Márai életútja az egyik legkülönösebb a 20. századi magyar írók között. Már az 1930-as években korának legismertebb és legelismertebb írói közé tartozott, a Horthy-rendszer és a szélsőjobboldal legnagyobb kritikusai között tartották számon. Amikor 1948-ban elhagyta hazáját, tudatosan és következetesen kiiktatták műveit a hazai irodalmi életből. Ez elsősorban annak tudható be, hogy a jobboldal mellett a baloldal szélsőséges megnyilvánulásait is hevesen kritizálta. Ugyanis Márai a klasszikus polgári eszményeknél értékesebbet nem talált, így kötelességének tartotta, hogy ezeknek adjon hangot műveiben.
Az 1980-as években már lehetővé válhatott volna munkáinak hazai kiadása, de ő megfogadta, hogy amíg Magyarországon megszálló csapatok tartózkodnak, s nem lesz demokratikus választás, addig semminek a kiadásához és előadásához nem járul hozzá. Életműsorozatának újra kiadása halála után, 1990-ben indult el. Ugyanebben az évben posztumuszKossuth-díjjal ismerték el.
…a család a szász választófejedelem szolgálatában állott, s az állami pénzverdében dolgoztak. […] Apai dédanyám Országh lány volt, s a család évszázadokon át magyar családokkal házasodott. Mind hivatalnokok voltak, jogászok, köztisztviselők, katonatisztek.
Két nagybátyja és apja jogtudor volt. Apai nagybátyja Grosschmid Béni, a magyar polgári jog egyik legnagyobb formátumú tudósa. Később Márai is beiratkozott a jogi karra. Ennek a háttérnek köszönhetően már fiatalon magába szívta a magyar nagypolgárság értékeit és kultúráját. Családjával Kassán élt; számára az maradt az az „örök város”, amely után mindig is vágyódott, különösen az emigrációban.
A Grosschmid család egykori otthona Kassán, a Mészáros utca 35. sz. alatt. 2000-től Márai-kiállítás helyszíneA Mészáros utcai ház falán található emléktáblája Kassán
Márai Sándornak három testvére volt: Kató (férjezett nevén dr. Jetts Gyuláné), Géza és Gábor. Öccse Radványi Géza néven vált világhírű filmrendezővé. Szülei nagy gondot fordítottak arra, hogy a gyermek megkapja a megfelelő polgári neveltetést: hat- és kilencéves kora között házitanító járt hozzá, harmadiktól pedig a Jászóvári Premontrei Kanonok Kassai Főgimnáziumában tanult. Az intézményt a jezsuita rend alapította, az oktatás magyar nyelven folyt. A gimnáziumot az 1913–14-es tanévben el kellett hagynia; ennek az lehetett az oka, hogy tizennégy évesen egyszer elszökött hazulról. Ezután családja úgy döntött, hogy intézetbe adják Budára, a Budapesti Királyi Egyetemi Katolikus Gimnáziumba. Az új iskolára úgy emlékezett vissza mint egy katonai neveldére; a szigorú szabályokat nem jól tűrte, így egy évvel később már újra Kassán volt. A VII. osztályt két helyen végezte: a kassai gimnáziumban és az Eperjesi Katolikus Főgimnáziumban. Utóbbiban érettségizett, 1917-ben.
Az iskolaváltásoknak két oka lehetett: egyrészt a premontreiek nem tűrték kihívó, bohém stílusú öltözködését, másrészt ellenezték, hogy a növendékek önállóan publikáljanak. Ennek ellenére már fiatalon pályázatokat küldött be álnéven (pl. Salamon Ákos) különböző napilapokba. A családi szájhagyomány szerint azért volt szüksége álnévre, hogy a művészi irányú pályaválasztással „ne hozzon szégyent” a Grosschmid névre. A fiatal fiú írói ambícióit nem nagyon támogatta családja. Ezzel ő is tisztában volt, mint ahogyan azzal is, hogy tehetséges. Egyik, barátjához 1917-ben írt levelében így vallott erről: „Senkim, egy emberem sincs, akihez írhatnék, aki nem utál, vagy akinek nem vagyok közönyös (sic!). […] A legtökéletesebben egyedül vagyok. Én tudom, hogy zseni vagyok. […] Választott ember vagyok, és sokra fogom vinni, vagy semmire sem fogom vinni, de produkálni fogok, érzem, tudom, hogy ez kikerülhetetlen. […] Az életemet eddig is én csináltam, ezután is én fogom csinálni.”[12]
1918 őszén Budapestre költözött. Tanulmányait az egyetem jogi karán kezdte, majd átiratkozott a bölcsészkarra. Ebben az évben jelent meg elsőként Emlékkönyv című, nagy sikerű verseskötete. A könyv Kosztolányi Dezsőnek is tetszett, aki véleményét a Pesti Naplóban írta meg. Pesten Márai bohém, költekező életet élt, rendszeresen járt mulatókba és kabarékban. Mesterével, Krúdy Gyulával is többször találkozott. Csatlakozott a kommunistákhoz, a „Kommunista írók aktivista és nemzetellenes csoportjának” alapítója lett. 1919-ben a Tanácsköztársaság lelkes támogatója volt és újságíróként tevékenykedett:[13] többek között a Vörös Lobogó című lapban éltette a kommünt, riportokat készített, könyvekről írt kritikát, és publikálta szépirodalmi műveit.[14]
A Tanácsköztársaság bukása után családja biztonságosabbnak látta, ha elhagyja az országot, így Lipcsében folytatta tanulmányait. Októbertől az Institut für Zeitungskunde hallgatója lett. Onnan Frankfurt am Mainba, majd Berlinbe ment, 1920-ban. Itt még tanult egy ideig, de a tizedik félév után teljesen feladta tanulmányait, és több újság állandó munkatársa lett. Többek között a Der Drache, a Simplicissimus és a Frankfurter Zeitung című lapokba írt.
