1 2 Cover picture: In the area that stretches out in front of the viewer, you can see Sziget, Türbék, Segesd, Berzence, Babocsa, Baranya, Barcs, Eszék and Kanizsa, in the fighting of which Pál Eszterházy valiantly participated. Pál Eszterházy: Mars Hungaricusa Írta Bubics Zsigmond, Kassai Püspök A.M.T. Akadémia Levelező Tagja Hat melléklettel és a szövegbe nyomott hat tervrajzzal. Budapest. 1895. Manuscript by Pál Eszterházy, (8 September 1635 – 26 March 1713), book authored by Zsigmond Bubics, 1895. Reformatted by Željko Zidarić, 2024 Mars Hungaricus - the title of the military history work of Prince and Palatine Pál Esterházy published in Latin in 1895. In this work, Esterházy describes the history of the Turkish war of 1663-64. It begins with the vicissitudes of the history of Transylvania and then continues with the events beyond the Vasvár peace treaty until the spring of 1665, after which the description stops. The main merit of the work lies in the narration of the events in which Pál Esterházy participated alongside Miklós Zrinyi, towards whom Esterházy showed respect and sympathy. The manuscript of the work is kept in the archive in Kismarton. 3 Hazánk történetének legsiralmasabb, de sok tekintetben a magyarság derékségét bizonyítva, legfontosabb időszakai közé tartozik az a 146 év, mely Budának 1540-ben történt elfoglalásától annak 1686-ban történt felszabadításáig lefolyt. Szakadatlan, meg nem szünő küzdelmek hosszú lánczolata volt ez a másfél százados korszak, mely bőven termette a nagyokat, nem csupán a harcz mezeje, de a szellemi küzdelmek számára is. Es e nagyok között nem dícstelen, nem is az utolsó helyek egyikét foglalta el az a férfiú, kiről, s kinek írói munkásságáról akarok nehány lapon át szólani, s őt jobban, mint a hogy ez eddig történt, megismertetni hazánk közönségével. Az ősrégi Eszterházy családnak egyik tagja ez, Pál gróf, egy nem kevésbbé nagy emlékű atyának, gr. Eszterházy Miklós nádornak és írónak szülöttje. Ő 1635-ben szeptember 8-án a kismartoni várban látta meg a napvilágot, s atyja, ki e gyermekét kiválóan szerette, a leggondosabb nevelésben részesíté, melyet maga vezetett 1645 szeptember 11-én bekövetkezett haláláig. Nem sokára ez után, atyja végső akarata értelmében, az akkor hírneves gráczi collegiumba adatott, hol ugyanez időben Ferdinánd és Lipót magyar királyi herczegek később IV. Ferdinánd és I. Lipót királyok neveltettek Gráczból Nagyszombatba került, hol tanulmányait fényes sikerrel fejezte be. Úgy a saját ifjukoráról, valamint a fiatalon, de vitézül elesett László bátyja életéről sajátkezű feljegyzései őriztetnek a herczegi család kismartoni levéltárában, melyek érdekes adatokat szolgáltatnak a jeles férfiú életrajzához, a mely épen most van készülőben és részben már sajtó alatt. Azért, nehogy a nemsokára megjelenendő munkát anticipáljam, csak keveset, csak annyit fogok most az ő életéről mondani, a mi és a mennyi ez értekezés teljességéhez szükséges. Alig hogy Eszterházy Pál az iskolából kilépett, III. Ferdinánd reá ruházta azon tisztségeket és méltóságokat, melyeket 1652 augusztus 26-án a vezekényi csatában elesett vitéz féltestvére, László viselt vala. Soprony megye főispánja és pápai várparancsnok lett, nemsokára pedig a díszes királyi tanácsosi czímet kapta, s még huszadik évét sem tölti vala be, mikor I. Lipót királylyá koronáztatása alkalmával, 1655 június 27-én, aranysarkantyús vitézzé üttetett, kevéssel utóbb pedig kamarás, és már 1661 ápril 8-án magyar királyi főudvarmester lön. Eszterházy Pál már ekkor egyike volt. Magyarország leghatalmasabb dynąsztáinak. Hogy megmutassa, miszerint úgy a reá ruházott tisztségeket és méltóságokat, valamint azon befolyást, melyre már ily ifjú korban szert tett, nem csupán nevének és családi összeköttetéseinek, hanem saját derékségének is köszöni, a közpályára lépvén, egész erejét és tudását 4 hazája javára szentelé, s e mellett a dynastia leghívebb embere is maradt mindvégig. Az akkori idők szokása szerint ő is a katonai pályán kezdette nyilvános működését. Hiszen ez volt az a nobile officium, mely a kor felfogása szerint úgyszólván kiváltsága volt a nemesi osztálynak, a hazát saját vére omlása árán szolgálhatni. 1663-ban, tehát 28 éves korában, már ott találjuk őt a különféle csatamezőkön, részben önállóan megbízva a hadvezetéssel, küzdeni a török hódítás ellen. Az 1663–64-iki évek öszszes hadakozásaiban ott van Zrínyi Miklós, a költő oldalán, kihez ritka szép barátság érzelmei fűzték, s kinek méltó dicséretét, hadvezéri és hazafias érdemeit kevesen méltányolták úgy mint ő. E két esztendő fegyvertényeiről különben alább bővebben meg fogok emlékezni. A szentgotthárdi fényes győzelmet követő dicstelen vasvári béke és egyéb események voltak fő okai azon elégedetlenségnek, mely a Frangepán-Zrínyi-féle összeesküvés nevén ismeretes, és mely annyi kimondhatatlan szenvedést és veszteséget hozott hazánkra. Az ebből keletkezett küzdelmekben Eszterházy Pál, ki 1670 ápril 24-ike óta az úgynevezett északnyugati morva határ főkapitánya volt, a császári hadak egy részét az erdélyi segítséggel Felső-Magyarország felé előnyomuló felkelők ellen vezette. E közben az elégedetlenek egyik vezérét, Tököli Istvánt, Árva várában szorongatá, s midőn ez, már az ostrom harmadik napján, meghalt, könnyű szerrel jutott Eszterházy a vár birtokába, mert Tököli két kis leánykája azt rögtön átadta. Az árvákról ő gondoskodott, ő neveltette őket, s az ifjabbat, Évát, ki ekkor még csak 11 éves volt, később, t. i. 1682-ben nöül is vette. A későbbi hadakozásokban is tevékeny részt vett Eszterházy Pál, és 1672 október 26-án Györkénél érzékenyen megverte a felkelőket, de ugyanekkor ő is veszélyes sebet kapott. 1680-ban a nélkül, hogy megszünt volna hazáját a harcz mezején szolgálmi, tevékenysége nagyobb részével másfelé fordult, t. i. a politikai térre, melyen még nagyobb szolgálatokat volt teendő a közügynek. Az ország, mely már másfél század óta folytonos hadi lábon állott, hol a törökkel, hol egymással állván küzdelemben, megelégelte ezt a nyugtalan állapotot; béke után sovárgott, s voltak, kik ezt a békét még az önállóság és függetlenség egy részének feláldozásával is el szerették volna érni. S bár ezzel veszedelmes útra léptek, nem lehet csodálni e vágy felébredését, ha tekintetbe veszszük hazánk szomorú, sőt a jobb jövő tekintetéből reménytelen állapotát. Nagy része török igában nyögött, más része, az erdélyi fejedelemséggel a nemzeti önállásra törekvők, de gyakran egymással is meghasonlók hatalmában, s a tulajdonképeni Magyarországnak csak egy kis része állott a törvényes dynasztia jogara alatt. Mindenütt a nyomor, a szegénység, a pusztulás, 5 az erkölcsi elvetemültség és elsatnyulás borzalmas képei! Mindezen állapotokat még elviselhetetlenebbekké tette az idegen, főkép a császári zsoldos hadak embertelen bánásmódja, mely kegyetlenebbül dúlt az országon, mint a pogány hadak. Eszterházy Pál, kit ellenei szeretnek aulicus érzelmű embernek, udvaroncznak feltüntetni, bátor férfiúhoz illő nyiltsággal és erélylyel nem egyszer emelte fel intőleg. kérőleg, vészt jóslólag szavát ez állapotok ellen; nem is szerették érte Bécsben, bár az uralkodó maga nagyrabecsüléssel viseltetett e híve iránt, igazat is adott neki, de mihelyt Eszterházy távol volt, ismét magyarellenes udvaronczai befolyása alá került. Azonban ennek daczára Lipót is belátta, hogy kellene valaminek történnie, a mi a kedélyeket az országban megnyugtatja és a közös ellenség, a török ellen, egyöntetűbb és hatásosabb eljárásra indítja. Ily viszonyok között történt. Eszterházynak nádorrá való megválasztatása, mely magas tisztséget 1681-töl 1713-ig töltötte be. Miképen, arról hazánk története tanuskodik, s én feleslegesnek tartom erről ez értekezés szűk keretében bővebben megemlékezni. Eszterházy életének e rövid ismertetése után áttérhetek előadásom tulajdonképeni tárgyára. Mint ki e családdal már majd félszázad óta folytonos összeköttetésben vagyok, jól ismerem annak archivumát. Azon tudósaink, kiknek szintén volt alkalmok azt láthatni s benne kutathatni, bizonyságot fognak tehetni arról, hogy ez a leggazdagabb és legértékesebb családi levéltárak egyike az országban. Tény azonban az is, hogy nem sokan ismerik, s hogy számos évtizedeken keresztül, bár hűségesen őrizték, de annak rendszeres megismertetésével, a tudomány számára való kiaknázásával nem sokat törődtek. Horváth Mihály és Szalay László történetíróink voltak az írók közöl talán az elsök, kik előtt megnyiltak e szentély ajtai, az első «Kismartoni Regestákat» adott ki, az utóbbi az ötvenes években megírta a Miklós nádor alatt történteket, mely munkát azonban ő be nem végezhetvén, Salamon Ferencz folytatta, de szintén nem fejezte be. A Mars Hungaricus Én gyakrabban megfordultam a különben szépen és jól rendezett levéltárban, és kutatásaim alkalmával Pál nádor iratai között egy vaskos kéziratcsomóra bukkantam, melyet, nagy örömömre becses történeti munkának ismertem fel. Kétszáz esztendeig hevert ez a kézirat, jóformán senki által sem láttatva, a kismartoni levéltárban. Írója ugyanaz, ki a kismartoni várkastélyt és annak rendkívül gazdag és értékes archivumát megteremtette. Egy ifju vitéz, ki előkelő helyet foglalt el úgy a csatatéren, hol karddal, úgy állami tisztségekben, hol 6 eszével és tollával, úgy a társadalmi téren, melyen ritka míveltségével, megnyerő modorával hódított és szolgált hazájának. Már a munka czíme is érdekes: Mars Hungaricus, a Magyar Mársz; és midőn a Tekintetes Akadémia eddigi szerény irodalmi munkásságomat azzal jutalmazta meg és tüntette ki, hogy tagjai sorába beválasztott, elhatároztam, hogy ezt a munkát s vele együtt Eszterházy Pált mint írót be fogom mutatni e helyen. Legyen szabad tehát most már, minden további kitérés nélkül áttérnem czélom megvalósítására. Az egész munka rendes ívrétű, elpusztíthatatlan papirosra van írva, és pedig, kivévén nehány lapot, egészen Eszterházy Pál kézirása. A ki ezt valaha látta, rögtön felismeri az ő jellemző, öreg betűs vonásait, melyek majd mindenütt könnyen olvashatók. Az egész mű 533 oldalra terjed és a törökkel való hadakozásokat írja le 1665 tavaszáig. A kézirat eleinte a 478-ik lapon1 végződött e szavakkal: «Fave et vale. Finis», annak jeléül, hogy Eszterházy itt be akarta munkáját fejezni, minthogy pedig a munka czímlapján ez áll: «Mars Hungaricus, sive tractatus de bello turcico ab ejusdem primordio ac fine», s minthogy, mint fentebb mondám, az 1665-ik év tavaszán történtek leirása után oda tette ezt a szót «finis», ebből következtetem, hogy ő e munkát azon időtájban írhatta, midőn a vasvári béke folytán a tulajdonképeni háború tényleg befejeztetett. Később azután folytatni akarta, a mi kitünik abból, hogy a 476, 477 és 478-ik lapokat, tehát a befejező részt törölte, és a szöveget folytatta egész az 533-ik lapig. a melyen azután befejezés nélkül megszakad. Ez a folytatás a vasvári béke következtében felmerült eseményeket s az európai föbb mozzanatokat írja le. Ha már most azt kutatom, miért nevezte el Eszterházy ezt a művét Magyar Mársznak, talán nem tévedek, ha azt hiszem, hogy e czím választásában követte korának szokását, mely szerette a mythologiát és annak alakjait. Tudjuk, hogy Zrínyi Miklós a szépapjának emlékét megörökítő munkának ezt a czímet adta: «Adriai tengernek syrenája», a mint ezt a Kende által kiadott «Bibliotheca Zrinyiana» 41-ik lapján is olvassuk;2 tudjuk továbbá, hogy más költőink is szerették a mythologiából vett elnevezéseket, így Gyöngyösy István Széchy Máriát a Murányi Vénusznak nevezi; számtalan más példát is lehetne ennek illusztrálására felhozni. A lapszámozásba csúszott hiba folytán ez a lap a 448 számot viseli. Due to an error in page numbering, this page bears the number 448. 1 Toldy, ki nem látta a Zrínyiász eredeti példányát, jól sejditett, midőn azt írja, hogy a mű nyomtatott kiadásának czímét : «Adriai tengernek syrenája gróf Zrinyi Miklós» a sajtó alá rendező adta, mert mint látjuk, az eredeti kézirat czíme csupán ennyi: «Adriai tengernek syrenája». Lásd: Toldy Ferencz. A magyar költészet kézikönyve. Budapest 1876. I. köt. 2 7 A midőn tehát Eszterházy a Magyar Marsz czímet választá, lehet hogy ezzel nem akart mást mondani, mint a mit ma így fejeznénk ki: magyar hadi események, vagy, a magyar hadakozások története. Azonban találhatunk egy más magyarázatot is, mely szintén elfogadható, s ez az, hogy az e munkában leírt hadakozások egyik fő szereplője maga Zrínyi Miklós levén, ez elnevezéssel ő a rettenthetetlen höst akarta jelezni. Valószinűvé válik ez a feltevés a kéziratnak nem egy helyéből, de főkép abból, a hol Zrínyi halála után ezt irja: «Moerebat certe Hungaria perditum Martem suum. » Hogy Eszterházy Zrínyi iránt bizonyos gyermeki tisztelettel is viseltetett, és benne egy felsőbb lényt látott, az kitünik nemcsak ezen munkájából, melyből megtudjuk azt is, hogy jóformán Zrínyi oldalán kezdte meg számot tevő katonai szolgálatát, hanem egyéb irataiból és leveleiből is. Zrínyi, 1616-ban születvén, 19 évvel volt idősebb Eszterházynál, és ez utóbbi megható módon írja le naplójegyzeteiben,1 Zrínyivel való, úgy hiszem első találkozását. «Meglevén szegény Néném temetése, írja Eszterházy, Nagy Heflámba vitetett Atyám Uram bennünket, Orsicskát is, (t. i. Eszterházy Orsolyát, ki később felesége lett), a hová maga is eljövén, Zríny Miklós Uram csakhamar odajött a végre, hogy Julianka Néném Asszont elvegye. A kertben sétálván azért Zriny Uram engem meglátván magához hivott s kezemet fogván fölemelt a földről, s megcsókolt, mondván Tar Mihálynak a ki akkor ott állott: Nem sok ember tudja micsoda gyermek légyen ez! Kire mondá Tar Mihály: Talán szerencsés leszen, mert hetedik gyermeke az Úrnak; igen is szereti, majd jobban a többinél. Kire felele Zríny Miklós: Bár sok illyen gyermek volna Magyarországban! Kit én ugyan igen szivembe vettem akkor, s tekintvén Zríny uramat eszembe vettem hogy egyféle természetűek vagyunk, kit nékem Atyám Uram már esztendővel azelőtt megjelentett vala. Azon kertben Néném Asszony is kijött, kit meglátván az után megirt Zríny Miklós Uram megkedvellett s kivánta is házastársul elvenni. Mely dolog, a mint hallottam, mások miatt mult el. Nem sokára az után jött el Nádasdi Ferencz Uram, a ki is kérvén Néném Asszont, oda atták néki, s az 1643 esztendőben a lakodalma is megvolt Kismartonban. Vőfély Illyésházy György uram volt, a császár képi Lippay György esztergami érsek, lengyel király követje egy Kazanovszki nevű lengyel ur volt, a ki igen kivánta volna néném asszont Casimirus herczeg számára. a ki azután lengyel királylyá lött. Mert Bécsbe jövén Casimirus herczeg, ki László lengyel király öcscse volt, Kismartonba is eljött vala, a hol néném asszont megszemlélvén megszerette, s igen kicsinyben is mult hogy el nem vette; hanem hirtelenséggel meghalván bátyja, a királyságra kelletvén menni, ángyát vötte el, a kitől semmi maradéka azután nem lön; az franczia asszon volt. És így a lakodalom megszolgáltatván, haza 1 Az eredeti kézirat a kismartoni levéltárban. 