2000 Volt egyszer egy Bunyaszekszárd

KACZIÁN JÁNOS - NAGY JANKA TEODÓRA VOLT IGVSZEA LGY BUNYASZLKSZÁRD A FOST ODATÁ BUNEA MICÁ Benkő Rozália Bíró Vági Margit Bors Erzsébet Bors János Csató Ilonka Dobozi Erzsébet Dobozi Ferenc Dobozi Ilona Dobozi Katalin Dobozi Károly Dobozi László Dobozi Sándor Dutkony Rozália Dutkony Sándor Erdei Mária Farkas István Farkas Júliána Galambos Éva Galacsik Szigeti Ibolya Gergely András Gergely Ferenc Elemér Gergely Irénke Gergely János Gergely Katalin Gergely Szabó Mária Gergely Sándor Gergely Szabó Katalin Gombás Erzsébet és Maxner Mária Győri Anna és Győri János Győri Mihály Ihász Farkas Teréz Ihász János id. Ihász János Ihász József Ihász Rózsika Kelemen Mária Molnár Mária Jolán Radu Szigeti Margit Sinál Ágnes Sinál Gyöngyi Sinál Ibolya Sinál József Sinál Zsuzsanna Szabó András Szabó Anna A névhasználatban általában a helyi gyakorlatot vettük figyelembe, amely a férj vezetékneve után a leánykori nevet használja. Például: Bíró(né) Vági Margit. KACZIÁN JÁNOS - NAGY JANKA TEODÓRA VOLT EGYSZER EGY BUNYASZEKSZÁRD A FOST ODATÁ BUNEA MICÁ SZEKSZÁRD 2000 Készült Szekszárd Megyei Jogú Város és a szekszárdi Séd Nyomda Kft. támogatásával. Realizat cu ajutorul Municipiului Szekszárd, Séd Nyomda Kft., Szekszárd Szerkesztette/Redactor: Kaczián János Lektorálta/Lectori: Dumitru Tomoni ­ Facsád (helytörténet/monografia) Dr. Higyed István ­ Lúgos (egyháztörténet/biserica) Dr. Lukács László ­ Székesfehérvár (néprajz/etnografia) Román nyelvre fordította/Traducerea in limba romána: Dr. Márton Ferenc Lektorálta/Lectori: Dr. Barabás András A fényképeket a bunyaszekszárdi elszármazottak gyűjtötték, a szerzők és dr. Szabó Géza készítették. Fotografíile au fost culese de persoane originare din Bunea Micá, ori executate de autorii §i dr. Szabó Géza Címlap/Coperta Vági András és Dutkony Erzsébet gyermekeikkel, Andorral és Aladárral (1930­as évek) Vági András §i Dutkony Erzsébet cu copii lor, Andor §i Aladár (anii 1930) Technikai szerkesztés/Redactarea computerizatá Kertai Edit © Kaczián János és Nagy Janka Teodóra, 2000. ISBN 963­85857­0­6 TARTALOM Kaczián János: Volt egyszer egy Bunyaszekszárd Karaván indul új otthont keresni A letelepedés A megkapaszkodás A család Az iskola Templom és temető Fogadalom 1995­ben Nagy Janka Teodóra: A kisbunyai élet Adalékok Bunyaszekszárd néprajzához Itt is volt egy falu egykor Bunyaszekszárd tárgyi kultúrája Bunyaszekszárdi szokások Üdvözlet a bunyaiaknak Bunyaszekszárdi képek 7 9 12 14 17 21 22 26 35 46 57 64 70 CONTINUT Kaczián János: A fost odáta Bunea Micá O caravaná porne§te in cáutarea unei noi vetre Stabilirea ínrádácinarea Familia §coala Biserica §i cimitirul Legámántul din anul 1995 Nagy Janka Teodóra: Viata la Bunea Micá Contributii laa etnografia localitátii Bunea Micá §i aici a fost cándva un sat Cultura materialá a sutuli Bunea Micá Obiceiurile din Bunea Micá Salut celor din Bunea Micá Nota fotografiilor 89 91 94 96 99 103 104 108 111 113 117 119 120 VOLT EGYSZER EGY BUNYASZEKSZÁRD A levéltáros gyakran botlik olyan feladatba, amely régi írásokon túli kutatást kí­ ván; helyszínek bejárását, kérdezősködést. Mégis le kell mondania róla, mert nem engedik a körülmények, be kell érnie a fellelt betűkkel. Megmarad azonban számos kérdés és a remény, hogy a megkezdett munkát majd folytatja valaki. Bunyaszekszárd múltját kutatva nem lehetett itt megállni. Hiszen a település neve, a furcsa történetről szóló század eleji újsághír és a kérdés, hogy mi tör­ ténhetett azóta, Tolna megye históriájának elválaszthatatlan része. Valahogy így kezdődött a múltba nézés, és még nincs vége. Csak állomások vannak, mint ez a kis könyv; ­ visszatekintés arra, amit már tudunk, ismerünk. Nem elvont tudományos dolgozatnak, hanem emléknek, ajándéknak szánva. Amikor 1990­ben egy Bunyaszekszárd nevét említő jegyzőkönyv került elő a le­ véltár árvaszéki iratai közül, hamar kiderült, hogy azon, és a Tolnavármegye és a Közérdek c. újság egyik 1913. évi számában olvasható cikken kívüli más levéltári forrás nem áll rendelkezésre. A települést nem említik megyetörténeti tanulmá­ nyok, szekszárdi monográfiák sem. A Faddon 1876. augusztus 27­én kelt árvaszé­ ki irat szerint „ Varga Anna most férjezett Simon Mihályné megjelenvén előadja, hogy első férje Őri Istvánnal Krassó megyei Bunyaszegzárd községben lakott, egész 1871­ig, amikor férje elhalálozván, csekély értékű közszerzeményü vagyonu­ kat elárusította és ide visszaköltözvén időközben helybeli lakos Simon Mihályhoz ment férjhez. " Kiskorú gyermekét magával hozta. Leszármazottai ma is a község­ ben élnek, a felmenők bunyaszekszárdi elágazásáról mitsem tudnak. És ki volt a Bunyaszekszárdon eltemetett férj? A