Teri Szűcs

I would like to write about the lessons I learnt from encountering dementia-knowing that the contiguity of these concepts needs explanation: dementia and encounter, dementia and learning. Caring is an intimate experience, its language-for me-is in the first person singular. By speaking in the plural, I want to mark the contours of an invisible community to which I belong: a vast but unacknowledged group of people whose loved ones live with dementia. It is a community whose needs have fallen out of sight of the Hungarian welfare system along with the needs of those living with the disease.

It can be argued that apart from critically applying the theoretical framework of Postcolonial Studies to Romani Studies, we can effectively describe the position and the history of the European Roma by applying some of the insights of Indigenous Studies. Dipesh Chakrabarty’s conception of “heterotemporality” may play an important role in the dialogue between postcolonial and indigenous theories, addressing temporal plurality of coexistent cultures. In my paper I argue that the hierarchy of powerful and weak narratives is always inscribed into the heterogeneity of historiographies – that is, the plurality of heterotemporal narratives is always inherently hierarchical, being a political construction. I am discussing Béla Osztojkán’s There is Nobody to Pay Jóska Átyin, the magnificent Hungarian Romani historical novel published in 1997, to trace the representations of epistemological oppression, to explore how the colonized, the Romani subaltern is taking part in the discourse of heterotemporality, and finally to see how the fragmented – “different” – historical knowledge is created and articulated in a literary work.

The mother is a central figure in the works of Szilárd Borbély, and she usually appears as Mater Dolorosa, the sorrowful mother. The novel Nincstelenek is exceptional in this respect, because it also presents her as the resisting mother. The novel focuses on the aggressive attribution of identities, the exclusion of those who are considered Jewish – and thus: as the Other – from the community. This process stretches over several generations. The only character in the novel whose attitude towards this violent attribution of inferior identity consciously changes is the mother. While her husband and her children are stigmatized by blood lineage, in the case of the mother Jewishness is a choice. Thus she becomes able to understand the events that befall her family, their exclusion, their poverty. She offers this insight to her husband at the end of the novel, and he finally accepts the status of the Jew, and participates in the Shabbat ritual. The peculiar practice of the mother is an a...

A demenciával való találkozás az érintettek, demenciával élők és szeretteik párhuzamos változásának története. Párhuzamos az adaptálódás és a romlás. A kapcsolat szüntelen újraértelmezése sem egyoldalú, a demenciával élő is folyamatosan újraszövi, újra-észleli, hogyan vagyunk mellette, milyen viszonyrendszerben nyújtunk neki biztonságot, vagy okozunk szorongást. A demenciával való találkozás egyik tanulsága talán éppen ez: a személyként-lét relációfüggő, kapcsolatainkban elhelyezve maradnak fenn és hatnak individualitásunk tartalmai. S bár ez egészen triviális, a demencia mégis rávilágít ennek anyagiságára: ha ragaszkodunk annak az embernek a személy-mivoltához, akinek a betegsége közkeletű értelmezés szerint épp a személyként-létezés ismérveit oltja ki fokozatosan (emlékezetet, kommunikációt), akkor viszonyulásunkkal, odafordulásunkkal segítjük őt megmaradni személy-mivoltában.

Az emlékezés: gyönyör, írja Kőszeg Ferenc. Sokatmondó szóválasztás ez abban a történet-és szövegfüzérben, amelynek egyik fő témája, motívuma a politika, az elmúlt hetven év történelme és mentalitástörténete, ideértve napjaink emlékezetpolitikai káoszát; a másik pedig az érzékiség. Ha az emlékezés érzéki, akkor folyamatszerű és élményszerű, célja a viszonyok, találkozások, dialógusok, tapasztalatok felidézésében való időzés, és ennek az időzésnek az újramondása, történetként és irodalmi műként való megformálása. A gyönyör az emlékek hitelességének záloga. Ez persze nem jelenti azt, hogy a folyamatban örömét lelő, nem-ideologikus emlékezés ne lenne politikai aktus-nagyon is az. Az érzékiség radikálisan privát és a történelmi-emlékezetpolitikai narratíva közösségi szféráinak összekapcsolásával Kőszeg Ferenc egyfelől az egykori demokratikus ellenzék szemléletmódját alkalmazza, folytatja, abból alkot beszédhagyományt. Másfelől pedig olyan politikatörténeti elbeszélést ígér, amely megőrizte ellentmondásosságát, esendőségét, plurális természetét, és ez pedig nem csupán a visszaemlékezés, hanem a politizálás transzparenciájának is alapja. Ilyen értelemben Kőszeg Ferenc szóválasztása tehát egyszerre helyzetmeghatározás, annak a nézőpontnak a kijelölése, amelyből visszatekint és értelmez, és egyben politikai kiállás, statement. Így kapcsolja össze emlékező köteteinek különböző rétegeit.

Osztojkán Béla 1997-ben megjelent, Átyin Jóskának nincs, aki megfizessen című nagyregényéről szerzői előszavában azt írja, hogy műve, noha ízig-vérig fikció, mégis tanúság, mely egy korról, egy közösségről, egy helyről szól, és egyben azt is vizsgálja, milyen történetek, múltbeli események hatottak abban a korban, illetve miként hat tovább a megjelenített korszak a jelenkorban. A rétegződő, múltba nyúló és máig ívelő történeti emlékezet tárul fel előttünk ebben a könyvben. A regény tanúsága az ötvenes évek elejére-közepére fókuszál, a legkevésbé reprezentált, és leginkább perifériára szorult csoport, egy szegénységben élő, faluszéli, északkelet-magyarországi roma közösség nézőpontjából. Azt emeli a szépirodalmi tanúság tárgyává, amiről olykor szó esik történeti, szociológiai szövegekben, ám valójában nincsen róla tudásunk. A Rákosi-éra által kiszolgáltatottá tett közösségek sorában a romák története a jogi-szociális-gazdasági-politikai kisemmizést éppúgy elénk tárja, mint azt, hogy a hatalom hogyan fosztja meg emberi méltóságának maradékától is azokat, akiket társadalmi selejtnek, zavaró elemnek tekint.

Címadásom - Kertész apaelvű iskolája - többféleképpen is értelmezhető, és érvelésemben ki is szeretném használni ezt a többértelműséget. Az életműből főként a Kaddisra, és az ahhoz erőteljesen és összetett módon kapcsolódó Felszámolásra összpontosítok. Elsőként a Kaddis iskolaképével és-kritikájával foglalkozom, majd pedig azzal, hogy ugyanekkor ez a kritikus attitűd hogyan fordul át maga is a megiskolázás eszközévé, vagyis másvalakinek az apaelvű iskolájává. Végül, egyfajta összegzésként a holokausztirodalom oktatásának pedagógiájára térek ki-avagy ahhoz térek vissza.