Experience Seamless Full Ebook Downloads for Every Genre at textbookfull.

com

Operational Law in International Straits and

Current Maritime Security Challenges Jörg
Schildknecht

https://textbookfull.com/product/operational-law-in-
international-straits-and-current-maritime-security-
challenges-jorg-schildknecht/

OR CLICK BUTTON

DOWNLOAD NOW

Explore and download more ebook at https://textbookfull.com

 Recommended digital products (PDF, EPUB, MOBI) that
you can download immediately if you are interested.

The IMLI Manual on International Maritime Law Volume III:

Marine Environmental Law and Maritime Security Law 1st
Edition Attard
https://textbookfull.com/product/the-imli-manual-on-international-
maritime-law-volume-iii-marine-environmental-law-and-maritime-
security-law-1st-edition-attard/
textboxfull.com

Maritime Security Challenges in the South Atlantic Érico

Duarte

https://textbookfull.com/product/maritime-security-challenges-in-the-
south-atlantic-erico-duarte/

textboxfull.com

Transnational Commercial and Consumer Law: Current Trends

in International Business Law Toshiyuki Kono

https://textbookfull.com/product/transnational-commercial-and-
consumer-law-current-trends-in-international-business-law-toshiyuki-
kono/
textboxfull.com

Chinese Acquisitions in Developed Countries Operational

Challenges and Opportunities Alessandra Vecchi

https://textbookfull.com/product/chinese-acquisitions-in-developed-
countries-operational-challenges-and-opportunities-alessandra-vecchi/

textboxfull.com
Eurasia’s Maritime Rise and Global Security Geoffrey F.
Gresh

https://textbookfull.com/product/eurasias-maritime-rise-and-global-
security-geoffrey-f-gresh/

textboxfull.com

Maritime Security in East and West Africa: A Tale of Two

Regions Dirk Siebels

https://textbookfull.com/product/maritime-security-in-east-and-west-
africa-a-tale-of-two-regions-dirk-siebels/

textboxfull.com

The Maritime Dimension of Sustainable Energy Security

Kapil Narula

https://textbookfull.com/product/the-maritime-dimension-of-
sustainable-energy-security-kapil-narula/

textboxfull.com

Deposit Insurance Schemes: Funding, Policy and Operational

Challenges 1st Edition Djurdjica Ognjenovic (Auth.)

https://textbookfull.com/product/deposit-insurance-schemes-funding-
policy-and-operational-challenges-1st-edition-djurdjica-ognjenovic-
auth/
textboxfull.com

Smart Cities in the Gulf: Current State, Opportunities,

and Challenges Wael A. Samad

https://textbookfull.com/product/smart-cities-in-the-gulf-current-
state-opportunities-and-challenges-wael-a-samad/

textboxfull.com
Operational Maritime Law 1

Jörg Schildknecht
Rebecca Dickey
Martin Fink
Lisa Ferris Editors

Operational Law in
International Straits
and Current Maritime
Security Challenges
Operational Maritime Law

Volume 1

Editor-in-Chief
Jörg Schildknecht
NATO Centre of Excellence for Operations in Confined and Shallow Waters
Kiel, Germany

Advisory Editors
Wolff Heintschel von Heinegg
European University Viadrina, Frankfurt (Oder), Germany
Steven Haines
University of Greenwich, London, United Kingdom
Sean P. Henseler
Naval War College, Newport, RI, USA
David Letts
Australian National University, Acton ACT, Australia
Rebecca Dickey
United States Navy, Jacksonville, FL, USA
The Operational Maritime Law Volumes, an independent series in the field of public
international maritime law, bridges the gap between operators and legal practitioners
in an effort to further legal understanding and international cooperation for a better,
safer, maritime domain. At first glance international law provides a well-defined
framework for military action. However, it is all too evident from day-to-day
practice in any operation that application is a nontrivial task. It is rather the key
challenge, governed by each particular situation as well as individual legal
interpretations. As modern threats become more complex and naval assets increas-
ingly protect and defend against threats from both State and non-State actors, it
intrinsically becomes more evident that further study and review of current maritime
law is necessary. Bearing in mind that all naval operations are bound by international
law, having knowledge of the legal boundaries of military operations and responses
is paramount. The Operational Maritime Law Volumes are independently peer-
reviewed by international reviewers and contain contributions on topics addressing
all aspects of operational maritime law inside and outside armed conflict. The aim is
to provide a forum for military and legal experts to publish new research advancing
legal discourse, as well as analysis of current issues, in order to create a comprehen-
sive compilation of articles, reports, findings, and documents. The volumes contain
contributions from international experts as authors, ranging from international law
professors and adjunct professors; university researchers; to operational law
practitioners, who provide robust analyses, insights, and offer new conclusions on
topics that are directly relevant for navy operations that are carried out in the 21st
Century. The organizing principles of the series are two-fold. First, to examine so far
unsolved legal questions in an effort to provide guidelines for the conduct of
maritime operations. Second, the volume creates a reference book for general
education on the law of naval operations as well as a comprehensive source for
operational handbooks and military planning. The full range of analysis of opera-
tional maritime law is one of this series’ strengths. The approach in dealing with
multiple legal issues across the domains of command and control, civil military
cooperation, operational necessities and legal restraints, framed in a clear and
consistent principal-agent analysis, and written by scholars across multiple
disciplines, demonstrates how military operations at sea can legally be executed.
The series is focused on the operational and tactical level making it distinctly a
unique work in the market.

More information about this series at http://www.springer.com/series/15917

Jörg Schildknecht • Rebecca Dickey •
Martin Fink • Lisa Ferris
Editors

Operational Law in
International Straits and
Current Maritime Security
Challenges
Editors
Jörg Schildknecht Rebecca Dickey
NATO Centre of Excellence for United States Navy
Operations in Confined and Shallow Jacksonville, FL, USA
Waters
Kiel, Germany

Martin Fink Lisa Ferris

CDC/DOPD/JDV Defence Legal Services
Netherlands Ministry of Defence New Zealand Defence Force
Utrecht, The Netherlands Wellington, New Zealand

ISSN 2523-806X ISSN 2523-8078 (electronic)

Operational Maritime Law
ISBN 978-3-319-72717-2 ISBN 978-3-319-72718-9 (eBook)
https://doi.org/10.1007/978-3-319-72718-9

Library of Congress Control Number: 2018935285

This is a U.S. government work and its text is not subject to copyright protection in the United States;
however, its text may be subject to foreign copyright protection 2018
All rights are reserved by the Publisher, whether the whole or part of the material is concerned, specifically
the rights of translation, reprinting, reuse of illustrations, recitation, broadcasting, reproduction on
microfilms or in any other physical way, and transmission or information storage and retrieval,
electronic adaptation, computer software, or by similar or dissimilar methodology now known or
hereafter developed.
The use of general descriptive names, registered names, trademarks, service marks, etc. in this publication
does not imply, even in the absence of a specific statement, that such names are exempt from the relevant
protective laws and regulations and therefore free for general use.
The publisher, the authors and the editors are safe to assume that the advice and information in this
book are believed to be true and accurate at the date of publication. Neither the publisher nor the authors or
the editors give a warranty, express or implied, with respect to the material contained herein or for any
errors or omissions that may have been made. The publisher remains neutral with regard to jurisdictional
claims in published maps and institutional affiliations.

Printed on acid-free paper

This Springer imprint is published by the registered company Springer International Publishing AG part of
Springer Nature.
The registered company address is: Gewerbestrasse 11, 6330 Cham, Switzerland
Contents

Introduction: Challenges in Operational Maritime Law . . . . . . . . . . . . . 1

Martin Fink, Rebecca Dickey, Jörg Schildknecht, and Lisa Ferris

Part I International Straits

Minelaying and the Impediment of Passage Rights . . . . . . . . . . . . . . . . . 11
Wolff Heintschel von Heinegg
“Left of Splash” Legal Issues Related to the Use of Force to Counter
Mining in the Strait of Hormuz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39
Sean P. Henseler
International Straits: Peacetime Rights and Obligations . . . . . . . . . . . . . 51
Uwe Althaus
Belligerent Rights and Obligations in International Straits . . . . . . . . . . . 67
Jörg Schildknecht
The Legal Status of Greater and Lesser Tunbs Islands Including
a Brief History of the Legal Dispute . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 85
Dorota Marianna Banaszewska

Part II Maritime Safety and Maritime Security

International Law and Search and Rescue . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 101
Rick Button
A Review of Selected Measures for Reducing Potential Conflict
Among Naval Vessels in the South China Sea . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 143
David Letts
What Went Wrong When Regulating Private Maritime Security
Companies . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 161
Ian M. Ralby

v
vi Contents

‘. . .in These Exceptional and Specific Circumstances. . .’: The EU

Military Operation Against Human Smuggling and Trafficking
in the Southern Central Mediterranean . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 181
Jouko Lehti
From Piracy to Palermo: The Changing Challenges
of Maritime Crime . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 195
Oliver Clark

Part III Law of Armed Conflict

Prize Law and Contraband in Modern Naval Warfare . . . . . . . . . . . . . . 211
Marcel Schulz
The Right of Visit of Foreign-Flagged Vessels on the High
Seas in Non-international Armed Conflict . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 245
Martin Fink
Occupation of Sea Territory: Requirements for Military Authority
and a Comparison to Art. 43 of the Hague Convention IV . . . . . . . . . . . 255
Tassilo Singer
Introduction: Challenges in Operational
Maritime Law

Martin Fink, Rebecca Dickey, Jörg Schildknecht,

and Lisa Ferris

Abstract
This book is the first volume of the Operational Maritime Law series. The series
provides a platform for practitioners and scholars with specific interest in current
operational maritime law issues, to publish research advancing legal discourse, as
well as analysing current issues. The theme of the first volume is Operational
Law in International Straits and Current Maritime Security Challenges. This
volume is broken down into three parts. Part I explores international straits in an
operational law context, Part II discusses current subjects on maritime security
and maritime safety and Part III offers some thoughts on the law of armed conflict
at sea. This introduction highlights today’s maritime challenges in naval
operations and provides an explanation of the relevance of each section of the
publication. In regard to operational maritime law, three strands, in particular,
stand out: maritime security, focus on persons and non-international armed
conflict. Furthermore, in terms of positioning the law applicable for naval
operations within the context of international law, it is argued that this area
may be seen as a sub-regime of the international law of military operations.

M. Fink (*)
Royal Netherlands Navy, University of Amsterdam, Amsterdam, Netherlands
e-mail: finkmd@hotmail.com
R. Dickey
United States Navy, Jacksonville, FL, USA
J. Schildknecht
Centre of Excellence for Operations in Confined and Shallow Waters, Kiel, Germany
L. Ferris
New Zealand Defence Force, Wellington, New Zealand

This is a U.S. government work and its text is not subject to copyright protection in 1
the United States; however, its text may be subject to foreign copyright protection 2018
J. Schildknecht et al. (eds.), Operational Law in International Straits and Current
Maritime Security Challenges, Operational Maritime Law 1,
https://doi.org/10.1007/978-3-319-72718-9_1
2 M. Fink et al.

1 Introduction

What are today’s legal challenges for States and their defence forces in the maritime
domain? How do naval operations adapt to modern conflict to confront the changing
nature of legal challenges while operating at sea? These questions are central to this,
first-in-a-series, publication on operational maritime law. It provides a platform for
practitioners and scholars with specific expertise in current operational maritime law
to publish research advancing legal discourse, as well as analysing current issues on
these matters. The initiative of this series is driven by the Centre of Excellence for
Operations in Confined and Shallow Waters (COE CSW) in Kiel, Germany.1 It is
born out of an understanding that the combination of broad tasking and an array of
growing mission sets for naval assets today and the increasing complexity of
international law at sea create a necessity to further study current international law
applicable to the maritime domain. The first volume’s theme is Operational Law in
International Straits and Current Maritime Security Challenges. To present this first
volume, some introductory remarks are made here with regard to today’s legal
challenges in the maritime dimension.

2 Today’s Maritime Challenges

There is little debate over the existence and relevance of the maritime domain in
modern conflict. But what does ‘modern conflict’ actually mean in a maritime
context? Perhaps one important overarching evolution in conflict from the last two
decades has been the gradual decline of the ‘statist approach’. The rise of non-State
actors and non-international armed conflict developed as one of the main challenges
inherent to today’s conflict. An abundance of legal questions also emerged from this
evolution. These questions spring from issues that originate from trying to fit or
adapt the ius ad bellum and ius in bello to this changing situation and have also
included debates from other sources of international law, such as human rights law.
The maritime domain did not lag in this evolution of the decline of the statist
approach. Although the legal debates, arguably, have not been as vigorous as in
the land dimension, it has not felt the changing face of conflict any less. The recent
focus within the maritime dimension may, arguably, be captured in three distinct
themes: the rise of the importance of the concept of maritime security, the focus on
persons during naval operations and the participation of naval forces in
non-international armed conflict (NIAC). These three themes can be discussed as
separate issues but are clearly related to each other.

1
See the website of the CEO CSW at: http://www.coecsw.org/.
Introduction: Challenges in Operational Maritime Law 3

2.1 Maritime Security

States analyse the maritime dimension in terms of possible threats that may come
from or arise from the sea and aim to enhance security against those threats.
Maritime security is the enhancement of a State’s security interests in the maritime
dimension. Interestingly, the concept of maritime security takes on a broad under-
standing, and it can be perceived that the sharp classic divide between war and peace
has completely melted away. Threats to a State in the maritime dimension can exist
at all levels and types of conflict. The scope of the threat is broad and is difficult to
concretely define. More often maritime security is defined as a set of pressing
security issues, which may include topics such as illegal fisheries, security and safety
in ports and on board vessels, piracy, boat refugees, terrorism at sea and weapons of
mass destruction at sea.
Today, States generally accept that naval forces play a role in enhancing maritime
security. The military and the more traditional military security issues are, however,
not central to maritime security. The military is one of the many different
instruments to help enhance maritime security. Still, what is interesting to note is
that organisations such as NATO and the EU have through their recent maritime
strategies bound themselves to this idea of a role for naval forces in maritime
security.2 NATO, as a classic collective defence organisation, assumed a role in
counter-piracy operations, became active in the Aegean Sea in relation to refugees,
and recently changed its Article-V Operation Active Endeavour into Operation Sea
Guardian, which aims to build on maritime situational awareness, counter-terrorism
and support to capacity building.3 Oliver Clark, in his chapter on piracy, is exposing
some legal challenges that arise from the involvement of traditional naval forces in
maritime security operations in the context of piracy. Jouko Lehti’s contribution
explains the EU’s legal ventures into helping boat refugees and battling refugee
smuggling and trafficking operations.
What also emerged in this context is the issue of private military companies
(PMCs) at sea to protect merchant vessels and maritime trade. After we have seen
much (legal) discussion in the land dimension with regard to PMCs in Iraq and
Afghanistan, the piracy threat that emerged in the last 10 years in and around the
Indian Ocean has fired this practice also in the maritime dimension, with
accompanying legal debates. Are they a welcome alternative for sea-trade protection
by naval forces? Should they exist next to, or instead of the military? And how will
they meet the legal thresholds for using force? In this volume, Ian Ralby discusses
some of these challenges of regulating the use of PMCs.
Apart from operational level consequences and legal challenges that focus on the
importance of enhancing maritime security, on a strategic-political level maritime
security arguably advances a different point of departure than the classic ‘Grotian’

2
NATO has adopted its Alliance Maritime Strategy (AMS) in 2011. The EU adopted its
EU-Maritime Security Strategy (EUMSS) in 2015.
3
NATO (2016).
4 M. Fink et al.

view of the freedom of the seas. In order to enhance security at sea and act in a timely
manner against threats, one must understand the maritime environment, gain a
sufficient level of awareness of the operating environment and reach a certain level
of control. Often used terms like ‘policing the seas’ and the general acceptance of
so-called ‘maritime security operations’ may have, arguably, caused a silent evolu-
tion in which the strategic-political thinking has changed from freedom of the seas to
controlling the seas. The question is whether this way of thinking is also trickling
through legal concepts and thinking or whether the legal fundamental point of
departure of the freedom of the seas still stands.