Ekkor már ismerte későbbi feleségét, Matzner Ilonát (Lolát), aki több mint hat évtizeden át, az asszony haláláig hű társa maradt.
Ezekben az években Máraiból igazi világpolgár lett: sokat utazott, olvasott, tájékozódott, és ezekből merítette írásainak témáját. Tehetségét külföldön is hamar felismerték, így nemcsak Németországban, hanem Prágában, valamint itthon a Kassai Naplóban, a (rivális) Kassai Újságban és Az Újságban is jelentek meg írásai. Sokszínűségének, széles körű ismereteinek köszönhetően őt kérték fel arra, hogy fordítsa le Schnitzler a Szavak komédiája című művét, 1920-ban, majd Franz Kafka egyik elbeszélését, 1921-ben, amit több más fordítása követett. Németországban 1923-ig élt. Annak ellenére, hogy külföldi tartózkodása alatt sikeres újságíróvá vált, ezekre az évekre keserű szájízzel tekintett vissza. Úgy érezte, hogy Berlinben nagyon sokan kihasználták.
Lolával, Matzner Sámuel és Moskovits Irén lányával 1923. április 17-én kötöttek házasságot Budapesten.[15] Csak polgári szertartás volt, mivel Márai római katolikus, Lola pedig izraelita vallású volt. Márai ekkor mint egyetemi hallgató az Egyetem u. 7. szám alatt lakott. Hogy meg tudja védeni feleségét az antiszemitizmustól, megkérte, hogy térjen át a római katolikus vallásra. 1936. november 24-én püspöki engedéllyel keresztelték meg a felsősegesdi (a mai Segesd része) templomban. Az asszony a Mária Julianna Cecília keresztnevet kapta.[16] A plébánia esketési anyakönyve 72. oldalának 33. bejegyzése szerint ugyanakkor megtartották egyházi esküvőjüket is.
1923-ban Párizsba utaztak. Ottlétüket eredetileg három hétre tervezték, de végül hat év lett belőle. Párizst nagyon megszerették, de ennek ellenére mindvégig idegennek érezték ott magukat. Két évvel később a Közel-Keletre utazott, három hónapra. Élményeit Istenek nyomában című írásában összegezte, 1927-ben, amely a Kelet kultúráját és gondolkodásmódját mutatta be.
1928-ban feleségével visszaköltöztek Budapestre, a budai Mikó utcába. A Krisztinaváros akkoriban komoly irodalmi negyednek számított. (Szomszédai közé tartozott Kosztolányi Dezső is.) Ebben az évben adták ki Bébi vagy az első szerelem című regényét.
Márai legtermékenyebb írói korszaka 1930 és 1942 közé tehető. 1930-ban Dormándi Lászlóval közösen szerkesztette az 1914–1930 című képeskönyvet, amely több országban is megjelent. Szintén ebben az évben adta ki Zendülők című művét, amely a kor kamaszainak világát, az első világháború utáni lelkiállapotot és világszemléletet mutatta be.
1931-ben megjelent az Idegen emberek, amelyben német- és franciaországi élményeit dolgozta fel. A könyvben így írt az idegenség érzetéről: „Évek múltak el, s még mindig nem csomagoltunk ki egészen…”
Még abban az évben látott napvilágot Műsoron kívül címen tárcáinak gyűjteményes kötete, amelyet a Csutora követett, 1932-ben. Ebből a rendes kiadáson kívül száz kézzel számozott példány készült merített papiroson, a szerző, és az illusztrátor, Székely-Kovács Olga aláírásával.[17][18]
Márai Sándor idővel korának egyik legnépszerűbb és legelismertebb írójává vált – nevével ekkortájt egyre többet lehetett találkozni a közéletben is. Többedmagával ő is aláírta a genfi Világbéke Kongresszusra szánt levelet, tagja volt a Magyar PEN Clubnak, felolvasásokat tartott a Magyar Rádióban, és rendszeresen írt a Nyugat című folyóiratba.
1934-ben alkotta meg egyik legmaradandóbb művét, az Egy polgár vallomásait, amely főleg önéletrajzi elemekből állt. A mű második kötete 1935-ben készült el. „Új könyvemben az irodalom mostohagyermekének alakját kívántam ugyanilyen lelkiismeretes objektivitással megrögzíteni, a polgárét, amelyet a modern irodalom jóformán még annyira sem tud komolyan venni, mint mondjuk a francia bohózatok írói a felszarvazott férjet…” – nyilatkozta az első kötet megjelenésekor.[19] E műve tulajdonképpen a polgárság kritikája és újraálmodása volt.
Amikor 1935 januárjában a világhírű író, Thomas Mann ellátogatott Budapestre, Márai volt az egyik, aki az írót a budai Várban kalauzolta, ezen kívül vezércikkben üdvözölte nagy „kollégáját”.
Az év augusztusában és szeptemberében Lolával Londonban tartózkodtak. Ottani élményeit később a Napnyugati őrjáratban foglalta össze.
