Csaba Dupcsik

Egy eredetileg angolul megjelent tanulmányom magyar nyelvű szövege, a publikáció alapján „tördelve”.
Tehát, a lenti szövegben pl. a Dupcsik 2023:48 és Dupcsik 2023:49 közötti szöveg nagyjából megfeleltethető annak, ami az alábbi cikk 48. oldalán olvasható:
• Dupcsik, Csaba (2023) Perceptions of the peasantry in the last century of the Hungarian social sciences In Csurgó, Bernadett – Mathieu, Nicole – Megyesi, Boldizsár (eds.) Rural Society, Power, and Social Integration: Festschift for the seventieth birthday of Imre Kovách. Budapest – Debrecen – Paris: Centre for Social Sciences – Debrecen University Press – LADYSS – Social Dynamics and Recompositionos Spaces Laboratory, 47-64. ISBN 978-963-418-055-5

„Nevetésünk mindig egy csoport nevetése… a komikus hatások [gyakran]… egy sajátos társadalom szokásaiban és eszmevilágában gyökereznek” – írja Henri Bergson, klasszikus A nevetés című művében. Úgy is fogalmazhatunk, hogy egy vicc vagy egy karikatúra értelmezéséhez nélkülözhetetlen a környező társadalom és diskurzusok beható ismerete. Sőt: ez a kontextushatás olyan erős, hogy egy-egy „hivatalosan” humoros megnyilatkozás – bizonyos társadalmak bizonyos korszakaiban – akár sértéssé, stigmatizálássá, támadássá válhat.
A nem sértő nevettetés és az egyértelmű, tehát az előítéletes vagy nyíltan politikai célú gúnyolódás végletei között széles sáv húzódik, melyben a komikusnak szánt megnyilatkozások értelmezése vitathatóvá válhat, gyakran vitatottá vált. A roma/cigány karaktert ábrázoló karikatúrák – vagy amelyek nem-romaként ismert személyeket jelenítettek meg „cigányként” – gyakran kerülnek ebbe a sávba. Az 1918 előtti soknemzetiségű, multikulturális Magyarországon, az akkor népszerű élclapokban valamennyi etnikum/kisebbség rendszeresen megjelent komikus formában is – elismerés-politikai nézőpontjából azonban ezeket is lehet sérelemként értelmezni.
További csavar a történetben, hogy tervezett előadás alapjául szolgáló írás a cigányzenész karakterét állítja középpontba, amelyhez gyakran még az előítéletesek is pozitív asszociációkat kapcsoltak.

Az orvostudományban a tudás gyűjtésének, feldolgozásának és elosztásának mechanizmusai makroszinten markánsan különböznek mind a természet-, mind a társadalomtudományoktól. Fontosabb azonban a mikroszint specifikuma: az orvostudományban a tudás megszerzése, átadása és megjelenítése szokatlan, de típusosan nagy hányadában face-to-face interakciókban történik. (Első pillantásra tehát jól megközelíthetőnek tűnik a foucault-i tudás/hatalom fogalmi eszközével).
A fél évszázaddal ezelőtti helyzetet talán még jellemezhetjük így: az ideáltipikus orvos-páciens/hozzátartozó interakciókban az előbbinek túlhatalma van, amelyet nagyobb szakmai tudása legitimál. A szakirodalomban évtizedek óta közhely, hogy „paradigmaváltásra van szükség”, bár ez is beilleszthető a foucault-i logikába: a rendszer folyamatos kritikája is része a rendszernek, az ellenállás „feloldódik” a hatalomban. (Noha ez utóbbi összefüggést a kiterjedt Foucault-percepció szisztematikusan félreérti).
Hipotéziseim szerint a mai magyar egészségügyben a „partnerközpontúság paradigmája” felé történő elmozdulás helyett inkább tartósan anómikus állapot alakult ki az orvos-laikus interakciókban. Bár az orvosok „erőfölénye” fennmaradt, az „információs erőviszonyok” mégis eltolódóban vannak a laikusok (egyes, tendenciaszerűen bővülő) csoportjai javára.
E hipotéziseket cikkemben nyilván nem lehet még igazolni vagy cáfolni. Előkészítésképpen megpróbálom feltérképezni az „információs erőviszonyok” változását, elkészíteni az orvos-laikus interakciók egy olyan tipológiát, amely igyekszik túllépni a „hatalom vs. ellenállás” Foucault által implikált (mármint: ha jól értelmezem) bináris megkülönböztetésén. Módszertan: a cikk az elméleti rekonstrukción kívül a szakirodalomra, egyes, mások által készített és publikált interjúkra, illetve nem-szisztematikusan gyűjtött, de viszonylag bőséges egészségügyi források elemzésére támaszkodik.
Kulcsszavak: egészségügy szociológiája, Foucault, biopolitika, tudás/hatalom