2.2 Persons

The importance of enhancing maritime security has also brought about a focus on
persons. Traditional naval warfare and naval operations conducted within the UN
collective security system, such as maritime embargo operations, always had a primary
focus on goods and vessels. Today’s challenge for naval forces in the maritime
dimension is mainly focused on human beings. Warships are tasked to confront
pirates, boat refugees, slave and drug traffickers, mercenaries and terrorists. Naval
operations moved from its traditional goods/vessel focus to person-focused operations.
This focus also provides a new dimension to legal challenges at sea. To name two
of these challenges in particular, firstly, in the past decade, the application of human
rights law in the maritime environment has emerged as an important and well-
discussed legal issue.4 It ranges from issues with regard to fundamental human
rights in relation to piracy and arresting persons for drug trafficking, such as fair
trial and detention rights, to non-refoulement in the context of boat refugees. Some of
these legal challenges that apply human rights law in the maritime dimension have
reached the European Court of Human Rights (ECtHR). In this context of applying
human rights law at sea, the challenges between the interrelationship of human rights
law and the international law of the sea are on different subjects not yet crystallised.
Rick Button, for instance, highlights the challenges of the difference between search
and rescue (SAR) and law enforcement operations. The same question examining
the interrelationship that exists may be present between the provisions on the rescue
of persons in the law of naval warfare, the law of the sea and human rights law.
The second example of a legal challenge that can be mentioned here is the
so-called ‘legal finish’ during naval operations. Interestingly, this issue of the legal
finish appeals back to the way traditional, but unused, prize law is organised, namely
in a ‘wet’ dimension and a ‘dry’ dimension. The wet dimension is the actual action
and legal issues at sea in which a good, a vessel or—today—a person is captured.
The dry dimension is the subsequent actions that need to be considered in the
aftermath of the action. The smooth connection between both dimensions is chal-
lenging in itself. Transferring the person to a State or to another State that is willing

4
See e.g. Treves (2010), Guilfoyle (2010) and Papastavridis (2013).
Introduction: Challenges in Operational Maritime Law 5

to start legal procedures and ensuring that sufficient evidence is produced that holds
in a court of law are examples of this. Apart from the non-use of prize law, during the
‘1990s of the former century, maritime embargo operations that had been the
primary focus in naval operations arguably pushed the notion of a dry dimension
in naval operations further to the background. Today, however, law enforcement
types of operations that naval forces are confronted with have renewed the under-
standing that efforts must be put also into the dry dimension and that a successful
‘legal finish’ to what happens at sea urges for a whole government approach.

2.3 Non-international Armed Conflict

If conflict rises to the level of an armed conflict, then current conflicts can often be
characterised as non-international. Fighting against non-State actors has given States
a plethora of legal issues to debate, ranging from detention issues to an expanding set
of conflict types beyond international and non-international, to complex issues on
the legal boundaries of the battlefield. Obviously, these debates also have an impact
in the maritime dimension. At the same time, recent years have seen armed conflicts
erupt in coastal States in which naval forces were part of the military campaign.
Examples are Libya, Yemen, Iraq Gaza and Lebanon. These conflicts confronted
maritime lawyers with interesting legal questions, such as whether the law of naval
warfare, and the law of blockade in particular, actually applies to conflicts in the
Gaza or off the coast of Yemen. How must the right of belligerent visit and search be
understood in the fight against non-State actors? What are the legal possibilities to
detain persons on a foreign-flagged vessel from a State that has nothing to do with
the underlying conflict? These are all questions that surface when having to deal with
non-State actors during a non-international armed conflict at sea.

3 Traditional Conflict Is Not a Thing of the Past

Having noted above the focus in the maritime dimension during the last 15 years
through three strands that have emerged as a consequence of the decline of the statist
approach, it is something completely different to state that traditional international
armed conflict is a thing of the past. The current situation is, in fact, quite the
contrary. Much on the foreground, for instance, is the tension between States in
the South China Sea, which is an issue that cannot be forgotten in this context. David
Letts, in his chapter, searches for options on how to scale down tensions between
States. Re-emerging tensions between Russia and other States may also develop
beyond the cyber-dimension or a situation where Russia’s military involvement is
kept in the grey zone of conflict. What must, therefore, be underlined is that the
above-mentioned strands have resulted in a certain focus, rather than concluding that
6 M. Fink et al.

other types of warfare belong to history. The challenge for naval operators (and the
military as a whole) is that they have to deal with the complete spectrum of conflict
and crises from peacetime crises to ‘grey-on-grey’ war fighting and from law
enforcement operations to restoring international peace. It merits, therefore, also to
keep in mind that certain aspects of international law may have been snowed under
but still exist, like the forgotten basics of prize law, to which Marcel Schulz devotes a
chapter. This volume also includes multiple authors’ analyses on the use of interna-
tional straits and maritime areas. Another forward-leaning analysis in this context is
Tassilo Singer’s chapter on the legal possibilities of occupational law applied at sea.

4 Operational Maritime Law

One can take different approaches to study the relationship between international
law and the maritime dimension. Broadly seen, there are two approaches that have
emerged. The first is the increasingly generally accepted approach to centralise
military operations and consider what aspects of international law apply and how
they interrelate to each other during military operations. This approach, usually
termed the International Law of Military Operations, has become a well-accepted
approach and term. The term underlines the influence of and the interrelationship
between various branches of international law that regulate military operations.5 The
maritime dimension is an essential aspect of military operations with particular legal
challenges of its own. Similar to international law of military operations, the law that
applies to maritime operations consists of various branches of international law.
Arguably, the particularities and challenges of the maritime dimension and applica-
ble laws make Operational Maritime Law a specific sub-discipline of its own within
the general international law of military operations.6
The second is the approach that centralises around the term of maritime security,
which logically flows from the focus on the strands mentioned above and is reflected
in a legal sub-discipline that is termed Maritime Security Law. Although these terms
may overlap in terms of content, the difference between operational maritime law
and maritime security law lies with the view that the first focuses on security and
military operations, and the second contains a broader scope of issues in which the
military may play a role within security and safety challenges in the maritime
dimension. In the latter, for instance, port security measures, merchant vessel safety
measures and maritime environmental issues belong to this broader legal discipline.
Maritime Security Law, therefore, includes both security and safety issues that
emerge out of the maritime community as a whole. There is merit in combining
security and safety, as Kraska and Pedrozo mention, ‘In many respects the fusion of

5
Gill and Fleck (2015), p. 5.
6
Arguably the term operational maritime law encompasses a broader term than the law of naval
operations, because the ‘naval’ emphases the military, where maritime includes all maritime
activities of a State.
Introduction: Challenges in Operational Maritime Law 7

maritime security and maritime safety is unavoidable. The legal regimes that regulate
each activity are less distinct today than in the past and now share common and
mutually reinforcing objectives.’7 However, as this series is primarily aiming to
unlock the current legal challenges that are connected to the use of naval assets, the
term Operational Maritime Law will be used as the more on point approach and term
for this particular purpose.
This introduction has touched upon only a few challenges that are emerging in the
maritime dimension and has not even scratched the surface of the legal issues that
come with these challenges. For sure, scholars and practitioners will have many
more analyses, findings and debates on their minds that need sharing and a platform
in order to enhance our understanding of international law in the maritime dimen-
sion. Let this be your invitation.

References
Centre of Excellence Confined and Shallow Waters CEO CSW at: http://www.coecsw.org/.
Accessed 7 July 2017
Gill TD, Fleck D (2015) Concept and sources of the international law of military operations. In: Gill
TD, Fleck D (eds) The handbook of the international law of military operations, 2nd edn.
Oxford University Press, Oxford, pp 3–13
Guilfoyle D (2010) Counter piracy law enforcement and human rights. Int Comp Law Q
59:141–169
Kraska J, Pedrozo R (2013) International maritime security law. Nijhoff publishers, Martinus
NATO (2016) Operation active endeavour. http://www.nato.int/cps/en/natohq/topics_7932.htm.
Accessed 5 July 2017
Papastavridis E (2013) European convention on human rights and the law of the Sea: the Strasbourg
court in unchartered waters. In: Fitzmaurice M, Merkouris P (eds) The interpretation and
application of the European -convention of human rights: legal and practical implications.
Martinus Nijhoff, Leiden, pp 117–146
Treves T (2010) Human rights and the law of the sea. Berkely J Int Law 28(1):1–13

Martin Fink is a Commander in the Royal Netherlands Navy. He has served in several national
and international legal postings as a military legal advisor, among which were the Netherlands
Maritime Force (NLMARFOR) and the NATO Joint Force Command Naples, and a brief spell at
the Netherlands Ministry of Defence. He has been on several operational tours as a legal advisor,
among which were Iraq, Afghanistan and South Sudan. He has been a lecturer of international law
at the Netherlands Defence Academy and is a researcher at the University of Amsterdam, at the
Amsterdam Centre of International Law (ACIL), and holds a doctor iuris at the same university.

Rebecca Dickey is a Lieutenant in the United States Navy. She has served in operational positions
on board multiple naval vessels and has served internationally as a Legal Advisor at the NATO
Centre of Excellence for Operations in Confined and Shallow Waters (COE CSW). Her operational
tours include Humanitarian Aid missions to Central and South America, as well as deployments to
the South China Sea, East China Sea and Yellow Sea.

7
Kraska and Pedrozo (2013), p. 5.
8 M. Fink et al.

Jörg Schildknecht is a Commander (res.) of the German Navy. He is currently stationed as the
Legal Advisor of the NATO Centre of Excellence for Operations in Confined and Shallow Waters
(COE CSW) in Kiel, Germany. He is a civil servant of the German Navy and has been deployed in
several military missions in his military reserve rank. He has worked for, inter alia, EU NAVFOR
Northwood and Rome, the Mürwik Naval Academy, German Fleet Command Flensburg and the
International Law Department of the German Ministry of Defense in Berlin. He is a specialist in
international law and holds a doctor iuris at the University of Hamburg.

Lisa Ferris is the Director of New Zealand Defence Legal Services. In 2008, she was deployed to
the Arabian Gulf as the Legal Officer aboard the frigate HMNZS TE MANA where she provided
legal advice to the Commanding Officer. In late 2009, Lisa Ferris was deployed to Afghanistan as
the legal officer advising the New Zealand senior national officer on rules of engagement, law of
armed conflict, and general military law issues. Lisa Ferris was deployed to Afghanistan again in
2012 as counsel assisting a Court of Inquiry, and to Iraq in 2015 to support the planning for the
deployment of NZ force elements. In 2013, she was appointed as the Deputy Director Operations
Law and the Chief of Staff for Defence Legal Services. In 2017, Lisa Ferris was promoted to
Colonel and appointed as the Director of Defence Legal Services. On 23 January 2018, Lisa Ferris
was appointed to her present rank. Lisa Ferris holds a Master of Laws with Honours and a Bachelor
of Commerce and Administration from Victoria University and completed United States Marine
Corps Staff College (Extramural) in 2014.
 Part I
International Straits
Minelaying and the Impediment of Passage
Rights

Wolff Heintschel von Heinegg

Abstract
Naval mines are considered to pose a serious threat to international shipping. This
certainly holds true for free-floating submarine contact mines but not necessarily
for modern naval mines that are highly discriminating weapons. Be that as it may,
the mere fact that naval mines have been laid in a given sea area will impede upon
freedom of navigation. The only international treaty dealing with naval mines is
the 1907 Hague Convention VIII, whose scope is limited to automatic submarine
contact mines and which was concluded at a time when the breadth of the
territorial sea did not exceed 3 nautical miles and other concepts, such as the
EEZ, were unknown. The first part of the present chapter deals with the question
whether and to what extent belligerents are entitled to lay mines in international
straits overlapped by their territorial sea, their archipelagic waters, or in the high
seas. The second part deals with the legality of naval minelaying in times of
peace, which is to be determined in the light of the Corfu Channel judgment, the
international law of the sea, and the positions taken by States in military manuals.

1 Introduction

Naval mines are an extreme threat to innocent shipping. Indeed, not just during armed
conflicts but also in times of peace (e.g., in the Red Sea in 1984) that international
shipping has suffered considerable losses by hitting naval mines, whose presence had

This article was originally published in International Law Studies, 90 Int’L. Stud 544 (2014).
W. Heintschel von Heinegg (*)
Europa-Universität Viadrina, Frankfurt (Oder), Germany
e-mail: heintschelvonheinegg@europa-uni.de

This is a U.S. government work and its text is not subject to copyright protection in 11
the United States; however, its text may be subject to foreign copyright protection 2018
J. Schildknecht et al. (eds.), Operational Law in International Straits and Current
Maritime Security Challenges, Operational Maritime Law 1,
https://doi.org/10.1007/978-3-319-72718-9_2
12 W. Heintschel von Heinegg

not been notified or which were “free-floating” mines. In view of the importance of the
freedom of navigation to the world economy and international security, the naval mine
threat the “hidden menace”1 seems to be intolerable. Therefore, the question arises
whether international law principles and rules provide effective protection of interna-
tional shipping by prohibiting or restricting the use of these means of warfare.
It must not be forgotten, however, that today’s naval mines, which can be
programmed to hit only certain categories of ships or, if sufficient data are available,
even an individual ship, are highly discriminating weapons.2 The use of unanchored
automatic submarine contact mines that do not become harmless within 1 h after they
have been laid, and anchored contact mines that do not become harmless as soon as
they have broken loose, is prohibited. However, even then, such mines do not
necessarily pose an indiscriminate danger to innocent shipping because the “bow
wave brushes the mine clear of the ship.”3 Still, the fact that naval mines have been
laid in a given sea area or even reasonable grounds for suspicion that they may be
present will always have an impact on innocent shipping. Such shipping will either
refrain from using the area or proceed with utmost caution, thus extending the
duration of the voyage. Because minesweeping and countermine operations are a
very challenging, costly, and time-consuming task, even the availability of the
necessary assets to undertake those operations does not mean that the mine threat
can be quickly and effectively eliminated.
This article focuses on two questions. The first concerns the exercise of the
belligerent right of minelaying and its impact on the freedom of navigation enjoyed
by innocent, in particular neutral, shipping. In this context, a brief discussion of the
term “passage rights” is necessary. In the contemporary international law of the sea,
the term is usually used for the rights of innocent passage, transit passage, and
archipelagic sea-lane passage. During international armed conflicts, the belligerents
will often not limit their operations to their national waters but employ methods and
means of naval warfare, including naval mines, in high seas areas. Therefore, the
term “passage rights” is understood here in a broad sense, not including just those
rights but also including the freedom of navigation in sea areas beyond the outer
limits of the territorial sea. The starting point will be 1907 Hague Convention VIII.4
In a second step, the subsequent practice of States will be analyzed with a view to
establishing the contemporary law on belligerent minelaying in the light of passage
rights/freedom of navigation. The law of neutrality, in particular the right of neutral
States to lay mines in their national waters, will be dealt with only marginally.
The second question concerns the laying of naval mines in times of peace.
Operations to lay mines are not easy but rather are a time-consuming task unless

1
This quote is borrowed from Griffith (1981).
2
For a short overview of the technology currently in use, see Levie (1992), pp. 97–115. For further
details, see Fuller and Ewing (2013), p. 115. See also Rios (2005), pp. 11–15.
3
Levie (1992), p. 141, quoting a Report of Experts submitted to the International Court of Justice
(ICJ) in the Corfu Channel case. See also Cowie (1949), pp. 188–189.
4
1907 Hague Convention VIII, 36 Stat. 2332, T.S. No. 541. Although the Convention is limited to
automatic contact mines, there is wide agreement that it is applicable to modern naval mines that are
based on a different technology. See Heintschel von Heinegg (1994).
Minelaying and the Impediment of Passage Rights 13

they are intended to hit vessels indiscriminately. A State may therefore plan to lay
mines well before the outbreak of an international armed conflict in order to be
prepared to counter a threat. Moreover, it may wish to pursue its national security
goals by denying others the use of its territorial sea, including that overlapped by
international straits, and its archipelagic waters, including those within archipelagic
sea lanes. Seemingly, such minelaying might be considered as clearly illegal because
of the international law of the sea, which, certainly during times of peace, guarantees
freedom of navigation not only in high seas areas but also in the territorial sea,
international straits, and archipelagic waters while recognizing that these sea areas
are subject to the territorial sovereignty of the coastal or archipelagic State. A closer
examination shows that international law provides no absolute prohibition on
minelaying during peacetime.