Temesvári Levéltárban őrzött halotti anya­ könyv 187l­es bejegyzése adja meg a választ: a természetes halállal elhunyt Őri István 45 éves földműves, születési helye a Tolna megyei Kistengelic­puszta. De későbbi visszatérők is lehettek, erre utal az 1970­es években már idős sárszentlőrin­ ci Pesti Julianna ragadványneve, akit falujában csak bunyai asszonynak hívtak. Összekapcsolódott tehát múlt és jelen, Bunyaszekszárd és Tolna megye. A to­ vábbiak felderítésében sokan vállaltak szerepet, róluk külön is illendő lesz megemlékezni. Régi térképeken és századfordulós helynévtárakban többféle írásmódban is fellelhető a község neve. Előfordul Bunya­Szegszárd, Bunyaszegszárd, Bunyaszekszárd formában, vagy Kis­Bunya és Magyar­Bunyaként is. Romá­ nul a leggyakrabban Bunea Micá a neve, azaz Kisbunya. Múlt századi, de pár évvel ezelőtti írásokban ha felbukkant a név, gyakran közöltek róla téves adatokat. A hibák sora az Orthmayr­ Szentkláray szerkesztette Történelmi Adattár 1872­es kiadásában kezdődik. Bunyaszekszárdot 800 fölötti lakosságú román településként írja le, összetévesztve azt az új magyar telepesek mellett alig 1 km­re lévő, már az 1400­as évek óta létező Bunya nevű román lakosú községgel. Tévedésüknek az le­ 7 hetett az oka, hogy a Tolna megyéből érkezők ennek a falunak a határából vásárol­ tak maguknak a letelepedéshez szükséges mennyiségű területet. A hibás adatokat átvette Pesty Frigyes is, aki Krassó vármegye története című munkájának második kötetében, 1884­ben megismételte az adattár közlését. Mentségére szóljon, hogy monográfiája újabb fejezetében maga helyesbítette a Bunya­Szekszárdra vonatko­ zó adatokat, sőt új részleteket is közölt: „A vevő szekszárdi magyarokra 1871. év­ ben íratott át a birtok, a kik közül ezeket említjük: Székely György, Vági Ferenc, Acsádi Mihály, Pesti István, Gyére (helyesen: György) Péter, Hajnis Ferenc, Hollósy István, Galambos János, Vaszari István, Vonyó Mihály stb. " Pesty 1866. november 30­ra teszi az adásvételi szerződéskötés időpontját, amikor a bunyai ha­ tárból kihasított birtokot 46 szegszárdi tősgyökeres magyar családnak adták el..} Nehezebb megérteni egy 1989­ben kiadott helységnév­lexikon téves közlé­ sét, amely szerint Bunyaszekszárd már a Tolna megyei telepesek megérkezése előtt! a román lakosú Bunya község része volt.2 A még előforduló másik tévedés az, amikor Bunyaszekszárdot olyan telepü­ lésekhez sorolják, amelyek az 1892­1904 közötti években jöttek létre, az ál­ lamtól ingyen kapott földeken. így kerül Bunyaszekszárd egy csokorba Bodó, Igazfalva, Szapárifalva, Vásáros stb. községekkel a Néprajzi Látóhatár 1993/4. számában olvasható tanulmányban. Amint a Tolna megyei kirajzásról már tud­ juk, Bunyaszekszárd az államilag támogatott telepes falvakat harminc évvel megelőzve, az elvándorlók saját pénzén vásárolt birtokra épült. 3 A harmadik félreértést az új település neve sugallta. A Magyar hivatalos helységnévadás című, 1982­es akadémiai kiadású kötet példatára részben szek­ szárdi elszármazottakkal, másrészt a román Bunya­község nevéhez kapcsoló­ dással magyarázza a Bunyaszekszárd nevet. Ez az egyetlen példa arra, hogy az új településre átvitték az eredeti lakóhely nevét. Valójában a tényleg szokatlan párosításban a Szekszárd­rész az elhagyott megye fővárosára, a Bunya pedig az új szomszédhoz való kötődésre utal. A név az elvándorlók vezetőjének, majd első bírójának, a szekszárdi Székely Györgynek köszönhető. 4 Tolna megye székhelye Szekszárd ekkor Dunaföldvár után a megye egyik legnépesebb, 12 ezer lakosú járási jogú mezővárosa volt, 1400 lakóházzal. 1 1. Csánki Dezső: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában I. kötet 670­672. old.; 1440­es évszámmal jelzi a Buhnya nevű települést, majd a név Bunia (1597), Buna (1612) és Bunya (1617) írásmódban fordul elő. A ro­ mán lakosságú községnek 1851­ben 479, az 1910­es Magyar Statisztikai Közleményben pedig már 790 lakosa van. Orthmayr Tivadar­Szentkláray Jenő: Történelmi adattár Csanád­egyházmegye hajdana és jelenéhez II. évfolyam 2. kötet; Temesvár, 1872. 373­374. old. Pesty Frigyes: Krassó vármegye története II. kötet 1. rész; Budapest, 1884. 94­96. old. Pesty Frigyes: Krassó vármegye története II. kötet 2. rész; Bp, 1884. 329­330. old. 2 ­ Gyalay Mihály: Magyar igazgatástörténeti helységnév lexikon; Budapest, 1989. 389. old 3 ­ Magyari Etelka: A bánsági magyar telepes falvakról; Néprajzi Látóhatár 1993/4. 142­146. old. 4 ­ Mező András: A magyar hivatalos helységnévadás; Akadémia Kiadó, Budapest. 1982. 