8 vitte Köröszturrá Anna Julia néném asszont Nádasdy Ferencz sógor uram, a hol is nagy pompával való vendégség tartatott nagy főurak jelenlétében.» Ezen leirásból láthatjuk, hogy kis híja, miszerint Zrínyi és Eszterházy között atyafiság nem jött létre. Ez az 1640-es évek elején lehetett, mikor Zrínyi visszatérve külföldi utazásából, hol tapasztalatokat szerezni járt, azonnal a hadi pályára lépett, és már rövid idő alatt fölovászmester, légrádi és muraközi kapitány, Zala és Somogy megyék főispánja lett, majd királyi kamarás és tanácsnok. Nem csuda tehát, hogy Eszterházy, ki szintén fiatalon kezdette meg közpályáját, visszaemlékezvén azon első benyomásokra, melyeket a Zrínyivel való találkozás hagyott lelkében, oly őszinte rajongással csüggött e férfiún, ki jóformán minden évben «csodáit vitte véghez a vezéri bölcseségnek, úgy mint a vitézi bátorságnak».1 A Mars Hungaricus tartalma A Mars Hungaricust Eszterházy Magyarország összes, papi és világi rendjeinek ajánlja. Egy rövid dedicátióban visszatekintve a nemzet történetére és az utolsó évszázadok siralmaira, azok okát a nemzetnek az Isten törvényeitől való elfordulásában, főkép pedig az egységes hittől való elszakadásban találja. «S a midőn, mint mondja, könnyeket ontunk az egykor oly virágzó ország sírhalmain, legyen az ezekre való visszaemlékezés az engesztelődés áldozata azon rosszakért, melyekkel minket az Igaz Bíró sujtott. Ne legyek terhetekre, mondja tovább, ha a hamu alatt lappangó szikrákat felélesztem, és ujakat s nem ártalmasokat gyújtok meg lelkeitekben, elszámlálva azokat, mik a jelen időben a ti szemeitek előtt történtek, hogy azokat méltó fájdalommal az emlékezetbe visszaidézve, annál nagyobb hévvel kérjük Istent, hogy hazánkat régi állapotába és virágzására emelje.» Ez utóbbi szavak röviden megjelölik a czélt is, melyért Eszterházy ezt a munkáját megírta volt. «Sok és azok között fontos okok buzdítottak, mondja Előszavában, hogy ezt a munkámat inkább elhallgassam, mint, hizelgés nélkül kimondván az igazat, némelyek füleit sértsem, s ezzel sokak méltatlankodásának tegyem ki magamat. Amit meg is tettem volna, a nyugodt életet többre becsülvén az egyenetlenkedésnél; de minthogy első sorban buzdította lelkemet az, hogy utódainkat megsegítsem, s látván, hogy vannak, kik a tudatlan népet nem titokban, hanem nyiltan hamisan informálják, és rágalmaikat 1 Toldy Ferencz idézett munkájában. 9 írásban közzé tenni is merészlik, ezen rossz megszüntetésére szükségesnek véltem, hogy az igazságot e kis munkában feltárjam.» Hogy pedig azok, miket szerzőnk e munkájában elmond, igazak, s ha talán egyben-másban tévedhetett is, subjective mindenben igazak, az nemcsak az ő nyilt és egyenes jelleméből és általánosan ismert szavahihetőségéből következik, hanem abból is, hogy a benne elmondottaknak többnyire szemmel látója, sőt részese volt, s a mit nem látott saját szemeivel, azt, mint maga is megvallja, hitelt érdemlő férfiak irásaiból meritette. Ez következtethető egész nyilvános pályájából, mely nem egy bizonyítékát szolgáltatja egyenes szókimondó voltának; mert hiszen tudjuk, minő kegyelt ember volt az udvarnál, bizalmasa a királynak, s mégis nem egyszer csodás bátorságra valló nyiltszivűséggel mondja el véleményét, itéletét, nemcsak a bécsi urak és a császári hadvezérek viselkedéséről, de még a király intézkedéseiről s mulasztásairól is. Végre tanusítja ezt azon körűlmény is, hogy ezen eddig még ismeretlenül lappangott és senki által fel nem használt műben előadottak azért még sem ismeretlenek teljesen, mert azokat más időben, más nézetekkel, más formában megírták mások is, és történetíróink felhasználták. Mindamellett nem tartom feleslegesnek ezen érdekes, kéziratban maradt munka megismertetését, sőt méltónak itélem arra, hogy nyomtatásban adassék ki. Mert, bár egyszerű, classicusnak korántsem mondható latinsággal van megírva, nyelvezetének igénytelensége és keresetlensége, s az ezen korban divatozott stilus curiálistól elütő könnyen érthetősége, sokszor a régi krónikásokéhoz hasonló naivság, a látottak folytán benne ébredt benyomások közvetlensége és melegsége kellemes olvasmánynyá teszik azt. Ő maga, mint azt fentebbi szavaiból következtethetjük, eleinte kinyomatni szándékozott e művét; hogy ez miért nem történt meg, nem tudom, de úgy hiszem, vagy azért, mert élete folytonosan munkában telt el, s így nem sok ideje volt írói kedvtelésekre, bár viszont az is igaz, hogy 1670 óta egymásután adta ki ájtatossági munkáit, s így, ha ki akarta volna adni ezt a művet, talált volna időt erre is, és hogy e szándéka megvolt, kitünik azon már fentebb említett körülményből, hogy a befejezést törölte és tovább kezdette írni dolgozatát. Hogy még sem adta ki, sőt nem is fejezte be, annak oka tehát az lehet, hogy nem akart senkit sérteni annak kiadásával. Érdekesnek tartom azt is megemlíteni, hogy a kézirathoz tizenegy tollrajz van csatolva, melyek az eszéki hidat, Berzenczét, Türbéket, Barcsot, Kanizsát és Segesdet ábrázolják; van továbbá egy rajz, mely a nagyvezér sátorát állítja elénk, és két tervrajz, melyeken nincs megjelölve, hogy mely várakat ábrázolják. Végre egy nagyobb rajz Lévát, 10 s egy másik Uj-Zrínyivárt1 mutatja be; az első kilencz, Eszterházy sajátkezű rajza, a mi ezeket kiválóan becsesekké teszi; a két utolsót mérnökök készítették, s ezek szinezettek is. Lássuk már most a Mars Hungaricus tartalmát, és annak nyomán az 1663-64-iki évek küzdelmeit. Minekutána irónk röviden felsorolja a magyar nemzet történetének egyes mozzanatait, bár csak érintve azokat s a mohácsi csatánál mondhatni költői emelkedettséggel áll meg egy pillanatra, majd azután az ezt követett eseményeket érinti nehány szóval, áttér, mint maga mondja, munkájának fő czéljára, t. i. az akkori, az 1663-64-iki török háborúnak bővebb leirására. Megelőzőleg vázolja még az I. Rákóczi György halála után Erdélyben történteket, főkép II. Rákóczi György lengyel hadjáratát, bukását, Rhédei Ferencz fejedelemmé való megválasztatását, Rákóczi törekvéseit a fejedelemség visszaszerzésére, győzelmét a budai basa felett, ki Borosjenőt kiostromolni akarta, de e győzelemnek nem valának gyümölcsei, mert Erdély nem akart részére állani, a töröktől többet várván mint Rákóczitól. A Lippa körüli győzelemnek sem vette hasznát, mert a nagyvezér Európából és Ázsiából összegyűjtött óriási sereggel közeledett, és Borosjenőt, melyet az őrség gyáván feladott, Karánsebest és Lugost hatalmába ejtette. Látván Erdély e pusztításokat, a nagyvezértöl irgalomért esdekelt, mit meg is kapott azon áron, hogy nagy sarczot fizessen, évi adóját felemelje és fejedelmül Barcsai Ákost fogadja el. És a megnyomorgatott Erdély kénytelen volt e súlyos feltételeket elfogadni, hogy legalább egy ideig nyugalmat biztosítson magának. De Rákóczi nem nyugodott bele a történtekbe, s minden áron vissza akarta szerezni magának a fejedelmi széket, a mi sikerült is neki, és 1659 szeptember 29-én újra őt üdvözlék a Rendek mint Erdély fejedelmét. Tudjuk, hogy e pünkösdi királyság nem sokáig tartott, mert 1660 május 22-én Fenesnél a törökökkel megütközött, a csatában magát vitézül viselte ugyan, és egymaga számtalan törököt lekaszabolt, de súlyos sebeket kapván, Váradra vitetett, a hol ezek következtében június 7-én elhalálozott. Holttestét családja Ecsedre, majd onnan Sárospatakra vitette. «Ha ő, írja róla Eszterházy, élni tud vala szerencséjével, sokaknak rémületére, hazájának dicsőségére lesz vala; de hibáztatandó, hogy inkább hevíté öt a magán, mint a közjó szeretete.» A porta úgy tett, mintha semmit sem tudna Rákóczi elhalálozásáról, s azon ürügy alatt, hogy őt üldözteti, Ali basát európai és ázsiai seregek élén Várad ellen küldi. Ez július 15-én levelet ír a vár parancsnokának, Gyulai Ferencznek, melyben a vár átadására szólítja fel. Az őrség alig E vár elnevezésében leghelyesebbnek itélem Rónai Horváth Jenő írását, ki azt a németes Zrinvár helyett, magyarosan Zrínyivárnak nevezi. 1 11 állt többől 800 embernél, de a hős fiak nem mennek lépre, s eltökéllik a vár megvédését. Ali basa látva, hogy nem ér czélt, elhatározza az ostromot. Hosszas küzdelem után, melyben a török sereg majd hatszázszoros túlerővel szorongatta a csekély, de vitéz őrséget, miután a vár árkának vizét a Pecze folyóba vezette, ezzel az árkot kiszárította, s ott is aknákat ásatott, s ezekkel is törte a falakat és bástyákat, végre augusztus 28-án az őrség kénytelen volt feladni a várat. E közben a nádor, Wesselényi Ferencz és Souches császári tábornok, Rakamaznál táboroztak seregeikkel! «És így veszett el ezen kiváló erősség, mondja Eszterházy, nemcsak Erdélynek, de Alsó-Magyarországnak és a szomszéd Lengyelországnak, Podóliának, Sziléziának kulcsa, következésképen az egész kereszténység legszilárdabb védbástyáinak egyike, minek első oka volt Rákóczi nyughatatlan hadakozása Lengyelországban. később Barcsai őrült vágyakozása, és másoknak, kiket itt mellőzök, késedelmeskedése és esztelensége». Voltak, mondja tovább szerzőnk, kik a nádort és Souchest okozták ezért, de minthogy ő nem akar oly vitatkozásokba merülni, melyek talán némelyek kedélyét lekötnék, mellőzi azt, hogy ezekről itéletet mondjon. És az óvatosság, mely Eszterházy idézett szavaiban nyilvánul, végig vonul egész munkáján. Ő inkább a megfigyelő bíró, mint az itéletet mondó historicus szerepét választja. Óvatosságból-e, nehogy ferde itéletet mondjon, s így az utókor előtt esetleg kárhoztasson ártatlanokat, vagy hogy ne sértsen? En inkább az elsőt tételezem fel, és csak sajnálni tudom, hogy ő, kinek oly helyes judiciuma volt sok dologban, itt is nem hatol mélyebben az események okaiba, és nem mondja ki nyiltan véleményét. Erdély Barcsai Ákos bukása Kemény Jánosnak juttatta Erdély fejedelmi trónját, de minthogy ez a császárhoz fordult oltalomért, a török ő helyébe, elhozatván Ebesfalváról Apafi Mihályt, ezt tette meg fejedelemmé 1661 szeptember 14-én. És ebből ismét veszedelem háramlott Erdélyre, mert Kemény nem hagyván magát, zsoldos és császári csapatokkal betört az országba, hogy Apafit kiűzze. 1662 január 23-án Szőllősnél csapott össze a két fejedelem; a harcz Kemény veszteségével végződött, sőt ő maga lováról leesvén, saját hívei által agyontiportatott. Szerzőnk azt véli, hogy Kemény, kinek Apafiénál sokkal számosabb serege volt, kétségtelenül győz vala, ha saját híveit páni félelem el nem fogja, és ezek jó formán vértelen győzelemre nem segítik Apafiékat. IV. Mohamed ült ekkor a törökök szultáni székében. Még ifju volt, a mennyiben 1642-ben született, de már 1649-ben, hét éves korában 12 jutott atyja örökébe. Ӧ maga nem volt nagyon harczias szellemű, és jobb szerette vadászattal, mint vitézkedéssel tölteni idejét. De annál nyugtalanabbak és nagyravágyóbbak voltak nagyvezérei, főkép az új nagyvezér, a fiatal KöpriliAchmed, ki nem kevesebbet akart, mint egész Magyarországot leigázni és a török hatalom alá hajtani. Ezért csak színleg állott szóba Lipót követeivel, kik béketárgyalások okáért keresték fel. Hozzá is fogott a sereggyűjtéshez. 1663 A tágas török birodalom minden tartományának ki kellett állítania a fegyverfogható férfiakat. Natólia, Syria, Egyiptom, Babylon, Örményország, tehát az egész ázsiai Törökország, továbbá Görögország, Macedónia, Epirus, Bulgária, Dalmáczia török fennhatóság alatt álló része, szóval, a hol csak a török uralkodott, mind küldöttek nagyszámú fegyvereseket. 100,000 emberrel érkezett Köprili-Achmed 1663 június elején Nándorfejérvárra, s egész Magyarország rettegve és maga előtt látva végső romlását, a császár és az összes keresztény fejedelmek segítségeért esdekelt; a honfiak kétségbeesésökben, nem tudván, hol fog az Isten ostora lecsapni, jóformán mit sem tettek önvédelmökre, a főurak váraikba vonultak, és mint egykor a curuli székeiken ülő római senátorok, várták a halált. A barbárok özöne már Buda alá ért, midőn a Dunáninneni rész főurai közöl nehányan, látva az országra bekövetkező romlást, látva, hogy mások ölbe tett kezekkel várják a csapást, senki által fel nem szólíttatva, nehány ezer embert összeszedvén, kiállanak a küzdtérre. Ezek valának Széchenyi György györi, Sennyei István veszprémi püspök, Eszterházy Pál,1 Draskovich Miklós, ki Nádasdi Ferencz csapatait hozta, Eszterházy Ferencz pápai kapitány, Czobor Ádám, Eszterházy Mihály, Jakusics Péter veszprémi kapitány: mindezek — kivéve azokat, kik a végeken táborozó harczosokkal jöttek — saját költségökön fogadott vitézeikkel, Marczaltőnél találkoztak,2 várva a Eszterházy Pál levele feleségéhez: «Isten megálgyon édes Atyámfia. Im mi mustrálunk, vagyunk mintegy 8-9 ezerig; az szegény fejemet tevék Generálissá. Holnap mindazáltal úgy hiszem oda mehetek Heflánba. Hugom Eszterházy Ferenczné asszonnak ajállom szolgálatomat; a portéka felől irtam Fraknai porkolábnak. Isten sokáig éltessen. Datum a szécseni mezőn die 9. Julii 1663. Neked igaz jóakaród Groff Eszterház Pál s. k.» — Külczím: «Az én kedves Atyámfiának Groff Eszterház Orsik Asszonnak adassék.» 1 Eszterházy levele feleségéhez: «Mi itten Istennek hálá minnyájan jó egésségben vagyunk; még ma vagy holnap elérkeznek Nádasdi, Draskovicz, és az Vármegyék hadai, Veszprémi Püspök ur is. Egyéb új hirek nincsenek; hanem a török immár ide nem jön, hanem az Dunán által költözik Esztergomnál, Ujvárat igen emlegeti, Isten szégyenítse meg. Kérlek tudósíts egésséged felől mint szolgál. Azonban Isten sokáig éltessen egésségben. Datum marczaltői mezőn 3. Augusti 1663. » 2 13 király parancsát, s nehogy az időt addig is hasztalanul töltsék, nehány sikeres támadást intéztek a törökök ellen. Hogy azonban túlságosan merészeknek és eszteleneknek ne látszassanak, nem levén többen 3500nál, Eszterházy Pál sánczot ásatott, hogy a katonák biztos menedékhelyen várhassák meg a bekövetkezendőket. Úgy látszik, voltak, kik irígykedve nézték az említettek buzgóságát; erre engednek következtetni Eszterházy e szavai: «de nem hiányoztak, kik kárhoztatták ezeknek fürgeségét, ezen annyira szokatlan buzgalomról veszedelmesen nyilatkozván; ezeknél jó a rosszattevés, mert nincs ott helye az erénynek, hol a bűnök uralkodnak, különösen ha az irigység a tanácsadó, melynek legjobb abrakja az erény, (cujus pabulum optimum virtus est), melyen, ha nem tud rágódní, megpukkad bele.» E közben Zrínyi Miklós, a horvát bán, sem nyugodott, hanem érezvén, hogy a törökök dühe ellene is fordul, összeszedvén csapatait, visszavonult Muraköz szigetébe, és rettegés nélkül, mint a nagylelkű oroszlán a vadászokat és kutyákat, várta az ellenséget, el levén tökéllve, hogy ha a sors úgy hozná magával, örömmel hal meg hazájáért. A Duna másik oldalán a Pozsonytól Kassa felé elterülő megyék is szép számú katonaságot gyűjtenek; másrészt a nádor is iparkodik csapatokat toborozni. De mindez, ha az ellenséggel összehasonlítjuk annyi, mint nehány csepp a tenger ellen. Ez alatt Köprili, a nagyvezér, Budánál vesztegel, vagy azért, mert még több embert vár, vagy azért, mert nem tudja magát elhatározni, hogy az ország melyik vidékét támadja meg; többször tart is dívánt övéivel, s ezekben sokan azt tanácsolják, hogy legelőször a legerősebbet, Zrínyit kell megtámadni, mert ha öt elpusztítják, úgy egész Magyarország leigázásának mi sem áll útjában; mások Győr városát ajánlják, mert ha ez kezökben van, mondják, akkor egész Bécsig nyitva az út. A nagyvezérnek ez az utóbbi vélemény tetszett, és egész erejével Győrre akarja magát vetni, ezt azonban ellenzik a dunántúli törökök, és Érsekujvár megostromlását követelik, azt állítván, hogy ennek birtokában egész Morvaországig minden az övék lesz, s Érsekujvár vívása könnyebb is, mint Győré. Ez az indítvány győzött, és a díván elhatározta Ujvár megtámadását. 