2 The Law of International Armed Conflict on Naval Mines

and Passage Rights

2.1 The 1907 Hague Convention VIII and the Freedom

of Navigation

One of the most difficult and contentious issues faced by the 1907 Hague Peace
Conference was the regulation of mine warfare at sea. In view of the experience of
the Russo–Japanese War (1904–1905),5 the delegates were prepared to assure “to
pacific commerce an effectual protection”6 against the effects of naval mines both
during and in the aftermath of an international armed conflict.7 There was, however,
no agreement as to how such protection should be accomplished.
Some delegations proposed far-reaching restrictions that would have resulted in
an almost absolute prohibition on minelaying in high seas areas to safeguard the
freedom of navigation of innocent, in particular neutral, shipping.8 While some of
those proposals were too ambitious to have a realistic chance of being accepted by a

5
The Russo-Japanese War was the first international armed conflict during which naval mines were
used extensively and which had long-lasting detrimental effects on shipping after the end of
hostilities. See Lauterpacht H (ed) Oppenheim L (1952), p. 471; Hoffmann (1977), p. 145;
Colombos (1968), p. 531 and Castrén (1954), p. 275.
6
1907 Hague Proceedings Vol. III, p. 3:399.
7
For the various proposals, see id., Annexes 9–37, at 662–682. Worth mentioning is the British
proposal (Annex 9) according to which the use of automatic contact mines would have been limited
to the territorial seas of the belligerents. Only when laid off military ports could the distance be
extended to 10 nautical miles.
8
Id. It may be added that some of those proposals were far from altruistic or motivated by the wish
to protect innocent shipping. In particular, States with large navies were afraid that the use of naval
mines could jeopardize their naval supremacy. “Behind the proposals of the Conference stood the
politics of force.” Reed (1984), p. 294.
14 W. Heintschel von Heinegg

sufficient number of delegations,9 there was a short period during which it seemed
possible to arrive at a compromise between those who were in favor of limiting the
use of naval mines to certain sea areas and those who wished to prevent such
geographical limitations. The Committee of Examination, in its report to the Third
Commission, proposed four draft articles defining the sea areas in which naval mines
could be laid.10 The committee was guided by the wish to protect as far as possible
innocent shipping without unduly depriving belligerents of the use of an effective,
inexpensive means of naval warfare.11
Eventually, the draft articles that dealt with the sea areas in which minelaying was
to be limited did not obtain the necessary majority. The Third Commission in its
Report to the Conference emphasized:

By thus overturning, through the suppression of Articles 2 to 5, the decision which had
seemed to obtain unanimous support in the committee and according to which a restriction as
to area in the use of anchored mines ought to be expressly set forth in the regulations, there
has been no intention to swerve from the conviction that a restriction as to area also is
imposed upon the employment of such mines. The very weighty responsibility towards
peaceful shipping assumed by the belligerent that lays mines beyond his coastal waters has
been several times placed in evidence, and it has been unanimously recognized that only
“absolute urgent military reasons” can justify such a usage with respect to anchored mines.
“Conscience, good sense, and the sentiment of duty imposed by the principle of humanity”
will be the surest guide for the conduct of mariners of all civilized nations; even without any
written stipulation, there will surely not be lacking in the minds of all the knowledge that the

9
For instance, the Colombian delegation proposed the following:

The employment of anchored automatic mines is absolutely forbidden except as a means of

defense. Belligerents may not employ such mines except for the protection of their own
coasts and only within a distance of the greatest range of a cannon. In the case of arms of the
sea or navigable channels leading exclusively to the shores of a single Power, that Power
may bar the entrance for its own protection by laying automatic contact mines. Belligerents
are absolutely forbidden to lay anchored automatic contact mines in the open sea or in the
waters of the enemy.

1907 Hague Proceedings Vol. III, Annex 36, at 682.

10
Id., Annex 31, at 677. Articles 2 to 5 would have limited the right to lay mines to the three-nautical
mile territorial seas of the belligerents unless laid off military ports. In the latter case the distance
would extend up to 10 nautical miles. There was, however, no absolute prohibition of employing
naval mines in high seas areas. According to Article 5, the belligerents would have been entitled to
lay automatic contact mines “within the sphere of their immediate activity,” provided they became
harmless “within 2 h at most after the person using them has abandoned them.”
11
On the other hand, we must take into account the incontestable fact that submarine mines are a
means of warfare the absolute prohibition of which can neither be hoped for nor perhaps desired
even in the interest of peace: they are, above all, a means of defense, not costly but very effective,
extremely useful to protect extended coasts, and adapted to saving the considerable expense that the
maintenance of great navies requires. . . . This means that automatic contact mines are an indispens-
able weapon. Now to ask an absolute prohibition of this weapon would consequently be demanding
the impossible; it is necessary confine ourselves with regulating its use. 1907 Hague Proceedings
Vol. III, p. 399.
Minelaying and the Impediment of Passage Rights 15

principle of the liberty of the seas, with the obligations that it carries for those who make use
of this means of communication open to all peoples, is definitively dedicated to humanity.12

This statement probably correctly reflected the general attitude of the delegations
present in The Hague. However, the 1907 Hague Convention VIII contains no
specific provision that prohibits or considerably restricts the laying of mines in
certain sea areas.13 Therefore, the general view is that “Article 3 . . . allows the
implication that, within the terms of the Convention, belligerents may sew [sic]
anchored automatic contact mines anywhere upon the high seas.”14 However, the
preamble should be considered in a systematic interpretation of the operative
provisions. The preamble indicates that the parties were “inspired by the principle
of the freedom of sea routes, the common highway of all nations” and wished “to
restrict and regulate [the] employment [of automatic submarine contact mines] in
order to mitigate the severity of war and to ensure, as far as possible, to peaceful
navigation the security to which it is entitled, despite the existence of war.” In view
of this stated purpose, Article 3(1) can be interpreted as prohibiting vast minefields in
high seas areas if they disproportionally interfere with freedom of navigation.15 The
preamble is, however, subsidiary to the operative provisions, in particular Articles
1 and 3(2). In those, peaceful shipping is protected only against anchored and
unanchored mines that do not become harmless in accordance with Article 1
(1) and (2). And the State’s obligation to render anchored mines harmless “should
they cease to be under surveillance” is far from absolute in character; Article
3 qualifies the obligation by requiring only that they “undertake to do their utmost.”
The same holds true for the obligation to notify shipowners of danger zones, the
requirement being subject to “military exigencies.” Moreover, the preamble itself
reveals that Hague Convention VIII does not provide “all the guarantees desirable.”
Therefore, and in view of the drafting history, the provisions of the Convention
cannot be interpreted as limiting the right of belligerents to use naval mines to certain
sea areas or as prohibiting their use if they unduly interfere with the freedom of
navigation, in particular with certain passage rights.
During the 1907 deliberations, the Netherlands delegation exerted considerable
effort to obtain agreement to a prohibition on the laying of mines in international
straits. Originally, the Dutch delegation had proposed the following provision: “In
all cases straits uniting two open seas cannot be barred.”16 Later, the Dutch delega-
tion modified its proposal: “In any case, the communication between two open seas

12
1907 Hague Proceedings Vol. I, p. 282.
13
Article 2 prohibits the laying of mines off the enemy’s coats and ports only if it serves the “sole
object of intercepting commercial shipping.”
14
Tucker (1955), p. 303.
15
See, e.g., Reed who maintains that 1907 Hague Convention VIII created a standard for the
protection of neutral shipping that “should be interpreted from the viewpoint of a neutral shipper.”
Reed (1984), p. 301. However, he ignores the fact that the obligations of belligerents under Article 3
(2) of the Convention are subject to feasibility and military exigencies.
16
1907 Hague Proceedings Vol. III, Annex 12, p. 663.
16 W. Heintschel von Heinegg

cannot be barred entirely, and passage will be permitted only on conditions which
are indicated by the competent authorities.”17 Those proposals were rejected because
“the proposal of the Netherlands met objections drawn from rights of territorial
sovereignty as well as from conventional stipulations existing on the subject of
certain straits.”18
It follows from the text and drafting history that those delegates who were
opposed to an establishment of fixed limits within which mines could be employed
and who advocated the right of belligerents to make use of anchored mines without
restrictions as to place, even on the high seas, eventually prevailed. Accordingly,
under the 1907 Convention, minelaying could impede the customary right of
innocent passage, even if exercised in an international strait and on the freedom of
navigation in high seas areas.19
Interestingly, the British delegate emphasized that “the right of the neutral to
security of navigation on the high seas ought to come before the transitory right of
the belligerent to employ these seas as a scene of operations of war,” and he
considered the Convention as constituting “only a partial and inadequate solution
of the problem.”20 Since the Convention could not “be regarded as a complete
exposition of the international law on this subject,” it would “not be permissible to
presume the legitimacy of an action for the mere reason that this Convention has not
prohibited it.”21
The German delegate responded by emphasizing that “a belligerent who lays
mines assumes a heavy responsibility towards neutrals and to-wards peaceful
shipping” and that “no one will resort to this instrument of warfare unless for military
reasons of an absolutely urgent character,” but it would be a great mistake to issue
rules the strict observance of which might be rendered impossible by the law of facts.
It is of the first importance that the international maritime law “. . . contain only
clauses the execution of which is possible from a military point of view and is
possible even in exceptional circumstances. Otherwise, the respect for law would be
lessened and its authority undermined.”22
Despite the obvious disagreement regarding the right to use naval mines in high
seas areas, seemingly both delegates agreed that the laying of mines that interfered
with innocent, in particular neutral, shipping is subject to considerations of military
necessity “of an absolutely urgent character.” In other words, minelaying in high
seas areas would, according to both delegates, clearly be unlawful if not justified by a

17
Id., Annex 22, p. 671.
18
Id., p. 408.
19
For further discussion of the Convention, see Haines (2014).
20
Statement by Sir Ernest Satow, Delegate of Great Britain, at the Eighth Plenary Meeting (Oct.
9, 1907). 1907 Hague Proceedings Vol. I, p. 275.
21
Id.
22
Statement by Baron Marschall von Bieberstein, Delegate of Germany. Id. p. 275, 76. He added
that “military acts are not solely governed by stipulations of international law. There are other
factors: Conscience, good sense, and the sentiment of duty imposed by principles of humanity will
be the surest guides for the conduct of sailors and will constitute the most effective guaranty against
abuses.”
Minelaying and the Impediment of Passage Rights 17

significant military advantage.23 Unfortunately, the words of the German delegate

were vitiated by the German practice of the First and Second World Wars.

2.2 Subsequent Practice and Developments

2.2.1 The Two World Wars

The belligerents of the two world wars resorted to a practice of almost unrestricted
mine warfare at sea.24 The disregard of the 1907 Hague Convention VIII and the
legitimate interests of neutral shipping was partially justified as a reprisal to allegedly
prior unlawful conduct by the enemy.25 Therefore, the practice does not establish
that the Convention had fallen into desuetude.26 Rather, it proves that the
belligerents accepted the obligation to issue appropriate warnings and to provide
notifications of danger areas.27 Moreover, the practice of the Second World War, at
least in its beginning, seems to support the view that, despite the lack of geographical
limitations on the use of naval mines in the Convention, belligerents were prepared
to either refrain from mining international straits or, if they had mined such straits,
provide for piloting services in order to ensure a safe passage.28 That practice
conformed to the second Dutch proposal at the 1907 Hague Conference under
which international straits could be mined if provision is made for safe passage.29

2.2.2 Post-1945 Mining During International Armed Conflicts

In the post-Second World War era, naval mines have been employed in several
instances. The first was the mining of the Corfu Channel in 1946. Because Great
Britain and Albania were not parties to an international armed conflict, we will return
to it, and the International Court of Justice judgment that addressed it, later.30

23
But see Tucker (1955), p. 303, who states that “it is only mine laying of an openly indiscriminate
character that is prohibited i.e., mines sewn [sic] without regard to any definite military operation
save that of endangering all peaceful shipping, and without any reasonable assurance of control or
surveillance.”
24
See Lauterpacht H (ed) Oppenheim L (1952), p. 473; Colombos (1968), pp. 533–534; Castrén
(1954), p. 277; Tucker (1955), p. 303–305; Levie (1992), pp. 65–89 and Cowie (1949), pp. 43–87,
119–165.
25
Mallison (1968), p. 68.
26
For the contrary view, see Baxter (1970), p. 97.
27
Levie (1992), pp. 78–83. See also Reed (1984), p. 306 (who maintains that the practice of the two
world wars has contributed to a customary rule according to which minefields in high seas areas
must always be notified).
28
On April 9, 1940 the German government provided notification of a “mine warning area” in the
Skagerrak between Lindesnes, Lodbjerg and Flekkeröy, Sandnäs Hage; on September 3, 1939
regarding the Southern entrance of the Sound and the Great Belt; and on April 29, 1940 regarding
the Kattegat. The British government allowed passage through the Strait of Dover and the Firth of
Forth.
29
Supra note 17 and accompanying text.
30
Corfu Channel (U.K. v. Alb.), 1949 I.C.J. 4 (Apr. 9).
18 W. Heintschel von Heinegg

Similarly, the mining of the Red Sea in 198431 is not relevant to this analysis as it did
not occur during an armed conflict.
Since the armed conflicts during which naval mines were used have been
addressed extensively elsewhere,32 it suffices here to highlight only those aspects
of the conflicts relevant to the examination of the relationship between the belliger-
ent right to employ naval mines and the passage rights of innocent neutral shipping.
Hence, the Korean War (1950–1953)33 need not be addressed because the mines laid
off Wonsan to prevent an amphibious landing operation resulted in no lasting
impediment to passage rights. The same holds true for the mining in 1972 of three
North Vietnamese ports during the Vietnam War34 (although it is worth mentioning
that neutral ships were given a period of grace to leave35) and of the approaches to
Port Stanley during the Falklands/Malvinas conflict (1982).36 During the 2011
conflict in Libya, Quaddafi’s forces laid mines off the port of Misurata, probably
in order to prevent food and other supplies from reaching the city.37 This conduct
was considered unlawful, not because of its impact on the freedom of navigation but
because of its disregard for humanitarian considerations and for UN Security
Council Resolution 1973, which obliged Libyan authorities to “ensure the rapid
and unimpeded pas-sage of humanitarian assistance.”38
The mining of the Suez Canal during the Arab–Israeli Wars (1967 and 1973) also
need not be considered here because the Suez Canal is subject to a special treaty
regime39 and its passage is not governed by the law of the sea. However, the 1973
conflict is notable in that both the Gulf of Suez and the Gulf of Aqaba were closed by
minefields.40 Interestingly, their closure attracted considerably less attention than did
the closure of the Suez Canal.
The use of naval mines during the 1971 India–Pakistan conflict still remains
widely unnoticed even though at least five neutral merchant vessels were sunk by
mines.41 The mining of the Bay of Bengal by India and of the delta of the Ganges
River by Pakistan did not extend beyond the territorial seas of the belligerents and
had no broader impact on passage rights or on the freedom of navigation.

