1995 Kríza Ildikó - Felsőnyéki halotti búcsúztatók

Ethnographia A Magyar Néprajzi Társaság folyóirata 106. évfolyam 2. szám 1995 FIATAL MAGYAR NÉPRAJZKUTATÓK TANULMÁNYAI ÉS KÖZLEMÉNYEI it, megjelenő gondolatát az embernek el kell fogadnia, akárcsak magát az elkerülhetetlen véget. Amely vég a csíkszentdomokosiak erős hite szerint nem csak az utóélet, a halott emléke megszületé­ sének időpontja, hanem örök életbe lépésének pillanata is, ahol és amikor a már elhunyt hozzátartozó­ ival, szeretteivel találkozik. Balázs Lajos trilógiát készít, melynek jelen mű a második tagja. A sorrend eltér a megszo­ kottól: a házasság kötetet követte a halottas könyv, s utolsónak marad a születésről szóló. Vagyis ez a trilógia az élet folyamatosságának, megújulásának gondolatával végződik, ha az utolsó kötet is megjelenik. Budapest GYÖRGYI ERZSÉBET Kriza Ildikó: Felsőnyéki halotti búcsúztatók. Budapest, 1993. 287 p. M T A Nép­ rajzi Kutatóintézete "Ha Isten mostani terhemet elvenné, kérem ne hagyjon imitt­amott parasztul eltemetni, ha­ nem Isten parancsolatja szerint becsületes temetésem legyen, verseket mondasson..." ­ hangzanak Révay Erzsébet 1707­ben kelt rendelkező sorai, melyeket Kriza Ildikó a közel háromszáz felsőnyéki halotti búcsúztatót tartalmazó gyűjtemény mottójául választott. A fenti sorok is tükrözik az egyházi énekeskönyvek mellett a felsőbb társadalmi rétegek temetkezési ízlésének a X I X . század közepétől a parasztság körében oly népszerűvé váló búcsúztató énekek kialakulására gyakorolt hatását. Kriza Ildikó a Tolna megyei Felsőnyéken talált rá a szakirodalom által mostohagyermekként kezelt műfaj egy gyűjteményes darabjára. Miként bevezető tanulmányában a kutatástörténeti adatokat számbavéve leírja, a temetéskor énekelt népköltészeti alkotások elkülönítése során már Török Károly megkülönböztette a siratót, a virrasztóéneket és a halotti búcsúztatót ­ amely "ékes versekben búcsúz­ tatja el a halottat övéitől" ­ , a későbbiekben azonban a kutatás nem foglalkozott részletesen e műfaj alakulásával. Kalotaszegről Csete Balázs, Nagy Jenő, majd Vasas Samu már a negyvenes évektől közölt ugyan halotti búcsúztatókat, a múzeumok és egyéb gyűjtemények pedig eddig ismeretlen énekek sokaságát őrzik, de az elmúlt években új lendületet nyerő gyűjtések után e kötet vállalkozik először a búcsúztató énekek gyűjteményes bemutatására. A halott búcsúztatásának fontos szerepe volt a paraszti élet rendjében. Társadalmi és szociális helyzetet, rokonsági kapcsolatokat tükrözött. Felsőnyéken is a gyászesetet hírül vivő közeli rokon mondta meg a kántornak, mi legyen a búcsúztatóban, kinek a nevét vegyék be, kit említsenek a roko­ nok, ismerősök közül. Ezeknek a részeknek az éneklése volt a temetés legmegrázóbb pillanata, s a gyászolóknak e sorok elhangzásakor illett hangosan sírni. A felsőnyéki gyűjtemény 276 szöveget és 3 dallamot közöl, amelyek az eredetileg református falu katolikus lakossága körében maradtak fenn. A búcsúztatók szerzője, a felsőnyéki kántortanító­ család három egymást követő tagja, id. Kiss István, Kiss László és ifj. Kiss István rendre feljegyezte, gyűjtötte és megőrizte a halotti búcsúztatókat, melyek közül a legkorábbi 1857. október 26­án egy 7 éves gyermek búcsúztatására készült, az utolsót pedig 1950. december 16­án vetették papírra. A műfaj sajátosságainak megfelelően e búcsúztatók nem kéziratban terjedő folklór alkotások, hanem félnépi versek, amelyeknek szerzői gyakran éltek a kor divatos kifejezéseivel, különböző énekes­ könyvekből és máshonnan származó fordulatokkal. A falusi kultúrához alkalmazkodó verselés mellett az erdetiségre és az egyediségre való erőtelies törekvés jellemezte énekeiket. A közlés jellegéből fakadóan Kriza Ildikó nem vállalkozik a történeti gyökerek, az egyes már publikált vagy kéziratos párhuzamok feltárására, az egyházi énekeskönyvek anyagával való összeve­ tésre. A kézirat hű átiratban való közzétételét tekinti feladatának. Az egyes búcsúztatók kronologikus számbavételét követő jegyzetekben feltünteti a keletkezés időpontját, a búcsúztatott személy ismert adatait, a dallamjelzetet, a szövegben található javításokat, betoldásokat és egyéb megjegyzéseket. A kronologikus közlés révén még szembetűnőbbek a halotti búcsúztatók tartalmában, szerke­ zetében és kifejezésmódjában