1663 augusztus 4-én a nagyvezér már Esztergom alatt ütött tábort. Forgách Ádám volt ekkor Érsekújvár parancsnoka, és a dunántúli részek fővezére. Szerzőnk igen törekvő, de nagyon szerencsétlen embernek mondja, mit a bekövetkezett események bőven igazolnak. Forgách ugyanis, jól felkészülve várta a törököt, midőn egyszerre azt hallja, hogy a közeledő barbár sereg egy része Esztergomnál átkelt a Dunán. Felébredt benne a vágy valami vitézi tettet elkövetni. Magához vette tehát Pálffyt és Pio örgrófot, s ezek csapataival egyesülten körülbelül 6000 emberrel Párkányra siet, hogy az ellenséget meglepje. De a 14 nagyvezérnek jó kémei voltak; várta Forgáchot, és pedig úgy, hogy éjnek idején egész seregével átkelt a Dunán, s mint a prédára leső sárkány, felkészülve leste a magyarokat hat órán keresztül. Voltak, kik erre Forgáchot figyelmeztették, főkép vidékbeli pórok, esküvel erősítvén, hogy saját szemeikkel látták a nagyvezért egész serege élén, öt várva; de Forgách nem hitt nekik; voltak, kik azt állítják, hogy ő hajlandó lett volna visszatérni, midőn hírét vette annak, hogy az egész törökség várja, mert be kellett látnia, hogy a biztos veszedelembe rohan, de ismét találkoztak, kik őt — vesztére, kitartásra bírták. És így előre tör seregével, nem az ütközet, hanem a mészárlás színhelyére. A törökök csellel élnek, megmegfutamodnak, elesnek, elfogatják magukat, mindezt csak azért, hogy a mieinket hinárba csalják, s midőn a magyarok, bizakodva a siker reményében, a török táborba is behatolnak, s a sátrak sorai között száguldoznak, az ellenséges sereg hirtelen reájok ront; a golyók zápora hull most a mieinkre, mire ezek, Forgáchesal élökön, ki eddig vitézül harczolt, Érsekujvár felé futásnak erednek; követték, a kik bírták, Pio örgróf, Pálffy Miklós — ki azonban innen Pozsonyba ment, — Illésházi György. A mieink közől három, némelyek szerint öt ezer ember esett el, s a gyalogosok közöl, kik nagyobb számban voltak mint a lovasok, alig kétszáz ember tudott menekülni. Az elesettek között volt Eszterházy György, már a hatodik Eszterházy, mint Pál gróf írja, ki vitézül küzdvén, esett el a hazáért. A törökök jól kiaknázták ennek a párkányi győzelemnek gyümölcseit; az egész környéket elpusztították, köztök Szölgyént, Verebélyt, Komjátot. A zsarnoki hajlamú nagyvezér a foglyok előbbkelőit maga elé hurczoltatta és tréfálkozások között, Lipót követének jelenlétében leöldöstette, a többieket Esztergomba, s innen Budára hajtatta, és a szultánhoz futárt küldött a szerencsés győzelem hírével. Érsekujvár A párkányi győzelmet követő harmadik napon megindul a török sereg Ujvár felé, hová időközben Győrből és Komáromból segédcsapatok sietnek, valamint a nádor által összetoborzott vértesek, Hagen alezredesök vezérlete alatt. Mindezek Forgáchcsal megesküsznek, hogy bátor lélekkel, vérök ontásával is meg fogják védeni a várat. Rendezik a védelem munkáját, még arról sem feledkezve meg, hogy az utczákon vízzel telt edények álljanak a berepülő gránátok eloltására, s mikor mindez megtörtént, felgyujtják a külső városrészeket, sőt elpusztítják a sövényeket, a kerteket, nehogy az ellenség hasznukat vegye, és vidám kedélylyel várják a történendőket. Az egész védősereg 5000 emberből állott, köztök 1300 magyar, a többi német. 15 Érsekujvárt hat kiszökellő bástya védte; a falakat, melyek ezeket összekapcsolták, Eszterházy Miklós építtette; később Lippai György esztergomi érsek megujította a várat, annyira, hogy nem vár, hanem valódi erősség lett; az építés közben, mint Eszterházy mondja, egy nagy hibát követtek el, azt t. i. hogy a körülötte futó árok nem volt elég mély, és így vizét könnyen le lehetett vezetni, a mi később e hely veszedelmét elő is idézte, épen úgy, mint Nagyváradét, hol a törökök szintén az árok vizét csapolták le, és így közelíthették meg száraz lábbal a várfalakat. Augusztus 10-én a nagyvezér megindul Ujvár felé; ha a párkányi győzelem után jobban siet. hamarosan bevehette volna, mert a fentemlített segédesapatok még nem érkeztek volna meg. Ugyan e napon egy franczia szökevény érkezett a várba, s hírül hozá, minő óriási sereggel jön a török. Másnap hajnalban nehány csapat német katonának sikerült bejutni a várba, s az ostromlottakba ez ismét új reményt öntött. Közben megérkezett egy német katona, ki Párkánynál török fogságba esett, de sikerült megszöknie, s ez elmondá, hogy a keresztény foglyok nagyobb része a nagyvezér szeme láttára lefejeztetett, mire az őrség annyira megharagudott, hogy előhozatván 40 török foglyot, azoknak fejeit leütötték, és testeiket egy kútba vetették. Augusztus 15-én érkezik meg az óriási török sereg a vár elé,1 16-án a mieink nehány jól czélzott lövege érzékeny kárt okoz a török táborban, s a kirohanó őrség nehány embert foglyul ejt. Erre a nagyvezér felszólítást küld a várba, hogy két nap alatt adja meg magát, mire tagadó választ kapván, körülveszi a várat, s a hat bástya mindenike ellen erős ütegeket és sánczokat állít, honnan a falakat iszonyú módon pusztítják, de nem a nélkül, hogy a mieink is nap-nap után érzékeny veszteséget ne okoznának nekik. Az őrség erősen tartotta magát, bár az ellenség iszonyú erővel ostromolta; a Forgách-féle bástyára egy napon 340 nagyobb golyót vetett, de ez nem félemlíté meg az őrséget, hanem komoly rettegés szállotta meg őket, midőn azt látták, hogy a törökök a vár keleti oldalán óriási árkot ásnak, se munkával hamarosan elkészülnek, s a vár árkának vize ezen keresztül három nap alatt annyira lefolyt, hogy száraz lábbal járhattak benne a törökök. Augusztus 19-én Schneidau tábornok négy muskatérosa a török táboron szerencsésen áthatolván, levelet hozott az ostromlottaknak; a mieink vitézül küzdöttek, és szerencsés kirohanást téve, sok törököt küldöttek Mohamet kebelébe, s egy török zászlót is elfoglaltak. Másnap egy asszony jött a várba és hírt hozott a törökök helyzetéről; következő éjjelen pedig a török táborból felhangzó zaj az őrséget fegyverbe szólítá, de a zaj amott elcsendesülvén, a mieink is visszatértek helyeikre, de napkeltekor hat golyót küldöttek a nagyvezér sȧtorába, minek, ha valamivel messzebb esnek le, azon eredménye lett Képünk, mely Érsekujvár ostromát ábrázolja, annyira egykorú, hogy a vár vívása közben, s annak meghódolása előtt készült. 1 16 volna, hogy magát a nagyvezért küldötték volna «pokolra», így azonban csak néhány lovát és szolgáját lőtték agyon. ÉRSEKUJVÁR OSTROMA 1663-BAN. Egykorú, az ostrom idejében készült röplap után. A kép felirása: Der weitberühmten Ungarischen Vestung Neuheus el Eigentliche Abbildung mit ihren Schantzen und Gräben und wie solche von denen Türken belagert und gestürmet wird. A törökök Magyarország észak nyugoti részében és Morvaországban Míg a nagyvezér seregének zömével Ujvárt vívja, és Montecucoli vezérlete alatt német csapatok Ujvártól nyolcz mérföldnyire Cseklésznél várják a történendőket, azalatt tatár és oláh csapatok Galgócz irányában nyomulnak előre, átmennek a Vágon, Nagyszombat felé, az útba eső falvakat felgyujtják és Morvaországba törvén, mindent elpusztítanak. Az iszonyatos kegyetlenségek hallatára felkiált szerzőnk: «Ó nyomorult keresztények, nem indítanak meg ezek titeket!? így veszitek semmibe véreteket? és tűritek, hogy testvéreitek, barátaitok, szüleitek, fiaitok, saját szemeitek láttára kegyetlen rabságra hurczoltatnak? Ne csaljátok meg magatokat, Magyarország eleste nemsokára maga után fogja vonni a szomszédos országok romlását!» 17 Uj Zrínyivár Az óriási török seregből azonban nemcsak Ujvárnak, nemcsak a Morvaország felé terjedő résznek jutott, hanem jutott másfelé is. A nagyvezér parancsára ugyanis a boszniai és kanizsai basák mintegy 8000 emberrel Uj-Zrínyivárt támadják. Ezt a várat Zrínyi Miklós 1661ben építette, hogy abból nyugtalaníthassa a kanizsai törököket. Mondják, hogy mikor 1660-ban ő Kanizsát ostromolta, s a bécsi haditanács ezt betiltotta, felháborodásában kardját a földhöz vágta, s ekkor határozta el ezen vár építését. Uj-Zrínyivárt akarták tehát a törökök hatalmokba ejteni, jól tudván, hogy azzal nagy lépést haladnak előre. Minő fontosnak tartották e vár pusztulását, kitetszik abból is, hogy midőn Lipót követei békekötés okáért 1662-ben Konstantinápolyban jártak, a nagyvezér ennek a várnak lerombolását követelte.1 A várbeliek nem voltak elkészülve megtámadtatásukra, és így, kis híja, hogy a törökök által való ineglepetésök végzetessé nem lett. A törökök ugyanis oly hirtelen jöttek, hogy a bentlevők egyszerre csak azt vették észre, hogy már a falakat a hozzájok támasztott létrákon megmászni készülnek. E látványra az őrök hirtelen jelt adnak, az őrség összefut, és apróbb gránátokkal és tüzes golyókkal oly keményen fogadja az ellenséget, hogy azok százanként pottyannak le a létrákról; szerencsére megérkezik Zrínyi is, és már mészsziről hangos kiáltással bátorítja övéit: «Szerettim! legyetek férfiak, és emlékezzetek az ősi bátorságra!» Mint a villám csap le hátulról az ellenségre, mire a törökök, lemondva a győzelem reménységéről, eszeveszett futásban keresnek menekülést, és valószinű, hogy még sokkal többen estek volna el közülök, ha a jótékony erdőség oltalmába nem veszi őket. Ez alkalommal megszabadult UjZrínyivár, mert «még nem érkezett el fátuma», mondja Eszterházy. Érsekujvár Közben minden erővel folyt Ujvár ostroma; a nagy vezér iszonyúan szorongatta az őrséget, nem hagyván neki egy percznyi nyugodalmat sem. Augusztus 23-án az ú. n. bécsi kaput tördelték a törökök ágyúi; az Ernőféle bástyán, mely kelet felé nézett, egy ellenséges golyó egy magyar vitéznek állát és orrának felét leszakította, s már el akarták a szerencsétlent temetni, midőn észrevették, hogy még él, meggyóntatták tehát, s ezután még néhány napig élt. Az Uj-Zrínyivár alatti török vereség híre ujra bátorságot öntött az ostromlottakba, sőt remélni Érdekes és becses az Uj-Zrínyivár és környékének azon egykorú távlati rajza, melyet a Mars Hungaricus mellett találtam, s melyet, az eredeti felvétel színeinek is utánzásával mellékelek. 1 18 kezdették, hogy a segély is közeledik, s e reményt az is táplálta bennök, hogy észrevették, hogy az ostromlók közül néhány ezer ember megrakott tevékkel Esztergom irányában elindult ; ebből azt gyaníták, hogy a török sereg felhágy az ostrommal; egy katona is jött a várba Komáromból és hírül hozta, hogy nemcsak császári, hanem birodalmi seregek is közelednek, s hogy a török már 6000 emberét vesztette el. Azonban mindezen remények és kilátások teljesülése nem következett be.1 Szeptember 1-én az őrsereg összegyűlt, és bátor lélekkel megesküdött, hogy mindhalálig fogja a várat védeni. A következő napok is remények és kétségek között teltek el; a törökök óriási fáradsággal földdel és fával tömték a vár árkát; közben két szökevény jutott be a várba, kik elmondták, hogy a török katonák az ostrom félbenhagyását követelik, kenyeret kérnek és fenyegetődznek, hogy nem küzdenek tovább; lovaik vannak szép számmal, de takarmányhiány miatt erőtlenek ; sokan elszökdösnek a táborból. Mindez vigasztalásul szolgált ugyan az ostromlottaknak, de azért naprólnapra várták az általános rohamot, melynek előjeleit látták a törökök által ásott, és a várfalak törését czélzó aknák felrobbanásában. Miközben a török Érsekujvárt szorongatta, Wesselényi Ferencz nádor átkelvén a Dunán Sopronyba, innen Kőszegre ment az ott összegyűlt sereghez, és kihirdette, hogy szeptember 8-án általános szemlét tart Vatt mellett; ide gyűltek a már elébb Marczaltő vidés kén összesereglettek is, és midőn a nádor a szemlére odaérkezett, már vagy 10 ezer magyar harczost talált, Másnap megérkezett «az a legbátrabb hős, ki nekem ama naptól haláláig legkedvesebb emberei volt», t. i. Zrínyi Miklós, mondja Eszterházy Pál. Zrínyi itt Magyarország főhadvezérévé kiáltatott ki; azután megválasztattak a többi főtisztek; Zrinyi helyettese Batthyány Kristóf a kanizsai végek tábornokává, Eszterházy Pál— t. i. szer zönk —vezérőrnagy lett; választattak azután alsóbb rangú tisztek is. Zrínyi a Muraközbe ment sereget gyűj- teni, a nádor pedig Bécsbe, onnan Morvaországba, mely útjában majd hogy szerencsétlenül nem járt, mert Pruszka mellett Trencsén megyében a tatárok által megtámadtatván, csak nagy nehezen tudott Oroszlányköbe menekülni. Eszterházy levele feleségéhez: «Vettem leveledet, csudálom, hogy választomat leveleidre nem vetted, holott én minden leveledre választ adtam. Egésségem Istennek hálá jól szolgál. Itt más hireink nincsenek, hanem Ujvárt iszonyúképpen löveti az török, éppen ide hallani az lövést. Az Tatár is elérkezett Budához, szerencse az mint értettem, ha mircánk nincsen szándéka. Isten szégyenítse meg. Én igen sánczoltam az Tábort, Isten talán jól adja az dolgot. Édesem kérlek alamisnálkoggyál az sze gényeknek kenyeret, ételt, italt adass, hogy Isten könyörüllyön rajtunk. Marczaltő 26. Augusti 1663.» 1 19 Ujvárnál még mindig folyt az ostrom, változó szerencsével, ingadozó reményekkel. Komáromból 140 hajdunak sikerült a várba jutnia. A vár árkában néhány előkelő török öletett meg a mieink által, benn a várban pedig Hagen ezredest sebesítette meg egy ellenséges golyó. Hosszú halogatás után az ellenség végre támadást intézett a Forgách- és Frigyes-féle bástyák ellen, de visszaveretett, mire dühében ujabb aknákat ás, de hasztalanul, mert az aknamestert a mieink ellenaknájukból megölik, és az ellenséget visszaűzik. De a törökök szüntelenül lönek, és a falak már annyira meg vannak rongálva, hogy könnyen megmászhatók. Már 17 zászlót tűztek ki reájok, s a katonák már szemben állva szablyával küzdenek, de a mieink kétségbeesése dühhé változik, ellentállanak, a törököket lekergetik a falakról; éjjel a Forgách-bástyát ujra megtámadják, de ismét visszaveretnek, óriási veszteséget szenvednek, söt egy előkelő basa is megöletik, kinél azután megtalálták a nádor egy levelét Montecucolihoz, melyben ezzel a vatti szemlén megválasztott tisztek nevei közöltetnek. Nap-nap után megujulnak a rohamok, de mindannyiszor visszaveretnek. Majdnem egész szeptember hava ily támadások és azok visszaverése közben telik le. A mieink hősiesen viselkednek, talán még mindig remélték a segélyt, mely azonban nem jött sehonnan. Az őrség magyar vitézei el voltak tökélve inkább utolsó csepp véröket is áldozni, de nem engedni. Nem úgy az idegen zsoldosok. Ezeknek nem volt hazájok a mi országunk; pénzért szolgáltak csupán, s nem akarták életöket tovább is kitenni a biztos elpusztulásnak. E vád nem illeti föembereiket, kikben épen úgy meg volt a katonai becsület érzete, a harczi dicsőség utáni vágy, mint a mieinkben. Ezt be is bizonyították, mert mikor a vigyázatlanságból felrobbant puskapor és szurok egy bástyát széjjelvetett és 40-nél több embert megölt, a katonák békétlenkedni kezdtek, és követelték a vár feladását; Pio örgróf, a kihez fordultak, mit sem akart erről tudni, és figyelmeztette a békétleneket, hogy igéretökről ne feledkezzenek meg, sőt fenyegette is őket, ezek viszont fenyegették, hogy leteszik a fegyvert, ha nem küldetnek követek a nagyvezérhez, kik tőle tisztességes feltételek mellett szabad elvonulást eszközöljenek ki. Ha a nagyvezér ezt megtagadja, akkor, mondák, készek dicsőségesen meghalni. Pio azt mondá erre, hogy a hitetlen ellenségben nincs hűség, mire egy valaki azt felelte, hogy a nagyvezér meg fogja tartani szavát. Erre Pio kirántva kardját, megtámadta a szólót, s keresztül is szúrja, ha el nem fut előle. De a veszedelmes szándék már ki volt mondva, s a tömeg lelkén erőt vett a szabadulás vágya, és a vezérek kényszerítve valának megajánlani a nagyvezérnek a vár feladását. Ez azt felelte, hogy mondják el feltételeiket, s ő híven meg fogja azokat tartani. A feltételek még az nap este megállapíttattak, s a törököknek az egyik bástya átadatott, és ők az esztergomi kapun bebocsáttattak. De alig, hogy benn voltak, fegyvert fogtak a mieink ellen; e rakonczátlanokat egy basa 20 kiűzette a várból. Déli egy órakor 2422 keresztény bocsáttatott ki; ezek között már csak 400 magyar volt, a többi mind hősi halállal múlt ki a hosszú ostrom alatt. A legyőzöttek fegyvereiket is elvihették, valamint betegeiket, és egyéb holmijokat, sőt a török, igérete szerint, szekereket is bocsátott rendelkezésökre. Érsekujvár tehát 1663 szeptember 26-án török kézre került, s maga a nagyvezér is, látva a harczosok csekély számát, bámulattal telt el kitartásuk és bátorságuk felett. A menekülőket egy előkelő török parancsnoksága, alatt álló sereg védte meg a rakonczátlankodó pogányok dühe elől. «Így veszett el, soha eléggé meg nem siratható módon Érsekujvár, nemcsak Magyarországnak, hanem a szomszédos országoknak kárára is», kiált fel szerzőnk, s a török ezzel nem elégedvén meg, Nógrádot, Nyitrát, Lévát és Szécsényt is elfoglalja, más kisebb helyeket pedig tűzzel pusztít el.1 Érsekujvárt, megvétele után, a nagyvezér sok munkával, nagy fáradtsággal újra helyreállíttatta, s ez meglevén, ő maga is elvonult seregével és pedig Esztergom felé. Zrínyi, ki már eddig is sokfelé boszantotta a törököt apró csatározásokkal, meg akarta őt támadni, de a nagyvezér gyorsan haladt elöre, s még mielőtt Zrínyi utolérhette volna, Esztergom által fedezteté magát. Egy kis török csapat azonban, t. i. hetven janicsárból álló, nagy tömeg élelmiszert akart Ujvártól Esztergom felé szállítani; a mieink ezeket akarták elfogni, mit a janicsárok látván, a szekereket köralakban összeállították, és így várták be őket; a küzdelem nehéz volt, mert a törökök a szekerek által képzett körön belül válának és ágyúikkal távol tudták tartani a mieinket, kiknek sehogy sem sikerült közelökbe férközni és kivont karddal küzdhetni; de végre szereztek nehány szekeret, s ezeket és a marhákat maguk előtt hajtva, közelítették meg a janicsárok szekérvárát, s midőn egészen közel értek hozzá, átugrottak a törökök szekerein, és egy szálig levágták őket. Ezen sikeres csetepaté után, melynek Zrinyi is. Eszterházy is tanui voltak, vígan tértek vissza a táborba; a zsákmány, szokás szerint, felosztatott. Eszterházy levele feleségéhez: «Hogy eddig is nem irtam semmit is azt távol létem cselekedte. Istennek hálá egésségem jól szolgál; ma indul meg az Török tábor haza felé, Lévát meg akarja venni, Nógrád talán eddig is oda vagyon. Mi is gondolom itten igen sokáig nem késhetünk, ha az Török el fog menni. Azomban kérlek egésségedről tudósíts. Szinte most hozának jó Törököket, s öszvéreket majd ötvenig. Kettőt megvettem az öszvérekben. Komáromi Táborból 27. 