31
See Truver (1985), pp. 115–117.
32
See authorities cited infra notes 33–48.
33
See Cagle and Manson (1957), pp. 121–122.
34
See Levie (1992), pp. 144–157 and Swayze (1977).
35
Mallison and Mallison (1976), p. 102.
36
See Levie (1992), p. 159 and Fenrick (1985).
37
See Heintschel von Heinegg (2012), pp. 211, 217.
38
S.C. Res. 1973, 6, U.N. Doc. S/RES/1973 (Mar. 17, 2011).
39
Convention Respecting the Free Navigation of the Suez Maritime Canal, Gr. Brit.-Ger.-Austria-
Hung.-Spain-Fr.-It.-Neth.-Russ.-Turk., Oct. 29, 1888, reprinted in (1909) AJIL Supplement 3:123.
40
See Levie (1992), pp. 157–158.
41
See Rohwer (1974), pp. 24–26.
Minelaying and the Impediment of Passage Rights 19

The India–Pakistan conflict and the use of naval mines against Nicaraguan ports
in 198442 support the position that the laying of mines in the enemy’s territorial sea
and internal waters is permissible under the law of armed conflict. As has been
rightly stated by Judge Schwebel in his dissent to the Nicaragua judgment, a
“belligerent is entitled . . . to take reasonable measures (a fortiori, within the internal
waters of the opposing belligerent) to restrict shipping, including third flag shipping,
from using the ports of its opponent. Thus the use of mines in hostilities is not of
itself unlawful.”43 Judge Schwebel also emphasized, however, that as against third
States whose shipping was damaged or whose nationals were injured by mines laid
by or on behalf of the United States, the international responsibility of the United
States may arise. Third States were and are entitled to carry on commerce with
Nicaragua, and their ships are entitled to make use of Nicaraguan ports. If the United
States were to be justified in taking blockade-like measures against Nicaraguan
ports, as by mining, it could only be so if its mining . . . were publically and officially
announced by it and if international shipping was duly warned by it about the fact
that mines would be or had been laid in specified waters.44
The use of naval mines during the Iran–Iraq War (1980–1988)45 is the most
important post-Second World War armed conflict in which the question of the
legality of belligerent interference with the freedom of navigation of neutral shipping
has arisen. In response to the laying of naval mines in the Persian Gulf, the
international community made use of a variety of measures to enforce the right of
freedom of navigation, ranging from convoying their merchant vessels46 and mine-
sweeping operations47 to the use of force against Iranian vessels that had been caught
laying unanchored mines and two oil platforms that had been used as bases for
operations.48 These enforcement measures were considered lawful as either self-
defense actions or countermeasures in response to the illegal use by Iran of unan-
chored mines and of nonnotified anchored mines. It may be concluded, therefore,
that had Iran refrained from the use of unanchored mines and had it properly
provided notification of the minefields, the international community’s response to
the mining activities would not have been based on the illegality of the Iranian

42
For the facts established by the ICJ, see Military and Paramilitary Activities in and against
Nicaragua (Nicar. v. U.S.), 1986 I.C.J. 14, 76–80 (June 27) [hereinafter Nicaragua]. See also
Levie (1992), pp. 162–166.
43
Nicaragua, supra note 42, 236 (Schwebel J dissenting opinion).
44
Id., 238.
45
For a comprehensive analytical assessment of the legal issues of the Iran-Iraq War, see the
contributions in de Guttry and Ronzitti (1993). The Iran-Iraq War (1980–1988) and the Law of
Naval Warfare. Cambridge University Press, Cambridge; Dekker and Post (1992). The Gulf War of
1980–1988. Kluwer Academic Publishers, Dordrecht.
46
Nordquist and Wachenfeld (1988).
47
Ronzitti (1987).
48
For the facts established by the ICJ, see Oil Platforms (Iran v. U.S.), 2003 I.C.J. 161, 23–25
(Nov. 6). See also Levie (1992), pp. 166–70.
20 W. Heintschel von Heinegg

conduct. Thus, the international community’s rationale for the actions taken does not
support a conclusion that the mining of the Persian Gulf was unlawful per se.
An important facet of the Iran–Iraq conflict concerns the status of the Strait of
Hormuz and the question of whether during an international armed conflict mines
may be laid in international straits. In October 1982, the Iranian government, in a
letter to the UN Security Council, declared:

As certain rumours have been spread concerning the Straits of Hormuz, which might disturb
international navigation in that area, the Ministry of Foreign Affairs of the Islamic Republic
of Iran reaffirms that Iran is committed to keeping the Straits open to navigation and will not
spare any effort for the purpose of achieving this end.49

This statement is remarkable in that Iran has consistently taken the position that
the regime of transit passage set forth in Article 38 of the 1982 United Nations
Convention on the Law of the Sea50 does not apply to the Strait of Hormuz because
Iran has merely signed, not ratified, the Convention.51 At the same time, the

49
U.N. Security Council, Charge D’Affaires of the Permanent Mission of Iran, Letter dated Oct.
21, 1980 from the Charge D’Affaires of the Permanent Mission of Iran to the United Nations to the
Secretary General. U.N. Doc. S/14226 (Oct. 22, 1980).
50
United Nations Convention on the Law of the Sea, Dec. 10, 1982, U.N.T.S. 1833:397 [hereinafter
UNCLOS]. The Convention entered into force on November 16, 1994. As of November 12, 2014,
166 States, including the Holy See, are parties to it.
51
Upon signature, Iran made the following declaration:

Notwithstanding the intended character of the Convention being one of general application
and of law making nature, certain of its provisions are merely product of quid pro quo which
do not necessarily purport to codify the existing customs or established usage (practice)
regarded as having an obligatory character. Therefore, it seems natural and in harmony with
article 34 of the 1969 Vienna Convention on the Law of Treaties, that only states parties to
the Law of the Sea Convention shall be entitled to benefit from the contractual rights created
therein.

The above considerations pertain specifically (but not exclusively) to the following:
The right of Transit passage through straits used for international navigation (Part III, Section 2,
article 38).
Declarations and Statements, Oceans & Law of the Sea. http://www.un.org/Depts/los/conven
tion_agreements/convention_declarations.htm (than follow Iran hyperlink). Accessed 8 June 2017.
It should also be noted that Oman, which borders the Strait of Hormuz as well, neither explicitly
accepts nor rejects the applicability of the transit passage regime. Upon signature, Oman declared:
It is the understanding of the Government of the Sultanate of Oman that the application of the
provisions of articles 19, 25, 34, 38 and 45 of the Convention does not preclude a coastal State from
taking such appropriate measures as are necessary to protect its interest of peace and security.
Id. (then follow Oman upon signature hyperlink).
Upon ratification on August 17, 1989, Oman declared that the
Sultanate of Oman exercises full sovereignty over its territorial sea, the space above the territorial
sea and its bed and subsoil, pursuant to the relevant laws and regulations of the Sultanate and in
conformity with the provisions of this Convention concerning the principle of innocent passage.
Id. (then follow Oman upon ratification/accession hyperlink).
Minelaying and the Impediment of Passage Rights 21

statement does not necessarily establish that Iran will not take belligerent
(or peacetime) measures that would prevent or impede passage through the Strait
of Hormuz and, thus, Iran’s acceptance of a legal obligation to refrain from such
actions.

2.2.3 Some Preliminary Conclusions

Subject to further matters that will be considered in the following section, the 1907
Hague Convention VIII and State practice seem to indicate that during an interna-
tional armed conflict, the belligerents are entitled to lay naval mines in all sea areas
beyond the national waters (i.e., internal waters, territorial sea, and archipelagic
waters) of neutral States. Accordingly, there is no prohibition on impeding innocent
passage in the territorial seas of the belligerents as long as the closure has been
properly notified in advance.
While there is no State practice involving archipelagic States, it is safe to
conclude that the same holds true for those parts of belligerent archipelagic waters
in which only the right of innocent passage (as distinct from the right of archipelagic
sea-lane passage) applies.52
International straits overlapped by the territorial seas of the belligerents are not
absolutely excluded from mining. Hence, naval mines may be laid in belligerent
international straits as long as the belligerent has given prior notice and ensures a
means of safe passage, e.g., by providing piloting services or by temporarily
disarming the mines. It remains to be seen whether the provisions of UNCLOS
Article 38 on transit passage have contributed to an extended protection of such
straits.
Minelaying in high seas areas (i.e., sea areas beyond the outer limit of the
territorial sea) is not prohibited, again as long as the belligerent has notified the
minefield in a timely and appropriate manner.53 However, in view of the continuing
right of neutral shipping to use the high seas for legitimate purposes, the legality of
any employment of naval mines depends upon its justification by military necessity
considerations. The laying of extensive minefields or their maintenance over a long
period of time will not be in compliance with the law of naval warfare if there is no
legitimate military necessity that justifies depriving neutral shipping of the freedom
of navigation given its importance to international trade and the world economy.
Finally, and for the sake of completeness, it should be added that neutral States
are entitled to lay mines off their coasts to defend their national waters and territories
against belligerent interference.54 Such mining must be limited to the territorial sea
and may not extend to international straits or archipelagic sea lanes unless it does not
suspend, hamper, or otherwise impede the rights of transit passage or archipelagic

52
See UNCLOS, supra note 50, art. 52.
53
For a similar assessment of the prior notification requirement, see Reed (1984), pp. 306–307 (who
rightly maintains that during the two world wars all “war zones,” including those enforced by the
use of naval mines, had been notified by the belligerents.).
54
1907 Hague Convention VIII, supra note 4, art. 4.
22 W. Heintschel von Heinegg

sea-lane passage.55 Notification of the laying of armed mines and the arming of
prelaid mines in neutral national waters is required.

2.3 Belligerent Minelaying and Passage Rights:

Contemporary Law

The 1907 Hague Convention VIII does not provide a comprehensive legal frame-
work on minelaying during an international armed conflict since its scope of
applicability ratione materiae is limited to “automatic submarine contact mines.”
Although it is possible to deduce from the Convention a number of principles that
also apply to modern naval mines,56 an identification of contemporary international
law is not limited to a dynamic interpretation of the Convention. Rather, it is
indispensable to also consider those publications that shed light on what States are
willing to accept as the current state of the law applicable to minelaying during
international armed conflicts. These include the San Remo Manual,57 as well as the
military manuals of the U.S. Navy,58 Canada,59 the United Kingdom,60 and
Germany.61 While the manuals selected for examination is rather limited, there are
two reasons why they may still serve as reference points. First, the U.S. Navy manual
(NWP, 1-14) has been adopted by a number of other States, which consider its
provisions to correctly reflect the current state of the law. Second, these manuals are
the most current statements on the international law applicable to mine warfare.

2.3.1 Access to and from Neutral Waters

In accordance with the law of maritime neutrality prohibiting the conduct of
hostilities in neutral waters, there is a clear prohibition on laying naval mines in
waters subject to national sovereignty, i.e., the internal waters, territorial sea, and
archipelagic waters of neutral States.62 Although it is lawful to conduct hostilities,
including minelaying, in the sea areas beyond the outer limits of the territorial sea,
that is, in neutral exclusive economic zones (EEZ) and the high seas, access to and
exit from neutral waters may not be barred. As stated in three of the manuals, mining
of those sea areas “shall not have the practical effect of preventing passage between
neutral waters and international waters.”63 Accordingly, the belligerent that lays

55
SRM (1995), p. 29.
56
See Heintschel von Heinegg (1994), pp. 59–70.
57
SRM (1995), supra note 55. See also the related Explanation, which provides additional detail
concerning each of the Manual’s basic rules.
58
NWP 1-14M (2007).
59
Canadian Manual (2001).
60
UK Manual (2004).
61
German Manual (2013).
62
SRM (1995), pp. 15, 16, 86; NWP 1-14M (2007), 7.3, 9.2.3; Canadian Manual (2001), 805, 806;
UK Manual (2004), 13.8, 13.9, 13.58 and German Manual (2013), 1205, 1214, 1216.
63
SRM (1995), p. 87; Canadian Manual (2001), 839 and UK Manual (2004), 13.59.
Minelaying and the Impediment of Passage Rights 23

mines off a neutral’s coast is obliged to provide for safe routes through the minefield,
e.g., by leaving open convenient channels or by providing piloting services. It must
be emphasized, however, that the laying of mines in close proximity to a neutral
territorial sea will be lawful only in exceptional circumstances, for example, in a
confined sea area that is used by the enemy.

2.3.2 Belligerent National Waters and the Right of Innocent Passage

According to all the manuals, belligerent national waters, which are its
internal waters, archipelagic waters, and territorial sea, are “areas of naval
war-fare.”64 Hence, there is no prohibition on mining a State’s own or enemy
national waters. This right was acknowledged at the 1907 Hague Peace Confer-
ence. The impact of mining these waters on the right of innocent passage is a
deplorable but necessary consequence of an international armed conflict. Neutral
shipping’s only protection is to avoid belligerent national waters. It may be added
that UNCLOS Article 25(3) provides that in times of peace, States are entitled to
suspend innocent passage “if such suspension is essential for its security.” This
right, which only the coastal State concerned may exercise, is limited to specified
areas of the territorial sea. During an international armed conflict, it is modified by
the law of naval warfare that supersedes the peacetime rules of the law of the sea.
However, the minelaying State is obliged, “when the mining is first executed,” to
provide “for free exit of shipping of neutral States.”65 This, by necessity, implies
that there is an obligation on the minelaying State to notify “the laying of armed
mines or the arming of pre-laid mines, unless the mines can only detonate against
vessels which are military objectives.”66 Hence, the presence of highly sophisti-
cated and discriminating modern mines need not be notified because, by their
design, they do not pose a risk to innocent shipping and thus do not impede the
exercise of the right of innocent passage.