1936-ban Kabala címmel cikkgyűjteményt jelentetett meg; a műbe elsősorban filozofikus publikációit válogatta be, csakúgy, mint később a Napnyugati őrjáratban. A könyv többek között az írók szerepét firtatta. (Ez a téma – egyébként – Márait élete végéig elkísérte.) „Egyszer mégis az írók csinálnak majd harminc országból Európát, az írók, a lélek aggályos kalandorai, az összes fináncok ellenére. Nehéz lesz!” – írta.
Hogy íróként eleget tegyen az „Európaegyesítésnek”, tagja lett a La Fontaine Társaságnak, amelynek elsődleges célja a különböző nemzetek szellemi együttműködésének elősegítése volt. Otthagyta az Újság című lapot, és a kor legrangosabb napilapjának, a Pesti Hírlapnak lett a munkatársa, ahol a Vasárnapi Krónikát és a Tegnap és Ma rovatokat szerkesztette, 1944-ig.
1937-ben A Féltékenyek című kétkötetes művével folytatta termékeny írói pályáját. A könyvben továbbfűzte a Zendülőkben szereplő Garrenek családtörténetét. Februárban megválasztották a Kisfaludy Társaság tagjává. 1938 őszén nagy öröm érte, amikor a Felvidék egy részét (Kassával együtt) az első bécsi döntés értelmében visszacsatolták Magyarországhoz. A magyar csapatokkal, lapja tudósítójaként, visszatért szülőföldjére.
Az óriási örömöt hatalmas tragédia követte: 1939. február 28-án fia született, Kristóf Géza Gábor, néhány héttel születése után azonban a gyerek vérzékenységben meghalt. Ez Márait mélyen megviselte, állítólag hónapokig meg sem szólalt ezután. Később az Egy kisgyermek halálára című versében próbált gyászával szembenézni. Nevét hivatalosan abban az évben magyarosíttatta.
A második világháború kitörését elkeseredetten fogadta. Így írt Búcsú című, a Pesti Hírlapban megjelent cikkében: „Most, amikor sötétedni kezd a drága táj fölött, mely második hazám volt, s melynek földrajzi neve Európa: behunyom szemem, hogy jobban lássam egy pillanatra, s nem akarom elhinni, hogy ez a búcsú. Nem akarom elhinni, mert láttam, nem is olyan régen, tegnap vagy tegnapelőtt, amint éppen ocsúdott a háború aléltságából, székesegyházain még javították avatott kezek a roncsolt díszeket és remekműveket, a kórházakban még gyógyították a rokkantakat és sebesülteket; nem akarom elhinni, mert hallom még az államférfiak, politikusok, írók, papok, népszónokok fogadkozásait, amint hitet tesznek a tömegsírok fölött, hogy soha többé.” Majd a cikket így fejezi be: „…s amíg élek és szólalni tudok, hinni akarom, hogy az értelem és a szolidaritás ereje hatalmasabb, mint az ösztönök rémuralma.”[20]
1940-ben adta ki az úgynevezett Krúdy-regényt Szindbád hazamegy címmel. Ez a könyv igazi stílusbravúr volt, olyan, mintha maga Krúdy Gyula írta volna. Ezzel a művel mesterének állított örök emléket. A könyvben egy vágyott világ, a régi Magyarország elevenedik meg, amely már csak az emlékekben élt.
Márai tehetségére az akkori színházak is felfigyeltek. 1940 októberében mutatták be Kaland című színdarabját, amelynek alapját a Rendelés előtt című novellája képezte. Színpadra viteléhez saját maga dolgozta át a művet, néhány hét alatt. Eleinte a bukástól tartott, ám a darab páratlan sikert aratott; összesen 351 alkalommal játszották a Kamaraszínházban. Ezt a színművét a Magyar Tudományos AkadémiaVojnits-díjjal jutalmazta.[21]
Következő műve a Kassai őrjárat1941-ben jelent meg. „A háborús felelősség kérdését akarom benne megfejteni, mélyebb alapokhoz nyúlva a szokásosnál. Ez a munka mintegy folytatása lesz a Napnyugati őrjárat című könyvemnek” – mondta. „A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek […] Az igazság annyi, hogy az írók nem mondták ki a válságos pillanatban megfelelő erővel a varázsszavakat […] Az író a mérték.”[22]
Mágia című novelláskötetében ars poeticáját adta közre: „…Felfedeztem, hogy az írás mágia. […] Nem hibbantam meg. […] Keverék szóból, álomból, jelképből, érzésből, keverék, bűvös jegyek egyvelege, melynek visszaható ereje van az életre, éppen úgy, ahogy az életnek szóalkotó, jelkép-elevenítő ereje is van.”
Az év folyamán viharos, házasságon kívüli szerelmi kapcsolatot folytatott Mezey Mária színésznővel.
1942 Márai egyik legtermékenyebb éve volt: megjelent az Ég és Földepigramma-gyűjteménye, a Röpirat a nemzetnevelés ügyében című esszéje, amely akkoriban nagy port vert fel, s miatta rengeteg támadás érte. Sokak szerint az írás a tömegek manipulálhatóságáról szól, de a háború utáni nevelési feladatokat is megpróbálta felvázolni: „Európa legjobb szellemeinek meggyőződése, hogy a bolsevizmus nem lehet az occidentális tömegek életformája” – írta. „A magyarságnak meg kell vizsgálnia igazi helyzetét a népek között, meg kell mérni erejét.” Az esszé megjelenése után politikai és pedagógiai szinten egyaránt támadták. Kodolányi János is erősen bírálta az írást. Visszavágásként Márai azt bizonygatta, hogy Kodolányi – népi íróként – híján volt az „eredendő esztétikai tudásnak”, és így nem tudta hitelesen megítélni a művet.