8-bris 1663. » 1 21 Készületek a téli had járatra Közben az idő téliesre vált, a nagyvezér Budán át Eszékre, innen Belgrádra ment téli szállásra, a mieink november 8-án szintén elszéledtek, Zrínyi pedig övéivel Muraköz szigetére vonult vissza. Látván a király, hogy Magyarországot a folytonos háborúk annyira kipusztították, hogy egymaga nem képes ellentállani a törökök beözönlő óriási seregének, de az örökös tartományok sem képesek elegendő segélyt nyújtani: Regensburgba összehívta a birodalom rendjeit, hogy Magyarországnak, a kereszténység ezen védfalának segélyt adjanak; ezen kívül Strozzi grófot XIII. Lajoshoz küldötte, másokat a dán, svéd, lengyel királyhoz, Velenczéhez, a moszkvai, az olasz herczegekhez, sőt VII. Sándor pápához is. A lengyel királyt kivéve, kinek hadereje másfelé volt lekötve, mindannyian segélyt igértek, vagy közvetlenül, vagy úgy, hogy a törökök haderejét más irányban is foglalkoztatni fogják. 1664 Zrínyi a 63-ról 64-re átvezető telet sem töltötte tétlenül. November 27én törökök és tatárok át akartak kelni a Murán, sőt vagy 3000-en át is keltek, ezeket Zrínyi 300 emberrel megtámadta, megszalasztotta, és vagy 2000-en közülök részint elestek, részint a Murába fullasztattak. Ezután Zrínyi segédhadakat gyűjtött, s ezek között volt a rajnai liga által küldött és Hohenlohe Gyula gróf vezérlete alatt jött sereg; továbbá Eszterházy Pál, a Batthyányak s mások csapatai, melyek már 1664 januárjában Szentgrótnál találkoztak, innen Kiskomárom, majd harmadnapra Berzencze alá értek, a hol a sereg már 26 ezerre szaporodott; 8000 magyar, 10,000 rajnai, 5000 Zrínyi-féle és horvát, és vagy 3000 császári német harczos. «Ekkora sereg látása mindnyájunk lelkét felvidította», mondja Eszterházy, és Zrínyi elhatározła Berzencze kiostromlását, mit már nehány év előtt, de eredménytelenül kisérlett volt meg. Berzencze Berzenczét minden felől síkság vette körül; a vár maga, építésénél fogva, nem érdemelte meg az erősség nevét, de erős őrség védelmezte. Itt történt, hogy midőn Eszterházy Pál a vár körül járt a helyzet kikémlelése végett, czélba vették, és «ha csak Isten végtelen irgalmát nem gyakorolja velem, az a nap bizonyára éltem utolsója lett volna», mondja ő. Az ostromlók ágyúi csak harmadnap érkeztek meg. Zrínyi általános rohammal akarta a várat megvenni, de a törökök látva a mieink sokaságát, követeket küldöttek, békét kértek, és az éjjeli alkudozás 22 eredményeképen másnap reggel átadták a várat; a kivonulókat katonáink garázdábbjai megtámadták, sőt nehányat meg is öltek, mit Zrínyi látva, védelmökre sietett és az el vonulóknak fegyveres őrizetet rendelt, nehogy bántalmaztassanak. [Babocsa] Az átvett Berzenczébe őrséget rendelvén, seregeink tovább mentek Babocsa felé. E várnak török őrsége látván a keresztények közeledését, ágyúlövésekkel adott jelt a körülfekvő török csapatoknak, de hasztalan, mert a mieink január 24én megérkeztek Babocsa alá, melyet délről és keletről a Rinya folyó és mocsárok miatt nem lehetett megközelíteni, de északról és nyugatról, az ez irányban emelkedő dombokról, meg lehetett támadni; különben Babocsa sem volt erősebb Berzenczénél, 's falait, úgy mint ezét, faczölöpök alkották. Az ostrom második napján, január 25-én, Eszterházy Pál Zrínyi beleegyezésével, Kéri Ferencz gróffal és Zrínyinek Keszthelyi nevű emberével leszállott a vár árkába, hogy azt kikémlelje; e közben fegyvereiket kilövöldözték, mire a fal tetején egy előkelő török jelenik meg, csodálatos lármával jelt ad, hogy meg akarják magukat adni; ezt hallván vitézeink, kiegyenesedtek, Zrínyihez küldöttek, megizenvén a történteket, s mindkét fél megbizottai csakhamar elintézték a dolgot, úgy, hogy a mieink azonnal bevonultak a várba, Zrínyi pedig gondoskodott, hogy úgy a babocsai, mint a berzenczei törökök a Dráván átszállíttassanak. A babocsai vár kitünően fel volt szerelve mindenfélével, többi közt nagy mennyiségű eleséggel. Ide is erős őrséget helyezett Zrinyi és Bares ellen ment. Jelmagyarázat: 1. Arx. 2. Ciuitas. 3. Fossa. 4. Fossa exterior. 5. Meczet. 23 Az 1664-ik év tehát, mint látjuk, jól kezdődött. Folytatása sem volt rosszabb hadi sikerek dolgában, bár nem oly könnyű, mint a kezdet. A baresi törökök, meglátva Babocsa felől közeledő hadainkat, megfutottak, üresen hagyva a várat, melyet a mieink felégettek. Innen rögtön Szigetvár felé mentek hadaink, nem ugyan azért, hogy ostrom alá vegyék, mert a téli idő miatt ez valószinűleg sikeretlen vállalkozás marad, de, hogy kikémleljék állapotát, és a törököt kissé megzaklassák. Ez meg is rémült, és úgy az embereket, mint a hadi szereket, a belső várba vitette, — söt óriási ágyúzást is vitt végbe a mieink ellen, de csekély kárral. Nehány csapatot Zrínyi Türbékre küldött, melyet nehézség nélkül el is foglaltak. E kis vár Szigettől keletnek feküdt, és állítólag Szolimánnak tiszteletére épült, ki 1566-ban Szigetvárt ostromolta. Mondják, hogy ez ostrom idején egy hársfa állott nem messze Szigetvártól, és ennek árnyékában állott Szolimán, kit itt egy, a várból ide tévedt golyó megölt; digy volt-e, mondja Eszterházy, azon nem vitatkozom, hanem tény, hogy a Sziget körül lakó nép és maguk a törökök is ezt hiszik, s azért is nagy kegyelettel viseltetnek ama hársfa iránt.» Szolimán belső részei később Türbékre hozattak és még 1664ben is itt voltak eltemetve, bántatlanul, s a törökök még Ázsiából is elzarándokoltak a nagy fejedelem márványból készült síremlékéhez. Midőn azonban a mieink Türbéket elfoglalták, a síremléket szétvetették s az egész várat felégették. Jelmayyarázat: 1. Sepultura Solymanni. 2. Moscea interior. 3. Moscea exterior. 4. Habitatis monachorum turcicorum. 5. Fossa. 6. Milites ex Sziget. 24 Pécs Míg ezek Türbék alatt történtek, hadaink folyton háborgatták a szigeti törököket. De Zrínyi nemsokára parancsot ád a Pécs felé való előnyomulásra. Már nehány órai menetelés után feltünnek a város karcsú tornyai; az éjet seregeink Perjen faluban töltik, de hajnal hasadtával egészen körülveszik a várost, nehogy a törökök onnan kimenekülhessenek. Valódi lelkesedéssel írja le Eszterházy e várost. A legkellemesebb vidéken fekszik, melyről igen sok hadvezér és katona azt állítja, hogy szebbet Magyarországon nem látott. A szántóföldek mindenfelé gazdagon teremnek, a réteket kedves patakok szeldelik át, a gyönyörű szőlők nem csupán bort, de mindenféle gyümölcsöt bőven teremnek, alma- és vetemény-termő kertek vannak mindenfelé, és bővelkedik fürdésre alkalmas meleg forrásokban; a belső város terjedelme pedig oly nagy, hogy Bécset meghaladni látszik, míg külvárosai, bár szintén tágasak, nem hasonlíthatók Bécs külvárosaihoz. Tizenhat mecset van a városban, veres rézzel, ólommal, vagy más érczlemezekkel fedett ; kettő kiválik közülök, egyik a püspöki rezidentia tájékán, másik a budai kapu mellett; mindkettő szépen épült; a falakon belül két fürdő is van, márvány padolattal, érczből készült kutakkal és kristályablakokkal, az utczákon is vannak nem közönséges mívű kutak, és tágas épületek nagy számban. Hat vagy hétezer ház van a falakon belül. A városnak öt kapuja van, Buda, Siklós, Eszék, Sziget felé, és egy, melyen át gyalog lehet a szőlőkbe és hegyekre jutni. A várat a várostól csak egy árok választja el; ott van a négytornyú székesegyház, mely régi szokás szerint köből épült körfallal van körülvéve; magát a várost is fal veszi körül, melyet hol négyszegletes, hol gömbölyű tornyok szaggatnak meg: Pécs városának fekvésénél fogva rendkívül jó levegője van. De elég legyen ennyi a városról, mondja Eszterházy, lássuk most az ostrom lefolyását. Midőn az egész hadsereg már a város falai alatt összegyülekezik, megtámadják a külvárosokat és azokat rögtön elfoglalják; beesteledvén, hadi tanács tartatik, melynek határozata folytán már másnap reggel áltálános rohamot intéznek a belső város ellen, s ezt, bár nagy veszteséggel, szintén elfoglalják, úgy, hogy a törökök visszavonulnak a tulajdonképeni várba. Képzelhető, minő örvendetes hatással volt a keresztény seregre ez a gyors, jóformán egy óra alatt kivívott győzelem. Nincs ajk, még oly ékesen szóló, mondja írónk, mely el tudná mondani, minő óriási zsákmánynak jutottak birtokába; mely el tudná beszélni a pogányok · leöldöstetését, menekülését; nincs toll, mely a legnagyszerűbb épületek kirablását leírni tudná; Draskovich János gróf megvallotta, hogy 20 ezer forintot talált a föld alatt aranyban és ezüstben; a közlegények a 25 legértékesebb holmikat potom áron adogatták el; eleség annyi volt, hogy okos gazdálkodással 30 ezer embert eltáplálhatott volna egy esztendőn át; sok ezer csöbörre való bort is találtak a pinczékben, s a lerészegedett hajdúk és muskatérosok a borban állatias módon fetrengettek. Az élelmi szerek ily csodás bősége daczára sem volt kenyér. Malmok hiányában ugyanis nem tudták embereink a lisztet megörölni, és kövekkel, pörölyökkel tördelték a gabonát mindaddig, míg valamelyes lisztet tudtak belőle nyerni. «Így esik meg, sóhajt fel Eszterházy, ha a pusztításra született nép, félre téve minden értelmet, dühöng és a víz közepén Tantalushoz hasonlóan nélkülöznie kell.» Pecs 16641 Jelmagyarázat: A der Stadt Grund. B der Stadt Mauren und Rundel. C das Büttner-Thor. D das Zigetter-Thor. E das Siglosser-Thor. F das neue Thor. G die Vorstadt. H ein Türckischer Tempel. K Jesuiter Ort alldar ein Uhr gewest. L Mühlpach so 50 Gäng gehabt. M Pulver-Mhl. N Batterey vor z wey Stuck. O Stand der feuermorsner. P Hultzernes Haus auf der Maur so durchschossen ist worden. Q alldar ist die Maur erstiegen worden. R Zwey Locher durch die Stadtmaurn gebrochen worden. S der Stadt Graben. T das Schlosz. V Kirchen mit vier Thurnen. W loster-Behausung. X Ein Platz darinn Wohnhäuser gestanden. Y Ringmauren. Z Zwinger. aa Zwinger-Mauren. bb Ein vierkantichter Thurn. cc alldort se ynd Palissaden gestanden. dd. Schloszgrab. ee Schlosz-Thor. ff Herrn Graven von Hohenloe Batterey so auf ein Haus erbaut worden. gg Batterey in dem Weingeburg vor zwey stuck und dem Feuermorsner. hh Weingebirg. 1 26 Egykorú metszel után, melyen feni a kővetkező felírni olvashaló: Rechter und wahrer Abrisz, der Türkischen grossen Handelsstadt Fűnffkirchen in Nider-Ungarn: nebenst ausfűhrlichem Bericht wie selbige im Anfang dieses 1664. Jahrs von denen Herrn Grafen Seríni und Hohenloc erstürmet und verbrandt worden. Gerissen nach dem Leben durch Anthoni Salomon Schmidmayer von Schwartzenburg Rom. Kays. Mayst. Stuck-Hauhtman und der Windisch und Petrinianischen Grentzen Zeugwarth. A város elfoglalása után a mieink a várat vették ostrom alá, hová a törökök, töméntelen sok aranyat, ezüstöt, továbbá az asszonyokat, gyermekeket és a lovakat beszállították. A magyarok másnap a várat kezdék lövöldözni, de ágyuik kicsinyek levén, nem sok kárt tehettek benne. Zrínyi látva, hogy a vár vívása hosszabb időt fog igénybe venni, az összes gyalogságot ott hagyva, körülbelül 5000 lovassal Siklós irányában megindult, útközben megvevén Szalonta nevű falut, melyet a siklósi törökök ágyulövésekkel figyelmessé tevén, a török lakosság odahagyott, s minthogy az éj sötét volt, nem lehetett őket űzőbe venni. A magyarok a kor barbár szokásához híven, de még inkább strategiai okokból, az elfoglalt falut felgyújtották. Hajnalhasadtával Siklós és Baranya mellett elhaladván, egyenesen Eszék felé indultak és január 31én megpillantották azon török váracsot, melyet ezek a híres eszéki híd védelmére építettek. Ezt hirtelen megroha- Eszéki hid nással hatalmokba ejtették, a török katonákat leöldösték, és a hidat elfoglalták. Ezen korban számos rajz és leirás készült az eszéki hídról, mely csoda számba ment. A kor leghíresebb rajzolóinak ónja alól kerültek ki e képek, és látnunk engedik, minőnek képzelték el az eszéki hídat. Képzelték, mondom, mert valójában másféle volt, mint a minőnek e képek mutatják. Ezek szerint ugyanis nem egyenes, hanem kígyózó alakja volt, más képek szerint pedig tompa szög alatt két szárban nyúlt el. Eszterházy a Mars Hungaricus kézirata mellett egy, rögtönözve készült tollrajzban mutatja be nekünk ezt a hidat, mely Eszéktől Dárdáig vezetett, tökéletesen egyenes vonalban, és melynek igen nagy strategiai fontossága volt, mert ezen át özönlöttek Magyarországba sok éven át a törökök százezrei. Eszterházy maga is csodás építményűnek mondja; az ő mérése szerint 12 láb széles, 8335 láb hosszú volt; oly pontosan volt készítve, s a gerendák oly szorosan és sürűn egymás mellé róva, hogy ha valaki egy pénzdarabot rajta elejtett volna, még az sem esett volna a híd alá. Nyolcz óriási oszlop, oly szélesek, mint a híd, tartották azt, hosszában pedig, minden egy-egy ölnyi távolság után szintén oszlopok támogatták. 27 Azzal tisztában voltak a mieink, hogy ezt a hidat, a hídépítészetnek e korbani fejlettségéhez képest valóságos remekét, el kell pusztítani, mert, ha czélszerű közlekedési eszköz is, de veszedelmes az által, hogy a török seregek ezen át könnyedén jutnak be az országba. Sokáig tanakodtak tehát azon, miképen pusztítsák el; kevesen is voltak a mieink, sietni is kellett. Végre február 1-ején elhatározták, hogy elégetik, a mi két nap alatt sikerült. «A kegyes istenség ugyanis, mondja Eszterházy, ki elejétől végig jelen volt az executión, nagy mennyiségű nádat adott rendelkezésünkre. Mi tehát a hidat náddal megraktuk, alája is nádat összehordván, s ezt meggyújtván, Plútónak áldoztuk. Két teljes napon és két teljes éjen át folyton szítottuk a tüzet, és végre sikerült a hidat elhamvasztanunk. Irtózatos látvány volt főkép éjjel ezen sok ezer láb hoszszú alkotmány égése. Segítségünkre volt e munkában az is, hogy a víz keményre vala fagyva, s így megbírta katonáink terhét, midőn a híd alatt és mellett a sok nádat összehalmozták. Csodálatra méltó kegye volt az Istennek az is, hogy az eszéki várból a törökök folytonosan lövöldöztek reánk, s így mi valóságos golyózáporban dolgoztunk, és mégis csak egyetlen egy emberünk sebesült meg.» Jelmagyarázat: 1. Ciuitas Eszék. 2. Pons pedum 8335. 3. Ciuitas Darda. 4. Diuersorium. 5. Castellum. 6. Drauus fluuius. 7. Insula Draui. 8. Danubius fluuius. 