56. old. 8 Végül egy tévhitet is el kell oszlatni. Bunyaszekszárd nevű település már nincs. Mégis mint létezőről olvashatunk róla egy 1992­es erdélyi helységnév­ szótárban és az 1995­ös kiadású Magyar Lexikon IV. kötetében is. A szócikk megjegyzi, hogy ,,a Sívó család bunyai birtokokat adott el szekszárdi magya­ roknak, akik itt letelepedve alapították Bsz­ot. Közigazgatásilag Bunya köz­ séghez tartozik. " Nagybunya ­ Bunea Mare ­ leírásában a lexikon még hozzá­ teszi, hogy az teljesen összeépült Bunyaszekszárddal. 5 A bánsági kis magyar falu száztíz egynéhány éves története talán magyaráza­ tot ad arra, hogy neve miért tűnt el a térképekről. KARAVÁN INDUL ÚJ OTTHONT KERESNI A történet Szekszárdon és a környező falvakban kezdődött, az 1860­as évek elején. Hosszabb időre, néhány évre volt szükség ahhoz, hogy Székely György 1866­ra megszervezze a tíz faluból összeállt 54 ­ az adásvételi bejegyzés szerint 50 ­ csa­ lád karavánját. 129 felnőtt és gyermek indult útnak saját községet alapítani, a jobb megélhetés reményében. Köztük 47 a magyar, 5 német, 1 szerb és 1 a zsidó család, valószínűleg az Arad­Temesvár­Lugos­Facsád útvonalon jutva el az új lakóhelyre. Leszármazottaik az őseiktől fennmaradt történetdarabkákból pásztorcsaládokra emlékeznek, akik jó hegyi legelőt kerestek, de gyakori árvizek elől menekülőket is említenek, vagy az uradalmi cselédsorsot hátrahagyó telepeseket. Mindegyikben lehet igazság, főként ez utóbbi adhat magyarázatot a szokatlan nagyságú és szerve­ zett kirajzásra. Erre utal Tőkés Gyula is, aki a Lúgoson kiadott falu­tanulmányában a szegénységükkel és szorgalmukkal saját földben megkapaszkodni vágyó elődök­ ről írt 1942­ben. A jobbágy sorból felszabadultak egy része a Duna gyakori áradá­ sa elől keresett magasabban fekvő helyet, a folyó szabályozása után termővé vált drága földekből úgysem tudtak volna maguknak birtokot vásárolni.6 A furcsa nevű falucska 1870­ből fellelt anyakönyvét a következő bejegyzéssel kezdte Szívós Béla református lelkész: „Békesség és az Úrnak kegyelme az ol­ vasóval! Ezen helvét hitvallású egyházacskának tagjai az 1866­k évnek tavaszán költöztek ide ezen mostani lakóhelyükre, legnagyobbrészt Tolna vármegyének Szedres, Médina, Kajdacs, Kölesd, Fadd, Szentlőrinc és Uzd helységeiből... " 7 5 7 Szabó M. Attila­Szabó M. Erzsébet: Dictionar de localitati din Transilvania ­ Erdélyi helységnévszótár; Kriterion, 1992. 30. old. Magyar Lexikon IV. kötet; Akadémia Kiadó, Budapest. 1995. 765. old. Tőkés Gyula: Bunea Micá (Bunyaszekszárd) múltja és jelene; Lugoj, 1942. 2. old. Bunyaszekszárd tulajdoni lapja 5­54. sorszám alatt: Az 1866. évi november 30­án kötött adásvevési szerződés és az 1869. március 6­án kelt nyilatkozat alapján közös tulajdonosként bejegyzettek névsora. Temes megyei Archívum (továbbiakban: TmA.): A bunyaszekszárdi helvét hitvallású egyház keresztelési, esketési s halotti anyakönyve 1866. június 5­től; I. kötet. 9 Egy lipovai fakereskedő közreműködésével, a kispénzű emberek számára elér­ hető áron sikerült megalkudni a 908 kh és 1218 négyszögöl földre. Több évi rész­ lete fizetendő 15 ezer (egyes szerzőknél 12 ezer) forint volt a vételár. Az eladó ­ Sivó Erzsébet örökösei Béla és Hermina ­ a román lakta Bunya község határából szakította ki a magyar telepeseknek szánt részt. Ma is világ végének számít az a hegytető, hát még akkoriban, csak úttalan utakon elérhető, más településektől tá­ voli helyen. A magaslatot egyik oldalon a Pojána Ruszka hegyeiből induló Bega folyó, másik felől a Maros völgye határolja. Facsád vasútja 1898 óta köti össze a Temes medencét a Maros völgyével. Háborúskodást kivéve úgy zúgtak el a hegy­ tetőn lakók mellett a történelmi események ­ országhatár változása és politikai küzdelmek ­ , hogy azok híre csak megkésve jutott el hozzájuk. A kirajzott tolna­ iak sorsában egyedül a növekvő népességű szomszédos Bunya község osztozott, melynek akkor 646 lakosa volt. Nevükben is oda kapaszkodtak az új telepesek, amikor falujukat elnevezték. Határuk földrajzi neveire a református egyházközség tulajdonában volt területek felsorolása ad néhány példát. Ezek között találni pl. a Csalitostáj dűlő, Kertek alatt, Bükkös, Erdőföld, Paskum, Lábas erdő neveket.8 Néhány régi dokumentumnak csak a jelzetéből lehet következtetni arra, hogy a kialkudott földjárandóságnak a bunyai határból való kiszakítása nem ment könnyen. Már 1866­ban évekig tartó pereskedés kezdődött „Bunya községnek Sivó testvérek Báró Jovits (Tivadar) birtokosok ellen 130 hold kiadása iránt. " 9 Az elmenő famíliákat idézve, ma is Tolna megyében élő családnevekkel ta­ lálkozhatunk. A telepeseket rokoni szálak kötik a következő falvakban élőkhöz: Családnevek: Molnár, Puskás, Tóth, Vajda Galambos, Keserű, Kovács, Ónodi, Vaszari Hollós, Kollár, Szabó Dávid, Szabó, Vági Gergely, Hencs, Őri Acsádi, Bátai, Bors, Király, Koncsics, Kovács, Marosi, Mészáros, Szabó, Szalai, Varga Székely Bors, Dránovics, Győri, Ihász, Stemler, Varga Györ(gy)i Fördős, Vonyó 8 Származási hely: Fadd Kajdacs Kölesd Medina Nagydorog Szedres Szekszárd (Sár)Szentlőrinc Tengelic 10 Uzd ­ Tőkés Gyula: Bunea Mica (Bunyaszekszárd) múltja és jelene; Lugoj, 1942. 