Még ebben az évben írta meg talán legismertebb regényét A gyertyák csonkig égnek címmel; ugyanekkor A kassai polgárokból készült drámát is színpadra vitték. Májusban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Novemberben részt vett egy írókonferencián, Lillafüreden, aminek célja az volt, hogy megvitassák az írók feladatát a háború alatt. Márai élete végéig vallotta, hogy az íróknak kulturális küldetésük van a Földön. E korszak regényei és színművei rendkívül népszerűvé, és elismertté tették Márai Sándort, itthon és külföldön egyaránt. Erre a sikersorozatra 1943-ban egy súlyos ideggyulladás vetett árnyékot, amely több hónapra ágyba kényszerítette. Ennek ellenére folytatta írói munkáját.
December 6-án megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává. Megírta Füves könyvét, majd közreadta a Pesti Hírlapban Vasárnapi Krónika címen megjelent írásainak gyűjteményes kötetét, valamint a Sirály című művét is.
A német csapatok 1944 tavaszán megszállták az országot. Feleségével március 23-án elhagyták Pestet és Leányfalura költöztek. Naplójában a következőket írta: „Mintha március tizenkilencedikén eltört volna bennem valami. Nem hallom a hangom; mint amikor egy hangszer megsiketül; azt mondják, fából készült hangszerekkel megesik ilyesmi.”[23] Leányfalura magukkal vitték Lola húgát, Jacquline-t, és annak két gyermekét, Ivánt és Ágit. Itt találkozott először Babócsay Jánoskával, később örökbe fogadott fiával is. A kisfiú ekkor kb. hároméves volt. Így emlékezett vissza a találkozásra: „Látom a hároméves, szőke gyereket, amint a leányfalusi kertben elém áll és bemutatkozik. L. rendezte a bemutatkozást.”[23]
Néhány hét után Losoncra mentek, valószínűleg azért, hogy megpróbálják Lola apját kiszabadítani a kassai gettóból. Tervük nem sikerült: „X-et deportálták Lengyelországba.” – írta.[23]
Többen felajánlották Márainak, hogy kijuttatják az országból, azonban ezeket az ajánlatokat rendre visszautasította.
A nehézségek ellenére folytatta az írói munkát: 1943-ban megkezdett első naplóját, a Verses könyv első darabjait, majd harmadik színművét, a Varázst is. A szövetséges bombázások alatt lakása gyakorlatilag teljesen elpusztult, ezért családjával a II. kerületbe költözött, itt laktak egészen 1948 augusztusáig.
A háború által elszenvedett csapások idején Márai számára a líra volt a menekülés, az önkifejezés legjobb eszköze: Egy kisgyermek halálára című versében fia elvesztését siratta meg, a Halotti beszédet az emigrációs létről, a Mennyből az angyalt pedig 1956-ról írta.
Az ország helyzetét nem látta tragikusnak a világháború után, azonban érezte, „új rend” fog kialakulni az országban. Első naplójában a függetlenség elvesztésének gondolata fogalmazódik meg benne: „Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy Budapest, a városok pusztulnak, s az ország nemzeti léte kérdéses, ha az oroszok nem megegyezéses alapon érkeznek, hanem a fegyver jogán, mint győztesek egy hadszíntérre…”[24] Ugyanebben a művében írja le, hogy nem hisz az új világban, az új rendben, mert valami megszűnt és ebben már nem tud élni: „…elmenni innen, mihelyst lehet. Ha élek még, ha lesz erőm és módom elmenni innen. Magyarul írni, odakünn is, a magyarság neveléséért dolgozni. De elmenni innen. Nem titkolom: megsértettek.”
Ezek a gondolatok valószínűleg a zsidósággal történt tragédia, a nemzet erkölcsi válsága, valamint a szovjet ideológia és kultúra hatására születtek. Úgy gondolhatta, hogy a kibontakozó szovjet elnyomás alatt nem létezhet igazi magyar irodalom: „A magyar irodalom nagy volt, nagyobb volt, mint a nemzet.”[24]
Még az ország elhagyása előtt megfogalmazta az otthontalanság gondolatát 1945–57-es Naplójában: „Minden háború után vannak témák, melyek élnek, sarjadzanak a levegőben […] Most ilyesféle személyfölötti, általános téma lesz az európai irodalomban az otthontalanság.”
Az 1945-ös év folyamán viharos, házasságon kívüli szerelmi kapcsolatot folytatott Tolnay Klári színésznővel.
1948-ban döntő lépésre szánta el magát a Márai család: augusztus 31-én elhagyták az országot. A Keleti pályaudvarra senki sem kísérte ki őket. Választásán több évet töprengett.
Útjuk előtt Jánoskát örökbe fogadták. Először Svájcba mentek, egy értelmiségi találkozó végett, de 7 hét után Olaszországban, a campaniaiPosillipóban (Nápoly elővárosa) telepedtek le. Naplójában megemlíti, hogy a hely teljesen olyan, mint a Rózsadomb. Minden fontos budapesti helyszínnek (pl.: a Margit-szigetnek és a Lukács fürdőnek) megpróbálták megkeresni az ottani megfelelőjét. Az írást továbbra sem hagyta abba; 1949-ben befejezte az Egy polgár vallomásai harmadik részét, amely később a Föld! Föld! címen jelent meg.