28 Baranya A híd elpusztulása utáni napon Siklós felé visszafordultak hadaink, és a török váracsot is felgyújtván, Baranyát foglalták el, s felégették. A siklósiak megijedtek a magyarok láttára, s nem is mertek reájok lőni, ezek azonban most nem bántották őket, hanem visszamentek Pécs alá, melyet a mieink még mindig ostromoltak, a törökök pedig vitézül védelmeztek. Februárius 5-éig huzódott így az ostrom, a keresztények nem csekély veszteségével; az ellenség semmi hajlandóságot sem mutatott a meghódolásra, mert látta, hogy az ostromlók faltörő ágyúk hiányában, neki nem igen árthatnak. A mieink közül egy Hamerle nevű vezérőrnagy, midőn a várat közelebbről vizsgálja, Eszterházy szeme láttára öletett meg; Herbersteint egy török nyíl ölte meg; a legénység közül sokan sebesültek meg, sokan valának betegek, sokat a hideg vett meg, s így a harczi kedv is lassanként lehült. Ezeket tapasztalva a vezérek Zrínyinél összegyűltek és a teendők felől tanácskoztak, sokan, közöttük Eszterházy is, az ostrom folytatását kivánták, de a többi ezt ellenezte, Zrínyi is ide hajlott, s e miatt közte és gróf Hohenlohe között később heves nézeteltérések merültek fel. Eszterházy nagyon sajnálta ezt a döntést, és azt mondja, hogy kitartással be lehetett volna venni a várat.1 Február 6-án tehát oda hagyták a várat, de elébb Zrínyi parancsára felgyujtották a várost. A tűz nagyszerűen égett, nincs toll mely leírja, nincs ember, ki ehhez foghatót valaha látott volna, s alig hiszem, mondja Eszterházy, hogy Szodoma égésénél nagyobb lett volna a tűz. Ugyanis a várost és a külvárosokat egyszerre ezer és ezer helyen gyujtották fel, s a tűz és a füst csakhamar elfedték a napot és az egész láthatárt. A legszebb város felégettetvén, Eszéktől kezdve Babocsáig a katonák dühe minden falut. helységet és malmot felgyújtott, a lakosokat ezrével fogságba ejtette, s mindezt azért, hogy a jövendő nyáron erre jövő nagyvezér ne találjon semmit, és a török sereg éhezni legyen kénytelen. Fraknói szerint Zrínyi pénz- és lőszerek hiánya miatt határozta el a vár vívásának abbahagyását. (Lásd: «Zrinyi pályájának vége» a Történelmi Tár 1894-iki folyamában.) Ez nagyon hihető, mert Zrínyi nem volt az az ember, a ki döntő ok nélkül félbehagyjon sikerrel biztató vállalkozást; viszont azonban sokkal bölcsebb és emberségesebb volt, sem hogy katonáit czéltalan lemészároltatásnak tegye ki. 1 29 Segesd Sziget mellett elmenve, honnan a törökök ismét lövöldöztek a mieinkre. Zrínyi Babocsa felé vette útját, a sereg egy része pedig Segesd felé ment. Ezt a török várat Eszterházy Pál száz hajdúval megtámadta, mit látván az őrség. hangos szóval megadást ajánlott, a mit az utánuk jövő Zrínyi elfogadott, az őrségnek, fegyvereik és zászlaik hátrahagyása mellett, szabad elmenetelt biztosítván.1 Hohenlohe gróf azonban, kinek a szigetvári törökök imént nehány emberét megölték, s másokat elfogtak, azt kivánta, hogy a segesdi örsereg fogva tartassék, s végre engedett Zrinyi annyiban, hogy a törökök föbb embereit túszokul visszatartotta, de a szigeti törökök nem akarták a foglyokat kicserélni, s e miatt Zrínyi és Hohenlohe között nyiltan kitört a viszály, mi később sok bajnak forrása lett. Azon éjjelt, mondja Eszterházy, arra használtam, hogy a két jeles férfiút kibékítsém, de a Pécsett felmerült nézeteltérés meghiúsította törekvésemet. Zrínyi tehát, Segesden őrséget hagyva hátra, visszatért a Muraközbe, és ágyúlövésekkel üdvözöltetve vonult be Uj-Zrínyivárba, Hohenlohe Stiriába tért. Eszterházy pedig Csáktornyán, Horvátországon és Radkersburgon át ment haza, Magyarországba. Eszterházy levele feleségéhez: «Mi itten megvevénk elsőben Börzenczét, az után Babocsát, Türbéket, Barcsot, Pécs Városát, annak útánna mentünk szintén az eszéki hídig, azt éppen elégettük, Dárdát is megvettük, Baranya várat is, Sás Várat is, s im tegnap visszajöttünkben Segesdet is megadák a Törökök. Énnékem egésségem még eddig jól szolgált Istennek hálá. Még ma Bán urammal Muraköz felé indulok, ottan nem késem, mentől hamarább azon lészek, hogy haza mehessek. Aggya Isten lássalak jó egésségben. Datum Segesd 11. Febr. 1664. » 1 30 Zrínyinek ezt a téli hadjáratát, — kivéve nehány, különben elég befolyásos ellenségét — egész Európa méltó elismeréssel és dicsérettel halmozta el. A pápa és Lipót magasztaló leveleket írtak neki,1 XIV. Lajos 10 ezer tallért küldött hozzá a költségek némi fedezésére és franczia pair-ré nevezte ki, a spanyol király az aranygyapjas renddel ajándékozta meg, költségeket küldöttek más fejedelmek is, söt birodalmi herczeggé is akarta őt tenni a császár, mit azonban ő szerényen elutasított magától. Kanizsa Az ő lelke nem kincs és dicsőség után szomjazott, hanem telve volt a vágytól hazáját az ádáz ellenségtől felszabadíthatni. Kanizsa is egy oly positió vala, melynek birtokában a török nagy területek felett uralkodhatott. Az eszéki híd elpusztításának egyik főindoka épen abban rejlett, hogy Kanizsát könnyebb szerrel lehessen megvenni, és Zrínyi most, különösen hogy meghallotta, miszerint e török kézen levő fontos hely nem nagyon bővelkedik eleségben, ennek elfoglalását tűzte ki czélul. Biztatta a remény, hogy a nagyvezér, le levén rombolva az eszéki híd, nem egyhamar hozhat segélyt a városnak, s ezért engedelmet is kért a királytól, hogy ostrom alá vehesse, de még segélyt is kért e fontos hely biztos elfoglalhatására. Hosszas késlekedések után, melyekben nagyon valószinűleg része volt az olasz Montecucolinak, Zrínyi erős ellenlábasának, ki gyűlölte e magyar höst, mert az, az övéitől mindenben eltérő nézeteket vallott, és cunctátorkodását éles gúnynyal ostorozta, végre márczius 18-án megadatott az engedély Kanizsa vívására. Nem tudom, minő okok folytán, de tény, hogy Zrínyi kérelme után csak 24-ed napra értesült a király engedelméről, és talán nem csalódom, ha ezt az időveszteséget tekintem az ostrom kudarcza egyik főokának. Egyik okának mondom, mert mint látni fogjuk, közre játszottak egyebek is. Zrínyi ápril 8-ára tűzte ki az ostrom megkezdését. Rögtön értesítette hiveit, Batthyány Kristófot, Eszterházy Pált és másokat, kérve őket, hogy csapataikkal csatlakozzanak hozzá. Az idegen segédhadak azonban annyira késlekedtek, — főkép Hohenlohe, — hogy a már, annak idején megjelent magyarok felháborodva tértek vissza. Végre, midőn a mieink már azt hivék, hogy az ostrommal elkéstek, megérkezett Strozzi gróf altábornagy; vele volt Holtz tüzérezredes, két mérnök és egyéb műszaki tisztek. A várat recognoscálván, úgy találták, hogy annak elfoglalása nem lesz túlságosan nehéz, hacsak a törökök segítséget nem kapnak. Megérkezett most már Hohenlohe is, és az ostrom megkezdésének napjául ápril 28-ika tűzetett ki; Hohenlohe, kiben még forrt a gyűlölet, a 1 A pápa levelét közli Fraknói a Történelmi Tár 1891-iki folyamában az 582-ik lapon. 31 miért Pécsnél nem az ő véleménye győzött, hidegen viselkedett és azt tanácsolta, — valószinűleg, — hogy kudarcz legyen a dolog vége hogy az ostrommal várni kell, míg a gabona megnő: A tervrajz balsarkában a következő jelmagyarázatot látjuk: 1. Arx Canisa. 2. Ciuitas. 3. Canisa Fluuius. 4. Morast. 5. Bateria C: Zrini. 6. Bateria C: Stroczi. 7. Bateria C: Eszterhasi. 8. Bateria prima C: Eszt(terhasi). 9. Bateria Spik. 10. Bateria C Hohenloi. 11. Bateria Suecorum. 12. Bateria C: Valdec. 13. Templum desertum. 1664. Zrínyi azonban, a határozat értelmében ápril 28-án megindítja táborát, s még az nap Kanizsa alá érkezik, s mindenfelől megérkeznek a magyarok is, telve harczi vágygyal és lelkesedéssel. Eszterházy Pál május 1-én érkezett meg, 3 nagy ágyút, elegendő golyóval és lőporral hozván magával Fraknó várából, és 1200 vitézt. Az ostromot már előtte való napon kezdették, s ekkor mindjárt el is foglalták a várost, honnan a törökök a belső várba menekültek. Ezután Zrínyi rendszeresen felállította a csapatokat, úgy, hogy Kanizsa minden oldalról be volt kerítve. A falak törelését május 1-én kezdték meg, ebben tekintélyes rész jutott Eszterházy Pálnak. Május 6-án, a mely napig erősen folyt az ostrom, megérkeztek Gráczból a nagy ágyúk is, melyek csodás rombolást vittek végbe a vár falaiban. Az ellenség főkép Eszterházy positiója ellen védekezett; csak úgy röpködtek a hatalmas golyók a gróf emberei közé, annyira, hogy ezeket már a kétségbeesés kezdé kerülgetni, s ha maga Eszterházy nincs folyton körülöttök és nem 32 buzdítja őket, elhagyták volna helyeiket. Valódi oroszlánbátorsággal küzdött azonban Eszterházy, és így sikerült, támogatva a császáriak ütegeitől is, azt a bástyát, melyből főkép az ő állását vették czélba, hatodnapra romba döntenie. Nagy nyereség volt ezen magas védmű ledőlése, mert ebből három-négy ágyú folyton okádta a golyókat, és sok bajt szerzett a mieinknek, kik különben más oldalakon is rombolták a falakat, s miután hat napig folytatták ezt a munkát, a falak annyira meg valának rongálva, s rajtok annyi rés, hogy most már könnyen meg lehetett őket mászni. Ezen kívül futóárkokat és egyéb támadó műveket is készítettek az ostromlók, úgy hogy a várat nem volt nehéz megközelíteni.1 Már-már elkészültek mindezekkel, midőn hírül hozatott, hogy a nagyvezér közeledik. A törökök ugyanis három hónapig tartó szakadatlan munkával újra felépítették az eszéki hidat, és már május 14én átkelt rajta seregével a nagyvezér. Jöttének híre tehát igaz volt, és újra lelket öntött az ostromlottakba, a mieink pedig elhatározták, hogy inkább meghalnak az árkok és sánczok között, semhogy a megkezdett munkát abbahagyják, és gyorsfutárt küldöttek Ő felségéhez, segélyt kérve. A kiküldött kémek hírül hozták, hogy a nagyvezér 20,000 emberrel Pécs mellett várja a még jövendő segélyhadakat. Közben a várbeliek elfogják Hohenlohe franczia hadsegédét, a mieink viszont két törököt, kik a várból a nagyvezérhez kiküldetve vissza akartak oda térni, levelekkel, melyekből megtudták úgy ennek, mint az ostromlottaknak helyzetét. A törökök kirohanást kísérelnek meg, de visszaűzetnek, Eszterházy levele feleségéhez: «En tegnap előtt ide érkezém Kanisa alá szerencséssen; tegnap mingyárt megcsináltam az én batériámat, avagy sánczomat, s már lövettem is az várat, kiben alkalmas kár is esett. Istennek hálá elsőbenn is jó szerencsém volt, mert az perspectivábul láttam egy öreg ágyút a bástyán, kit szépen lelövettem, mind öszve romlott. Valóban lönek ide; kicsin híja vala, hogy magamonn is nem esett lövés az Török Ágyúkbul; egy muskatérosomat ellőtték az sánczbul, félóra alatt megholt. Ez éjjel kiütöttek az Törökök, volt harcz is vélek, de kárral tértek bé az várban; egy hitván derékfájás mégis rajtam vagyon. Az én batériám nincsen tovább az vártól négyszáz lépésnél, hiszem Istent harmadnap alatt közelebb vihetem. Igen bíznak az vár megvételéhez, két bástya alkalmasint leromlott annyira, hogy fölfuthatni rajta; az árkot valóban töltik éjjelnappal, már csak száz lépésnyire vannak az bástyától. Isten tartson meg jó egésségben. Datum Kanisa Tábor 6. Maii 1661.» Két nappal utóbb pedig így ir: «Én itt egésségben volnék egyébaránt, de az derékfájástól még sem menekedtem meg. Valóban érte vagyunk, hogy megvegyük az várat. Egyik bástyáját két felől lőjük, Stroczi Uram egy felől, más felől én. Immár kétszáz lépésnyire vagyunk az bástyától. Az árkot már annyira töltötték, hogy harmincz lépésnél nem több a kit meg köll tölteni. Magad egésségéről s az gyermekekéről kérlek tudósíts. Isten tarcson meg jó egésségben. Költ Kanisai Táborbol 8 Maii 1664.» 1 33 miközben Eszterházy leszúr egy török zászlótartót. E nap volt az ostromlókra a legveszedelmesebb, Strozzi gróf erősen megsebesült, Spar ezredesnek egy golyó elvitte egyik karját, Carecto alezredes is halálosan megsérült: Zrínyi és Eszterházy is nagy veszélyben forogtak, a golyók ugyanis záporeső módjára hullottak körülöttük, egymás után estek el vitézeik, és a muskatérosok a védett helyekről, őket vélve ellenségeknek, folytonosan tüzeltek reájok.1 Ez események leirásában szépen nyilatkozik meg Eszterházy vallásos lelkülete. «A mindenhatónak kegyelme irántunk e napon csodás módon tünt ki, mondja ő, mert midőn a harcz után alkalmam volt mérlegelni a veszélyt, eszembe jutottak a Szentírás szavai:,cadent a latere tuo mille, a dextris decem millia, ad te autem non appropinquabit. Az ellenséges golyók ugyanis mellettünk négyesével szaggatták szét az embereket, s egy ellenséges golyó egy czölöpöt szétzúzván, annak egy darabja leütötte fejemről a süveget. Saját szemeimmel láttam ekkor, Uram, hogy a te könyörületességed minden műveid felett, nem az igazságosság, hanem véghetetlen irgalmasságod szerint cselekedtél velem. Zrínyi is nagy veszedelemben forgott, midőn előtte egy lépésnyire lecsapott egy golyó, mely felvetvén a földet őt mellbe üté, mi pedig azt hittük, hogy a golyó érte őt. E csatározás elmúlván, visszatértünk a táborba.» A nagyvezér közeledésének híre főkép a magyarokat csak még inkább hevíté, hogy az ostromot gyorsan és vitézül befejezzék; a babocsai, berzenczei és segesdi őrségeknek megparancsoltatott, hogy e helyek úgy sem levén alkalmasak az ellentállásra, a nagyvezér közeledtére gyujtsák fel, és jöjjenek a kanizsai táborba. Az ostrom fokozottabb erővel folyt. bár nagy baj vala, hogy a mieinknek kevés mozsaruk volt, és így egyszerre nagyobb mennyiségű gránátot nem lehetett a várba vetni; baj volt az is, hogy a gránátok nedves lőporral valának megtöltve, s így kevés bajt okoztak, pedig, ha a puskapor száraz, a tüzes golyók száma nagy, úgy oly tüzet támaszthatnak a várban, melynek épületei többnyire fából valának, hogy azt el nem olthatja senki. És e bajok nem valának véletlenek, hanem némelyek irigykedésének következményei, kik folyton akadékoskodtak Zrínyivel; mindamellett oly sikerrel haladt az Ugyanonnan május 17-én írja: «Vettem kedvessen leveledet, Örülöm egésségedet; én is Istennek hálá türhetőképpen volnék, de az derékfájás még sem szünt meg rólam. Mi itten éjjel-nappal löjük Canisát. Már az árkot is alkalmasint bétöltötték. Egynehány nap alatt megválik az dolog. Én is az én bástyámat kétszáz lé pésnyire vittem éppen az árokpartra, onnét lövetem az bástyát. Ez éjjel bélopták magokat ednehány hajdu, s két török zászlót nyertenek s feles törököt is vágtak le; ő bennek is veszett tizig való. Egyéb új hireim nincsenek. » Május 24-én írja: «Énnékem egésségem türhetőképpen szolgál Istennek hálá, már mostan az Vár Kapuját lőjük, gondolom harmadnap alatt eldől. Igen nagy inségben vannak az Törökök, már az lovakra szorultak, azokat eszik. Talán Isten rövid nap jól aggya az dolgot. » 1 34 ostrom, hogy az ostromlók már-már biztosak valának a győzelemről, mit az is elősegített, hogy a várbeliek kezdettek szükséget szenvedni. Fájdalom, csalódás váltá fel a reményt. A mint híre jött, hogy a nagyvezér Babocsához ért, a német katonák zúgolódni, Strozzi és Hohenlohe ingadozni kezdettek, más alvezérek pedig mindenféle ürügyek alatt az ostrom félbenhagyását javasolták; Zrínyi sorba czáfolgatta érveiket, de hiába, süket füleknek beszélt. Egykorú röplap után,melyen a kép alatt a vár története olvasható. A kép fölött ez a felirás van: Vollkommene Relation und Abrisz der starcken Vestung Canischa was sich von Tag zu Tag darvor zugetragen ordentlich beschrieben durch einen Ingenier auszdemfeld Läger. — Jelmagyarázat: 1. Die Vestung Canischa. 2. Brucken so die Türcken ….(az egyik hid 600, a másik 400 láb hosszú volt). 3. Keyserliche Völcker. 4. Reichs Völcker. 5. Strotzische Völcker. 6. Serinische Völcker. 