bekövetkező változások. A X I X . században keletkezettektől eltérően a X X . század elején íródott énekekben megfigyelhető az egyszerűbb formákra törekvés, s mind gyak­ rabban elmarad az egyes szám első személyű forma. Általánosabbá, személytelenebbé válik, elveszti elbeszélő jellegét. Míg korábban a kéziratos énekköltészetet, később egyre inkább az egyházi énekes­ könyvet tekinti mintának. A kutatástörténeti bevezető sorok után a felsőnyéki halotti búcsúztatók szerzőiről, a búcsúzta­ tó énekek társadalmi hátteréről, szerkezetéről, vers és dallam összefüggéseiről, a műfaj háttérbe szoru­ lásáról szóló fejezeteket követő anyagközlést a gyűjtemény használatát megkönnyítő mutatók és egy angol nyelvű összefoglaló egészíti ki. Az utolsó felsőnyéki halotti búcsúztatót 1950­ben jegyezte le ifj. Kiss István. A kántortanító által írt énekkel történő búcsúztatás szokásának elhalását felgyorsította az iskolák államosítása, a kántortanítói tevékenység megszűnése, az egyház tiltó rendelete, a rítus előírásainak megváltozása. A kántortanítók személyre szóló, de a hagyomány szerves részévé nem vált alkotásai az évtizedek múlá­ sával elenyésztek. Mint azt a mára eltűnt, vagy eltűnőiéiben lévő szokás dokumentumait közreadó Kriza Ildikó többször is hangsúlyozza, munkája egy kevéssé kutatott terület első eredményeinek publikálása. E jellegéből fakadóan megjelöli a távolabbi feladatokat is: további kutató­ és gyűjtőmun­ kával tisztázni az egymástól távol eső vidékeken a halott búcsúztatók fejlődését meghatározó ténye­ zőket. A könyv megjelenése óta a kutatás valóban egyre nagyobb figyelmet fordít e műfaj alkotásaira, s e kiadvány helyét a magyar folklorisztikában minden értékelésnél pontosabban meghatározzák a nyomában megszülető újabb és újabb munkák. Szekszárd N A G Y JANKA TEODÓRA Fábián Margit: Már élmények az örömbe. László Márton ­ Pintyer Feri Marci­ ka halottaskönyve 1919. Szekszárd, 1994 Bonyhádi Székely Kör, Tolna Megyei Könyvtár A bukovinai székelyek archaikus kultúrája joggal vonta magára a néprajzkutatók figyelmét. Kodály Zoltán rangos gyűjtése, Domokos Pál Péter sokoldalú évtizedekig tartó munkássága, Dégh Linda mesekutatása, Lőrincze Lajos nyelvészeti megfigyelései mellett nem kevésbé fontos Sebestyén Ádám összefoglaló élményanyaga, mesekiadványa, Gáspár Simon Antal hatalmas repertoárja, Forrai Ibolya tudományos tevékenysége, Zsók Béla újabb daloskönyve. Könnyen lehetne folytatni a felsoro­ lást, mert rangos kiadványok napjainkig jelzik a hagyományőrző közösség kultúrájának értékeit. Ebbe a sorba illeszkedik Fábián Margit könyve, aki a bukovinaiak által csak Pintyer Feri Marcika néven ismert előénekesnek egyik kéziratos énekeskönyvét tette közzé rangos formában, gondosan elkészített tanulmánnyal. A halottaskönyv kézhezvételekor több kérdésre kell választ keresnünk. Egyrészt tudni kell, milyen szerepe volt az adott közösségben a kéziratos énekeskönyvnek, és milyen kultúrát képviselt az írásbeliség és szóbeliség határán lévő gyűjtemény és annak tulajdonosa. A temetési szertartások egyik lényeges része a virrasztás. A virrasztóének­gyűjteményeket a X V I I . századtól kezdve anyanyelven írták, féltve őrizték és adták tovább az utódoknak. Már akkor is az énekeskönyvekbe oktató mesék, anekdoták, viccek és egyéb temetéshez látszólag nem illő szöve­ gek kerültek a virrasztás hajdani hangulatát idézve. A hosszú éjszakákon, amikor a halott melletti virrasztás kötelező volt, a figyelem lanyhulását segített áthidalni egy érdekesebb mese, tréfa vagy az iskolás kultúrához kötődő vers, iskolás memoriter. László Márton számos halottaskönyvet másolt. Mindegyiknek a "szerzője", összeállítója ő volt, és mégis ahány, annyi féle. Mai tudásunk szerint kilenc halottaskönyvet írt, másolt, kompillált a Cantus Catholici, Illyés virraszóténekeinek és a nép­ hagyomány ismeretében. Pintyer Feri Marcika századunk elején a bukovinai székelyek számára má­ solta a régebbi virrasztóénekeket. Közismert előénekesként megbecsült vendég volt a szertartásokon. Az andrásfalvi, hadikfalvi, józseffalvi, istensegítsi katolikusok körében még ma is vannak, akik sze­ mélyesen visszaemlékeznek rá, és előénekesi stílusát fel tudják idézni. Fábián Margit könyve tehát egy közelmúltbeli, de ma már nem élő kultúra emlékét tette közzé.