2. old. A 369., 381., 385., 386., 387., 389., 394., 403. sz. telekkönyvi bejegyzés; évszám nélküli szórványlapok 5­16. oldala. 9 ­ TmA: Alispáni és úrbéri iktatók jegyzőkönyve és lajstroma 1866/65. old.: 29, 193, 204, 269. szám.; 1867/54. old.: 64, 85, 495. szám. 10 ­ TmA: Bunyaszekszárd halotti anyakönyvei 1866­1915. 10 Legtöbb adathoz a Temes Megyei Archívumban végzett kutatás segít hozzá. Bunya­szekszárdra vonatkozó korai irat az alispánhoz címzett, 1866. április 28­án kelt levél az illetékes főszolgabírótól. Ebből kitűnik, hogy „ Vági Mihály és társai többnyire Tolna megyebeliek Bunyai Sivó Erzsébeth Bunyán levő ne­ mesi birtok részét 12000fr megvették és 129 lélekből álló család oda teleped­ ni szándékozik, ezen családokról szóló kimutatást bé terjeszti. " Ebből a kimu­ tatásból hiteles névsort lehetne készíteni a kitelepülőkről, de egy levéltári be­ jegyzés arra utal, hogy az iratot a múlt században kiselejtezték. Fennmaradt vi­ szont egy másik, az 1866. november 30­án kötött adás­vételi szerződés alapján készült 1871. június 12­i telekkönyvi tulajdonjogi bejegyzés, a következő ­ 1866­hoz viszonyítva talán több helyen is megváltozott ­ 50 névvel Acsády Mihály Bátay Josef Bittér János Battay János Farkas Pál Galambos János György Josef György Péter Gáncs György ifj. Gezsey János Hollósy István Hajnis Ferenc Hentz Ferenc Ihász András Kránitz István Király Josef Kolezsár Josef Kováts Pál Koncsics János Kováts Josef Kollár András Kováts János Milkovits Svetozár Molnár Josef Mitzer István Marosay János Moizes Ignátz Mester Mihály Nagy András Onody Josef Papp Mihály Pesty István Sija János Sárvári Mihály Szalóg (?) János Szabó Mihály Székely György Urbán Gottfrid Vághy Josef Vonyó Mihály Vághy István Varga János Varjas Ferenc Varga István Vörös Ferenc Vághy János Vaszáry István Vághy János Vághy Mihály Vághy Mihály A Tolna megyéből később érkezők származását bizonyítja, hogy Bunyaszek­ szárdon az első években házasulok és elhunytak között Borjádon, Bölcskén, Gyönkön, Miszlán, Őcsényben, Pakson, és (Nagy)Szokolyban született lakoso­ kat találunk az anyakönyvekben. 12 "• Uo: Alispáni iratok 1866/2184; Alispáni iktatók 1866/221. old. Bunyaszekszárd tulajdoni lapja 5­54. sorszám alatt; l2 T m A : Bunyaszekszárd halotti anyakönyvei 1871­1915. 11 A LETELEPEDÉS A 2/3 erdő, 1/3 szántó és legelő termővé tétele volt a telepesek első nemzedéké­ nek igazi erőpróbája. Az itthon szokásos vert falú kis házak felépítéséig gödör­ lakásokban, sátor alatt húzódtak meg a családok, az anyakönyvi adatok szerint pár éves gyermekekkel és idős nagyszülőkkel együtt. Tíz km­es körzetben ro­ mán falvak voltak Bunyaszekszárd szomszédai, melyekkel bár a járhatatlan utak miatt alig érintkezve, de mindig békességben éltek együtt. A nehéz munka és a megélhetési gondok láttán sokan megbánták a vállalkozást; birtokukat eladták a Tolna megyéből később érkezőknek, és tovább vándoroltak, vagy vissza indul­ tak Tolnába. De jöttek helyükbe újak, voltak jövevények más megyékből is. 13 A kialakuló falukép a Mária Terézia­féle telepítési törvény érvényesítését mutatta. A falu közepére épült a templom, a paplak és az iskola, 6­8 öl széles főutcát hagytak és közös kutat létesítettek. A törvény értelmében minden csa­ ládnak gyümölcsfákat kellett ültetnie. 1869­ben a községnek még nem volt neve ­ ún. pusztaterület ­ , bár lakóinak száma gyorsan emelkedett. A gyors népesség növekedés évei ezek, pedig az el­ haltaknál kevesebb volt a születésszám. Sok az újonnan érkező. A halotti anya­ könyvben már az 1870­es években feltűnnek a Békés­, Fejér­, Hajdú, Veszprém­ és más megyékből érkezők adatai. Megnőtt a Békés, Debrecen, Dobos, Gyoma, Gyula, Kis­Pereg, Kisújszállás, Lajoskomárom, Orosháza, Szeghalom, Szentes és más településeken született betelepülők száma. A lakosságszám hirtelen növe­ kedése a megannyi gond ellenére reménnyel kecsegtette a falut. 