7. Der Flusz Zala. 8. Morast um (die Vestung). Igaz, a helyzet kényes volt; egy aránylag csekély számú ostromló sereg, melylyel szemben állt a vivandó vår, s mögéje kerülhetett a nagyvezér tetemes serege, De nagyobb számú ellenséges sereggel is megbirkózott már a magyar, és Zrínyi bízott jó csillagzatában. Itt tehát csak a Zrínyiellenes párt féltékenysége volt az, mely irigyelte tőle a lehető, s ha bekövetkeznék, mindenesetre fényes győzedelmet. Maga gr. Strozzi, kit Eszterházy mindig nemeslelkű, és rettenthetetlen bátorságú férfiúnak 35 ismert, viselkedésével gyanut ébreszte, s Eszterházy ki is mondja, hogy ő nehezen cselekedett saját meggyőződése szerint, de hogy ki biztatta fel, azt nem akarja kutatni. Én határozottan Montecucoli féltékenységének, másrészt Hohenlohe még mindig le nem csillapult haragjának tudom be a lelkesültségnek ily hirtelen való lehülését. Kimondatott a visszavonulás. Zrínyi elszomorodott, midőn látta a bekövetkezendőket. Arra kérte tehát a csapatokat, hogy az ostromló szereket előre küldvén, rendben vonuljanak vissza. De ki levén mondva a hátrálás, hasztalan lett minden józanságra való intelem; Babocsa, majd Berzencze, végre Segesd egymás után lángoltak fel, a mint ezt Zrínyi megparancsolta volt az esetre, ha a nagyvezér közelednék; nos hát ezek a tüzek jelzék Köprili nyomdokát, és az idegen csapatok félelemtől eltelve hanyatthomlok kezdének menekülni; mind Uj-Zrínyivár felé; csak a magyarok maradtak meg mozdulatlanul helyeiken. Az elszomorodott és zokogó Zrínyit ezek állották körül, korholván a távozottak hűtlenségét. Másnap, pünkösd vasárnapján, Zrínyi is felkészült, Eszterházy pedig sokáig és sokat beszélgetvén vele, könnyek között bucsúzott el tőle. Mint később a foglyok elbeszélései bizonyítják, ha még vagy hat napig tart az ostrom, Kanizsa a mienk lett volna. Zrínyi a Muraközbe, a magyarok haza, Eszterházy pedig Vatt-ra, a Nádasdyféle táborba sietett.1 Souches sikerei Mialatt Zrínyi serege Kanizsát vívta, Souches tábornagy Magyarország felvidékein győztesen harczolt a törökök ellen. A törökök által tavaly elfoglalt Nyitrát, majd Lévát2 megvevé; elfoglalta Párkányt is, és a Dunán levő hidat szétrombolta. De mellőzve ezeket, lássuk a mi drámánk további fejlődését, mely nem sokára végéhez közeledik. Innen írta június 6-án feleségének: «Az német had nagy gyalázatossan el mene Canisa alól, kihez képest én is ide jövék Vatra Nádasdi Uram táborában. Már ez után mi lészen nem tudom. Egésségem jól szolgál Istennek hálá, örömösf hallanék jó hírt felőled. Az minemű leveleket írtál abban hármat vettem. Édesem írj jó egésségedről.» 1 Souches, Lévát elfoglalván őrséget vetett ide is; Husszein budai basának ez hírül adatván, Léva visszafoglalására ment, azonban, az elkeseredett küzdelemben maga is elesett, s így Léva a mienk maradt. 2 36 Új- Zrinyivár A nagyvezér, látva a keresztények megfutamodását, vígan vonul be Kanizsára, megerősíti az őrsereget, de maga nem sokáig időzik itt, hanem egész dühével Zrínyi, annyi győzelem kivívója, s neki annyi baj szerzője ellen fordul. Már harmadnap Új-Zrínyivár felé közeledik, de Zrínyi eléje megy és apró csatározásokkal sok kárt okoz seregében; éjjelre azonban visszavonul várába, felkérvén Hohenlohét és Strozzit, hogy a vár s a török sereg között helyezkedjenek el. De ezek nem teljesítették kérelmét. Másnap a nagyvezér, látva hogy a mieink átkeltek a Murán, és alacsony s nedves helyen ütöttek tábort, a vár szomszédságában levő hegyet pedig fedezet nélkül hagyták ostromra készűlt; a védtelen hegyet megrakta fegyveresekkel, és örvendett ez előnynek, mert e pontról a várat, mint hivé, könnyen elfoglalhatja. Azt is látta, hogy a mieink nehezen kaphatnak segélyt, mert ennek, hogy a várba juthasson, a folyón kellett volna átkelnie, az pedig szintén az ő hatalmában volt. A nagyvezér, látva a keresztények megfutamodását, vígan vonul be Kanizsára, megerősíti az őrsereget, de maga nem sokáig időzik itt, hanem egész dühével Zrínyi, annyi győzelem kivívója, s neki annyi baj szerzője ellen fordul. Már harmadnap Új-Zrínyivár felé közeledik, de Zrínyi eléje megy és apró csatározásokkal sok kárt okoz seregében; éjjelre azonban visszavonul várába, felkérvén Hohenlohét és Strozzit, hogy a vár s a török sereg között helyezkedjenek el. De ezek nem teljesítették kérelmét. Másnap a nagyvezér, látva hogy a mieink átkeltek a Murán, és alacsony s nedves helyen ütöttek tábort, a vár szomszédságában levő hegyet pedig fedezet nélkül hagyták ostromra készűlt; a védtelen hegyet megrakta fegyveresekkel, és örvendett ez előnynek, mert e pontról a várat, mint hivé, könnyen elfoglalhatja. Azt is látta, hogy a mieink nehezen kaphatnak segélyt, mert ennek, hogy a várba juthasson, a folyón kellett volna átkelnie, az pedig szintén az ő hatalmában volt. Új-Zrínyivár valamikor kastélyszerű épület volt, és a törökök midőn Szigetvárt, Babocsát, később pedig Kanizsát elfoglalták, ezt a helyet is teljesen lerombolták, úgy hogy sokáig lakatlan maradt, míg végre Zrínyi Miklós, hogy a kanizsai törököket zaklathassa, czélszerűnek vélvén e helyet, újra építette, sokkal erősebben, mint azelőtt volt; és ÚjZrínyivárnak nevezte el. A király az 1662-iki országgyűlésen helyeselte az építést, és királyi őrséget helyeztetett a várba. Új-Zrínyivártól északra Kanizsa, keletről Berzencze és Segesd feküdtek; a hegy felőli oldalán, ettől mély árok választotta el, északnak nagy munkával Zrínyi óriási tavat ásatott, délnek és nyugatnak a Mura övezi, s így úgyszólván szigeten feküdt. Minthogy dombon épült, kissé nehéz volt hozzáférni; 37 mivel azonban a talaj homokos s nem sziklás volt, a vár, bár sok fáradtsággal épült, tulajdonképeni erőditménynek még sem volt mondható, különösen, mert a hegyek oly közel voltak hozzá, hogy onnan ágyúkkal könnyen el volt érhető. Ezért is nevezte Montecucoli juhakolnak, bár vitéz hadsereg védelme alatt ez a juhakol valóban nehezen elfoglalható és talán végzetes lehetett volna az ellenségre, a mit bizonyít az is, hogy a nagyvezér már 1662-ben követelte annak lerontását. Zrínyi látván a nagyvezér készülődéseit, látva mint ásat embereivel futó árkokat, hogy a várat megközelíthessék, újra felkéri Hohenlohét és Strozzit, hogy a török erejét apró csatározásokkal iparkodjanak gyengíteni; bizonyítja nekik, minő előnyös volna az, ha a törököket hirtelen megtámadnák, azonban ismét süket fülekre talál. Látva a törökök, hogy a mieink nem merik támadni, 200 jancsárt átszállítanak a Murán, hogy ezek közelítő árkokat ássanak. Végre a keresztények, a szükségtől kényszerítve elhatározzák a támadást; első volt Strozzi, ki az ásó törököket nehány császári muskatérossal bátran megtámadja, és midőn ezek segítséget kapnak, ezek ellen fordítja fegyverét, sokat megöl, másokat megfutamít, de midőn folyton űzi a barbárokat, két jancsárgolyó éri, egyik tomporában, másik homlokán, s erre holtan rogyik össze. A jancsárok ki levén verve a szigetből, a törökök már nem kísérlették meg újra átkelni a folyón, Zrínyi pedig nap-nap után támadta őket magyar és horvát vitézeivel; sokat megölt, sokat foglyul ejtett közűlök. Végre megérkeztek a segélyhadak; velök Montecucoli Rajmund, ki Zrínyit és Hohenlohét megörvendezteté megjelenésével; Spork altábornagy 5000 lovassal, Spaar báró és Sulzbach herczeg császári tábornagyok nagyszámú gyalogsággal, tűzérséggel, s ezeket követte 5000 magyar vitézzel Nádasdy Ferencz tábornagy, Esterházy Pál és sokan mások a főurak közűl. Akkorára nőtt a mieink serege, hogy ha nem múlta is felül a törökökét, de utólérni látszék, különösen, midőn Zrínyi Péter Horvátországból és a horvát főurak is hoztak vagy 10 ezer embert; továbbá naponként várták a bádeni őrgrófot seregével, s a franczia király is vagy 6000 jeles vitézt küldött, a würtembergi herczeg pedig 3000 embert hozott. Ily körűlmények között biztosra lehetett venni a győzelmet. A keresztények hidat vertek a Murán, melyen át naponként lehetett pihent erőket küldeni a várba, melyek a védelemben elfáradtakat felváltsák. Ezt látva a török, nemcsak a várat, hanem a hídat is löveté, és sikerült is neki az azt képező hajókat szétverni. Végre Zrínyi elhatározó lépést kívánt tenni, és megtámadni a törököt; ezt a szándékát közölte Montecucolival is, segédhadakat kérve tőle, mert azt remélte, hogy ha elegendő erővel támadhat, az ellenséget nem csak kiűzheti az árkokból és aknákból, de elveheti, vagy legalább 38 beszegezheti ágyúikat. Míg a tanácskozás tartott, nagy veszteség érte a magyarokat. Egy csapat megtámadta a törököket, s ezek golyói leterítették Kis Farkast, ki első volt a támadók között. Ez az ember Zrínyi legkedvesebb vitéze volt; születésére nézve török, de áttért a keresztény hitre, és vitézségével, bátorságával sok kárt okozott a törököknek. Zrínyi megismerkedvén vele, magához vette, és benne engedelmes és hű emberére talált, s első lett Zrínyi seregében, neki jobb keze, s a törököknek réme; egész Magyarország csodálta vitézségét. E férfiú elestét Zrínyi és övéi őszintén megsiratták. A Zrínyi által szándékolt kirohanást Montecucoli jónak tartotta ugyan, de habozó, késlekedő és theoriákon nyargaló természete folytán még sem ajánlotta, mert mint mondá, a törökök sok sánczot ástak, s ezek mögül, mint mindmegannyi erődökből kitörve, a mieinket golyózáporral támadhatnák. És igy Zrínyi terve dugába dőlt. De midőn a mieink szerencsés sikerrel lödözték az ellenséget, s nehány aknáját felrobbantották és ezzel nagy károkat okoztak neki, a hadi tanács végre hajlott Zrínyi kérelmére, és tanácsára Pétert magyar, horvát és német csapatokkal kiküldték Berzencze felé, hogy innen hátulról támadja meg a törököt, ugyanekkor a várbeliek szemben velök fogván kirohanást tenni.1 S e csel sikerül vala, ha egy szökevény muskatéros a tervet el nem árulja, és az ellenség vigyázva, meg nem hiúsítja azt. Zrínyi Péter tehát visszatért, és a várbeliek rohama is elmaradt. Farkasfalváról június 15-én írja Eszterházy: «Én ide Farkas Falvára érkezém, holnap Regedéig igyekezünk, onnét Muraközben Zrin Vár felé, az Várat igen löveti az Török, de még türhető állapottal vagyon. Zríny Uram maga is ottbenn vagyon az Várban. Kis Farkas az minap elveszett, e mellett ötszáz Török is, az egyik sánczot elnyerték az Törököktől s az ágyukat is elrontották, tovább mi lészen megirnya el nem mulatom. » A regedei mezőn június 17-én kelt levelében: «Mi itten Fölső Lindva s Regede között vagyunk. Ma általmentünk volna az Regedei hidakon, de az Német Tábor takaroszik most azon által. Zrin Ujvár még jó karban vagyon, jól is viselik magokat az ben valók. Carintiából s Carnioliából és Stiriából az Polgárság is mind Zrínvára felé takaroszik. Hiszem Istent jól lészen az dolog. Az török Császártól az minemű Csauz jött az fővezérhez, aszt el fogták. Az levélben azt írja az fővezérnek, hogy még huszonötezer embert küldhet, többet nem ez idén. Az Postát Pordánra köll küldeni, és így mindenkor irhatok levelet, ha Nádasdi Uram leveleit arra viszik.» Utóbb ismét: «Mi itten lassan-lassan szaporoszunk, csak Isten adna jó Szivét Montecuculi Uramnak. Az török tábor az Murán tul vagyon, két batériából löveti az Várot, de lövéssel soha meg nem veszi, hanem minálni kezdette s immár valóban az külsö revelinhez közel is vagyon, ugyannyira hogy két nap alatt nagy dolog ha ez revelin oda nem lészen. Egyébaránt már az mieink is megásták, ha megvenné is, puskaporral fölvetnék s nem árthatna az Várnak. Nagy Isten ostora, hogy többen vagyunk most is az Töröknél még sem mernek az emberek reá menni. Tegnap voltam benn az Várban, mind eljártam, s im delineátióját elkültem. Datum Zrín vár alatt levő táborban 21 Junij 1664. » 1 39 Már az ostrom hetedik hete járta, s a törököknek még mindig nem volt reményök, hogy Uj-Zrínyivárt elfoglalhassák.1 Ekkor egy végzetes esemény feléleszté reménységöket. Ugyanis, nem tudni, hogyan, a vár legnagyobb bástyáján, a hol gránátok és egyéb lőszerek nagy mennyiségben valának felhalmozva, tűz ütött ki, és a levegőbe röpítette az egész telepet, s a mieinknek óriási károkat okozott emberben is, és Zrínyit egy igen derék vitézétől, Horváth Andrástól fosztotta meg, ki neki Kis Farkas után legkedvesebb volt. E naptól kezdve a vár sorsa meg volt pecsételve ; egyik szerencsétlenség a másikat érte. Zrínyi látva, hogy az ő kedves vára minő sorsnak néz eléje, a segédhadak tétlensége, akadékoskodása, hogy ne mondjam bátortalansága és rosszakarata miatt, biztos volt benne, hogy a vár nem sokára elvész; nem is beszélt róla már másképen, mint a törökökéről. Megerősíté őt ezen aggodalmában az is, hogy a keresztény hadak az ő javait dúlták, kifosztották a templomokat, megfertőztették a nőket és leöldösték a föld népét. Keservesen panaszkodott mindezekről kebelbarátjának, Eszterházynak. És végre, hogy ne lássa a szégyent, miképen fog Uj-Zrínyivár török kézre kerülni, oda hagyta azt, és csak néhány hívétől bucsúzván el, Csáktornyára ment. Eszterházy még az nap bement Uj-Zrínyivárba, és látta az ott történőket. Az ágyúk lehordattak a falakról, s egyéb lőszerekkel együtt kivitettek a várból, a falak alá, hogy felrobbantassanak, löport helyeztek el, s ebből, mint a tükörböl, látta az emberek szándékát, hogy t. i. Uj-Zrínyivárt pusztulásnak engedjék át. Jól érezték a magyarok és horvátok, hogy Zrínyit vissza kell hozni Csáktornyáról, mert az ő puszta jelenléte is felér egy sereggel; felkérték tehát Eszterházy Pált, menjen utána, s bírja rá a visszatérésre. Ekkor már a segédhadak vezérei is kezdték érezni a nagy hibát, melyet a magyar vitéz iránti féltékenységből és irígységből elkövettek, s Eszterházynak levelet adtak át, melyben maga Montecucoli kéri Zrínyit, hogy térjen vissza. A követ ágyban, a sok lelki fájdalomtól betegen találta a hőst; de két óráig tartó rábeszélés után, érveinek egész tárházát víve sorompóba, sikerült Zrinyit megkérlelnie, és küldetésének sikere feletti örömében visszasietett Uj-Zrínyivár felé. Majd utóbb: «Egyéb új hireket nem irhatok, hanem tegnap reggel ment ostromnak a török, a revelinban már benne is volt, az Németek szalattak is, de magyar hajdusággal megsegítettük, s az Törököt éppen kivágtuk az sánczbol; Sok török veszett el, az mieinkben harminczig. Ez estve mintegy tiz ezeren mentek csatára, Zríny Péter Uram lészen előttök; mit ad Isten ő sz. Fölsége: azon leszek hogy megirjam mihelyen visszatérnek. Egėsségem Istennek hálá jól szolgál, Zrín Vári tábor 28 Junij 1664.» 1 40 Oda érkezve a dolgokat a lehető legrosszabb állapotban találta. Rövid távolléte alatt teljesen reménytelenné vált a helyzet. Midőn ugyanis a törökök észrevették, hogy a várban már nincsenek ágyúk, óriási zajjal megtámadták azt és rövid küzdelem után leöldösték a bent találtakat; a kiknek sikerült megmenekülniök, azok alatt a Mura hídja beszakadt és a szenynyes hullámokban lelték halálukat; s így a törökök a várat a kereszténység örök gyalázatára elfoglalták.1 Eszterházynak mindezek láttára könny tolult szemébe, és bánta, hogy Zrínyit a visszatérésre rábírta. Négy nap mulva a törökök tanácsot tartván, elhatározták, hogy a várat teljesen lerombolják. A falak alá helyezett puskaport meggyújtották, s ezzel a falakat szétveték, és három napig tartó pusztítás után már nem lehetett megkülönböztetni a vár körvonalait sem, anynyira egyenlővé tették azt a földdel.2 Zrínyi Bécsbement a királyhoz, és írásban mondotta el neki a maga véleményét a vár elvesztének okairól, s hogy ebben nem volt kíméletes, kitünik Eszterházy azon szavaiból, hogy sokakat bántott ez írás tartalma. Ez Eszterházy levele feleségéhez: «Jó hírt nem írhatok, hanem tegnapelőtt estvéig ottben lévén az várban láttam miként vetették föl az Törökök mináját. Azonban kijövén onnét Bán uram haragját vettem eszemben Hohenloi Generálisra, ki miatt innét ez Táborbul el is ment Bán uram Csáktornyára, kihez képest az egész Magyar urak s Montecuculi uram is postán engem oda küldöztek, hogy vissza hozzam. Ez elmult éjjel mentem oda, s hálá Istennek reá is beszéllettem hogy vissza térjen. Azonban hogy már jöttem volna csak közel Zrín várához, az Török Generális ostromot bocsátott az várra, mintegy tizezer embert, kik az harmadik ostromra mintegy tiz óra tájban délelőtt megvették az várat, az németekben veszett nyolczszázig, kik meg sem harczolván az Törökkel mingyárt hátat attanak s az Mura hidján nyomták be az Murába egymást; jobbára mind az Vízben vesztenek. Már most az Murán innét levő sánczot löveti; csak Margraf fon Badent várjuk, mingyárt által megyünk az Murán, s meg ütközünk az Törökkel derekassan, ha az németség előbbi szokása szerént szaladóra nem vészi az dolgot, egyébaránt ha meg verhettyük, az vár is hamar mienk lészen Isten segítségéből. Egyáltallyában harczot akar Montecuculi uram próbálni. Zrínvári Tábor 30. Junii. 1664.» 