Sorsukat több, nyugaton megjelent újság figyelemmel kísérte, a Nyugati Hírnök és a Hungária naprakészen tudósított, mi történik a Márai családdal. Novemberben megjelent az íróval egy interjú a Szabadság című clevelandi lapban. Ebben arról kérdezték, hogy szerinte mi a magyar emigráció feladata a magyarsággal kapcsolatban, s erre a magyarok előítéletek nélküli megismertetését és a magyar nyelv megmentését jelöli meg. „Megvannak az imáink, megvan a nyelvünk, él a nemzet – mondták és igazuk volt (a zsidóknak, amikor a rómaiak után a romok alól kikaparták megmaradt tekercseiket). Így kell nekünk is átmentenünk a nyelvünket, és ez, csakis ez dönti el majd népünk sorsát.[25]
Utóbbi gondolata a száműzetésben eltöltött 41 év ars poeticája lett; ez visszhangzik a Halotti beszédben is: „Nevedről lehull az ékezet.”
Olaszországban barátjuk, Paulay Erzsi és férje, a diplomata Vittorio Cerruti segítette őket – többek között elintézték, hogy ne kelljen az emigránsoknak fenntartott táborban lakniuk. Azonban Olaszországgal kapcsolatban kétségei támadtak, mivel meggyőződése volt, hogy kitör a harmadik világháború, és akkor ő a szovjetek kezére fog kerülni.
Itáliában ez idő tájt azzal vigasztalta magát, hogy ő ott mégsem emigráns, hiszen európaiként otthon van. Azonban arra is rá kellett döbbennie, hogy külhonban nem lett kinek írnia. Nem volt se közönsége, se olyan emberek, akiket gyűlölhetett volna. Kezdte körülvenni az elveszettség érzése, hiszen hivatását – az írást –, ami az életet jelentette számára, kezdte elveszíteni.
Az emigrációba kényszerült keserű és kilátástalan életérzése egyre erősödött. Ennek eredményeként 1951-ben megszületett első emigrációval kapcsolatos írása, a Halotti beszéd című verse, amely a magyar líra egyik legkiemelkedőbb alkotása. A cím a legelsőként megmaradt magyar nyelvű műre és Kosztolányi költeményére is utal. A vers az emigráns magyarok körében rendkívül népszerűvé vált.
Márai Sándor Nápolyban a Villa Ricciardiban lakott, ott írta a Halotti beszédet. Az épület mára romossá vált, ezért emléktáblája a szemközti ház falára került (Nicola Ricciardi 7. szám)
„
Látjátok, feleim, szem’tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
”
Három évvel később a kommunista rezsim Tamási Áronnal íratott kritikát a versről a Művelt Nép című lapban. Márai így reagált erre: „Otthon versekben, rádióüzenetekben, cikkekben válaszolnak most a Halotti beszéd című versre. Nyilván elrendelték otthon a kommunisták ezt a koncertet: így bizonyítják, hogy aki elmegy hazulról, elsorvad a honvágytól. Ez részben igaz is; de annak, hogy elmentem hazulról, a kommunisták voltak az okozói. Ha ők nincsenek, ma nincs honvágyam.”[26]
Ez az elveszettségérzés egészen 1951 októberéig tartott, amikor is csatlakozott a Szabad Európa Rádióhoz; itt minden héten a Vasárnapi Krónikából olvasott fel, és így egyfajta szellemi légi hidat vert elhagyott hazájával. Mint a magyarok lelki társa öntötte honfitársai szívébe a bátorságot és a kitartást az éteren át, éveken keresztül. Karácsonykor a SZER A kassai polgárok rádióváltozatát közvetítette. Kezdő sora emlékeztetőül szolgált az egész magyar emigráció számára: „Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél.”
Márai feleségével 1952-ben végül elhagyta Olaszországot, és New Yorkba költözött. A kontinensváltás végső okait állandó levelezőpartnerének, Paulay Erzsinek írja meg 1951. február 26-án kelt levelében: „Az én elmenetelemnek innen egyetlen igazi értelme van: ki kell lépnünk az emigráció státusából. Akármilyen angyaliak itt hozzám, az igazság mégis az, hogy rendőri felügyelet alatt éldegélő hontalan vagyok. Ez a felügyelet nem lehet tapintatosabb, emberibb, mint amilyen, de mégis az. És ez az állapot nem jövő a kisgyereknek. Változtatni itt nem tudok rajta.”[27]
Első, emigrációban írt regénye a Béke Ithakában ebben az évben jelent meg.
Az anyanyelvtől és a hazától való elszakadás az írót nagyon megviselte, nem érezte magát otthon Amerikában. Hiányzott neki az európai kultúra, a gyökerek, a környezet, amiben élt. A következőket jegyezte fel naplójába: „Tizedik hónapja élek itt és nem vagyok egészséges; az epém, a gyomrom lázadozik; a napot üresnek érzem, dolgozni nem tudok – én, aki minden élethelyzetben tudtam dolgozni eddig, az ostrom idejében is! Mi az, amit nem bírok Amerikában? Nincs más válasz, csak ez: a lélektelenség.[28]„Új hazát nem lehet keresni. Csak pénzt lehet keresni, s a pénz birtokában tartózkodási helyet” – fűzte hozzá.