64
SRM (1995), supra note 55, 10; Canadian Manual (2001), supra note 59, 703(1); UK Manual
(2004), supra note 60, 13.6; German Manual (2013), supra note 61, 1011.
65
SRM (1995), supra note 55, 85; Canadian Manual (2001), supra note 59, 836 and UK Manual
(2004), supra note 60, 13.57.
66
SRM (1995), supra note 55, 83; Canadian Manual (2001), supra note 59, 838 and UK Manual
(2004), supra note 60, 13.55. According to NWP 1-14M (2007), 9.2.3, international notification
must be made only, “as soon as military exigencies permit.” It is unclear whether the United States
believes the safety of neutral shipping is subsidiary to considerations of military necessity.
However, a minefield most often serves the purpose of “modifying geography” and of preventing
other vessels from using a certain area of the seas. This can be accomplished only, if the respective
minefield is notified in advance. The German Manual does not expressly mention notification.
However, according to paragraph 1046, any minelaying is subject to the principles of effective
surveillance, risk control and warning. The latter implies an obligation to notify the laying of armed
mines or the arming of prelaid mines.
Exploring the Variety of Random
Documents with Different Content
a jelenetet, de amint a zöld hajnal egyre világosabbá vált, a földi kép
annál jobban elhalványodott.
Amint a visszhangzó lépések egyre közelebb és közelebb
hangzottak mellette, Plattner maga köré tekintett és látta, hogy a
sápadt arcok egész tömege gyűlt össze körülötte a völgy sötét
mélyéből és valamennyien a szobában lévő két embert figyelték.
Soha ekkora tömegét az Élők Őrzőinek még nem látta. Egyik felük
csak a haldoklót figyelte a szobában, másik felük viszont végtelen
haraggal az asszony mozdulatait követte, amint lázasan kutatott
valami után, amit sehogyan sem tudott kézrekeríteni. Olyan nagy
tömegekben gomolyogtak körülötte az Őrző Lelkek, hogy egyszer-
másszor megakadályozták azt is, hogy a szobába lásson, de azért
Plattner világosan emlékszik rá, hogy bent a szobában minden
végtelenül csendes volt.
Két lélek arcára különösen jól emlékszik még ma is. Az egyik egy
asszony fehér és tiszta vonalú arca volt, amely valamikor talán hideg
és kegyetlen lehetett, de amelyet most egy a földön nem ismert
okosság lágyított puhára. A másik talán az asszony atyja lehetett.
Mindkettőjük figyelmét szemmel láthatólag teljesen lekötötte valami
gyűlöletes cselekedet szemmel kísérése, amelyet nem tudtak
megakadályozni. A férfi mögött szintén egy csomó fej gomolygott,
de ezek már nem lehettek szülők, hanem olyan lények arcai, akik
valamikor talán maguk is ridegek voltak, de akiket a fájdalom
megtisztított. Egészen az előtérben egy lány arca tünt fel, de ezen
sem fájdalom, sem harag nem látszott, csak végtelen türelem és
fáradtság, amint – ahogyan Plattner mondja – szabadulását várta.
Plattnert cserben hagyta leíróképessége, amikor ennek a kísérteties
tömegnek a gyülekezéséről beszélt.
A lelkek a harang szavára gyültek össze és szinte pillanatok alatt
verődtek össze a szoba körül. Úgy látszik, Plattner olyan izgatott volt,
hogy egészen önkénytelenül, idegességében kivette a zöld port
tartalmazó üveget a zsebéből és maga elé tartotta, – de erre már
nem emlékszik egészen világosan.
 A lépések egyszerre elhallgattak. Plattner hiába várta a
következőt, néma csönd ülte meg a tájat és azután egyszerre a
váratlan csöndben, mint egy éles, vékony penge, keresztülvágott a
harang szava. A hangra a fejek tömegei jobbra-balra kezdtek
imbolyogni és hangos sírás hallatszott körülötte. Az asszony a
szobából mindebből semmit sem hallott, mert valamit lázas
gyorsasággal a gyertya lángjába tartott. A harang második
kondulására minden egészen elhalványodott és jeges széláramlat
szórta szét a Lelkek Őrzőit. A harmadik kondulásra valami hirtelen
keresztülnyúlt rajta az ágy felé. Bizonyosan mindnyájan hallottak
már fénysugárról. Nos, ez olyan volt, mint valami sötétségsugár és
amikor Plattner jobban odanézett, tisztán kivett egy sötét kart és
kezet.
A zöld nap most már majdnem delelőjére érkezett és a szobában
lefolyó eseményeket odaátról már alig lehetett kivenni, de Plattner
látta, amit az ágy fehérje görcsösen megvonaglik és az asszony válla
fölött meglepetten visszatekint az ágy irányába.
A hideg szél gyorsan magával vitte az árnyakat a völgy mélyében
fekvő templom felé és Plattner ekkor hirtelen megértette a fekete
kar jelentőségét, amely átnyúlt válla fölött és megragadta
zsákmányát. Nem mert a háta mögé nézni, hogy meglássa az Árnyat
a kar mögött. Kétségbeesett erőfeszítéssel, szemeit eltakarva,
rohanni kezdett, de talán még húsz lépést sem tehetett, mikor
megbotlott egy kőben és elesett. Előre bukott kezeire, az üveg
pozdorjává zúzódott a földön és a zöld por abban a percben
felrobbant. A következő pillanatban kábultan és számtalan sebből
vérezve, ismét az iskola kertjében találta magát szemtől szemben
ülve Lidgettel.
Ezzel Plattner története véget ért. Igyekeztem olyan sorrendben
leírni a dolgokat, ahogyan Plattner mesélte nekem és gondosan
óvakodtam attól, hogy bármit is változtassak akár annak stílusán,
akár felépítésén, pedig könnyű lett volna a szenzáció kedvéért úgy
beállítani a dolgot a haldokló ágyánál, mint valami összeesküvést,
amelyben Plattner is szerepet játszott, de eltekintve attól, hogy egy
egészen kivételes, de különben igaz történetbe csempésztem volna
hamisításokat, az ilyen dolgok, véleményem szerint, csak rontottak
volna azon a hatáson, amelyet ez a sötét világ a maga zöld
világításával és az össze-vissza gomolygó Élők Őrzőivel az olvasóra
tesz.
Hozzá kell tennem, hogy tényleg az iskola közelében egy házban
bekövetkezett az a haláleset, amelyről Plattner beszélt történetében,
és pedig pontosan abban a pillanatban, amikor Plattner visszatért a
földre. Egy adótisztviselő halt meg és özvegye, aki jóval fiatalabb
volt megboldogult uránál, a mult hónapban férjhezment egy
környékbeli állatorvoshoz. Miután a történet, amelyet itt
elmondottam, különböző formákban szájról szájra járt az egész
faluban, az asszony fölhatalmazott arra, hogy nevét kiírjam, de
kikötötte, hogy ő határozottan tagadja, hogy bármi is igaz volna
Plattner elbeszéléséből, ami megboldogult férje utolsó óráit illeti. Ő
nem égetett el semmiféle végrendeletet – bár Plattner soha nem is
vádolta ilyesmivel – és néhai férjének csak egy végrendelete volt,
amelyet közvetlenül házasságkötésük után készített. Annyi bizonyos,
hogy Plattner leírása a halottas szoba bútorzatáról teljesen pontos
volt, ami egészen csodálatos, ha tekintetbe vesszük, hogy Plattner
előzőleg soha nem járt a házban.
Még egy dolog van, amelyről idáig nem szóltam, de miután nem
szeretném, ha babonás vagy túlságosan hiszékeny színben tünnék
fel, most erre is felhívom az olvasók figyelmét. Plattner kilenc napi
távolléte e világból kétségbevonhatatlan tény, de ez még nem
bizonyítja egyben azt is, hogy elbeszélése is mindenben megfelel a
valóságnak, mert könnyen lehetséges, hogy még e földi téren kívül is
hallucinálnak az emberek.
Ezt az olvasónak sohasem szabad elfelednie.
 A gyönyörü öltöny

Egyszer volt egy kis emberke, akinek az édesanyja gyönyörű

öltözet ruhát varrt. Aranyból és zöldből szőtték az anyagát és olyan
szép volt és olyan finom, hogy le se tudom írni. Gyönyörű
narancsszínű csokor díszítette az álla alatt és a ruha gombjai
ragyogtak, mint a csillagok. Módfelett örült az új ruhának és
hallatlanul büszke volt rá, amikor pedig először állott a hosszú tükör
elé új ruhájában, annyira meg volt lepve és annyira el volt
ragadtatva, hogy alig tudott megválni a gyönyörű látványtól.
Mindig csak azt akarta viselni, hogy ismerje mindenki
városszerte. Elképzelte titkon, mit szólnának az emberek, ha új
ruhájában bejárja azokat a helyeket, ahol odáig megfordult, sőt
elképzelte magát azokon a helyeken is, ahol sohasem járt még
életében, de amikről mások meséltek neki és megpróbálta
elképzelni, hogy mi volna, ha most felkerekedne és elmenne
mindenüvé ragyogó, új ruhájában. Szeretett volna menten kirohanni
benne a hosszú harmatos fűbe és a meleg napfényben fürdő rétekre.
Csak hordhatná már az új ruhát!
De az édesanyja szigorúan megtiltotta neki. Elmagyarázta, hogy
nagyon vigyáznia kell, mert soha többe az életben még csak
megközelítően olyan szép ruhához nem fog jutni. Takarékoskodnia
kell vele és csak ritka, ünnepélyes alkalmakkor szabad viselnie. Ez a
lakodalmi öltönye, mondotta az édesanyja, azzal fogta magát és a
gyönyörű ragyogó gombokat selyempapirossal vonta be, nehogy
elveszítsék csillogó fényüket. A manzsettákra és a ruha könyökére,
ahol legkönnyebben szokott kikopni a szövet, kis védőket varrt fel,
hogy semmi baj se érhesse a pompás öltönyt.
 Fia kézzel-lábbal kapálódzott ez ellen és gyűlölte az egész dolgot,
dehát mit tehetett volna? Végre is engedett anyja
figyelmeztetéseinek és rábeszéléseinek: levetette gyönyörű, új
öltönyét, gondosan összehajtogatta és elrakta a szekrénybe.
Majdnem olyan volt, mint hogyha eltemette volna az új ruhát. Mindig
csak arra gondolt, hogy milyen lenne, ha hordhatná az öltönyt és
azon járt az esze, hogy talán eljön egyszer annak is a napja, valami
fenséges alkalommal, amikor manzsetta és könyökvédők nélkül
veheti fel és nem borítja selyempapir a gombokat sem.
Egyik éjjel, amikor szokása szerint erről álmodott, álmában
leszedte a selyempapírt az egyik gombról és úgy találta, mintha a
gomb már nem volna olyan fényes, mint amikor édesanyja
becsavarta a selyempapirosba és ez még álmában is egészen
kétségbeejtette. Elkezdte fényesíteni a szegény, megvakult gombot.
Eszeveszetten fényesítette, de a gomb – ha ugyan ez még
lehetséges volt – nem hogy nem lett ragyogóbb, hanem még jobban
megfakult. Felébredt és sokáig nyugtalanul hánykolódott ágyában.
Egyre csak az elhalványodott gombon járt az esze és azon
tépelődött, vajjon mi volna, ha a Nagy Alkalommal (bármi legyen is
az), az egyik gomb nem lenne olyan ragyogó, mint újkorában.
Napokon keresztül nem tudott másra gondolni és egyre csak ezt az
eshetőséget forgatta agyában. Amikor édesanyja legközelebb
megengedte, hogy felvegye öltönyét, alig tudott ellenállni a
kísértésnek, hogy legalább egy kicsit megkaparja a selyempapirost,
vajjon a gombok még mindig olyan fényesek-e, mint azelőtt?
Álmatagon ment végig a hosszú fasoron, amely a templomhoz
vezetett. Keményen küzdött a lelkében ébredt vad elhatározással.
Mert tudni kell, hogy édesanyja ismételt, gondos figyelmeztetése
után nagynéha megengedte, hogy az olyan vasárnapokon, amikor
nem fenyegetett eső, nem fújt a szél, és egyáltalán semmi baj nem
érhette az öltönyt, megengedte, hogy abban menjen a templomba,
de persze a gombokról nem volt szabad levennie a selyempapirost
és a védők is helyükön maradtak. Ha túlerős volt a napfény,
napernyőt kellett hordania, hogy megvédje az öltönyt a kifakulástól,
az ilyen kirándulások után pedig gondosan kikefélte a ruhát, szépen
összehajtogatta, ahogyan anyja tanította és eltemette ismét a
következő alkalomig.

Az édesanyja által emelt korlátokat nem szegte meg soha és

engedelmeskedett a szigorú parancsoknak mindaddig, míg egy
különös éjszakán fel nem ébredt és nem látta meg a holdfényben
fürdő kertet. Úgy rémlett neki, hogy a holdfény nem közönséges
holdfény és az éjszaka sem közönséges éjszaka. Egyideig bódultan
bámult ki az ablakon, folyton visszatérő témáját forgatva agyában.
Gondolat gondolatot követett, míg végre is egyszerre teljesen ébren
felült ágyában. Szíve vadul vert a torkában és hideg borzongás futott
végig a hátán. Végre elhatározásra jutott. Tudta, hogy most úgy
fogja hordani gyönyörű öltönyét, ahogy azt hordani szokták. Semmi
kétsége nem volt a dologban. Félt, rettenetesen félt, de egyben
boldog is volt – határtalanul boldog.
Kiugrott ágyából, egy percig megállott az ablaknál és kinézett a
holdfényben fürdő kertre. A levegő tele volt tücsökcirpeléssel és a
bogarak zümmögésével. Végtelenül halkan, lábujjhegyen
odasettenkedett a sötét ruhaszekrényhez, ahol gyönyörű öltönye
gondosan összehajtogatva várt a feltámadásra. Nagy elővigyázattal,
nehogy valakit felébresszen az alvó házban, egyenként szedte ki a
ruhát, azután gyengéden, de mégis heves vággyal letépte a
selyempapír-takarót és a manzsetta- és könyökvédőket, míg végre
ott volt előtte a gyönyörű öltözet, olyan kifogástalan állapotban,
amilyen akkor volt, amikor először látta édesanyja kezében – hosszú-
hosszú idő előtt. Gombjai nem vakultak meg, szövete nem fakult el,
az emberke boldogan könnyezett, amikor nesztelen sietséggel beléje
bújt. És azután visszament halkan és vigyázva az ablakhoz, amely a
kertre nézett és pillanatra megállott a holdvilágban. A holdfény
megtörött a csillogó gombokon. Azután kinyitotta az ablakot és
óvatosan kimászott a kertbe. Ott állott édesanyja háza előtt, amely
majdnem olyan egyszerű volt, mint nappal, csak a fák sötét árnyéka
borított fekete csipkefátylat a fehér falakra.
A holdsütötte kert azonban már egészen más volt, mint az a kert,
amelyben nappal szokott járni. Minden virág vagy vakítóan fehér
volt, vagy vörösen fekete, a levegő teli volt apró tücskök
gyámoltalan zenéjével, a fák láthatatlan rejtekeiben pedig pacsirták
daloltak.
Nem volt semmi sem sötét az egész világon, csak meleg,
titokzatos árnyékok borultak egyes tárgyakra. A fák leveleit és a
fűszálak széleit a harmat gyönyörű ékkövei diszítették, az éjszaka
melegebb volt, mint bármely éjszaka azelőtt és a mennybolt valami
csoda folytán egyszerre messzebb is és közelebb is volt, mint odáig.
A sötétkék égbolton ott ragyogott az elefántcsontszínű hold, mint a
világ uralkodója, a csillagok pedig tündökölve ragyogtak.
A kis emberke mégsem kiabált és még csak nem is énekelt
örömében. Egyideig csak álldogált, mintha villám sujtotta volna,
azután furcsa kis felkiáltásra fakadt, kitárta karjait és elkezdett futni,
mintha át akarná ölelni az egész nagy-nagy világot. Ügyet sem vetett
a szépen kicirkalmazott utakra, hanem torony irányában szaladt a
kerten keresztül, átvágott a virágágyakon, a nedves, magasranőtt,
illatos növényeken, míg végre elérkezett a nagy sövényhez, de ő
ezen is keresztültörte magát és bár a tüskék véresre karcolták és
össze-vissza hasogatták gyönyörű öltönyét, ő mindezzel nem
törődött, mert tudta, hogy hordhatja a ruhát, amire már annyira
vágyott.
– Boldog vagyok, hogy fölvettem a ruhát – kiáltotta hangosan a
világba. – Örülök, hogy az új ruhámban vagyok.
A sövény túlsó oldalán a kacsaúsztató terült el vagy legalább is
az, ami nappal kacsaúsztató szokott lenni. De éjszakára a
kacsaúsztató gyönyörű koronggá változott, és a kis emberke
belevetette magát a vízbe, amely először csak térdig ért, de azután
elborította már a vállait is, úgy hogy elkezdett úszni a gyönyörű,
ragyogó hullámokat csapdosva karjaival. Így került át a túlsó partra
és úgy rémlett neki, mintha nem a kacsaúsztató piszkos vizén,
hanem színtiszta ezüstön haladt volna keresztül és az most kövér
cseppekben pereg alá ruhájáról. Továbbhaladt a mezőn és lélegzete
is elakadt, amikor boldogan megérkezett az országútra.
– Boldog vagyok, – mondotta – módfelett boldog, hogy olyan
ruhában vagyok, amely méltó erre az alkalomra.
Az országút nyílegyenesen rohant az égbolt sötétkék búrája alatt,
az út fehér volt és ragyogott a holdsütésben és ő csak rohant előre,
hol nagyokat ugorva, hol kényelmesen sétálva, gyönyörű
öltönyében, melyet édesanyja fáradhatatlan, szerető kezekkel varrt
számára. Az országút teli volt porral, de ő ezt észre sem vette és
amint ment a maga útján, egy óriási éjjeli pille zümmögte körül
nedvesen-ragyogó, siető alakját. Először észre sem vette a pillét, de
azután boldogan integetett neki és szinte táncra perdült vele, amint
a pille feje körül köröket irt le.
– Puha pillém! – kiáltott fel – drága pillém! És te, gyönyörű
éjszaka! Mit szólsz hozzá, drága pille, milyen gyönyörű ruhám van?
Olyan szép, mint szárnyaid hímpora és az ég és föld ezüstje!
És a pille egyre közelébb vonta köreit feje körül, közelébb, egyre
közelébb, míg végül is bársonyos szárnyaival megsímogatta ajakát…