1 Eszterházy levele feleségéhez, Zrinvár alól július 7-én: «Ma reggel 6 órakor az török Zrin várának az alsó kerítését meggyujtotta, annak utána az bástyákat két helyen minával megásván porral föl vetette, ki után körös-körül meggyujtván az Várat porrá égette. Ez délig tartott. Annakutána maga is költözni kezdett Canisa felé. Holnap a fővezér maga is elmegyen, bizonyos számú jancsárságot hagyván maga után, az ki holnap után megyen csak el. Este felé vonyatták ki az batériákbol az ágyukat bialokkal; de még két ágyujok maradott, azokkal lőnek néha. Mi is harmadnap alatt gondolom megindulunk Győr felé. Montecuculi uramnak semmi kedve nincsen az ütközethez, előbbeni móggya szerint defensive viseli magát. Bán uram elmarad tőlünk. Bottyáni uram minden hadaival haza ment; az Horvátországi hadak is haza oszlottak; Zríni Péter uram is elment. Az mi kevés hadunk is oszlik az füzetetlenség miatt; alig vagyunk többen háromezernél. Canisa alatt késik a török; meg akarja építeni. Az alatt tudom Bottyáni uram végházai füstöt vetnek s az Rába kilső fele is. Az erdélyi, moldvai had Érsek-Újvárnál vagyon.» 2 41 meg is látszott az udvar, és az udvariak iránta való viseletében, bár a nép tiszteletének nyilatkozataival bőségesen elhalmozta.1 Zrínyi Péter azután elvezette a horvátokat, a császáriak Alsó-Lindva felé, a magyarok pedig Eszterházyval együtt Alsó-Lindvára és Szerdahelyre vonultak.2 Uj-Zrínyivár bukása után Kis-Komárom, Keménd, Kaposvár, Egervár, Egerszeg és Peleske pusztulása következett. Ezek július folyamán történtek, s a hónap vége felé, július 26-án, a nagyvezér már Körmendnek tartott, nem is vélvén, hogy a dráma utolsó felvonása elé megy, a szentgotthárdi ütközethez.3 Ezekről bővebben lásd Fraknói már említett czikkét a Történelmi Tár 1894-iki folyamában. 1 Eszterházy levele feleségéhez: «Vettem leveledet édesem, örülök jó egésségeden, kiben Isten tartson meg. A mi új hirek itt vannak, im includáltam hogy Eszterház Farkas uram is láthassa. Isten éltessen édes lelkem. Hodásányi mezőn 16 julii 1664. » A mellékleten «Tegnap előtt voltam Zrin várának helyén s az török tábornak is. A minȧkat mind megnéztem s batériakat is; bizony dolog olyan munkát soha sem láttam. Tegnap indultunk meg az Vár alól, tegnapelőtt szállotta meg az Török KisKomáromot; ma vettük levelét Sárkány István vicekapitány uramnak, ki aszt irja: negyed napnál tovább nem tarthatja az várat; mi pedig azt meg nem segittyük, mivel nem is lehet, hanem Pápa felé megyünk s ott verünk tábort az egész armadával, úgy hogy onnét vigyázhassunk az Dunán innét való félre. Az francziák is holnap után ide érkeznek hozzánk.» Már másnap, datum «Alsó-lindvai mezőn» igy ír: «Vettem leveledet édesem, örülök jó egésségeden. Isten tartson tovább is meg benne. Ma mentem Lindvára az Várban ott ettem ebédet. Elég rosz vár. Már egyik oldala ki is dölt. Főképpen az Nádasdi uram része. Holnap megindulunk innét. Kiskomáromot megvette az török az elmult hetfőn. Hitre adták meg, s az után mind levágták őköt. P. S. Az minemű egy pár agaram vagyon ottan fekete Kéri Ferencz uramnak igérém; ha érette küld, adassad oda.» 2 Július 26-án már Eszterházy is Körmenden volt táborban, honnan igy ir feleségének: «Mi itt minden órában veszedelem ben vagyunk ugyan, de hiszem az én Istenemet: nem hagy el bennünket. Azomban kérlek imádkoztass, s az szegényeket tartassad az Várban az mint az előtt, ha gyakrabban lészen is annál jobb. Én azon leszek hogy hová hamarább föl menjek hozzád édesem. Azonban álgyon meg az Ur Isten.» 3 42 Szent Gotthárd Július 26-án érkezett a nagyvezér a Rába vizéhez, és azon át akart kelni, de Montecucoli szemben vele, a Rába másik partjára ért ugyanekkor, és meggátolta az átkelést. Oda értek Hohenlohe is, és a franczia segédcsapatok Coligny vezérlete alatt. Július 27-én a törökök újra megkísérlették az átkelést, de most is sikertelenül; ugyanez ismétlődött július 28-án, a keresztény hadak ugyanis az egyik, a törökök a másik parton farkas szemet nézve egymással, haladtak előre. E napon Csákánynál akartak átkelni a törökök, de csak visszaverettek. A nagyvezér égész Szentgotthárdig ment fel a folyó mentén, s követték a keresztény hadak ide is. Itt ömlik a Lapincs vize a Rábába, s itt a Rába oly keskeny, hogy könnyen át lehet rajta menni; azonban ekkor, úgy látszik esőzések következtében, annyira megduzzadt, hogy csak úszva lehetett rajta átjutni. Ezt a nagyvezér látván, már-már kétségbeesés fogta el. Azonban dühe és elkeseredése a felett, hogy a keresztény seregeket mindig szemben találta, oly nagy volt, hogy egy végzetes lépésre határozta el magát, arra t. i., hogy megkísérti az átkelést. Hogy az lehetővé váljék, a keresztények figyelmét másfelé akarta terelni. Augusztus 1-én nehány ezer lovast Stíria felé indít, lövegeit azonban mind a mieink tábora felé irányítja. A keresztények nem veszik észre a készülődést, és nagyobb részök élelem és takarmányszerzés okáért elszéled, s maguk a vezérek sem gondolták, hogy e napon lesz valami. Mindamellett Montecucoli, nehogy meglepettessék, Spork altábornagyot horvát legénységgel és dragonyosokkal a folyó irányában felfelé küldi, hogy a törökök átkelését gátolja meg. Alig hogy ez megindul, a törökök átkelnek a Rábán és oly erővel támadják Sporkot, hogy emberei megrémülve meg akarnak futamodni, azonban Sporknak sikerül őket fellelkesíteni, és bátran szembeszállnak a törökkel, megverik, és óriási zsákmánynyal térnek vissza a táborba. E közben Gyanafalvánál is átkelnek a törökök egy, hihetetlen gyorsasággal vert hidon; a ki nem fér a hídra, az átúszik, és átérvén dühösen támadják a mieinket és kegyetlenül leöldösik; a futamodókat űzőbe veszik, s ezek nyomában egyenest a keresztény táborra ütnek, s ezt, ily rögtöni támadással meglepvén, megfutamítják; tovább száguldozva megtámadják a Nassaui- és Kielmanseggezredeket, mindenütt pusztulást és halált terjesztvén, senkinek nem kegyelmezvén; a keresztény sereg már biztosra veszi legyőzetését; a csatatér nem bírja már felszivni a keresztények vérét, de végre a mieink kétségbeesése is dühhé változik, megjelenik Spaar tábornagy és golyózáport küld az ellenségre, újra kezdi a harczot, de már-már hátrálni kénytelen, midőn a franczia segédhad teljes erővel közbeveti magát; a küzdelem mindkét részről heves és elkeseredett, egyik fél sem akar engedni, ekkor Montecucoli Lotharingiai Károlyt küldi a harczba, mire a törökök nem 43 bírván tovább ellentállani, futásnak erednek. De már a futás sem használ, a mieink segédhadai üldözőbe veszik őket, utolérik a Rábánál, és most a folyóba szorítván őket, ott többen fulladnak meg, mint a hányan fegyver által estek el; s nemcsak a futókat, hanem a velök és nekik segítségökre siető csapatokat is, melyekkel a folyó közepén szemben találkoznak, ugyan e sors éri. A törökök testei színig megtöltik a Rába vizét, s ezeken, mint hullákból összerótt hidon mennek át a mieink a túlpartra, s vagy húsz ágyút elfoglalnak, és ha a győzelmet tovább fejlesztve űzőbe veszik a törököt, lehet hogy evvel a győzelemmel megszabadítják az országot az ozmán igától. De ez a rég óhajtott nap még nem érkezett meg. Eszterházy Pál, kit Montecucoli Nádasdyval és Batthyányval Körmendre küldött, hogy azt őrizzék, csak másnap, augusztus 2-án érkezett a csata színhelyére.1 «A hullák megszámlálhatatlan sokasága hevert ott, mondja leirásában, a keresztények a barbárokkal és a lovaik hulláival vegyest; emitt fejetlen törzsek, amott tagok nélküli fejek, s a hullák ittott halomra hordva. Bámultam az emberek kegyetlenségét, kik pedig Augusztus 1-én Eszterházy még mindig Körmenden volt, de már készült ő is Szent-Gotthárdra, a mint azt írja is feleségének e napon kelt levelében: «Örömest érteném mint légy édes Atyámfia kérlek tudosíts felőle. Mi ma megindulunk Sz. Godhárd felé, azt kezdette víni az Török, egyáltallyában meg akar ütközni velünk ha által jöhet az Rábán. Istenért édesem imádkoztass mindenütt az hol lehet. Azomban én maradok néked édes szivem. » 1 44 Isten képére és hasonlatosságára vannak teremtve, nem pedig öldöklésre és egyéb hasonló vétkek elkövetésére.» Ez emlékezetes ütközetben török részről tízezernél több, a keresztények részéről vagy 3 ezer ember esett el; a mieink óriási zsákmányt ejtettek, és foglyaikat mind leöldösték. A török főemberek közül Ismail és Káplán basa, a nagyvezér után a főemberek estek el, s mások szintén előkelőek; a mieink közül Nassau ezredes, Trautmannsdorff gróf, Fugger gróf és mások, a franczia segédhadaknak is nagy volt a veszteségök, halottakban úgy, mint sebesültekben. A vasvári béke A szentgotthárdi győzelem egyike volt a legfényesebbeknek az utóbbi idők hadjáratában, következményei mégis a legsiralmasabbak, mert oly szégyenletes békekötés követte, a milyen még akkor sem lett volna jogosult, ha a mieink gyözettek volna le. A nagyvezér az ütközet után egész Vasvárig nyomult előre, útközben apróbb összekocczanások történtek az ő s a mieink csapatai között, melyek azonban hatástalanok maradtak. Vasvárnál tábort ütvén s belátván, hogy győzelemre egyhamar nincs kilátása. maga kivánta azt a békét, melyet ezelőtt két esztendővel Lipót ajánlott fel, de melyről ő akkor hallani sem akart. Meg is állapította annak feltételeit, s maga elé hívatta Lipótnak, az ő táborában tartózkodó követét Renningert, és halállal való fenyegetések között követelte, hogy a békefeltételeket ura nevében fogadja el és írja alá, mit ez augusztus 10-én meg is tett. Ezen feltételek szerint. melyeket Lipót szeptember 27-én erősített meg. Magyarország azon nagyobb része, mely ekkor a törökök hatalmában volt, ezután is ott marad. Ez volt a feltételek legsérelmesebbje, s a mieink nem is tudtak arról semmit, csak két hónap múlva értesültek róla. Ez okmánynyal a zsebében, mely nekünk azt is megtiltá, hogy az ellenséget tovább üldözzük, a nagyvezér felszedte sátorfáját, a magyarok pedig Rum felé mentek, Montecucoli és a keresztény hadak Szombathely körül telepedtek meg, e vidék borzasztó csapásául, mert nemcsak a föld népének és az uraknak házait is kirablák, hanem még a templomokat is, és számos falut felgyújtottak. Eszterház igazolása Nem követem végig Eszterházyt az 1664-iki események leirásában, hiszen talán már is túl mentem feladatom terjedelmén. De nem tagadhatom meg magamtól, hogy igazságot ne szolgáltassak a jeles férfiúnak, kinek emléke iránt, tisztelettel és kegyelettel viseltetem, azon vádak ellenében, melyeket rosszakarói fogtak reá. Nem akarván ugyanis 45 elismerni az ő szolgálatainak önzetlenségét, voltak, kik ezeket azzal akarták kissebbíteni, hogy ráfogták, miszerint nem a saját költségén vett részt a hadjáratokban. Ő maga, az ártatlanul vádolt férfiú tiszta lelkiismeretének felháborodásával utasítja vissza e vádat, és teszi azt oly hangon, hogy ha egyéb bizonyítékaink nem is volnának, már ez a hang is az igazság hangja lehet csupán. Elmondván, mennyi kárt szenvedett birtokaiban nemcsak a török, hanem a segédhadak pusztításai által is, az egész magyar nemzetet hívja fel bizonyságul arra, hogy a hadakozások egész ideje alatt még csak «ótalmat» sem vett volt Ő felségétől, vagy bárki mástól, hanem mindig saját költségén vett részt a hadakozásokban; Komárom mellett Zrínyi társaságában 850 emberével, az eszéki hídnál 400 emberével, Kanizsánál 1200 emberével, végül Szentgotthárdnál 400 lovasával és 50 gyalog emberével. Kanizsa alá saját ágyúival ment, 1000-nél több golyót és nagy mennyiségű löport vivén magával, s hogy itt mit művelt, hivatkozik a jelenvoltakra. Igaz, hogy mikor saját lőszerei kifogytak, Holtz alezredes kérésére a császáréval folytatta a falak töretését, de ezzel, nem levén módjában hamarosan löport szereznie, nem saját hasznát kereste, hanem a hazáét., Különben, mondja, a hazáért szívesen elviseli a gonosz nyelvek rágalmait.* * Igen érdekes e tekintetben egy, Lipóthoz, 1664 szeptember 10-éről keltezett levele, melyben okát adja, miért nem felelhet meg teljesen a király azon kivánságának, hogy a frankóniai és westfáliai csapatoknak Fraknóban és Kismartonban szállást és ellátást adjon. A levél így szól: «Sacratissima Cæs. Regiaque Maiestas, Domine Domine Clementissime! Benignum Maiestatis Vestræ Sacratissimæ mandatum, in quo mihi clementer præcipitur, quatenus duabus Legionibus, utpote: Franconicæ et Vestphalicæ in bonis meis Frakno et Kismarton quædam loca idonea, ubi ad aliquod dumtaxat tempus, curandis infirmis et recolligendis viribus, justo precio necessaria habere possent, assignarem, summa cum humilitate intellexi, eidemque per omnia, pro avita familiæ Eszterhazyanæ, erga augustissimam domum Austriacam fidelitate et promptitudine me accomodare cuperem; sed ferendo tanto oneri debilis et impar esse deprehendor, in quo negotio, sapientissimo Maiestatis Vestræ judicio me submitto. Nam præter attactarum duarum Legionum militiam, alii quam plurimi ex aliis diversis Regiminibus disquisiti infirmi istic adducti ad numerum plus minus sexmillium sese extendentes sub hoc prætextu, una cum Equis et jumentis mihi imponere volunt, ex quibus etiam si in singulos meos subditos binos vel ternos dispartiri vellem, adhuc sufficere non possem. Deinde tota Maiestatis Vestræ Armada tam in descensu quam recedendo, a principio usque ad finem per bona mea transivit, quibus utroque itinere esculentis, poculentis et necessaria sufficientius quam 46 uspiam alibi provideri debuit, ex quibus quidem subministratis curribus, alii sex alii quatuor jumentis vecti, plusquam quinquaginta currus apud dictam Armadam detenti sunt, et perierunt cum maximo subditorum meorum detrimento. Nunc autem in reditu rursus eadem Armada per integras duas septimanas in eisdem bonis meis mansa est, quo tempore omnia miseræ plebis ulteriora vivendi media (præsertim foenum, pabulum, quod alioquin etiam tempore pacis exiguum ibidem haberi solet) absumpta sunt. Pagi nonulli direpti, nonulli conflagrati ac in tantam penuriam redacti, ut vix trigesima pars eorum vel micam panis habeant, ex eoque aut fame periere aut in exteris provinciis vitam conservare debeant. Unde Maiestas Vestra benigne colligere potest, quid militi pro parata sane pecunia vel gratis dare queat ubi miser colonus inedia experiat ? (!) Præterea, quomodo ego, qui hucusque propria mea pecunia et expensis aliquot centenos milites pro servitio Maiestatis Vestræ intertenui, cessantibus proventibus, deinceps habere, iisdemque debita quarteria præstare valebo? Non diffiteor Clementissime Imperator boni publici causa omnem moveri debere lapidem, quia autem commune bonum, communi indigeret onere, plura vero dominia meis bonis convicinia et extra viam martis constituta, prouti et liberæ Civitates et oppida muris cincta nullam aut vix aliquam huius oneris sensissent partem. Ob hoc Maiestati Vestræ sacratissimæ humillime supplico, dignetur præmissorum omnium benignam habere reflexionem, eumque clementer institui curare ordinem, ut siquidem jam ad benignum Maiestatis Vestræ sacratissimæ mandatum, præfatorum militum partem in mea bona, alioquin ferme totaliter devastata receperim, cætera militia ad alia loca hactenus intacta aut parum passa, foris hebdomadalibus magis celebrata, victualibus abundantiora, ac propter servandam bonam disciplinam evitandaque militum profugia, muris et sepimentis cincta, collocare, ac communi totius Commitatus tanto magis vicinorum duorum humero supportetur; alias neque præfatum meum Banderium, quod hucusque propriis meis expensis ad servitia Maistatis Vestræ sacratissimæ intertenui, quo collocem ad hyberna, nisi dilabatur non habeo. Quam Maiestatis Vestræ Sacratissimæ gratiam perpetua fidelitate promereri contendam. Benignam præstolatur resolutionem. Datum in Arce Kismarton die 10a mensis Septembris Anno 1664. Sacratissimæ Majestatis Vestræ Perpetuus fidelis subditus P. C. E.» 47 Zrínyi halála Megindult lélekkel és érzékeny szavakkal irja le Eszterházy Zrínyi Miklósnak halálát. «Óriási baj érte Magyarországot, örök siralomra méltó. Miután ugyanis számtalan erődjét elvesztette, és majd az egész ország el vala pusztítva és hamvaiban feküdt, im ezen szerencsétlenségekhez egy újabb járult. Az a legvitézebb hős, Zrínyi Miklós ugyanis, miután hosszú időt töltött vala az udvarnál, hogy az őt ért veszteségekért kárpótlást keressen, nem kapott ennek fejében egyebet 3000 forintnál, mint egy második