Ennek ellenére megpróbálta elfogadni, hogy már nincs visszaút, hozzá kell szokni az új környezethez. „Idegen országban az immigráns vagy emigráns érzelmi menetrend szerint rendezkedik be. Az első év: a lázadás. Kelepcébe estem stb. második év: menekülési tervek. (Chilében jobb stb.) harmadik év: összecsuklás, rezignáció. (Megnéztem az itteni temetőt, itt fekszem majd stb.) De aztán elkövetkezik a negyedik év, amikor az emigráns felébred az idegen országban, nyújtózik, ásít, szemét dörzsöli, és közömbösen ezt gondolja: Csakugyan olyan rossz itt?…”[28]
1956-ot mindvégig figyelemmel kísérte. A Szabad Európa Rádión keresztül mondta el gondolatait az eseményekről. Reménykedve, hogy hazája felszabadul a szovjet megszállás alól, november 6-án Európába repült. Sajnos amikor november 7-én megérkezett Münchenbe, addigra a nemzet sorsa már eldőlt. Ekkor hatalmasat csalódott a nyugati hatalmakban, amiért nem nyújtottak segítő kezet a bajban. Később, az 1960-as és ’70-es években ezért nem költözött vissza Németországba, Franciaországba vagy Angliába. A forradalom leverése után pár hétre Olaszországban maradt. Később New Yorkból a Szabad Európa Rádión keresztül a „Mennyből az angyal” című versével üzent a magyaroknak.
Az 1956-os forradalom emlékműve (Budapest VII., Rózsák tere) talpazatára vésett idézet a Mennyből az angyal című verséből
Mennyből az angyal menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
1957-ben, ötévi tartózkodás után, megkapta amerikai állampolgárságát. A következő évben jelent meg a Napló 1945–57 az Occidental Press (USA) kiadásában. Ezzel a kötettel az író elmondta, miért hagyta el szülőföldjét, és bemutatta az emigráció kezdeti időszakának keserveit.
Az 1960-as években kevés könyve jelent meg; írás helyett inkább kirándulásokat tett Franciaországba és Olaszországba.
1965-ben újra megjelentette a San Gennaro vére című regényét, amely 1000 számozott példányban jelent meg, New Yorkban. (Ez a mennyiség az amerikai magyarok körében kevésnek bizonyult.) A „Nagy Almában” továbbra sem élt szívesen, nem találta önmagát. Szőnyi Zsuzsának – másik állandó levelezőpartnerének – így vall erről: „A valóság, hogy nem köt ide semmi – ugyanakkor nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nagyon húz máshová valami.”[29]
1967-ben végrendeletet készített, amelyet magnóra vett fel családjának azt illetően, hogy mi történjen a kézirataival halála után. Ebben arra kérte Lolát, ha az oroszok végre elhagyták az országot, és megtartották a demokratikus választásokat, vegye fel a kapcsolatot az MTA-val és helyezze letétbe náluk a kéziratokat, addig amíg – mint örökös –, nem kíván velük rendelkezni. Ironikus módon Márai túlélte feleségét és nevelt fiát egyaránt.
Ugyanebben az évben visszamentek Olaszországba, és Salernóban telepedtek le. Májusban befejezte együttműködését a SZER-rel, de ennek pontos okaira nem derült fény. Feltételezések szerint a szakításra részben anyagiak miatt került sor: a Márai által kért összegeket nem adták meg neki, másrészt a magyarországi politikai helyzet konszolidálódott. Miután a SZER tűrt kategóriába került, számára elmúlt a kezdeti izgalom és lendület.
A következő években több, történelmi környezetbe ültetett művet jelentetett meg; ezek jórészt az önvizsgálat regényei: az Ítélet Canudosban a lázadásé, a Rómában történt valami a megalkuvásé, az Erősítő a megtérésé, a Harminc ezüstpénz az árulásé. A művekben felvetődik a kérdés: megfelelt-e a főhős az elvárásoknak, a hatalom, az üldözés és az árulás légkörében? 1972 szeptemberétől negyedévenként felolvasásokat küldött a kölniDeutsche Welle rádióba. A tematika tulajdonképpen ugyanaz volt, mint a SZER-nél: jegyzeteket, kritikákat küldött, valamint napi eseményeket kommentált. 1975-ben ellátogatott az Amerikai Egyesült Államokba. Egy évvel később megjelent következő naplója: a Napló 1968–75.
A delfin visszanézett c. verseskötetét 1978-ban adták ki. Közben itthon a Gyulai Várszínház színre akarta vinni A kassai polgárokat, de ez a bemutató előtt pár héttel meghiúsult, mivel Márai nem engedte meg, hogy bármelyik művét is (az ismert feltételek teljesülése előtt) bemutassák hazájában.
Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.
”
– Füves könyv: Önmagamról
1980-ban feleségével visszaköltöztek az Egyesült Államokba, San Diegóban telepedtek le. Egy évvel később már Magyarországon is tárgyalni kezdték Márai műveinek kiadását. 1984-ben fejezte be újabb naplóját, a Napló 1976–83-at.