DUPCSIK CSABA

A SZÜLETÉSI MUTATÓ HOSSZÚTÁVÚ TENDENCIÁINAK TANULSÁGAI

Elterjedt felfogás, nem csak a laikusok, de gyakran szakemberek között is, hogy a születési mutató csökkenése törésszerűen, hirtelen ment végbe, valamikor az 1960-as évek elején; hogy a változások mögött közvetlenül az értékrend megváltozása, az életszínvonal növekedése („kicsi helyett kocsi”-mentalitás), illetve az új fogamzásgátló módszerek és az abortusz hozzáférhetősége állt; közvetve pedig az urbanizáció, a nők tömeges munkába állása, magasabb iskolázottsága, s ennek nyomán a házasodási és gyerekvállalási életkor kitolódása, a családok nagyobb instabilitása.
A fenti sztereotíp kép azonban számos „anomáliával” szembesíthető:
-A gyerekszületési mutató (tehát a mindenkori lakossághoz viszonyított születésszám) az 1870-es évek óta folyamatosan, minden történelmi korszakban csökkent;
-folyamatos növekedés után 1941-ben mintegy 12,5 ezer diplomás nő élt Magyarországon, miközben a női munkavállalás, ha nem is mai szinten, de stabilan magas volt a 19. század utolsó harmadában és a 20. század első felében – a születési mutató viszont csak 1876-tól 1939-ig 58,4%-kal csökkent (63 év alatt; a 2010-ig eltelt újabb 71 év alatt a csökkenés mértéke: 53,6%);
-az 1930-as évek elején becslések szerint 100 élveszületésre 36-48 terhességmegszakítás esett – miközben a törvény által tiltott bűncselekményről volt szó;
-az 1876-tól napjainkig terjedő korszakban az 1960-70-es években volt a legmagasabb a felnőtt népességben a házasságban élők, illetve legalacsonyabb az egyedülélők aránya; ugyancsak ekkor volt a legalacsonyabb a házasságon kívül született gyerekek aránya is.
Lehetne még sorolni a hasonló adatokat és összefüggéseket, amelyek alapján levonható az általánosítás: az első bekezdésben említett sztereotíp kép nem hogy árnyalásra, de kifejezetten elvetésre szorul.

Dupcsik Csaba: Képek, keretek, korszakok: Vázlat a magyarországi cigányok történetéhez In: Orsós Anna (szerk.) A romológia alapjai. Pécs: Pécsi Tudományegyetem BTK Neveléstudományi Intézet Romológia és Nevelésszociológia Tanszék – Wlislocki Henrik Szakkollégium. 49-78. Hozzáférhető: http://mek.oszk.hu/14700/14735/14735.pdf  ISBN 978-963-642-821-1

Dupcsik Csaba: A cigányok társadalomtörténete a 19-20. század fordulóján. In: Cserti Csapó Tibor (szerk.) Alapirodalmak a hazai cigány, roma népességre vonatkozó társadalomtörténet, társadalomismeret oktatásához. Pécs: Pécsi Tudományegyetem BTK NKI – Romológia és Nevelésszociológia Tanszék. 295-328. ISBN 978-963-642-867-9

