Porfirio Díaz
| Porfirio Díaz | |
 | |
 Mexikó elnöke | |
| Hivatali idő 1876. november 28. – 1911. május 25. | |
| Előd | Sebastián Lerdo de Tejada |
| Utód | Francisco León de la Barra |
| Katonai pályafutása | |
| Csatái |
|
| Született | 1830. szeptember 15. Oaxaca de Juárez, Mexikó |
| Elhunyt | 1915. július 2. (84 évesen) Párizs,  Franciaország |
| Sírhely | Montparnasse-i temető |
| Párt | Liberal Party |
| Házastársa | Delfina Ortega Díaz, Carmen Romero Rubio |
| Gyermekei |
|
| Foglalkozás |
|
| Iskolái | Instituto de Ciencias y Artes de Oaxaca |
| Vallás | római katolikus egyház |
| Díjak |
|
 | |
| Porfirio Díaz aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Porfirio Díaz témájú médiaállományokat. | |
Porfirio Díaz (teljes nevén José de la Cruz Porfirio Díaz Mori; Oaxaca de Juárez, 1830. szeptember 15. – Párizs, 1915. július 2.) Mexikó leghosszabb ideig hivatalban lévő elnöke volt. Rendszere ellen tört ki 1910-ben a mexikói forradalom, amelynek hatására 1911-ben lemondott és Európába hajózott.
Megítélése ma is ellentmondásos: vannak, akik tisztelik, mivel stabilitást és fejlődést hozott az országnak, de szerepét többnyire negatívan értékelik, mivel sokak szerint diktátor volt, az alsóbb néprétegek helyzete pedig folyamatosan romlott kormányzása idején.
Élete
[szerkesztés]A forradalom előtt
[szerkesztés]1830-ban született Oaxaca városában. Apját korán elvesztette, anyja nevelőintézetbe adta. Amikor 1846-ban az USA megtámadta Mexikót, önként jelentkezett katonának. A háború 1849-es vége után beiratkozott a oaxacai Tudományok és Művészetek Intézetébe, ahol jogot tanult. 1853-ban ügyvéd lett. A reformháború idején a szabadelvű csapatok oldalán harcolt,[1] 1862-ben egy körülbelül 1000-fős katonai egységet vezetve részt vett a pueblai csatában is,[2] de később a No reelección („Nincs újraválasztás”) jelmondattal, a Noria-terv kiadásával szembeszállt Benito Juárez elnökkel, majd Juárez halála után Sebastián Lerdo de Tejada elnökkel is a Tuxtepec-terv segítségével.[3]
Miután 1876-ban elnök lett, korábbi jelmondatával pont ellenkezőleg cselekedett: mindannyiszor indult a választáson, és állandóan újra is választották. A korábbi, háborúktól és polgárháborúktól sújtott évtizedek után a Díaz-rendszer, az úgynevezett porfiriátus politikai stabilitást, békét, és lassú fejlődést hozott Mexikónak. 1901-ben megkapta a magyar Szent István-rend nagykeresztjét is.[4]
Ám rendszere főként a hazai és külföldi nagybirtokosoknak és oligarcháknak kedvezett, az alsóbb rétegek lassan elszegényedtek, a parasztok földjeit pedig számos államban erőszakkal kisajátították a haciendák tulajdonosai. A nép elégedetlensége folyamatosan növekedett, a helyzetet pedig súlyosbította az 1908-as világgazdasági válság és az ugyanezen időszakban jelentkező aszály is, aminek hatására az élelmiszerárak is jelentősen megemelkedtek.[5] Már 1906-ban és 1907-ben mutatkoztak a feszültség jelei: a cananeai bányászok sztrájkját és felkelését éppúgy véresen verték le, mint a Río Blancó-i textilmunkásokét.
1907 decemberében Díaz egy nagy visszhangot kiváltó interjút adott James Creelmannek, a Pearson’s Magazine újságírójának: az interjúban kijelentette, hogy többé nem indul az elnökválasztáson.[6] 1910-re azonban megváltoztatta álláspontját, és mégis elindult. Fő ellenjelöltjeként Francisco Ignacio Madero lépett fel, akit azonban még a választás előtt börtönbe zártak.
A forradalomban
[szerkesztés]Az 1910-es választást ismét Díaz nyerte, de Madero októberben megszökött börtönéből, és a texasi San Antonióban kiadta a San Luis-tervet, amelyben fegyveres felkelésre szólított fel Díaz kormánya ellen. Novemberben fegyvert fogtak az ország több államában is: kitört a mexikói forradalom. A harcok váltakozó sikerrel zajlottak, de amikor 1911 májusában Pancho Villa csapatai elfoglalták Ciudad Juárezt, Díaznak már nem maradt más választája, mint a lemondás.
Az Ipiranga nevű hajón Európába utazott, és Párizsban élt (viszonylag szerény körülmények között[7]) 1915-ben bekövetkezett haláláig.[8]
Először a Saint Honoré d'Eylau-templomban temették el, majd 1921-ben testét áthelyezték a montparnasse-i temetőbe, ahol sírját ma is rengetegen keresik fel, többnyire tisztelői, de kritikusai is.[7][9]
Források
[szerkesztés]- ↑ Lavrov, Nyikolaj Matvejevics. A mexikói forradalom 1910–1917 (magyar nyelven). Kossuth Könyvkiadó, 17. o. [1972] (1983). ISBN 9630922517
- ↑ 5 de mayo 1862 - Aniversario de la victoria sobre el ejército francés en Puebla (spanyol nyelven). INEHRM. (Hozzáférés: 2018. május 3.)
- ↑ Pablo Moctezuma Barragán: ¡Viva Villa... Cabrones! – III. 1910: ¡Ahora es cuando! hierbabuena has de dar sabor al caldo (spanyol nyelven) (PDF). UAM. [2015. szeptember 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. december 14.)
- ↑ A Szent István-rend tagjai. [2010. december 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. december 14.)
- ↑ Pablo Moctezuma Barragán: ¡Viva Villa... Cabrones! – I. La crisis de 1908: Como agua para chocolate (spanyol nyelven) (PDF). UAM. [2015. szeptember 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. december 14.)
- ↑ Rafael Hernández Ángeles: El que se mueve se sale: La entrevista a Bernardo Reyes Barrón, 4 de agosto de 1908. (spanyol nyelven). INEHRM. (Hozzáférés: 2014. december 15.)
- ↑ a b Porfirio Díaz vivió modestamente durante sus últimos años en Francia (spanyol nyelven). CNN. (Hozzáférés: 2014. december 15.)
- ↑ Pablo Moctezuma Barragán: ¡Viva Villa... Cabrones! – V. 1911: Caída de Porfirio Díaz: Se cayó el arbolito en que dormía el pavo real (spanyol nyelven) (PDF). UAM, 2011. május 25. [2015. szeptember 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. december 14.)
- ↑ Cientos visitan tumba de Porfirio Díaz (spanyol nyelven). El Siglo de Torreón, 2003. augusztus 30. (Hozzáférés: 2014. december 15.)