14 1875­ben a tisztelt karok és rendek megyei gyűlése napirendre tűzte a pusz­ taterület községgé minősítése ügyét. A falu beadványában 55 lakos az aláírásá­ val kérte a települést megillető rangot, a következő indoklással: „...alolírt Bunyaszekszárd község elöljárósága s lakosai alázattal esedezünk nagyságos megyei alispán úr kegyes színe elé, méltóztatnék az alább elsorolt indokok te­ kintetbe vételével Bunyaszekszárd jelenlegi tartózkodási helységünket önálló községgé való alakítása iránt intézkedni, mert tekintetbe véve, hogy a már 8 év óta lakó Krassó megye marosi járásában bekebelezett Bunyaszekszárd közsé­ günk önálló joggal felruházva nincs. " Pedig ­ folytatódik az indoklás ­ ­ a községben 54 adófizető család él, a lélekszám 217; ­ a faluban van bíró, két esküdt és több közszolga, akiknek évi fizetése 250 forint; ­ a településnek ingó és ingatlan vagyona van, készül a templom, az iskola és a paplak. '3­ Tőkés Gyula: Bunea Mica (Bunyaszekszárd) múltja és jelene; Lugoj, 1942. 3. old. ­ TmA: Bunyaszekszárd halotti anyakönyvei 1872­1915. 14 12 „A templom már annyira készen van, hogy isteni szolgálatot és iskoláztatást folytonosan lehet tenni, melynek végzésére papunk van." Érdekes, hogy Románbunya községben is volt ház ingatlanuk, fél hold kerttel és italmérési joggal. Kérésüket azzal az ígérettel is megerősítették, hogy „a kötelességek pontos teljesítésére elégséges anyagi és szellemi erővel fogunk rendelkezni... " Mindezek alapján a megyei közgyűlés „külön pártolólagos fölírat által támo­ gatva" terjesztette fel a beadványt a Belügyminisztériumhoz, eredménnyel. 15 Közigazgatásilag a falu Krassó­Szörény megye Marosi járás, később a Facsádi járás változó körjegyzőségeihez tartozott. 1906­ig Dubesti, 1929­ig Birkis, majd Ostrov a körjegyzőség központja. Az utolsó posta 1882­ben Facsád, 1895­ben és 1902­ben Birkis, amely járási székhely is. Ugyanekkor a körjegyzőség központ­ ja Dubest, a járásbírósági és az adóhivatali központ pedig Facsád. 1926­ban a 1­acsádi járás 38 településének 22 ezer lakója van, közülük 18 ezer a román anya­ nyelvű, 3 ezer a magyar, 600 a német és 200 a zsidó. Ugyanekkor a járási szék­ helynek 2928 a lélekszáma, közülük 1666 román, 803 magyar, 389 német, a töb­ bi zsidó és más származású. 1935­ben az önállóvá vált Szörény (Severin) megye­ beli Birkis a székhelyközség, 1956­tól pedig Temes megye Facsád járásának Nagy­Bunya ­ Bunea Mare ­ községe látta el a bunyaszekszárdi közigazgatási feladatokat. A járások megszűntével 1968­tól 10 falu, köztük Bunyaszekszárd is Facsád közigazgatási körzetéhez tartozik. A Bánság egyik gyorsan fejlődő von­ zásközponti településeként Facsád 1994­ben városi rangot kapott.16 A református egyházközség már 1868­ban templom és iskola építési engedélyért folyamodott az alispánhoz. El is kezdődött az építkezés, de a vállalkozás erőt meg­ haladó nagyságát mutatja, hogy közben kölcsönre szorultak az országos ínségalap­ ból. E miatt a bunyaszekszárdiakat tetemes közadó tartozás sújtotta. Az alispán 1876­ban támogatta a még fennálló 266 forint tartozás törlesztéséhez kért újabb egy évi haladékot, de a vármegyei közgyűlés arra utasította, hogy az adósságot a falu „ anyagi érdekeinek lehető kímélete mellett minél előbb behajtani igyekezzen. " 17 Bírók Bunyaszekszárdon 1866­tól 1887 1926 Szántó György Kovács István Gombos János 1877 1919 1941 Vági János Takács Gyula Gombos Sándor Megjegyzés: Iratok hiánya miatt csak a fenti évekről vannak adatok. l5 ,6 TmA: Közgyűlési jegyzőkönyvek 1876/74. szám alatt, 58. oldal. ­ Gheorghe Drinovan: Temes megye mikromonográfiája; Temesvár, 1973. 187. p. Dumitru Tomoni: Monografia orasului Faget; Timisoara, 1994. 36­38. old. Ford: Czeglédi József TmA: Alispáni Mutató 1866/56. old. 6099, 6334. sorszám. Uo: Közgyűlési jegyzőkönyv 1876/249. szám. 13 A képviselők 9 tagú helyi testületéről 1926­ból maradt fenn névsor: Gombos János polgármester, Galambos János, Holak István, Sinál József, Szabó István, Szabó Mihály, Szigeti János, Vági József és Vargyas István. Pénzügyi lehető­ ségeikre jellemző egy 1922/23. évi költségvetési adat: a saját jövedelmek ösz­ szege 915 lej: 12%, a felmerülő községi költségek összege 6559 lej: 88%. 18 A kis falu sokat megtett a kedvezőbb beilleszkedésért, de amikorra talán járható út­ ja, villanya és elegendő kútvize is lehetett volna, lazult a kötődés, a kitartás elfogyott. A MEGKAPASZKODÁS Nehéz esztendők következtek. Ki kellett irtani az erdőt, ekét ereszteni a sose müveit földbe, házat, iskolát és templomot építeni, ivóvíznek kutat ásni. A ma­ gyar kormány 1870­ben ismerte el az új települést. Széles főutcáján és a két ke­ resztutcában 60, egyenként félholdas belsőtelket mértek ki. A magukkal hozott pénz hamar elfogyott, az első években még jól termő határ némi biztatást adott. A földek gyenge terméshozama, a rossz útviszonyok, a távoli piac és a biztosabb megélhetést jelentő ipar hiánya sújtotta ezt a vidéket. Akik elszegődtek valame­ lyik közeli gazdaságba vagy ipari mesterséget tanultak, már nem tértek vissza. A házasságok révén is sok fiatal hagyta el faluját. A maradók kizárólag földmüve­ lésből éltek, de mindig kisebb területen. Előbb a távolabbi dűlőket adták el, majd az állattartáshoz nélkülözhetetlen kaszálókat, réteket. A századfordulóig 34 kisbir­ tokos vált meg a földjétől, sokat vásároltak belőle a szomszédos románbunyaiak is. Az 1920­as évek eleji földreform idején a Facsád és környéke településeinek 1400 családja 3300 kh földet kapott, Bunyaszekszárd 28 földigénylője számára 52 kh­at osztottak. 