1985-től sorozatos családi tragédiák érték: elvesztette Kató húgát, majd Gábor öccsét. Felesége ekkor már félig vak – Márai napjai ekkor már főleg csak neje ápolásával teltek – Lola 1986. január 4-én halt meg. Az asszonyt elhamvasztották, és az író csónakból az óceánba szórta a hamvait. A csernobili atomerőmű-baleset kapcsán élesen bírálta, hogy a glasznoszty ellenére a szovjet vezetés megpróbálta eltussolni, veszélyességét agyonhallgatni. A sok tragédia hatására fogalmazódott meg benne az öngyilkosság gondolata: „Két hét előtt vettem itt egy kézifegyvert” – írta utolsó naplójában. Az év november 26-án elveszítette Géza öccsét, a híres filmrendezőt is. Halálát így összegezte: „Emigráns volt, esztendő előtt hazaköltözött. Hazament meghalni. Vagy hazament és belehalt.”[30]
1987-ben már szinte remete módjára, magányossága és előrehaladott rákbetegsége miatt mély depresszióban élt. Látogatókat már alig fogadott. Szőnyi Zsuzsának ezt írta: „Magányosan élek. János és családja egy autós óra távolságban vannak tőlem, segítőkészek, gyakran látom őket. Máskülönben mintha barlangban élnék, ahová csak denevérek tévednek. Ez nem is lehet másképp. Öreg korban dönteni kell, mit kezdjünk a magányossággal. Talán helyesebb egyedül magányosnak lenni, mint társaságban. De az öregség így is probléma.”[31]
A testi megpróbáltatásokat erős lelki fájdalom is követte, amikor nevelt fia, János is meghalt. Fia halálát igazi támadásnak fogta fel. „Nem tudok most számot adni erről a sorscsapásról. […] Lola úgy képzelte, ha egyikünk elmegy, János majd vigyáz az itt-maradottra. Nem így történt.” – írta egy levelében egyik barátjának.[31]
1988-ban többen (Magyar Tudományos Akadémia, Magyar Írók Szövetsége) is megkeresték műveinek újrakiadása ügyében, azonban ő ezt rendre visszautasította. Felmerült benne a hazatérés gondolata, azonban orvosai nem ajánlották az utazást.
1989. január 15-én kézírással írta meg utolsó naplóbejegyzését: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Végül február 21-én egy pisztolylövéssel tett pontot életére. Hamvait kívánságára a Csendes-óceánba szórták.
Márai után három mostoha lányunoka maradt: Lisa, Sarah és Jennifer Márai, akik az Egyesült Államokban élnek. Mivel nem tanították meg őket magyarul, soha nem tudták megérteni nagyapjuk életművét.[32]
Február 22.: az író halálának huszadik évfordulója alkalmából a San Diegó-i Balboa Parkban bronzplakettet állítanak fel
2013
Március 9-én a Kossuth rádió Szombat reggel című műsorában Czipott Péter, Kaliforniában született, ott élő műfordító Molnár Pálnak adott interjújában közhírré teszi, hogy ő és alkotótársa, John Ridland Balassi Bálint-emlékkarddal 2010-ben kitüntetett műfordító angol nyelvre átültettek 270 Márai-verset, és ezt a londoni Alma Books kiadó ősszel, kétnyelvű változatban, kiadja. A kötet címe: Hervadó világ. Angolul: The Withering World.[33]
Október 12-én a Kossuth RádióSzombat reggel című műsorában Czipott Péter, Kaliforniában született, ott élő műfordító Molnár Pálnak adott interjújában nyilatkozik arról, hogy október 9-én Londonban Fischer Tibor angliai magyar íróval bemutatták a tavasszal beharangozott, Hervadó világ című, kétnyelvű verseskötetet.[34]
Kocsis Miklós szobrászművész alkotását az újpesti Szent László téren állíttatta fel Szabó Balázs önkormányzati képviselő az író születésének 120. évébenEsztergomban az író halálának harmincadik évfordulóján emléktáblát avattak a róla elnevezett közben.
2020
Születésének 120. évében Újpesten, a Szent László téren állíttattak szobrot emlékére. Kocsis Miklós szobrászművész fekete andezittömbön álló, bronzból készült Márai-fejszobrát Szabó Balázs önkormányzati képviselő adományozta városának és avatta fel 2020. november 25-én. A szobrot adományozó képviselő az avatóbeszédében kifejtette: „Ez a szobor Újpest polgárait is folyamatosan emlékeztetni kívánja a műveltséget, a tudást, a lelkiismeretet és a szabad gondolkodást is magába olvasztó örök polgári eszményre. Márai annak a polgári eszménynek a jegyében élt és alkotott, amely a tudás növelését, a műveltség rendíthetetlen gyarapítását, a morált és a tisztességet, a bátor véleményalkotást, az elnyomó rendszerekkel szembeni kiállást, az önzetlenség és a lemondás művészetének elsajátítását, és a – fentieket mind magába foglaló – hazaszeretetet jelentette.”[35][36]
2023
Salernóban, ahol 1967 és 1979 között lakott, újra szobrot állítottak tiszteletére. Az előzőt ismeretlen tettesek ellopták. Kocsis Miklós szobrászművész alkotását a város tengerparti sétányán (Lungomare di Salerno), a Piazza 25 Aprile téren avatták fel 2023. június 23-án.[37][38]
Márai szobra Kassán (Gáspár Péter alkotása, 2004)Márai Sándor írógépe, Kassán
A kommunista kultúrpolitika 1948-tól igyekezett Márai Sándort elfeledtetni. Az 1980-as években megpróbálták visszacsalogatni, ám ő nem állt kötélnek, és könyveinek kiadását sem engedélyezte. Halála után kezdték el munkáit (regények, novellák, napló) újra megjelentetni Magyarországon. 1990-ben, egy évvel halála után, posztumusz Kossuth-díjat kapott.
