacion Caphorniers Chile jóvoltából.
  7. ↑ C. Michael Hogan. 2008. Magellanic Penguin, GlobalTwitcher.com, ed. Nicklas Stromberg Archiválva 2012. június 7-i dátummal a Wayback Machine-ben
  8. ↑ Csodálatos állatvilág, (Wildlife Fact-File). Budapest: Mester Kiadó (2000). ISBN 963-86092-0-6 
  9. ↑ Opiliones from the Cape Horn Archipelago Archiválva 2007. szeptember 30-i dátummal a Wayback Machine-ben, James C. Cokendolpher and Dolly Lanfranco L.; from Texas Tech University, 1985. Hozzáférés ideje: February 5, 2006.
  10. ↑ Ushuaia: Monthly Normals Archiválva 2018. november 6-i dátummal a Wayback Machine-ben, Weather Underground.
  11. ↑ Isla Diego Ramirez: Monthly Normals Archiválva 2018. november 6-i dátummal a Wayback Machine-ben, Weather Underground.
  12. ↑ U.S. Navy Marine Climatic Atlas of the World: Rounding Cape Horn, 1995.
  13. ↑ Cabo de Hornos designado Reserva de la Biósfera Archiválva 2015. október 4-i dátummal a Wayback Machine-ben, from CONAF. Hozzáférés ideje: February 5, 2006. (spanyolul)
  14. ↑ Sailing the Patagonian channels[halott link], from Yachting Club CERN, 2005. Hozzáférés ideje: February 5, 2006.
  15. ↑ Winds of the World: The Williwaw, Weather Online.
  16. ↑ Along the Clipper Way, Francis Chichester; page 134. Hodder & Stoughton, 1966. ISBN 0-340-00191-7
  17. ↑ Along the Clipper Way; pages 151–152.
  18. ↑ Rogue waves Archiválva 2007. január 18-i dátummal a Wayback Machine-ben, from Europa Research.
  19. ↑ Along the Clipper Way; pages 72–73.
  20. ↑ Atlas of Pilot Charts: South Pacific Ocean; Lighthouse Press, 2001. ISBN 1-57785-202-8
  21. ↑ Voyage of the Golden Hind Archiválva 2005. január 4-i dátummal a Wayback Machine-ben, Drake expediciója.
  22. ↑ A History of Geographical Discovery and Exploration by J.N.L.Baker. London: George G. Harrap & Co., Ltd. 1931, p. 149
  23. ↑ THE RELATION OF a Wonderfull Voiage made by Willem Cornelison Schouten of Horne. Shewing how South from the Straights of Magelan in Terra Delfuego: he found and discovered a newe passage through the great South Seaes, and that way sayled round about the world. London: Imprinted by T.D. for Nathanaell Newbery, 1619 [Facsimile of the first edition in English. London: George Rainbird Limited for The World Publishing Company, Cleveland, Ohio, 1966], The Preface. “Translation thereof out of the Dutch, wherein it was written” by William Philip
  24. ↑ "chiefe Marchant and principall factor"
  25. ↑ amelyet Unitie-nek hívott Philip (magyarul: Egység
  26. ↑ A Hoorn baleset miatt teljesen kiégett, miután 1615. december 19-én Patagónia partjai előtt megkísérelték a hajótestet megtisztítani
  27. ↑ “In the evening 25 January 1616 the winde was South West, and that night wee went South with great waves or billowes out of the southwest, and very blew water, whereby wee judged, and held for certaine that ... it was the great South Sea, whereat we were exceeding glad to thinke that wee had discovered a way, which untill that time, was unknowne to men, as afterward wee found it to be true.” THE RELATION, p. 22
  28. ↑ ...on January 29, 1616 we saw land againe lying north west and north northwest from us, which was the land that lay South from the straights of Magelan which reacheth Southward, all high hillie lande covered over with snow, ending with a sharpe point which wee called Cape Horne (Kaap Hoorn). THE RELATION, p. 23
  29. ↑ Along the Clipper Way; page 7.
  30. ↑ The Circumnavigators Archiválva 2005. március 6-i dátummal a Wayback Machine-ben, by Don Holm; Around the Three Capes. Prentice Hall, NY, 1974. ISBN 0-13-134452-8
  31. ↑ North America and the Cape Horn Route Archiválva 2006. február 27-i dátummal a Wayback Machine-ben, by Captain Harold D. Huycke; from Caphorniers Chile.
  32. ↑ A Voyage for Madmen, by Peter Nichols; pages 4–5. Harper Collins, 2001. ISBN 0-06-095703-4
  33. ↑ Covey Crump — "cape" Archiválva 2006. február 6-i dátummal a Wayback Machine-ben, Commander A. Covey-Crump, RN, 1955; from the Royal Navy.
  34. ↑ Vanishing Tattoo. [2008. december 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. február 27.)
  35. ↑ Rob Duncan's Quest for Cape Horn Archiválva 2006. január 14-i dátummal a Wayback Machine-ben, by Rob Duncan.
  36. ↑ The Modern Cape Horner Archiválva 2006. március 19-i dátummal a Wayback Machine-ben, from Victory Expeditions.
  37. ↑ Cape Horn to Starboard Archiválva 2005. augusztus 25-i dátummal a Wayback Machine-ben, from Lin and Larry Pardey.
  38. ↑ The Circumnavigators Archiválva 2006. május 10-i dátummal a Wayback Machine-ben, by Don Holm; Chapter 15.
  39. ↑ List Of Solo Circumnavigators Archiválva 2018. május 16-i dátummal a Wayback Machine-ben, from the Joshua Slocum Society International.
  40. ↑ Utazás a Vendée Globe körül az Internet vizein. [2008. szeptember 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. február 27.)
  41. ↑ Once Is Enough, by Miles Smeeton. International Marine Publishing, 2003. ISBN 0-07-141431-2
  42. ↑ Around Cape Horn, from Frank Petersohn.
  43. ↑ Two Years Before the Mast: A Personal Narrative, szerző: Richard Henry Dana; V. fejezet: Cape Horn — A Visit. Signet Classics, 2000. ISBN 0-451-52759-3
  44. ↑ The Voyage of the Beagle Archiválva 2000. augusztus 16-i dátummal a Wayback Machine-ben, szerző: Charles Darwin. National Geographic, 2004. ISBN 0-7922-6559-9.
  45. ↑ By way of Cape Horn, by Alan John Villiers.
  46. ↑ Alone Through The Roaring Forties, Vito Dumas; McGraw-Hill Education, 2001. ISBN 0-07-137611-9

Külső hivatkozások

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Horn-fok&oldid=27243431”