1940­ben 13 nagykorú férfi volt föld nélkül, a többség 5­10 hol­ don gazdálkodott. Csak hatan rendelkeztek 15 holdnál nagyobb birtokkal.19 A megélhetés alapja a földmüvelés volt, a talajerő utánpótláshoz nélkülözhetet­ len állattartással azonban alig foglalkoztak. 1898­ban még 9,4 kh a birtoknagyság átlaga, az évtizedek során egyenletesen csökkent. Bár a népességszám is apadt, en­ nél gyorsabb ütemben került a föld a falubeliektől távolabbi helyen lakók tulajdo­ nába, ­ a helybeliek az új tulajdonosok szántóinak bérlői lehettek. A viszonylag könnyen művelhető agyagos, helyenként homokos földek nem bírták a szárazsá­ got, a rendszeres trágyázás pedig elmaradt. Az erdőirtásokat kizsarolták, a sovány legelőkön nem éltek meg a jószágok. A gyenge réteken és legelőkön kevés tejet adó tehenet hamar befogták, az állattartás sem hozott elegendő hasznot. Apró ter­ metű igáslovaik mellett a szarvasmarha és a kecske volt a leggyakoribb háziállat.20 18, Uo: Severin megyeháza részleg: 96/1922. dossié 3. old.; 14/1926. dossié 91. "• Dumitru Tomoni: Monografia orasului Faget; Timisoara, 1994. 19. old. 20 ­ Tőkés Gyula: Bunea Mica (Bunyaszekszárd) múltja és jelene; Lugoj, 1942. 8. old. 14 Állatállomány: 1919­ben: 1941­ben: Ló Bivaly Fejőstehén Sertés 22 tulajdonosnak 5 tulajdonosnak 67 tulajdonosnak 14 tulajdonosnak 22 10 80 32 pár db db db Egyik legfontosabb terményből a búzából meg kellett elégedniük a 4­6 mázsás átlagterméssel. Kukoricát, burgonyát, rozsot is termeltek, de eladásra nem jutott belőle, a kerti vetemények is csak a saját szükségletet szolgálták a piac távolsága miatt. Télidőben söprüt, kosarat, szalmakalapot készítettek, az asszonyok fontak és meg is szőtték a kendert ­ a zsákokat, térítőkét, fonottasokat a maguk haszná­ latára csinálták ­ , készítményeik után nem számíthattak rendszeres jövedelemre. Iparosok, kézművesek és más foglalkozásúak 1871 1875 1876 1890 1906 1918 1931 1940 1948 Vági Mihály takács Nagy János asztalos Farkas István és Varga György iparos Takács Gábor iparos Benkes József kereskedő Takács Béla kovács Barbony György erdővédő kovács, kerékgyártó stb. Vági István kovács Megjegyzés: Levéltári forrásokban előforduló nevek és foglalkozások. 1940­ben nyolc mesterember lakott Bunyaszekszárdon ­ kovács, kerékgyár­ tó, cipész és kádár ­ biztos kenyérre azonban ők sem számíthattak. Egy keres­ kedés árulta a legszükségesebb cikkeket. Csak a földműveléssel együtt tudtak megélni szakmájukból. Főút, vasútállomás, posta, orvos 13 km­re volt a falu­ tól, a legközelebbi kórház pedig 45 km­re. 1942­ben az első 54 telepes család­ ból már csak 17­nek éltek leszármazottai Bunyaszekszárdon. „Sokat dolgoznak ­ írja róluk Tőkés Gyula ­ s mégis szegény, lerongyolódott a nép, pedig élet­ módja egyszerű és mértékletes." Az 1940­es években a földtulajdonosok 3/4 része osztozott az 1­10 kh nagyságú birtokokon. 21 21 Tőkés Gyula: Bunea Mica (Bunyaszekszárd) múltja és jelene; Lugoj, 1942. 9. old. 15 A község határa: 1895­ben 1941­ben 1948­ban 1958­ban Összes terület Ebből: szántó legelő szőlő, gyümölcsös és erdő használ­ hatatlan 849 848 848 849 67% 63% 17% 21% 3% 4% 6% 12% kh kh kh kh egyéb 7% 1952 táján, a kollektivizálás legnehezebb éveiben 6,4 kh a földtulajdoni átlag. Erőszakos kísérlet történt egy mezőgazdasági társulás létrehozására Bunya­ szekszárdon is, de a rosszul termő földek miatt elhalt a próbálkozás. A termés mennyisége kevés, a kötelező beadás ­ ahogy a helyiek mondták: a kiszabott kot­ ta ­ után alig maradt valami saját fogyasztásra. A földtulajdon megoszlása: Községi tulajdon, református egyház, katolikus egyház és iskola: 70 kh 72 magyar kisbirtokosnak 592 kh 22 román földtulajdonosnak 185 kh 1 tót kisgazdának 1 kh 1940­ben összesen: 848 kh 8% 70% 22% 100% A 72 magyar kisbirtok megoszlása 1940­ben: 0 kh 5 kh­ig 6­10 kh 3 főnek csak telke van 16 tulajdonos 31 tulaj donos 11­15 kh 16­20 kh 22 kh 16 tulajdonos 4 tulajdonos 2 tulajdonos A 65 tulajdonos közötti megoszlás 1952­ben: 0,5 1,0 2,0 3,0 16 ­ ­ ­ ­ 1,0 2,0 3,0 4,0 ha ha ha ha 3 tulajdonos 1 tulajdonos 18 tulajdonos 20 tulajdonos 4,0 ­ 5,0 5,0 ­ 6,0 6,0 ­ 7,0 8,0 ­ 9,0 Összesen 244 ha ha ha ha ha 13 tulajdonos 8 tulajdonos 1 tulajdonos 1 tulajdonos A község beszolgáltatási kötelezettsége 1952­ben: Szemes termény: 15.700 kg Takarmány széna: 6371 kg Burgonya 3755 kg 22 Még tartott a kötődés a faluhoz, a második­harmadik nemzedék Bunya­ szekszárdon remélte a megélhetést, az 1950­es évek második felében azonban megindult az elvándorlás. A lányok házasságkötés révén, a fiúk szakmát tanul­ va kerültek a közeli nagyobb településekre: Facsádra, Igazfalvára, Lúgosra. Őket az otthon maradt szülők követték. 