Ez a poszt elsősorban egy sharenting. Így nevezik ugyanisa "megosztás" és a "szülőség" angol megfelelőiből összegyúrt kifejezésselazt a gyakorlatot, amikor a szülők (többnyire kiskorú) gyermekeikről osztanak meg képeket, videókat, vagy mostanában például a bizonyítványukat. Az ilyen szülőket számos szakértő és laikus szokta kárhoztatni, s nagyon gyakran jogosan-de hogy miért véljük úgy, hogy ez nem mindig ilyen egyértelmű, arra itt és most nem térünk ki. Mindenesetre, az alábbi történet hőse már nagykorú, előzetesen olvasta és jóváhagyta a szöveget. Jelen esetben ráadásul sharenting-elkövetőkként még bűntudatot sem érzünk: szociológusként/pedagógusként ugyanis úgy véljük, hogy Bori lányunk kitűnő érettségijének vannak bizonyos általános tanulságai is. Egy jó képességű, a családi háttere, óvodája és általános iskolája terén kifejezetten szerencsésnek bizonyuló gyereket kis híján elsöpörte az a páros kihívás, hogy • betű szerint születésétől súlyos betegséggel, majd ennek nyomán kialakult, végleges látássérüléssel kell élnie, illetve, hogy • járt középiskolába járt Magyarországon, 2019-től • így a Covid-időszakban is (amelynek általános romboló hatását nehéz felülbecsülni). De spoilerezzük magunkat: a történet érettségiig tartó szakasza egyértelműen happy enddel zárult. Az utolsó bevezető megjegyzés: a továbbiakban mindazon szereplőket és iskolákat, akikkel/amelyekkel kapcsolatban kritikusak vagyunk, anonimizáltuk; mindazok pedig, akik felismerhetők, fogadják hálánkat és elismerésünket. Lányunk minden bizonnyal rákos daganatokkal a szemgolyóiban született, kezdetben egyáltalán nem látott, ezért vettük észre viszonylag korán a betegségét. Hathetes korában kapta az első kemoterápiát, amit további 20 követett hároméves koráig, valamint szemműtétek (lézer-és krioterápiák, illetve radioaktív plakk ismételt beültetése). Három-és hétéves kora között 20 alkalommal járt külföldön, mindig egészségügyi beavatkozás vagy kontrollvizsgálat miatt (hangsúlyoznánk: csak miután a hazai kezelési lehetőségek kimerültek, utaztunk német vagy belgiumi klinikákra, minden alkalommal a magyar szakértők javaslatai alapján és OEPtámogatással). Hároméves volt, amikor egy külső sugárkezelés végül megállította a daganatok kiújulásait, a kezelések mellékhatásaként azonban elvesztette az egyik szemét, s a másikon pedig átmenetileg 1%-ra csökkent a vízusa (= látásképessége). Hétéves korában volt az utolsó jelentősebb szemműtétje, amelynek nyomán ez az érték felment 10-12%-ra-s azóta is, tehát már tizenkét éve ez a helyzet. Bár ez a stabilizálódás nem magától értetődő: mivel Bori könnycsatornái is tönkrementek, többször kisebesedett a szaruhártyája, állandó csepegtetésre van szüksége, olyan, amúgy hatóanyag nélküli szemcseppből, amelyhez-legalábbis jelenleg, több éves próbálkozás után ez a helyzet-csak egyetlen gyógyszertárban tudunk megbízhatóan hozzájutni. Nem olcsó mulatság, de szerencsére az állam nagyvonalú közgyógyellátása fedezi a szemcsepp-költségeket. Mármint: egy-másfél havi adagjának árát.

A Szalai Júlia Emlékkonferencián (Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézet, 2023. március 31. MTA Felolvasóterem) tartott előadás szerkesztett változata, eredeti itt:
https://kenyszeresmegismeres.blogger.hu/2023/04/13/a-zsidokerdes-magyarorszagon-az-ezredfordulo-utan

Az elmúlt egy hónapban, 5 posztban közöltem egy írást. Ennek apropóját a 2021. évi LXXIX. törvény adja, amelynek elvileg pedofil-ellenes leple alá homofób tartalmakat loptak be. Lent egy rövid összefoglalás olvasható, valamint a link, ahol az egész szöveg olvasható:
https://kenyszeresmegismeres.blogger.hu/2022/08/24/disznokkal-birkozva