Külföldön először Franciaországban fedezték fel újra az 1990-es évek elején. Rövid időn belül négy regénye jelent meg Párizsban. Ezt megelőzően, noha könyveit Nyugaton gyakran kiadták, a Vendégjáték Bolzanóban kivételével (amely német nyelvterületen nagy sikert aratott és sok kiadást megért) nem figyeltek fel rá. A műveit francia fordításban felfedező olasz kiadója határozta el, hogy A gyertyák csonkig égnek című regénnyel indítja Márai-sorozatát. A Le braci rövid időn belül felkerült az olasz bestsellerlistára. Ezután német, spanyol, portugál és angol nyelvterületen, valamint számos kelet-európai nyelven hatalmas sikerrel jelentek meg elsősorban a franciák által publikált regények, de újabban más művei is. A sors különös fintora, hogy több regény esetében a külföldi kiadók a franciák által adott címet részesítik előnyben az eredeti magyar címük helyett.
Márai írói stílusát leginkább Thomas Mann, Robert Musil, az osztrák Joseph Roth és Arthur Schnitzler stílusához hasonlítják. Márai Sándort ma már az őt megillető helyen, a 20. századi európai irodalom egyik kiemelkedő alakjaként tartják számon külföldön és hazájában egyaránt. Magyarországi elismertségének kialakításában meghatározó szerepet játszott műveinek nyugat-európai, különösen olasz és francia fogadtatása. Márai Sándor napjainkban reneszánszát éli; sorra filmesítik meg műveit, színházi darabjait újra műsorra tűzték.
Kakuszi B. Péter: Márai Sándor és Németország; függelék: Márai Sándor írásai a Der Drache, Frankfurter Zeitung, Die Weltbühne folyóiratokból; Pro Pannonia, Pécs, 2001 (Irodalmunk forrásai; Pannónia könyvek)
Kedves Tibor! Márai Sándor és Simányi Tibor levelezése, 1969–1989; szerk. Borbíró Zsóka; Helikon, Bp., 2003
Oroszország Márai Sándor szemével. "Russland – wie es war, wie es wurde, wie es ist" / Oroszország – amilyen volt, amilyen lett, és amilyen most. Márai Sándor és Dormándi László 1932-es összeállítása alapján; Márai Sándor publicisztikáját vál. Mészáros Tibor, szerk. Körmendy Zsuzsanna, képaláírásford. Schmidt Mária; XX. Század Intézet, Bp., 2003
Ajándék a végzettől. A Felvidék és Erdély visszacsatolása; vál., szerk. Székely Ádám; Helikon, Bp., 2004 (Márai Sándor művei)
Kötetben meg nem jelent elbeszélések, 1–3.; Helikon, Bp., 2004–2005
A világ nagy ajándék. Gondolatok a szeretetről és a szerelemről; vál., sajtó alá rend. Szepessy Kata és Kovács Attila Zoltán; Helikon, Bp., 2013
Egy polgár vallomásai; sajtó alá rend. Kovács Attila Zoltán, utószó Fried István, jegyz. Ötvös Anna, Mészáros Tibor; csonkítatlan, cenzúrázatlan kiad.; Helikon, Bp., 2013
↑In: Képek és tények Márai Sándor életéről, Helikon Kiadó & Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2006, 19. o.
↑Bekő Tamás: A vörös terror bűvöletében. zaol.hu, 2015. december 31. [2020. június 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. május 21.)
↑Radványi Klementina. Magyar Családtörténeti adattár. Petőfi Irodalmi Múzeum (Hozzáférés: 2015. nov. 14.)
↑"Slovakia Church and Synagogue Books, 1592-1910," database with images, FamilySearch (https://familysearch.org/ark:/61903/1:1:KH83-8JJ : accessed 2 March 2016), Paulus Radványi, 19 Jul 1802; citing Rožňava, Rožňava, Slovakia, line , reference ID 84, state regional archives, Slovakia; FHL microfilm 1,981,431.
↑Ratkovszky Margit. Magyar Családtörténeti Adattár. Petőfi Irodalmi Múzeum (Hozzáférés: 2015. nov. 14.)
↑"Slovakia Church and Synagogue Books, 1592-1910," database with images, FamilySearch (https://familysearch.org/ark:/61903/1:1:KHH9-SJ9 : accessed 2 March 2016), Margit Mária Georgina Ratkovszky, 02 Feb 1874; citing Košice, Košice, Slovakia, line 81, reference ID 428, state regional archives, Slovakia; FHL microfilm 1,920,758.
↑Bp. V. ker. állami halotti akv. 263/1964. folyószám.
↑"Slovakia Church and Synagogue Books, 1592-1910," database with images, FamilySearch (https://familysearch.org/ark:/61903/1:1:KHHM-S4D : accessed 2 March 2016), Maria Jelenffy, 07 Oct 1847; citing Košice, Košice, Slovakia, line , reference ID 700, state regional archives, Slovakia; FHL microfilm 1,920,757.
↑"Slovakia Church and Synagogue Books, 1592-1910," database with images, FamilySearch (https://familysearch.org/ark:/61903/1:1:KHH9-WYJ : accessed 2 March 2016), Franciscus Benjamin Vincentius Jelenfÿ, 02 Apr 1822; citing Košice, Košice, Slovakia, line , reference ID 928, state regional archives, Slovakia; FHL microfilm 1,920,756.