1956 őszén néhány család ­ Bors Já­ nos, Gergely János, Sinál József, Szabó Mihály, Szigeti Károly, Szigeti Mátyás, Vági István, a két Vági József és Vargyas Ferenc ­ Facsádra költözött. 23 A CSALÁD Sok nehézséget kellett legyőzniük az első telepeseknek, de a következő nem­ zedékeknek sem volt könnyebb. Szerény mértékletes élet mellett is nagy terhet jelentett az adó, a drágaság és a közmunka kötelezettség. A fél­fél holdas telkeken egy szoba, konyha, kamrás házak álltak kis nyitott tornáccal, az udvarban istálló, baromfiól és kenyérsütő kemence. Tőkés Gyula 11 kétszobás házat is említ 1942­ben. A házak előtt meszelt törzsű akácfák áll­ tak, a kertekben sok szilva és almafa. A szobákban mécses világított, később petróleumlámpa, az asztalon Magyar Nép, Református Jövő, vagy Erdélyi Gaz­ da című újság, helyenként kalendárium, biblia, könyv. A férfiak napszámba jártak saját gazdaságuk művelése mellett, erdőmunká­ kat is vállaltak és fuvaroztak. Rengeteg hárult az asszonyokra. A mezei munka után rájuk maradt a háztartás minden gondja. Különösen a vízhiány nehezítet­ te az életet. Az udvaron kis vízgyűjtő gödröket formáztak az agyagos földbe, hogy esővizet fogjanak a jószágnak. Annyival ritkábban kellett vízért menni a kúthoz. Összesen 4­5 kutat használtak, 1937­ben is csináltattak egyet, az 40 m mélyről adta a vizet. 21 TmA: Recensamintul sctelor, Dosar Nr. 3; Faluösszeírás, 1941. Uo: Com. Bunea Mica, Dosar Nr. 9.; Mezőgazdasági felmérés a földterületek csoportosítására, 1949. július 1. Uo: Registra de inpunesca cotelor pe anul 1952; Com. Bunea Mica, Dosar 38. 23 ­ Itt szeretnék köszönetet mondani azoknak a bunyaszekszárdi elszármazottaknak, akik visszaemlékezéseikkel segí­ tették szülőfalujuk történetének megírását: Bors Erzsébet (Facsád), Bors Gyuláné sz. Vági Veronika (Igazfalva), Csatóné Szabó Éva (Igazfalva), Csató Ilonka (Igazfalva), Gergely János (Facsád), Ihász Jánosné sz. Farkas Teréz (Igazfalva), Molnár Jolán (Lúgos), Szabó Jánosné sz. Szabó Margit (Lúgos), Szabó János (Lúgos), Veresné Szabó Julianna (Facsád). 17 Bunyaszekszárdról a következőket jegyezték fel 1941­ben a hatósági összeíráskor: ­ A falu hossza 1 km, szélessége 1/2 km. ­ Orvos, posta, vasútállomás távolsága 13 km. ­ A lakosság fő foglalkozása a mezőgazdálkodás, mellékfoglalkozása erdei fakitermelés. ­ A házak anyaga fa és vályog, a teteje szalma, padozata föld. A házak kö­ zötti távolság 100 m. ­ A vízellátás nincs megoldva. Kevés a kút, minden háznál vizesgödör van az állatok itatására. ­ Élelmezés: puliszka. (?) Sütőkemence van minden háznál. ­ A viseletet megtartották. ­ Elemi iskola van 1867­től, a templom építését 1937­ben kezdték, befejezetlen. ­ Újságelőfizető 30 család. ­ A falu gazdasági helyzete: szegény falu. 24 A mindenkitől távoli község kiszolgáltatottsága legjobban a betegségek ide­ jén volt érezhető. Hideglelés, tüdővész, sorvadás, heptika, sínylődés, forró láz gyakorta szedte áldozatait, a halottkém aligha mindig pontos diagnózisa sze­ rint. Az első 75 évben az elhaltak 29%­a volt kettő éven aluli gyermek. Az el­ ső világháború áldozataként 14 bunyaszekszárdit jegyeztek fel. Egy­egy jár­ vány idején ­ pl. torokgyík ­ a kisgyermekek halandósága elérte a 40­45%­ot. 1894­ből van először utalás képzett bábaasszonyra. 25 Szülésznők ­ bábaasszonyok 1894­1904 1904­1927 1929­től 1948­tól Győri Józsefné és Galambos Jánosné Takács Gyuláné Románbunyáról, Kápolnásról és Birkisről hívtak segítséget Juhász Erzsébet és Vargyas Julianna Megjegyzés: 1929­1948 között nem jegyezték fel a neveket. Az anyakönyvek tanúsága szerint összesen két öngyilkosság történt Bunyaszekszárdon ­ 1880­ban és 1897­ben ­ mindkét esetben fiatal nők az ál­ dozatok. Kiugróan magas a halálesetek száma 1870­ben. Magyarázata az alis­ pán 1876. évi beszámolójából derül ki. Járványos betegség tört ki a Temesvár­ Orsova vasútvonal építéséhez érkezett munkások körében, a 402 megbetege­ désből 306 végződött halállal. Azokban az években a 220 lélekszámú Bunya­ szekszárdon évente 17­28­szor szólt a temetést jelző lélekharang, ami a szüle­ 24 TmA: Recensamintul sctelor, DosarNr. 3; Faluösszeírás, 1941. ­ Uo: Bunyaszekszárd halotti anyakönyvei 1866­1915. 25 18 lesszám háromszorosa. Ugyanakkor a falu korfája és más adatok adhatnának magyarázatot arra a kérdésre, hogy 1935­ig mi volt az oka az 5­7 évenkénti ki­ ugróan magas, a szokásos átlag kétszeresét elérő számú élve­születésnek? 