6.) Összefoglalás
Az 1. részben a (kommunikációs) disznó fogalmát használtam a 2021-ben elindított politikai hecckampányra.
A 2. rész fő mondandója: a homoszexualitást elutasítók gyakran „a hagyományos valláserkölcsre” hivatkoznak. Ennek alapján azonban a mai Magyarországon végrehajtott szexuális cselekmények elsöprő többsége „bűnösnek” minősíthető lenne – és az ilyen viselkedéseknek csak viszonylag kis hányada hozható kapcsolatba a homoszexualitással. Csak egyetlen példa: idéztem egy kortárs magyar dogmatika és erkölcstankönyvet, mely szerint „az önkielégítés (masturbatio) az Egyházi Tanítóhivatal szerint súlyos bűn.” Azért éppen ezt idézem ismét (az írás 2. részében volt a házasságon kívüli vagy fogamzásgátlást alkalmazó szexről is szó van), mert egyrészt a kategorikus „bűn” kifejezés ugyanaz, amelyet a szerzők a homoszexualitással kapcsolatban használnak; másrészt, mert egy azóta közzétett kutatás magyar válaszadóinak 98,4%-a elkövette ezt a „bűnt” élete során. https://telex.hu/belfold/2022/07/26/12-ezer-magyar-vallott-szexualis-szokasairol-az-alkalmi-szexrol-is
A 3. részben arról volt szó, hogy a homofóbia legalább jól képviseli az igazi magyar eszmetörténeti folytonosságot – a kései Kádár-korral. Hosszasan idéztem a kor egyik sikerszerzőjét, illetve egy akadémikust, akik szerint a homoszexuálisok „húszpercenként” új szexpartnert keresnek, akiknek aztán 100%-a „szintén bemelegszik” (majd matekoztam kicsit: ezek szerint a mai, tízmilliós Magyarországon sokmilliárd melegnek kellene élnie…) Apropó: a kettős állítás, mely szerint a melegek rengeteg partnert képesek találni, akik az első tapasztalat után maguk is azonnal „áttérnek” – a 2021. évi LXXIX-es szellemében, mi ez, ha nem „a homoszexualitás népszerűsítése”?
„Nehéz nem szatírát írni”, mivel, mint a 4. fejezetben próbáltam kimutatni, a fent említett törvény, szövegezői és népszerűsítői minden erőfeszítése ellenére, képtelen volt meghatározni, mit is ért „a homoszexualitás népszerűsítése” alatt. A próbálkozás abszurditásának érzékeltetésére, többek között ezt írtam: „Csak találgatni tudok: talán a csók az, ami különnemű személyek között még „megjeleníthető”, azonos neműek között viszont” már nem? Sokadszor bizonyult be azonban, hogy a célzatos elbutulás olyan páncél, amelyről lepattan az irónia és a józan ész: egy leszbikus csók egy rajzfilmben elég, hogy a hatóság „tizennyolc éven aluliak számára nem ajánlott, és pornográfiát vagy szélsőséges, indokolatlan erőszakot tartalmazó műsorszámok” tiltásáról fantáziáljon.  https://telex.hu/belfold/2022/08/16/nmhh-netflix-panasz-mese-leszbikus-csok
Az 5. részben azt latolgatom, miért nem „a gender” feliratú homokzsákot kezdték el püfölni, miért fordultak a manapság Oroszországtól nyugatra már korszerűtlen „buzizáshoz”. Feltehetően azért, mert utóbbit Magyarországon többen vélik érteni. Az említett törvény és kommunikációs kampány feltehetően két erős igény – tartok tőle, hogy házasságon kívüli – nászából született: egyrészt, a kormányzati szükséglet olyan új célpontok iránt, akiknek vegzálásába a népesség minél nagyobb hányada bevonhatónak tűnt. Másrészt sok olyan ember van Magyarországon, akik a melegekbe rúgás segítségével ragadják meg, hogy ők milyen „egészséges” és/vagy „erényes” életet élnek. (5. fejezet).

Mottó:
A hölgy egy kissé bogaras (1938, FF, rend. Ráthonyi Ákos, főszereplők: Tolnay Klári és Ráday Imre) c. magyar filmben egy elmegyógyintézet főorvosától kérdezi az egyik frissen behozott ápolt:
– „Doktor úr, mondja kérem, győzött a Fradi a kupadöntőn?”
– „Persze, persze, nyugodjon meg…” – vágja rá nyugtatónak szánt, de idegesítő lekezeléssel a szakértő. Az ápolt erre túljátszott fegyelmezettséggel tisztázza:
– „Doktor úr, más a hülyeség, és más a foci! Mondja meg, de őszintén: mit játszott a Ferencváros?”
Az orvos bólint, felfogta végre, eltöpreng, majd bevallja, hogy fogalma sincs… Mire a páciens:
– „Hülye…”

Az ÖSSZEFOGLALÁS  (1.5 oldal) a kézirat elején.
Language is Hungarian except for an ABSTRACT of one and a half pages.

A továbbiakban, a lehető legkevesebb kitérővel és példával (számomra ez hatalmas kihívás :-) három témára igyekszem korlátozni magam:
• 1.) hogyan vallott kudarcot a kormányzat járványkezelési politikája éppen a saját maga által felállított sikerkritériumok alapján; majd arról lesz szó, hogy
• 2.) e kudarc egyik megnyilvánulása tragédiát okozott a közvetlen környezetünkben, és változatlanul veszélyt jelent a családomra nézve is;
• 3.) mintegy 24 órája fogalmazom ezt az írást, de ezalatt is történt valami, amire reflektálnom kell.

