Izabella Horvath

A Fehérlófia-mesetípus a Kínában élő hajdani lovasnomád né
pek
leszármazottainak meséiben lényegében még ma is megtalálható. Viszont
európai
szomszédainknál csak töredékek észlelhetők, ahogy ezt Berze Nagy
János
már a múlt század közepén megjegyezte. Így tehát nem juthatunk arra a
következtetésre, hogy régen a magyarok „átvettek” egyes Fehérlófia-motívumo
kat
(hogy a teljes mesetörténetről ne is beszéljünk) olyan nyugatra élő szom
szédoktól,
akik tőlünk eltérő társadalmi formában éltek. Ellenkezőleg: mivel
a honfoglaló magyarok és azok ősei a pusztai népek társadalmi köréhez tar
toztak,
megosztva azok szokásait és értékrendszerét, a Fehérlófia mese ennek a
kiterjedt társadalmi rendszernek az egyik legfontosabb jellegzetességét tükrözi:
a sámán és az uralkodó társadalmi szerepéről szóló tanításról szól. A Fehér
lófia-
mesetípus nagyszámú párhuzamait ma is megtaláljuk a Kínában élő türk
és mongol népek meséi között.

The ancient mummified human remains in Xinjiang, China cannot be identified with bear closest physical resemblance to contemporary Central Asian and East European Bronze Age  populations, and are not part of Western European Bronze Age populations.

For over a century, there have been heated arguments and disagreements as to the ethnic and linguistics identity of the Huns. Scholars have considered ethnographic, linguistic, anthropological, and archeological data as well as ancient documents written about the Huns, yet no consensus has been reached. However, just recently Yassin Ashuri an Uygur Chinese scholar at the Institute of Ethnology of the Chinese Academy of Social Sciences, Beijing, has uncovered 10th century Uygur documents that claim the Uyghurs are Huns.

One of the archaic Hungarian folk tale is Son of White Horse, is an actual recounting of the shamanic initiation as well as requirement for a ruler.  Constructional parallels of the story can be found among the tales and epics of Turkic and Mongolian speaking peoples.

Mert az évezredek során Eurázsia óriási területén elő nomád népek állandó mozgásuk miatt a nyelvük, életvitelük, megjelenésük, és politikai hovatartozásuk, úgy mint megnevezésük nem fedik egymást, ezért  fokozottan kell figyelni ezekre a tényezőkre a magyar előtörténet kutatásának esetében.

Kőrösi Csoma Sándor,  elsőként írta ma is használt tibeti szótárt, de a tudományps kutatás szigorú hozzáállása példaértékűnek tekinthető. A  több mint 20 évig tartó magyarság ázsiai gyökereinek kutatásáért és a buddhizmus ismeretének nyugat felé terjesztéséért  japánban  (1923) Boddhiszattvává avatták. Ő az egyetlen nyugati boddhiszattva.

Kősrösi Csoma Sándor tudatosan tanulmánozta a tibeti nyelvet, mert, írta, a tibeti történelmi feljeglyzésekben remélte megtalélni a magyarok rokonait a jugurok (sérga ujgurok) területein, ahol azok leszérmazittai ma is élenk, Gansu tartományban, és akik pentaton kvintváltó népdalaik nagy fokú rokonségot mlutatnak a magyar népzene ősi rétegével (per Bartók).

Tiz pontba foglalt párhuzam mutatja az Kr.e. 8. sz.-i elő-hun, un. Shanrong népesség és a honfoglaló magyar elit temetkezési formáit.  Az eló-hun nápesség temetői a Jindushan (Pekingtő északra fekvő) hegység lábánal található, amely helyet 1993-ban szerencsém volt megtekinteni Jin Feng Yi kínai régészkollega szívességéből.

Több magyar kutató foglalkozott Attila király temetésének egyes mozzanatával kapcsolatba hozva ezt a rítust egyes Ázsiában elterjedt fejedelmi temetkezési szokásokkal (ECKHARDT 1940; LÁSZLÓ 1959; ECSEDY 1978;  HOPPÁL 2008: 2019; LEZSÁK 2016) és kiváló megfigyeléseik figyelmet követelnek. Ez a dolgozat igyekszik bemutatni azt a nézetet, hogy Attila fejedelmi temetési rítusa egy bizonyos ázsiai temetkezési szokásának, ami egy átfogó ázsiai világnézetnek volt szerves része és amely emlékezete szívósan beleágyazta magát a magyar szájhagyományba aminek lényeges mozzanatait követhetjük térben Kínától, Közép Ázsián át a Kárpát medencéig, és időben Kr. e.  3000-től akár napjainkig is a kínai, xiongnu, szkíta, hun, avar, türk, mongol, és 10. és 11. századi magyar elit népcsoportoknál egyaránt.  Tehát legcélszerűbb a ritust összefüggéséiben vizsgálni ami többekközt a sír elhelyezésében, folyók, vízek közelében, gyakran titokban, a halotthoz rendelt koprosók számában, és gyászolók véres rítusában nyilvánul meg.  Az adatok vizsgálata azt is kimutatja, hogy a megfelelő előirt fejedelmi temetkezési rítus szimbiotikusan kapcsolatban állt a család, a törzs vagy a birodalom életével és fennmaradásával.  Attila temetésének magyar szájhagyománya nem 19. századi koholmány, sem nyugati krónikákból átvett hiedelem. Egy ősi szokás és világnézet eredeti jelentése talán már régen feledésbe merülhet, és idők folyamán átalakulhat, de a szokás magját a szájhagyomány megőrizheti.  Az, hogy csak fontos, híres emberek érdemlik ki az ilyen különleges temetést visszaköszön a Petőfi Sándor titkos három-koporsós temetésének szájhagyományában (László 1959). Ismét Hoppál Mihály megjegyzése kívánkozik ide miszerint a szájhagyományban, hiedelmekben és szokásokban még évezredek múlva is fennmaradhatnak egyes ősi történelmi eseményeknek magjai