Másnap reggel holtan találták: nyakátszegve feküdt a kőbánya

fenekén. Gyönyörű öltönye éppen csak egy kicsit lett véres és nem
piszkította be ruháját a kacsaúsztató piszkos vize sem. Arca olyan
boldogságot árult el, hogy ha láttad volna, valóban elhinnéd, hogy
boldogan halt meg, nem tévesztve össze a tiszta és csillogó ezüstöt
a kacsaúsztató piszkos vizével.
 A vakok völgye

Háromszáz mérföldnyire a Csimborasszó égbenyúló csúcsától,

száz mérföldnyire a Cotopaxi hófödte lejtőitől, Ecuador
legelvadultabb havasai között fekszik az a titokzatos völgy, amelyet
egy irtózatos kataklizma elszakított a világtól és amelyet szerte az
Andesekben a Vakok völgyének neveznek. Évszázadok előtt ez a
völgy legalább annyira nyitva állott az emberiség előtt, hogy
gyalogosan, irtózatos szakadékokon és jeges lejtőkön át meg
lehetett közelíteni és valóban jöttek is emberek: egy-két perui félvér-
család, akik a spanyol zsarnokság elől menekültek oda. És ekkor
váratlanul kitört a Mindobamba, ez az állandóan füstfelhőbe
burkolódzó hatalmas tűzhányó. Tizenhét nap és tizenhét éjszaka
honolt Quito fölött a füst a Vaguachi vize felforrt és a víz úszó
halhullák pestises levegőjével árasztotta el a környéket. A Csendes-
óceán partján egymást érték a földcsuszamlások és a szökőárak, az
öreg Arauca oldala pedig irtózatos mennydörgéssel leomlott, örökre
elzárta a Vakok Völgyét a külvilág elől.
A telepesek egyike azonban a tűzhányó kitörése pillanatában
történetesen a völgy innenső oldalán tartózkodott, így a föld
hatalmas megmozdulása elvágta őt családjától és kis gyermekétől,
barátaitól és birtokától, akiket azzal hagyott el, hogy rövidesen ismét
visszatér közéjük. Az ő szájából értesült azután a világ arról, hogy az
Auraca leomlott meredélye mögött emberek élnek. Elbeszéléséből
hamarosan legenda szövődött, amely még ma is él a Cordillerák
hosszú hegyláncának lakói között. Elmondotta, hogy a völgyben
megvan minden, amire csak az ember szíve vágyik: bőségesen folyó
édesvízű patakok, gazdagon termő fekete föld, óriás gyümölcsöket
hordozó hatalmas fák, hűvös árnyékot nyujtó fenyőrengetegek.
Ebben a völgyben sohasem esett az eső és télen se hullott hó, a
gazdagon csörgedező patakok azonban bőségesen ellátták vízzel a
termőföldeket. A telepesek nagyszerűen érezték magukat a völgyben
és nagyszerűen érezték magukat háziállataik is, de egy dolog
megkeserítette életüket. Ez az egy azonban elég volt eleinte minden
jó ellensúlyozására.
Különös betegség terjedt el a völgy lakói között, melynek
következményeként a gyerekek vakon születtek, sőt azok a
gyerekek, akiket csecsemőkorukban vittek magukkal szüleik, szintén
elvesztették szemük világát. Ellenmérget vagy bűvszert kellett
mindenáron találni a különös betegség leküzdésére és abban az
időben, amikor még az emberek nem ismerték a bacillusokat és a
fertőzést, hanem csupán a hitben találtak bizodalmat, azt hitték,
hogy bizonyosan amiatt sujtja őket a vakság szörnyű átka, mert nem
él pap közöttük és nem áll templom s oltár Isten tiszteletére. Ezért
indult el a vándor a völgyből azzal az elhatározással, hogy oltárt visz
magával visszatértében – egy csinos, olcsó, mindenképpen kielégítő
oltárt –, amelyet azután a betegség leküzdésére haladéktalanul
felállítanának. Ereklyéket is akart magával hozni és más ehhez
hasonló hatékony cikkeket: szentelt tárgyakat, titokzatos érmeket és
gyógyító imaformulákat. Öve rejtekében ezüst rudakat vitt magával
ezek beszerzésére, hiszen a völgy ártatlan lakói örömmel adták össze
pénzüket, ékszereiket, csakhogy megvásárolhassák a szent
segítséget betegségük ellen.
Szinte magam előtt látom a gyengeszemű, fiatal, napbarnította,
cserzettarcú, félénk hegyilakót, amint lázasan forgatja kalapját
kezeiben, miközben történetét előadja valamelyik vizsgaszemű,
figyelő pap előtt, aki szigorú keresztkérdések alá fogja. Elképzelem,
mekkora volt kétségbeesése, amikor kegyes és csalhatatlan
ereklyékkel dúsan megrakodva vissza akart térni családjához és
barátaihoz és áthághatatlan sziklafallal találta magát szemközt ott,
ahol még nem is olyan régen könnyen járható ösvény nyilott.
Balszerencséjének további részleteiről nincsen tudomásom, csak
szomorú halálának körülményeiről tudok még ezenkívül. Rosszul
elmondott, különös történetéből azóta legenda lett és a legenda már
vak emberek törzséről szól, akik túl a nagy hegyeken, a külvilágtól
elzárva élnek.
És az elhagyatott, elfelejtett völgy kis lakossága között a
betegség tovább folytatta pusztító útját. Az öregek egyre rosszabbul
láttak, a gyerekek éppen csak hogy meg tudták különböztetni a
világosságot a sötétségtől, az újszülöttek pedig már nem pillantották
meg születésükkor sem a napvilágot. Az élet azért mégis könnyű volt
a hófödte hegyekkel övezett medencében amelyben nem voltak
rosszindulatú rovarok és nem voltak vadállatok, csak szelíd és
könnyen idomítható lámák, amelyek a telepesekkel együtt jöttek a
békés völgybe. A vakság fokozatosan köszöntött be: alig vették észre
a völgy lakói a látás hiányát és akik még valamennyire is láttak,
világtalan gyerekeiket keresztül-kasul vezetgették a völgyben, így
azután, amikor végleg beköszöntött a teljes sötétség, a kis törzs
tovább élhetett.
Még arra is akadt idejük, hogy megtanuljanak vakon vigyázni a
tűzre, amelyet óvatosan, nagy kőkemencékben gyujtottak. Amikor
letelepedtek a völgyben, egyszerű, műveletlen parasztok voltak, írni-
olvasni is alig tudtak, a spanyol civilizáció nem igen érintette őket és
csupán a régi Peru művészetét és elveszett filozófiáját hozták
magukkal tarsolyukban.
Sok dolgot elfelejtettek, sok dologra maguktól rájöttek.
Hagyományaik a nagyvilágról egyre halványabbakká váltak, míg
végre mítosz lett belőlük, melyet szájról-szájra adtak az apák
fiaiknak. A látástól eltekintve minden tekintetben erős emberek
voltak és egy szép napon az átöröklés szigorú szabályai szerint egy
anya olyan gyereket szült, aki később vezérévé vált az egész
törzsnek. Ezt az egyénien gondolkodó, nagyszerűen beszélő embert
egy második követte. Kettejük halála után a kis törzs műveltebb és
okosabb volt, mint az Andesek láncolatának bármelyik más törzse,
hiszen a két férfi megoldotta minden szociális és gazdasági
problémájukat.
 Nemzedéket nemzedék követett. Már a tizenötödik generáció
lakta a völgyet, azóta, hogy a vándor elindult útjára, hogy
ereklyékkel megrakodva térjen haza, amikor a véletlen különös
játéka folytán megjelent közöttük egy idegen férfi a külvilágból.

Elbeszélésem ennek az embernek a története.

Quito környékbeli hegyilakó volt, aki megjárta a tengert is és
világot látott. A maga módja szerint szerette a könyveket, jóeszű és
vállalkozó szellemű ember volt, akit egy csoport angol kiránduló
magával vitt a hegyek közé, miután a magukkal hozott három svájci
vezető közül az egyik megbetegedett. Megmászták az egyik hegyet,
megmászták a másikat, míg végre elérkeztek a Parascotopetlhez, az
Andesek Matterhornjához, ahol azután a perui vezető végleg
elveszett a nagyvilág számára. A baleset történetét százszor is
megírták. Pointer elbeszélése talán a leghívebb közülük. Ő elmondja,
hogyan küzdötte fel magát a kis társaság a szinte merőlegesen
emelkedő sziklafalon, egészen a legmagasabb csúcs lábáig és
hogyan építettek maguknak éjszakai szállást a havas alpesi mezőn
egy nagy szikla tövében és hogyan vették észre egyszerre, hogy
Nunez eltünt közülük. Kiabáltak utána, de választ nem kaptak. Ismét
kiabáltak és fütyültek és az éjszaka hátralevő részét álmatlanul
töltötték.
Hajnalhasadáskor azután eléjük tárultak zuhanásának nyomai.
Kizártnak látszott, hogy egyetlen szót is hallathatott volna. Kelet felé
zuhant, a hegy ismeretlen oldala felé és messze alant egy havas
meredélyre érkezett, melyen végigszántva egy hatalmas
hótorlaszhoz érkezett. Zuhanásának nyomát egészen egy borzalmas
szakadék széléig lehetett követni, azon alul azután minden nyom
eltünt. Messze, egészen messze, majdnem egészen lent a völgyben
a turisták fákat láttak egy szűk, minden oldalról körülzárt völgyben:
a Vakok Völgyében. Ők azonban nem tudták, hogy ez az
elveszettnek hitt Vakok Völgye és nem láttak semmi különbséget e
között a völgy és a többi völgy között. A szerencsétlenség elvette
kedvüket a további kísérletezéstől. Közben kitört a világháború,
Pointernek be kellett vonulnia, így a Parascotopetl hókoronázta
hegycsúcsa mind a mai napig szűzi érintetlenségben maradt.
De Nunez, aki ezer métert zuhant, nem veszett oda.
A meredély, amelyen végigszánkázott, jó háromszáz méterrel
lejebb hótorlaszban végződött, amelyen azonban vad iramában
Nunez keresztültört, csak azért, hogy egy még meredekebb hófödte
lejtőn száguldjon tovább szédítő iramban a völgy felé.
Eszeveszett sebességgel vitt egyik hófödte hegyoldal után a
másikon Nunez útja, össze-vissza zúzta magát, elvesztette
eszméletét, de egyetlen csontját sem törte a szörnyű zuhanásban.
Végre aztán enyhébb lejtők következtek, majd a szerencsétlenül járt
Nunez síkságra érkezett, csak éppen a magával rántott hótömegek
egészen eltemették. A hó mentette meg Nunez életét és amikor
lassanként magához tért, az első pillanatban azt hitte, hogy betegen
ágyban fekszik. Csak nagynehezen eszmélt arra, hogy tulajdonképen
mi is történt vele, mire a hegylakók biztos ösztönével hozzáfogott
ahhoz, hogy keresztülvágja magát a mindent eltemető hótömegen.
A munka lassan ment és csak órák mulva sikerült végre
megpillantania maga fölött a csillagokat. Hosszú ideig feküdt ismét
eszméletlenül, míg aztán végleg magához tért. Gondolkodott, hogy
hol is lehet és mi történt vele. Végig tapogatta tagjait és rájött, hogy
gombjai zuhanásában leszakadtak és kabátja kifordult. Kése eltünt a
zsebéből és elvesztette a kalapját is, pedig jól megkötötte előzőleg
az álla alatt. Lassankint eszébe jutott, hogy zuhanása előtt köveket
akart hozni sátra falának rögzítésére. Még jégcsákánya is eltünt.
Sok időbe tellett, míg rájött, hogy le kellett zuhannia a
meredélyen. Felpillantott a magasba és csak akkor jött rá, hogy
milyen rettenetes zuhanás is lehetett az övé. A csúcsok vadul
meredeztek az ég felé és a lassan előbujó hold furcsa fénye vonta be
valószinütlen, ezüstös fénnyel a tájat. Nunezt hirtelen nevetőgörcs
lepte meg és ismét elvesztette eszméletét…

Hosszú idő után arra ébredt, hogy a hómező szélén fekszik.