…A tesztek radikális korlátozása (ismétlem: 2020-04-24-ig) nyilvánvalóan a "nemzetközi szinten is sikeresek vagyunk a védekezésben" típusú diskurzust szolgálja, de közben paradox módon, ha elhisszük, hogy csak a statisztikákban szereplő személyek fertőzöttek, akkor a térségben nálunk a legrosszabb a halálozási mutató. (2. ábra). (…) [2020. május 29-én a halott/fertőzött arány már 13,46 a 100-hoz. Lassan, de biztosan utolérjük a beismerés előtti Iránt.]… A Replika felhívása azonnal felkeltette az érdeklődésemet: "az új koronavírus megjelenését, a mindennapokat érintő egyéni és társadalmi hatásait, várható következményeit, szakmai kihívásait leíró, vizsgáló, elemző rövid tanulmányokat, helyzetértékeléseket, naplójegyzeteket, személyes beszámolókat, reflektív esszéket" vártak "a rendkívüli helyzetről szóló tematikus blokkjukba." Igazi kihívás volt: a szöveg egyszerre legyen szakmai és szubjektív, színvonalas és rövid ("maximum 20.000 karakter," azaz 12 pontos Times betűtípussal, egyes sorközzel, ábrák nélkül kb. 5 gépelt oldal), ráadásul gyorsan, mivel a "blokkba várt szövegek terjedelme és a felhívás határideje a különleges helyzetnek és célnak megfelelően rövidebb az általában szokásosnál. A hosszú írásokat április 22-ig" várták a szerkesztők. A végül kikönyörögött plusz két nappal is szoros volt. A sportszerűség kedvéért be kell vallanom, egyrészt, hogy a folyóirat állítólag lényegesen több kéziratot kapott a vártnál, másrészt, hogy a cikken talán lett volna mit csiszolni. Mindenesetre visszadobták, legalább így tudom a Replika egyik szerkesztőjének telefonjából (2020. május 12. 17:49-kor; más írásos értesítést május 29. estéig nem küldtek). Az elutasítás után rögtön a blogra gondoltam, de a cikk nagyon a Replika felhívására volt fazonírozva, ráadásul más munkáim is berezonáltak, így csak 2020. május 29-én vettem elő ismét a szöveget. Alapjában véve az eredeti, a Replika által elutasított szöveget teszem most közzé, változatlan szerkezetben, csak stilizálva és néhány ponton kiegészítve; az új részleteket Arial betűtípussal különböztettem meg az első változat szövegétől. (A terjedelem így már a Replika által kért maximum közel másfélszerese-de csak a kiegészítések óta). Az ősszel, remélhetőleg nagyobb távlat birtokában, remélhetőleg visszatérek még ehhez az íráshoz. Így az elutasításnak köszönhetően a Replika-felhívásra érkezett kéziratok közül feltehetően ez az írás lát elsőként-bár természetesen a folyóiraténál sokkal szűkebb-nyilvánosságot. Ha már függőség, akkor a munka-alkoholizmus a legjobb változat. De mivel e függőség áldozatai (és családtagjaik) joggal kifogásolhatják ezt a könnyed mondatot, sietve hozzátenném: legalábbis, ha szociológus az ember. E szakmában ugyanis a kényszeresség nem annyira a napi 10-14 órás bruttó munkaidőben nyilvánul meg, hisz' ez elég megszokott

GENDER-MEGKÖZELÍTÉS A HORTHY-KORSZAK MAGYAR NÉPI SZOCIOGRÁFIÁJÁBAN,
avagy
Figyelő tekintetüket a szociológusokra vetni sziveskedjenek!
Kutatók Éjszakája, 2018. szeptember 28.
MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont (Szociológiai Intézet), valamint az előadás, mondjuk így, társadalmi kontextusa.

MÉLYPONTOK hozzászólás helyett
" A panel, melynek résztvevője lesz, a »Kutatás és oktatás« címet viseli. Szeretnénk, ha a beszélgetés keretében bemutatná az Ön által lektorált »Nagy Betegség, Kín és Gyilkolás üdvözletét küldi: A roma holokauszt« című tankönyvet, és reflektálna arra, hogy a romák elleni népirtással kapcsolatos kutatások hogyan integrálódnak a magyar történelemoktatásba. Örülnénk, ha arról is beszámolna, Ön szerint melyek azok a főbb kérdések a romák elleni népirtás kutatása és oktatása terén, melyekben máig nem született konszenzus a témával foglalkozó szakértők körében. (…) Minden résztvevőnek lehetősége lesz 10 percben bemutatni főbb gondolatait, majd moderált beszélgetés következik (25 perc), amelyet a közönségtől érkező kérdések követnek (25 perc). "
E konferenciafelszólalás helyett született ez az írás.