Belizár, ellenségeinek a nevelség tárgya lett, végre szomorúan visszatért Csáktornyára, s egyébben nem találva vigasztalást, ezt a vadászatban keresé.» Elmondván ezután, miként ölte meg egy vadkan 1664 november 18-án a höst,1 felkiált Jeremiás prófétával: «abstulit omnes magnificos meos Dominus de medio mei, vocavit adversum me tempus ut contereret elatos meos». «Ez volt ama nagyhírű férfiunak, Zrínyi Miklósnak a vége, kihez hasonló harczost a török ellen, még ennek tanubizonysága szerint is, nem látott századunk, és bár látna a jövőben. Siratta Magyarország az ő elvesztett Marsz-át, gyászolták a vezérek az elvesztett atyát, megkönnyezték mindanynyian az ő szerencsétlenségét, de versenytársai és az ostobák örültek, s a törökök is örömükben Kanizsában és egyéb váraikban ágyúlövésekkel üdvözölték halálát.» [Zrínyi egyénisége ] Érthető volt mind a jók gyászolása, mind a gonoszak és ellenségek öröme Zrínyi halála felett. Az ö egyénisége olyan volt, hogy csak barátjai és ellenségei lehettek; közönyös nem lehetett iránta senki. Zrínyit az a nagy gondolat lelkesíté és hevíté, hogy hazáját a nemzet erejével szabadítsa fel a török járom alól. Ezt hirdette nemcsak «Siralmas panaszában», hanem a «Török áfiumban» is. Ő feltétlen híve volt ugyan a dynastiának, de nem volt barátja az idegen csapatok Zrínyi haláláról Eszterházy a következő leirást adja: Az idő ben Muraköz szigetén a vaddisznók nagy számban lévén, Zrínyi kiment rájok vadászni, és embereivel többeket megölt; egyet, mely kiválóan nagy volt, a körülötte állók golyóval megsebesitettek, s ezt, menekülésében hevesen üzőbe vevén, a sürűségben fekve találta rögtön leszállott lováról, és egyedül, bátran megtámadta, nem sejtvén, hogy a halálba megy, mely öt eddig kerülte. Midőn ugyanis a fenevadat leszúrni akarta, fájdalom, a megsebesülés folytán keletkezett kintól már úgyis feldühödött vad őt jobb lábán annyira megsebesité, hogy nem birt megállani; a lerogyottat azután végzetes fogaival annyira összemarczangolja, hogy félholtan maradt ott; de a nagylelkű férfiú nem engedvén még e bajnak sem, a földön fekve vadászkésével keresztüldöfte ellenét, mely onnan elfutván, s másnap megtaláltatván Csáktornyára vitetett; Zrinyi pedig, a magyarok reménye és a törökök rettegése, félholtan feküdt, midőn szolgái rátaláltak; Jézus és Mária nevének kimondása után örök dicsőségre méltó lelkét visszaadá teremtő Istenének. 1 48 felhasználásának, melyek kevés kivétellel több kárt, mint hasznot okoztak az országnak ; épen így nem jó szemmel nézte az idegen befolyások érvényesülését sem Magyarország belügyeiben, s ezért nem egyszer határozottan követelte azon törvények szigorú végrehajtását, melyek az idegeneket kizárják az ország kormányzásából. Ezt, valamint az idegen hadvezérekkel szemben tanusított önérzetes viselkedését ellenségei bűnül rótták fel neki, és odáig mentek gyanusításaikban, hogy őt a királyságra való törekvéssel vádolták. Fraknói Vilmos érdekesen írja le ezt «Zrínyi Miklós pilyájának vége» czimű dolgozatában,1 de bebizonyítja azt is, hogy mindez csak ellenségeinek ráfogása volt. Legelkeseredettebb elleneinek egyike volt az olasz Montecucoli, ki mint Horváth Jenő mondja, egyetlen győzelmet vívott ki, t. i. a szentgotthárdit,2 de ezt is a francziák segélyével. S a francziák ezen ütközet után nem Montecucolit, hanem Zrínyit dicsőítik, mert, nézetök szerint a török nem Montecucoli elől futott, hanem mert azt hitte, hogy Zrínyi van háta megett. Montecucoli, hogy következetes maradjon magához, nem helyeselte Zrínyinek téli hadjáratát; s azt állítá, hogy ennek folyamában több volt a zsákmány, mint a dicsőség. Ez az ő felfogása nem ejthet minket csodálatba, mert tudjuk, hogy az 1662-iki országgyűlés öt súlyos vádakkal illette 1661-iki erdélyi táborozásának sikertelensége miatt, s ő ezt a vádat avval az önhitt állítással akarta visszautasítani, hogy a magyarok tudatlanok és tapasztalatlanok levén a hadviselés művészetében, az ő nagyszerű terveit megitélni nem képesek. Erre az ő helyke nyilatkozatára felelt azután egy magyar vitéz «Siralmas panasz» czímű munkájával, melyet mindenki Zrínyi Miklósnak tulajdonított. Ebben az író Montecucoli erdélyi sétáját nevetségessé tette, és kimondotta, hogy bármily tudatlanok is legyenek a magyarok, mégis egyik sem tette volna azt, a mit Montecucoli, hogy t. i. az ellenség helyett a saját seregét tegye tönkre, és bizonyára egyik sem nézte volna tétlenül, miképen hajt ki az országból a török 100 ezer keresztényt fogoly gyanánt, Montecucoli is jól tudta, hogy e támadás Zrínyitől eredt, és ezt meg is boszulta úgy akkor, mikor Ersekujvár átadása után nem akart neki segíteni a keresztény foglyok kiszabadításában, úgy akkor, mikor Uj-Zrínyivárt jóformán tétlenül veszni engedte, kiparancsolván abból Zrínyi embereit, és Zrínyi tervét el nem fogadván, hogy t. i. az ellenséget hátból megtámadni engedje. Lipót is, ki bár Zrinyinek 1663-64-iki téli hadjárata alatt nyert gyözelmeit Regensburgban körmenettel ünnepeltette, a fővezérséggel még sem öt, hanem ellenét, Montecucolit diszítette fel. 1 Lásd: Történelmi Tár 1894-iki évfolyam. Lásd: Rónai Horváth Jenő. Gróf Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Budapest. 1891. 2 49 A XVIII. századot jellemző nemzeti apathia folytán az utódok is igazságtalanok voltak Zrínyi iránt, megfeledkezvén az ő írói érdemeiről. Az államférfiu és hadvezér, s a költő nagysága mellett megfeledkeztek a jeles strategiai íróról. Pedig Zrínyi maga talán több értéket tulajdonított ez utóbbi működésének, mint költői munkásságának, melynek jellemzésére ő maga, nagy szerényen, és maga iránt tulságosan szigorú kritikával írja: Nem from pennával, Fekete tintával, De szablyám élivel, Ellenség vérivel Az én örök hiremet. Hadtudományi írói érdemeit csak az utolsó félszázadban ismerték fel, és áldoztak emlékének ezen munkái kiadásával, melyek először a Nemzeti Könyvtárban, s nemrég Rónai Horváth Jenő tagtársunk ki adásában, helyes kritikával és méltänylással láttak napvilágot. Eszterházy Pál az író Mielőtt befejezném tárgyamat, legyen szabad még egy visszapillantást vetnem Eszterházy Pálra, az íróra. Eszterházynak történelmi munkája, eddigi tudomásunk szerint, csak az az egy van, melyet a fentebbiekben voltam szerencsés bemutathatni. De, az egész kismartoni levéltár bizonyítja, minő sokfelé elágazó írói munkásságot fejtett ki e jelesünk. Igen nagy az ő politikai iratainak száma, felterjesztései a királyhoz; levelezései a kor föbb embereihez, a pápákhoz, a királyhoz, államférfiakhoz és hadvezérekhez légió. Erdekesek «Missiles»-ei is, melyek leveleinek fogalmazványait tartalmazzák. Ily természetű irásai közöl is jelent meg egynehány; ilyen: Relátiója 1674-ben a királyhoz a végekről.1 Kéziratban nemcsak a kismartoni levéltárban találunk tőle írásokat, de a Magyar Nemzeti Muzeumban is «Opiniones et literæ de diveris publicis regni Hungariæ negotiis» czímmel. Egy latin levele a Teleki-könyvtárban őriztetik; ezt 1690 november 7-én irta I. Lipothoz «de enervato Hungariæ statu ob nimiam portionum solutionem czímmel; továbbá egy magyar levele 1702 június 16-áról a veszprémi püspökhöz, a pápai reformált egyház levéltárában. Latin irásai egyszerű, keresetlen stílusban, magyar nyelvű írásai pedig, zamatos, kedves stilusban és ritka jó magyarsággal vannak írva. 1 Lásd: Történelmi Tår 1891. 50 Önállóan megjelent munkái nagyobbrészt hittudományiak, illetőleg az ájtatossági irodalomhoz tartoznak. E téren ő legtevékenyebb íróink egyike, a hivatott, egyházi rendű írók után. Ezen munkáinak némelyike több kiadást is ért, sőt egyik-másik a legújabb időkig is fentartotta magát a használatban. Megjelenésök sorrendje szerint a következők: 1. Speculum inmaculatum, quo demonstratur ex probatissimis authoribus Beatissimam Virginem Mariam sine labe originali esse conceptam. Authore Paulo Sacr. Rom. Imp. principe Esteras de Galanta regni Hungarie palatino. 186 lap. Bécs 1670, 1698, és Kassa 1747. 2. Az egesz vilagon levő csudalatos Boldogsagos Szűz kepeinek rövideden föl tet eredeti, melyet sok tanuságokból öszve szerzett, és az aétatos hivek lölki üdvösségére kibocsátott Galanthai Esteras Pal Szentséges romai birodalombéli herczeg s magyar országi palatinus 1690. esztendőben. Nagyszombat. 217 lap, 117 képpel. 3. Az Boldogságos Szűz Maria Szombattya, azaz minden szombat napokra való aetatosságok, mellyet azon Szent Szűz Igaz és buzgó hiveinek üdvösségére szerzett Galantai Esteras Pal Szentséges romai birodalombéli herczeg s Magyar Orszagi palatinus. 164 lap. Nagyszombat 1691, 1701, Pest 1858, 1861, 1868, 1873, 1880, 1883, 1881 és 1889. Ugyanez németül Pest 1859, 1862 és 1872. Ugyanez horvátul Pest 1859, és oroszul Pest 1859. 4. Via lactea ad cœlum ducens, variis precationibus, meditationibus aliisque piis exercitiis ab ecclesia catholica jam dudum approbatis ornata, Pauli Esteras sacri romani imperii principis et regni Hungariæ palatini studio, publico devotorum usui exposita 384 és 148 lap. Bécs 1691, 1707, és Soprony 1762. 5. Mennyei Korona, azaz: Az egész világon lévő csodálatos etc. ujonnan kibocsátotta . 1696. Ívrét 791 lap. 6. Lytaniæ ad Beatam Virginem Mariam. Bécs 1697 és 1797. 7. Lachrymæ B. Virginis suæ immaculatæ conceptionis tesseræ, seu oratio honori B. Mariæ Virginis sine labe originali conceptæ dicate. 15 lap, 1698. 8. Templum Ssmæ Trinitatis architectrice omnipotentis dextera excitatum seu panegyricus honori Beata Marie Semper Virginis absque macula originali conceptæ etc. Bécs 1699. 17 lap. 9. Litaniæ omnium sanctorum per totum orbem celebrium ad choros et ordines redactæ, authore Paulo Esteras, S. R. I. principe et regni Hungariæ palatino anno domini MDCC. Bécs 62 l. 51 10. Hungaria in immaculatam conceptionem B. Mariæ Virginis Magnæ Dominæ suæ credens et jurans etc. Nagyszombat 1701. 14. lap. 11. Rosa sine spina ex gentilitiis Eszterhasianæ domus suis decerpta, seu Augusta Mater. Sub auspiciis P. Eszterhasi ab originali labe vindicata. Nagyszombat 1702. 16 lap. 12. Maria virgo de victoria seu Augusta Dei filii mater nunquam victa, semper triumphatrix etc. Bécs 1703. 12 lap. 13. Litaniæ de sanctis conversis per Celsissimum sacri romani imperii principem ac regni Hungariæ palatinum, Paulum Estoras in peccatorum spiritualem consolationem composita anno MDCCHI. Nagyszombat 1703. 50 lap. 14. Maria Angelorum regina ab originali primorum parentum labe hoc titulo vindicata, sub auspiciis Pauli Eszterhas etc. Nagyszombat 1711. 13 lap. Az ő költségén jelent meg a «Vellus Aureum devicto dracone divino Jazoni in præmium statutum ex gentilitiis Eszterhazianæ domus ceris acceptum, seu Augusta Dei mater ab originali labe vindicata (Munificis auspiciis P. E.)» Nagyszombat 1703, 15 lap. Valamint a Regina sanctorum omnium, Minden szentek királynėja Boldogsagos Szűz Maria tisztelete, azaz az esztendőnek minden napjaira kiosztott szentek élete. Mellyekben foglaltatnak ugyanazon Boldogsagos Szüznek csudálatos jótéteményi, és hét innepei à változó sátoros innepekkel edgyütt. Melyet irt deákul a Jezus Társaságából való P. Brunner Andras. Most pedig a magyar nemzetnek nagyobb lelki vigasztalására magyar nyelvre fordittatott és kibocsáttatot a meltosagos herczeg Eszterhazi Pál Magyar ország palatinussa költségivel. Nagyszombat 1698. 547 lap. Az ő műve a «Trophæum nobilissimæ ac antiquissimæ domus Esterhasianæ in tres divisum partes». Bécs 1700. 350 lap, 171 képpel. A képeket Petrus nevű festő készítette, az Elogiumokat Ritter Pál írta. Ebben olvassuk róla a következő sorokat: «Fessus majorum tuorum decoribus in te plane frangitur calamus . . . frustra laborat exprimere, quod contingere non potest». Sándor István Magyar Könyvesház»-ában még egy munkáját említi «Atlas Marianus» czímmel, mely II. József alatt a tiltott könyvek közé 52 számláltatott. Szinnyey, ki ezt az adatot a «Magyar Irók Élete és Munkái»-ban felhozza, azt mondja, hogy nem tudja honnan vette Sándor ez ismeretlen munkát vagy annak czímét. Az ő tiszteletére jelent meg a következő czímű munka : Inscripti heroum nomina flores in Trophæo illustrissimæ famila Esterhasianæ a regia Attila hunnorum nec non majorum ejus Scythiæ regum radice, continua rectaque; serie in hæc usque tempora feliciter germinantes, etc. 1674. Bécs. 56 lap. Továbbá a «Duodecim Stephani, heroës Ungariæ», Nagyszombat 1681. 60 lap, valamint az «Affectus universorum statuum et ordinum regni Hungariæ quos excellentissimo D. D. Comiti Paulo Esterhasi, votis concorditus regnicolarum neo-electo regni Hungariæ palatino demississimo affectu repræsentat academia Tyrnaviensis anno 1681. 34 lap; végre a «Carolus I. superatis æmulis Hungariæ rex electus ac honori celsissimi sacri rom. imp. principis Pauli Eszterhasi de Galantha in scenam datus. » Nagyszombat 1712, 24 lap, magyar és latin szöveggel. Ha végig tekintünk Eszterházy Pál sokoldalú működésén, valóban el kell csodálkoznunk e férfiúnak munkabírásán és tevékenységén. Ő ugyan szerénykedik, midön az 1698-ban megjelent «Speculum immaculatum» dedicátiójában így szól: «Theologum agam? qui a quadragintaquinque jam annis, nonnisi inter tubarum clangores ac timpanarum sonitus, tormentorumque bellicorum tonitrua, gladiosque educatus, ac versatus arma tractari hostium tincta sanguine; subtiles controversias tractem? qui tot annorum spatiis literarium ne in manus quidem acceperim calamum?» S mégis, valóságos theologus volt, annyi tudással, hogy nem egy pap megirígyelhette volna érte. Vallásos érzületéről a Minden szentek litániája, a Regina omnium Sanctorum, s a Boldogságos szűz Mária szombatja czímű munkái különösen is tanuságot tesznek, de ugyancsak teszi egész élete, magaviselete. Az ö rendelkezése folytán a család birtokát képező valamennyi vár és kastély kapuja felett minden szombaton lámpát gyujtanak, annak documentálására, hogy ő mily rendkívüli tisztelettel és hódolattal viseltetett a Boldogságos Szűz iránt. A Patrona Hungariæ 53 cultusának nálánál buzgóbb kifejlesztőjére az ujabb időben nem igen találunk. Hazafias magyaros érzületét is, nemcsak élete, de írásai, különösen az imént említett művei és a Speculum immaculatum tanusítják, melyekben nem egyszer buzdítja olvasóit, hogy a hazának hű fiai legyenek. Jelszava: «Pro Deo, rege et patria», melyet, mily híven megtartott, egész élete bizonyítja. Eszterházy Pál barátja volt a tudományoknak és művészeteknek, megalapítója nemcsak családja hatalmának és gazdagságának, de a világhírűvé vált Kismartonnak, s itt csak jelzem, hogy a nemzet által megvásárolt nagyszerű Eszterházy-, most Országos-Képtárnak is ő volt megalapítója, mit bizonyít egy, 1669-böl származó hivatalos becsüokmány is; alapított továbbá számtalan templomot, vallásos intézményt, kór- és szegényházat, jótevője volt a szegénységnek. Tágas uradalmaiban számtalan plébániát hozott létre, s ellátta azokat örök időkre a szükséges javadalommal, s azt hiszem nem csalódom, ha állítom, hogy nincs család az országban, mely e czímen oly összegeket költene, mint az övé. Mindezekért emlékét áldva emlegetik ma is. Ennek akartam áldozni én is ez igénytelen munkámmal, melylyel talán sikerült némileg hozzájárulnom ahhoz, hogy az ő alakja ama magas talapzatra helyeztessék, a mely őt méltán megilleti. Megilleti annál inkább, mert az épen most ismertetett munkájában, magyaros őszinteséggel kimondja, hogy az ország beteg, s előre látó lélekkel nevezi meg a gyógyszert, melytől az orvoslást várhat. Az általa leírt események fontos történelmi tanulságokul szolgálhatnak az utókornak. Valjon történetünk szelleme, a multnak tanításai, erkölcsei nem gyakorolnak már befolyást reánk, nem hatják-e már át népünket? elvesztettük-e már a fogégonyságot irántok? Bár ne így volna, mert akkor lehet reményünk, hogy a nemzet ismét egységes lesz, és a szétágazások el fognak enyészni. Tanulmányozzák tehát a halhatatlan ősök tetteit mindazok, kikre ifjúságunk nevelése bízva van, mert a milyenné ezt neveljük, olyan lesz a nemzet jövője.