Lejebb, a hegy oldalán, sziklákkal teleszórt pázsit terült el.
Nagynehezen talpraállott és sajgó tagokkal lefelé indult a hómezőn.
Amikor megérkezett végre a buján zöldelő pázsitra, egy patak
partján lerogyott, hogy hosszút és mélyet húzzon vízéből.
A madarak éneke ébresztette fel másnap hajnalban.
Felült és körülnézett. Alacsony hegycsúcs lábánál feküdt, vad
meredély szélén. A szakadék, mely szinte kettéhasította a hegyeket,
keletről nyugat felé haladt és teljesen járhatatlan volt. Keresztbe egy
másik szakadék vonult, amely az első pillanatban szintén
járhatatlannak tetszett, de amelyről Nunez, a tapasztalt hegymászó
szemével hamarosan megállapította, hogy azon le lehet ereszkedni.
Lassan felszedelőzködött és megindult a szakadék felé, melynek
mélyén most már egész tisztán látott egy sor különös alakú furcsa
kőházat. Időnként útja olyan volt, mintha merőleges falon kellene
haladnia, majd árnyék borult a szakadékra, de annál derűsebben és
barátságosabban integettek felé a napsütötte házikók. Déltájban
végre megérkezett a síkságra. Merev volt minden tagja s a
fáradtságtól alig tudott járni. Leült egy szikla árnyékában,
megtöltötte kulacsát a patak jéghideg vizével, egy hajtásra kiitta és
hosszú ideig pihent, mielőtt továbbindult volna a házak felé.
A kőkunyhók egészen különösen hatottak rá és mennél tovább
tartózkodott a völgyben, annál furcsábbnak és szokatlanabbnak
találta az egész tájat. Legnagyobb része sötétzöld mező volt, melyet
szebbnél-szebb virágok tarkítottak s amelyről rögtön lehetett látni,
hogy különös gonddal öntözik. Odafönt magasan a völgyet kőből
épített csatorna kerülte meg, melyből kis erek ágazták be az egész
síkságot. A hegyoldalakon lámák legelésztek és helyenként jászlak
állottak, melyeken élelem állott készen számukra.
A csatorna ágai a völgy közepén egyetlen főcsatornában futottak
össze és a völgyet minden oldalon embermagasságnyi fal övezte. Ez
különös, városi jelleget kölcsönzött az elkerített völgynek, amit csak
még jobban kiemeltek az utak, melyeket fehér és fekete kövekkel
raktak ki. Minden kőkocka szélén furcsa kis küszöbszerű kiemelkedés
futott végig szabályos egyformasággal. A kis falu házai egyáltalán
nem hasonlítottak a hegyi falvak megszokott, rendetlen
összevisszaságban épített kunyhóihoz; a központi út két oldalán
megszakítatlan sorban, ragyogó tisztaságban állottak. Imitt-amott
ajtók szakították meg a házak tarkára festett homlokzatait, de
egyetlen ablak sem nyilott az uccára. Hallatlan tarkabarkaságban
rikítottak a házak homlokzatai, a festék hol szürke volt, hol zöld, hol
meg palaszínű vagy sötétbarna. Ennek a zagyva összevisszaságnak a
láttára ötlött Nuneznek először eszébe a „vak“ szó.
– A jó ember, aki ezt csinálta – gondolta magában – vak lehetett,
mint egy vakondok.
Közben leereszkedett egy meredek lejtőn és elérkezett a falhoz
és a csatornához, amely a falut körülvette. Egész sereg embert látott
a mezőn heverészni a learatott szénakazlakon, mintha csak délutáni
álmukat aludnák, a mező távolabbi részén pedig, a falu közelében,
gyerekek szunyókáltak. Egészen a közelében három embert látott
egy kis ösvényen haladni, vállukon mezei munkához való
szerszámokkal. Lámagyapjuból készült ruhát viseltek, cipőik és öveik
bőrből készültek. Fejükön posztósapkát hordtak, melynek ellenzői
nyakukra és fülükre hullottak.
Egymás után lépkedtek és lassú jártukban nagyokat ásítottak,
mint az olyan emberek szokták, akik egész éjjel virrasztottak. Valami
olyan biztató és tiszteletreméltó volt viselkedésükben, hogy Nunez
egyetlen pillanatnyi habozás után előlépett a szikla mögül, amely
mögé elrejtőzött és oly hangosan kiáltott feléjük, hogy az egész
völgy visszhangzott tőle.
 A három ember megállt és körbeforgatta fejét, mintha
körülnéztek volna. Néztek jobbra, néztek balra és Nunez vadul
integetett feléjük. Ők azonban úgy látszik minden integetése dacára
sem vették észre, majd egy idő mulva messze jobbra a hegyek felé
fordulva, ők is kiabálni kezdtek, mintha válaszolnának az előbb
elhangzott kiáltásra. Nunez megint integetni kezdett és amikor
gesztikulálása megint hiábavalónak bizonyult, megint eszébe ötlött a
„vak“ szó.
– Ezeknek a szerencsétleneknek vakoknak kell lennöik –
mondotta.
Mikor végre is hosszas kiabálás és bosszankodás után Nunez
keresztülhaladt a patakon átvezető kis hídon és belépett a falon
átvezető ajtón és közelükbe jutott, már bizonyos volt benne, hogy
mind a három férfi vak.
Egyszerre eszébe jutott sok minden és különös kaland érzete vett
rajta erőt. A három férfi egymás mellett állott, de nem néztek feléje,
hanem csak fülüket tartották arrafelé fordítva, amerről szokatlanul
hangzó lépései hallatszottak. Egészen szorosan egymás mellett
állottak, mint az olyan emberek, akik meg vannak ijedve és Nunez
látta, hogy szempilláik be vannak húnyva, szemgödreik mélyen
beestek, mintha a szemgolyók egészen eltüntek volna alóluk.
Megdöbbenés ült az arcukon, amikor az egyik alig érthető
spanyol nyelven megszólalt:
– Egy ember… egy ember van itt. Egy ember… vagy valami
szellem, amely a sziklák közül ereszkedett alá.
Nunez biztos lépésekkel közeledett feléjük, mint ahogy az ifjú lép
be az életbe. Eszébe jutottak mindazok a régi mesék, amelyek az
elveszett völgyről, a Vakok Völgyéről szólottak és gondolataiban
egyre csak a régi közmondás járt:
„A vakok országában az egyszemű a király…“ „A vakok
országában az egyszemű a király“.
 Nagyon udvariasan köszönt nekik. Beszélni kezdett és közben
szemlélődött.
– Honnan jön ő, Pedro testvér? – kérdezte az egyik vak ember.
– A sziklák közül ereszkedett alá.
– A hegyeken túlról jövök – mondotta Nunez – abból az
országból, ahol az emberek látnak. Bogotából, ahol százezer ember
lakik és be sem lehet látni a várost.
– Látni? – mormolta Pedro. – Látni?
– A sziklák közül jön, – mondotta a másik vak ember.
Ruhájuk posztója különösen volt szőve és mindegyiken más-más
hímzés volt.
Egyszerre a három vak ember hirtelen Nunez felé indult kinyujtott
kezekkel. Önkénytelenül is hátralépett a feléje nyujtott ujjak elől.
– Gyere ide! – mondta a harmadik férfi és már meg is ragadta
karjánál fogva.
Lefogták Nunez kezeit és végigtapogatták tetőtől talpig, anélkül,
hogy egy árva szót is szólottak volna hozzá mindaddig, míg nem
végeztek vizsgálatukkal.
– Vigyázzatok! – kiáltott fel Nunez, amikor ujjaikkal szemeit
kezdték tapogatni.
Úgy látszik, különösnek tartották ezt a szervet, mozgó
szempilláival. Újból és újból végigtapogatták.
– Különös teremtés ez, Correa, – szólalt meg az egyik, akit a
többiek Pedronak szólítottak. – Tapogassátok csak meg, milyen
durva a haja! Akárcsak a láma szőre!
– Olyan durva az egész ember, mint a sziklák, amelyek szülték –
szólt Correa, fölfedező utazást végezve puha és könnyű ujjaival
Nunez borotválatlan állán. – De talán még ki fog finomodni!
Nunez eleinte ellenkezett a három vak emberrel, de azok erősen
fogták.
– Vigyázzatok – szólalt meg ismét.
– Beszél – mondta a harmadik ember –, tehát kétségtelen, hogy
ember.
– Hu! – kiáltott fel Pedro, amikor Nunez kabátjának durva
szövetéhez ért.
– Csak most jöttél a világra? – kérdezte Pedro.
– A világból jöttem. Hegyeken és gleccsereken keresztül, onnan a
magasból. Egy nagy és hatalmas világból, amely tizenkét napnyira
fekszik a tengertől.
Alig figyeltek rá.
– Atyáink mesélték – szólt Correa –, hogy a természet erői is
képesek embert teremteni. A meleg és a rothadás… a meleg és a
rothadás…
– Vezessük az öregekhez, – indítványozta Pedro.
– Kiabáljunk először, – vetette közbe Correa –, különben a
gyerekek megijednek tőle. Ez csodálatos esemény!
Így előbb kiabáltak, majd Pedro előrement és kézenfogva, a
házak felé vezette Nunezt.
Nunez visszahúzta kezét.
– Látok, – mondotta egyszerűen.
– Látok? – kérdezte Correa értelmetlenül.
– Igen, látok, – felelte Nunez feléje fordulva és megbotlott Pedro
lábában.
 – Az érzékei még mindig nem tökéletesek, – szólt a harmadik vak
ember. – Csetlik-botlik és értelmetlen szavakat használ. Vezessétek
kézenfogva.
– Ahogy tetszik, – válaszolta Nunez nevetve és attól kezdve
vezették a falu felé.
Úgylátszik, fogalmuk sem volt arról, hogy mi a látás. Nos, ha
eljön az ideje, majd megtanítja őket a látás előnyeire!
Hallotta, amint az emberek kiabálnak és látta, hogy az út
közepén csoportokba verődnek a vakok. Ugy találta, hogy idegeit és
türelmét jobban megviseli az első találkozás a vakok völgyének
lakóival, mint ahogy először gondolta. Amint közelebb és közelebb
érkeztek a faluhoz, az folyton nagyobbnak látszott, a tarka
összevisszasággal mázolt falak egyre furcsábbnak tüntek föl és egy
csoport gyerek, ember és asszony (az asszonyok és a lányok, ahogy
ezt tetszéssel állapította meg, nagyon csinosak voltak, ha az ember
eltekintett csukott szemeiktől és mélyen besüllyedt szemgolyóiktól)
menten körülfogta és végigtapogatta puha, érzékeny kezeivel,
körülszaglászta és nagy érdeklődéssel figyelte minden szavát.
Mindazonáltal sok fiatal leány és gyerek nem mert közel menni hozzá
és valóban Nunez hangja rekedt és durva volt az ő finom beszédük
mellett. Három vezetője nem mozdult mellőle, mintha csak
tulajdonosai volnának és egyre csak azt hajtogatták:
– Egy vadember a sziklák közül!
– Bogota – mondotta Nunez, – Bogota! Ott túl a hegyek láncán.
– Vadember, aki vad szavakat használ, – felelte rá Pedro. –
Hallottátok, hogy mit mond? Bogota! Ugylátszik, még gondolkozása
egyáltalán nem alakult ki. Még csak most érkezett el a beszéd
küszöbére.
Egy kis fiú meghúzta Nunez kabátját.
– Bogota! – kiáltotta feléje csúfolkodva.
 – Bogota! Bizony az város a ti falutokhoz képest. Én a
nagyvilágból jövök, ahol az embereknek szemük van és látnak.
– Ugylátszik, Bogota a neve, – mondották egyszerre többen is a
tömegből.
– Egyre csetlett-botlott – mesélte Correa – és kétszer is majd
elesett, míg idevezettük.
– Vigyétek az öregekhez!
Hirtelen betaszították egy ajtón egy koromsötét szobába,
melynek csak a tulsó végén parázslott halványan egy kialvófélben
levő kályha. A tömeg betódult utána és ettől kezdve egyetlen
fénysugár sem hatolt be a vaksötétbe. Mielőtt Nunez még
feleszmélhetett volna, egy ülő férfi lábaiban megbotlott és
végigvágódott a földön. Önkéntelenül is kitárta karjait és így estében
valakinek az arcába vágott. Dühös kiáltások hallatszottak és pillanat
alatt számtalan kar ragadta meg, melyek közül hiába próbálta magát
kiszabadítani. A harc egészen egyoldalú volt és erre Nunez
hamarosan ráeszmélt, így csendesen úgy maradt, ahogy elterült a
földön.
– Elestem, – szólalt meg – de nem is csoda, mert ebben a
koromsötétben nem látok semmit.
Szünet követte szavait, mintha az őt körülfogó láthatatlan
emberek gondolkodtak volna afelett, hogy vajjon mit is akar ezzel
mondani. Végül is Correa szólalt meg elsőnek:
– Még nem forrott ki egészen. Minduntalan megbotlik jártában és
értelmetlen szavakat kever beszédébe.
Mások is beszélni kezdtek, de Nunez csak tökéletlenül értette
meg szavaikat.
– Felülhetek? – kérdezte kis szünet után. – Nem fogok többé
ellenetek harcolni.
 Kis ideig tanácskoztak, majd megengedték, hogy felüljön.
Az öregek egyike keresztkérdések alá fogta és Nunez
megpróbálta elmagyarázni, hogyan került a nagy világból a völgybe.
Próbált beszélni a ragyogó égboltról, a kéklő hegyekről és a látás
ezer más csodájáról az öregek tanácsának, akik a Vakok Völgyének
örök éjszakájában élték le egész életüket. Sehogy sem értette, miért
tartják értelmetlennek elbeszélését.
Még szavai nagy részét sem értették a Vakok Völgyének lakói. A
magyarázata ennek egyszerű volt: tizennégy nemzedék óta
világtalannak születtek a gyermekek a Vakok Völgyében és a
borzalmas kataklizma elzárta őket a külvilágtól. Minden, a látással
összefüggő dolognak még a neve is elenyészett közöttük és a
külvilágról szóló történetek elhalványodtak emlékezetükben.
Megszünt minden kapcsolatuk azzal a világgal, amely a sziklás
lejtőkön túl terült el és a vakok törzsének fiai közül kikerülő
nagyeszű férfiak a hagyományok bizonytalan emlékét is kiverték
társaik fejéből hogy ezeket egyszerűbb és természetesebb
magyarázatokkal pótolják.
Lassan-lassan rájött Nunez, hogy hiába reménykedett abban,
hogy megjelenése és látóképessége a csoda erejével fog hatni, így,
miután hiába próbálta megma gyarázni a látást a vakok öregeinek,
akik elbeszélését, mint egy újonnan teremtett ember furcsa és
zavaros meséjét egyszerűen figyelembe sem vették – bár kissé
megzavarodva –, belenyugodott abba, hogy tanításaikat
végighallgassa.
A vakok legöregebbje elmagyarázta neki, mi az élet, mi a filozófia
és mi a vallás; elmagyarázta a világ teremtését (ami alatt persze
csak az ő kis völgyüket értette), elmagyarázta, hogy a völgy először
üres katlan volt a sziklák tövében, majd lassan-lassan lélektelen
lények jelentek meg a sziklakatlanban. Ezeknek nem adatott meg a
tapintás isteni adománya, majd lámák és egyéb állatok kerültek oda,
akiknek már kifejlődött egy-két érzékük, azután jöttek az emberek,
végül pedig az angyalok, akiknek az énekét és szárnycsapásait lehet
csak hallani, de akiket nem sikerült még senkinek sem
végigtapogatni. Nunezt ez lepte meg legjobban és eleinte sehogyan
sem értette az angyalokról szóló elbeszélést, míg végül is rájött,
hogy a vakok az angyalok alatt bizonyosan a madarakat értik.
Az öreg elmondotta Nuneznek, hogy két szakaszra oszlik az idő, a
hideg és a meleg időszakra, ami a Vakok Völgyében a nappalt és az
éjjelt jelentette. Elmondotta az öreg, hogy milyen jó dolog a
melegben aludni és a hidegben dolgozni, úgyhogy ha Nunez nem
érkezett volna meg történetesen éppen a meleg időszak első
órájában, már az egész falu nyugovóra tért volna.
Biztatta Nunezt, hogy dacára tökéletlenségének és ügyetlen
viselkedésének, nem kell kétségbeesnie, hanem hozzá kell fognia a
tanuláshoz s akkor majd lassan-lassan elérkezik ő is a
tökéletességnek arra a fokára, amelyen a völgy lakói állanak. Végül
azzal bocsátotta el az öreg Nunezt, hogy az éjszaka – a vakok a
nappalt hívták éjszakának –, már nagyon előrehaladt és így ideje,
hogy valamennyien nyugovóra térjenek. Atyai gondossággal
megkérdezte Nuneztól, hogy tudja-e, hogyan kell aludni, mire Nunez
megnyugtatta őt efelől, de lefekvés előtt még enni kért.
Tejet hoztak neki és egyszerű sós kenyeret, azután pedig
elvezették egy távoli helyre, hogy ne kelljen hallaniok, amint eszik és
megmutatták neki, hol aludjék, míg a csípős hajnali levegő – ami
alatt az estét kellett persze érteni –, föl nem ébreszti. De Nunez nem
aludt el egyáltalán. Leült ahová vezették, pihentette tagjait és
közben egyre a vele történt csodálatos események forogtak fejében.
Időről időre fölnevetett, hol mulattában, hol pedig bosszúságában.
– Tökéletlen elme! – mormolta magában. – Még nem fejlődtek ki
az érzékei! Ugylátszik, fogalmuk sincs róla, hogy mennyből küldött
királyukat és urukat sértegetik ezzel. No, de majd én eszükre térítem
őket. Lássuk csak… Lássuk csak…
Még akkor is gondolkodott, amikor a nap már lenyugodott és a
Vakok Völgyében elérkezett a munka ideje.
 Nuneznek mindig volt érzéke a természet szépségei iránt és most
a lenyugvó nap visszfénye a hómezőkön, élete leggyönyörűbb
látványának tetszett. Tekintete a természet utólérhetetlen
szépségeiről lassan a félhomályba boruló falu felé vándorolt és
hirtelen annyira erőt vett rajta az elérzékenyülés, hogy térdre
borulva adott szíve mélyéből hálát Istennek a látás nagyszerű
adományáért.
Hirtelen hang szólalt meg a falu mélyén:
– Ha-hó, Bogota! Gyere ide!
Nunez mosolyogva állt föl. Végre elérkezett az ideje, hogy
megmutassa ezeknek az embereknek, hogy a látás milyen nagyszerű
adománya Istennek. Keresni fogják, de nem találják meg.
– Miért nem mozdulsz, Bogota! – szólalt meg újból a hang.
Hangtalanul fölkacagott és csendesen két lépést oldalt lépett az
útról.
– Ne gázold össze a füvet, Bogota. Az nincsen megengedve.
Nunez maga is alig hallotta a zajt, amit léptei okoztak.
Megdöbbenve állott meg.
A vak férfi, aki a faluba hívta, szaladva közeledett az úton feléje.
Nunez visszalépett az útra.
– Itt vagyok, – mondotta.
– Miért nem jöttél, amikor hívtalak? – feddte meg csendesen a
vak ember. – Mindig úgy kell vezetni téged, mint a gyermeket? Nem
hallod az utat, amin jársz?
Nunez csak nevetett ezen.
– Látom, – felelte egyszerűen.
 – Olyan szó nincs, hogy látom, – szólalt meg a vak ember rövid
habozás után. – Hagyj föl ezzel a bolondsággal és kövesd lépteim
hangját.
Nunez elszontyolodva indult utána.
– Senki sem mondta még nektek, hogy „A vakok országában az
egyszemű a király?“
– Mi az, hogy vak? – kérdezte a vak ember gondtalanul.

Négy nap mult el anélkül, hogy a Vakok Királya levetette volna

inkognitóját.
Addig mint ügyetlen és hasznavehetetlen idegen élt alattvalói
között.
Úgy találta, hogy sokkal nehezebb magát királlyá kikiáltani, mint
ahogyan először gondolta és mialatt az államcsínyen gondolkodott,
szépen megtette mindazt, amit mondtak neki és lassan-lassan
elsajátította a Vakok Völgyének szokásait.
Legkellemetlenebbnek az éjszakai munkát és járást-kelést találta,
így elhatározta, hogy először ezen fog majd változtatni.
A vakok egyszerű munkás életet éltek, szorgalmasan dolgoztak,
de nem erőltették meg túlságosan magukat, ruhájuk és élelmük
untig elegendő volt, megvoltak a pihenő napjaik, sőt a pihenő heteik
is, nagyon szerettek zenélni és énekelni és a szerelem csakúgy
megvolt közöttük, mint odaát a hegyeken túl.
Csodálatos, milyen biztonsággal és határozottsággal rendezték be
birodalmukat a vakok! Minden megvolt, ami életüket
megkönnyíthette. A völgy közepéről sugáralakban szétfutó utak
kivétel nélkül egyugyanazon szög alatt találkoztak és mindegyiket
más-más jel különböztette meg a másiktól. Az utak és mezők
minden egyenetlenségét régen elsimították már és minden tárgy az
ő különös igényeikhez alkalmazkodott.
Bizonyos érzékeik csodálatosan kifejlődtek. Harminc-negyven
lépésről meghallották a legkisebb mozdulatot, sőt még az ember
szívének a verését is. A hang már régen pótolta a látást közöttük, az
ásóval és kapával pedig csak olyan ügyesen bántak, mint akárki más.
Szaglásuk egészen rendkívüli volt. Az embereket szaguk után
megismerték, mint a vadászkutyák, szelíd lámáikat pedig, amelyek a
sziklák között éltek és a körfalhoz csupán táplálék és fedél kedvéért
jártak le, úgy kezelték, mint másutt a teheneket vagy lovat szokás.

Nunez csak azután lázadt föl, hogy hiába próbálkozott a

meggyőzéssel.
Eleinte minduntalan a látás adományáról akarta őket
fölvilágosítani.
– Nézzétek – próbálta magyarázgatni – vannak dolgok, amiket ti
nem értetek!
Egyszer-kétszer akadtak, akik lehorgasztott fejjel és feléje
fordított fülekkel végighallgatták mondókáját és Nunez minden tőle
telhetőt megtett, hogy megmagyarázza, mit is jelent a látás.
Hallgatói között állandóan ott volt egy fiatal leány, akinek a
szemhéjai nem voltak olyan vörösek és beesettek, mint a többieké,
úgyhogy szinte azt lehetett hinni, hogy csak behúnyva tartja
szemeit.
Nunez különösen ezt a leányt szerette volna meggyőzni.
Beszélt a látás gyönyöreiről, a hegyek hókoronázta ormairól, a
csillagokról és a napkeltéről, de hallgatói csak mulattak rajta.
Fölvilágosították Nunezt, hogy egyáltalán nincsenek hegyek és hogy
a világ a szakadék szélén végződik. Onnan emelkedik az az óriási
tető, ahonnan a harmat és a dér hull alá, amikor pedig Nunez erre
kijelentette, hogy a világnak nincsen vége a szakadék szélén és hogy
onnan semmiféle tető nem emelkedik a völgy fölé, egyszerűen
bomlasztó tanításoknak bélyegezték ezeket az állitásokat. Nunez
látta, hogy megdöbbentette őket és föladta a reményt, hogy
fölvilágosítsa a vakok népét a dolgok igazi állásáról.
Hozzákezdett, hogy a látás praktikus előnyeit ismertesse meg
velük.
Egy szép reggel látta, amint Pedro a tizenhetediknek nevezett
uton a házak felé közeledik, de még a vakok hallásának és
szaglásának határain túl jár.
– Nemsokára ideérkezik Pedro közibénk, – jövendőlte.
Egy öreg ember megjegyezte, hogy Pedronak semmi dolga
nincsen a tizenhetedik uton és abban a pillanatban, mintha csak meg
akarta volna erősíteni az öreg szavait, Pedro sarkon fordult és
átvágott a tizedik útra, amely visszavezette a körfalhoz. Persze a
vakok elkezdték csúfolni, amikor Pedro nem érkezett meg és amikor
Nunez később a többiek előtt megkérdezte Pedrotól, hogy járt-e a
tizenhetedik uton, az egyszerűen letagadta a dolgot és attól kezdve
Nunez ellenségévé vált.
Első kísérletének csúfos kudarca után nem adta fel rögtön a
harcot, hanem rávette az embereket, hogy vezessék el jó messze a
falutól, ott, ahol a szántóföldek végződnek és a körfal kezdődik.
Kijelentette, hogy olyan távolságból is el tud mindent mondani, ami
a faluban történik, pedig nincsen olyan éles fül, amelynek hallása
olyan távolságból is meg tudná különböztetni a hangokat. Az
emberek járás-kelését valóban meg is tudta figyelni, de azokat a
dolgokat, amelyek ezeknek az embereknek a szemében valóban
meglepőek lettek volna, mégsem láthatta, mert azok az ablaktalan
házak belsejében folytak le.
Csak ezután az ismételt kudarc után határozta el magát Nunez
arra, hogy most már erőszakhoz folyamodik. Arra gondolt, hogy
felkap egy ásót és hirtelen leteríti egyiküket-másikukat vele, hogy
szemtől-szembe való küzdelemben bizonyítsa be előttük a látás
előnyeit. Elhatározásában el is jutott odáig, hogy felkapott egy ásót,
de ekkor új tapasztalatra ébredt: érezte, hogy nem képes
hidegvérrel leütni egy vak embert.
A már felragadott ásó megállott kezében és ekkor látta, hogy a
körülötte álló vakok valamennyien tudatában vannak annak, hogy
felragadta az ásót. Feszülten figyelve állottak körülötte, feléje
fordítva füleiket, várakozva, hogy mi fog történni.
– Tedd le azt az ásót, – szólalt meg az egyik és reménytelen
kétségbeesés vett Nunezen erőt.
Már-már engedelmeskedett nekik.
Mégis meggondolta magát. Széttaszította a közelében állókat,
kiugrott a körből és elrohant a mezők irányába.
Felfelé haladt a hegyek felé, majd egyszerre leült az út mentén. A
harcot megelőző elfogódottság vett rajta erőt, de ez már-már teljes
reménytelenségbe ment át nála. Kezdett rájönni, hogy még harcolni
sem lehet olyan emberekkel, akik egészen más gondolatvilágban
élnek, mint ő. Messze lent, a faluban közben megindult egy sereg
ember ásóval-kapával felfegyverkezve. Hosszú, szétszórt vonalban
közeledtek feléje a számtalan utat mind elállva. Lassan közeledtek,
egyre beszélgetve egymással és a kordon minduntalan megállott,
hogy szimatoljon a levegőben és hallgatózzék.
Mikor ez először történt meg, Nunez csak nevetett rajta. De
később már elfelejtett nevetni.
Egyikük ráakadt nyomára a letaposott fűben és négykézláb
tapogatózva elindult rajta.
Öt percig figyelte a kordon lassú közeledését s ekkor bizonytalan
cselekvési vágya egyszerre lázas izgalommá fokozódott. Felállt, egy-
két lépést közeledett a körfalhoz, majd megfordult és visszafelé
indult. A vakok ekkorra már alig pár lépésnyire állottak tőle.
 Ő is megállott és mindkét kezével megmarkolta ásóját.
Megtámadja őket?
Vére vadul lüktetett halántékaiban és egyre csak azt gondolta:
„A vakok országában az egyszemű a király!“
Megtámadja őket?
Visszanézett a magas és megmászhatatlan körfalra, melyet
számtalan apró ajtó szakított meg, majd szembefordult az üldözők
egyre közeledő vonalával. Az első raj mögött újabb és újabb
csoportok fejlődtek fel ásóval, kapával, vasvillával kezeikben.
Megtámadja őket?
– Bogota! – kiáltott az egyik. – Bogota! Hol vagy?
Még jobban megmarkolta ásóját és megindult lefelé a mezőn a
falu felé.
Abban a pillanatban valamennyien megindultak feléje.
– Nekik megyek, ha hozzám nyúlnak! – fogadkozott magában. –
Istenemre, nekik megyek.
– Nézzétek! – szólt most hangosan üldözőihez. – Azt fogok
csinálni ebben a völgyben, amit akarok. Halljátok? Azt fogok csinálni,
amit akarok és oda megyek, ahová akarok!
Gyorsan közeledtek feléje és az egész jelenetnek olyan színezete
volt, mintha szembekötősdit játszanának és csak egyetlen ember
látna a játszók közül.
– Fogjátok meg! – kiáltott az egyik.
Mire Nunez föleszmélt, már félköralakban körül is fogták a vakok.
Érezte, hogy határozottnak és erélyesnek kell lennie.
 – Nem értitek? – kiáltott rájuk előtte erősnek és határozottnak
tetsző hangon, amely azonban már a mondat közepén megtörött. –
Ti vakok vagytok, én pedig látok! Hagyjatok békén!
– Bogota! Tedd le az ásót és ne taposd össze a füvet!
Ez az utolsó parancs a maga hallatlan polgáriasságában olyan
groteszk volt, hogy Nunezt elöntötte a düh.
– Bántani foglak! – kiáltotta haragtól remegő hangon. –
Istenemre, bántani foglak! Hagyjatok békén!
Futni kezdett, anélkül, hogy tudta volna, hova is fut. Futott a
legközelebbi vak ember elől, mert borzadt tőle. Megállott, majd még
gyorsabban kezdett rohanni, hogy kiszabaduljon az egyre jobban
körülzáródó gyűrűből. Arrafelé futott, amerre a legnagyobb volt a rés
az üldözők láncán, de a kétoldalt álló vakok meghallották léptei zaját
és rohanva állták el útját. Nunez előreugrott, látta, hogy feltétlenül
elfogják, ha nem csinál semmit és abban a pillanatban lesújtott az
ásó. Érezte, amint a kemény acél hangosan csattan a puha húson és
a következő pillanatban hangos jajkiáltással terült el a vak ember a
fűben.
Áttörte az üldözők láncát! Egészen közel volt a faluvégi házakhoz,
melyekből csak úgy rajzottak elő az ásót, kapát forgató vak
emberek.
Éppen idején hallotta meg, hogy háta mögött rohanva közeledik
feléje egy magas férfi. Egészen elvesztette a fejét és egy lépésről
feléje dobta ásóját, majd sarkon fordult és elrohant az ellenkező
irányba. Ott is szembe találta magát egy vak emberrel, akit hangos
kiáltással lökött fel.
Pánik fogta el. Vadul szaladgált össze-vissza, lökdösődve ott is,
ahol nem volt arra szükség és miután félelmében folyton jobbra-
balra forgatta fejét, minduntalan csetlett-botlott. Egyszer el is esett
és a vakok tüstént észreveték, hogy mi történt vele. Messze, távol a
körfalon az egyik kis ajtó nyitva állott és mintha csak mennyei
üdvösség várna ott rá, Nunez vad iramban arra felé rohant. Ügyet
sem vetett többé üldözőire mindaddig, míg el nem érte az ajtót és
keresztül nem haladt a csatornán átvezető hídon. Még ekkor sem állt
meg, hanem még egy darabon tovább rohant a sziklák között egy
békésen legelésző láma nagy meglepetésére.
Így végződött Nunez államcsínye.

A falakon kívül maradt két napon és két éjszakán át. étlen-

szomjan és egyre csak a történteken járt az esze. Tépelődései
közben minduntalan visszatért agyába az ostoba közmondás:
„A vakok országában az egyszemű a király.“
Egyre azon gondolkodott, hogyan tudná a vakokat harcban,
küzdelemben leigázni és lassanként rájött, hogy erre semmi
lehetőség nincsen. Nem volt fegyvere és most már nem is
szerezhetett magának többé.
A civilizáció mételye elérte Nunezt még az Andesek vad
hegyláncai között is és nem tudta elszánni magát arra, hogy orvul
legyilkoljon egy vak embert.
Persze, ha ezt meg tudná tenni, akkor könnyen rájuk tudná
kényszeríteni akaratát, azzal a fenyegetéssel, hogy lassan-lassan
valamennyiüket orvul legyilkolja.
De előbb-utóbb mégis csak aludnia kell!…
Megpróbált élelmet keresni a magas fenyőfák között és
megpróbált hajlékot találni a hideg éjszakára, sőt megpróbálkozott
azzal is, – bár eleve kevés reménnyel – hogy megfogjon egy lámát,
hogy azután leölje – talán úgy, hogy egy nagy kővel addig kalapálja,
míg nem végez vele – és így talán végül is élelemhez jusson. De a
lámák elejétől fogva gyanakodtak és nagy, barna, bizalmatlan
szemeket meregettek rá, amikor pedig közeledett feléjük,
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade

Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.

Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and

personal growth!

textbookfull.com