26 Adatok Bunyaszekszárd népességére 27 1866 IS69 1875 1X80 1883 1890 1892 1900 1907 1910 1920 1930 1940 1943 1948 1956 1966 129 fő 286 fő 217 fő 231 fő 307 fő 234 fő 265 fő 282 fő 271 fő 250 fő 228 fő 261 fő 233 fő 224 fő 237 fő 179 fő 83 fő Család: 54 Ebből: reform. 140 Ebből: reform. 178 Ebből: reform. Ebből: reform: Ebből: reform: Ebből: reform: Ház: 58 Ebből: reform: 180 176 184 170 213 191 Ebből: reform: 189 ág. h. ev. 53 r. k. 35 gk. kat. 3 ág. h. ev. 60 r. k. 65 gk. kat. 4 ág. h. ev. 25 ág. h. ev. 36 ág. h. ev. 40 ág. h. ev. 22 r. k. 60 r. k. 64 gk. kat. 5 ort. 1 Ház: 56 r. k. 40 gk .kat. 7 r. k. 43 gk. kat. 10 izr. 5 ág. h. ev. 3 ág. h. ev. 1 ág. h. ev. ­ r. k. 37 gk. kat. 7 r. k. 38 gk. kat. 2 r. k. 28 gk. kat. 2 gkat. 1 gkat. 1 ort. 5 Nehézségeik ellenére a bunyaiak sokat áldoztak a gyermekeikre. Gondoskod­ tak taníttatásukról, de korán munkához is szoktatták őket. A lányokat már 13­ 14 éves korukban cselédnek küldték, hogy ott tanulják meg a háziasszonyi te­ endőket. Csak közelbe engedték őket, 20­30 km­nél távolabb nem adták a lányt, így rendszeresen látogathatták egymást. A mindennapi munkában egy­egy ünnep, vagy lakodalom jelentett eseményt. Ilyenkor messze vidékről is hazatértek a fiatalok az esti táncmulatságra. Románbunyaiak mesélték, hogy a fehérre meszelt gyümölcsfákkal és virágok­ kal díszített portákon szívesen látták vendégül őket is, ­ a két falu népe békes­ TmA: Közgyűlési jegyzőkönyv 1876/2. old. Magyarország helynévtára; Bp., 1877., 1895., 1933. A Magyar Korona országainak helységnévtára; Bp., 1882. 28. old. A Magyar Szent Korona országainak helységnévtára; Bp. 1902. 477. old. C. Martinovici ­ N. Istrati: Dictionarul Transilvaniei, Banatului si celorlalte tinuturi alipite; Cluj, 1922. 44. p.: Bunea Ungureasca ­ Bunyaszekszárd, Facsádi járás. Schematismus cleri diocesis csanádiensis pro anno domini 1883; 1892; 1902; 1907; 1943. 19 ségben élt egymással. Elzárva éltek a világtól, távolabbi magyar vagy román falvakkal nem tartottak kapcsolatot. Pénteki napokon lovas kocsival, tehén­ vagy bivalyos fogattal indultak Facsádra vásárolni. Voltak, akik gyalog tették meg a visszaúttal több mint 20 kilométert. Elsősorban a megélhetési gondok okozták, hogy bár hét­nyolc évtized átlagá­ ban 3­4 gyermek is született egy családban, a falu létszáma mégis állandóan csökkent. 1869­ben 286 lakost tartottak számon, 1940­ben még 233 személy lakta a falut, a hetvenes évek végén már csak 4­5 háznak volt lakója. Az utolsó­ nak maradó két család 1981­ben hagyta el a szülőházat. Szétszedett otthonaik még használható anyagát magukkal vitték, vagy eladták. Csupán néhány kerítés maradt utánuk csöndes mementóként. A visszaemlékező idős emberek nagy szeretettel emlegették volt falujukat, ahol szegények voltak ugyan, de gyerek­ ként ezt nem érezték. Sokan hallottak Szekszárdról, az ősök hajdani lakhelyéről, ahova csak az 1990­es években jutottak el az első látogatók. Emlékeikben Bunyaszekszárd maradt az igazi otthon, ­ ha álmodnak, mindig oda álmodnak... Utcák, házak, nevek: a még együtt élt 61 család A Nagyutcában a temető felé haladva 29 család lakott: Bors Imre, Vargyas János, Szabó András, Szabó Mihály, Bors Mihály, Horváth István, Győri József, Vargyas Ferenc, Sinál István, Sinál József, Vági István, Bátai András, Gombás Sándor, Szabó Mihály, Szabó Mária, Galambos Éva, Barboni László, Győri István, Dobozi Erzsébet, községháza és iskola, Szabó Fe­ renc, Szigeti Sándor, Szigeti Ferenc, Szigeti János, Szabó Sándor, Vági József kovács, Szabó György, Barboni György, Duttkony Sándor és Szabó László. A temető felől sétálva a Nagyutca másik oldalán 18 család lakott: Szabó Bálint, Duttkony János, református templom és parókia, Kiss Szabó Ist­ ván, Nagy Szabó Sándor, Szabó Ferenc, Vági István, Ihász János, Ihász And­ rás, Brandt János, Kelemen István, Vági József, Bors János, Hálák Sándor, Szabó Mátyás, Szabó Sándor, Szabó Mihály, Szabó Ferenc és Horváth István. A Kisutcában 7 családnak állt a háza: Vági János, Szabó István, Ihász István, Vargyas József, Gergely Sándor, Vörös Ferenc és Takács Gábor. A Másik Kisutcában szintén 7 család lakott: Kelemen József, Dobozi Lajos, Puskás János, Szabó András, Gergely János, Farkas Sándor és Gergely András. 20 Igaza lehetett a harmincas évek újságírójának, aki azt írta a Krassó­Szörényi Lap­ban: „A parasztság nehéz sorsa nagy tragédiát jelent ebben az áldott or­ szágban. A falvak nagy része nyomorúságos helyzetben van Legszegényebb nálunk a paraszt egész Európában. " Ugyanekkor jegyezte fel a bunyaszek­ szárd i lelkész a következő sorokat: legjobban itthon tudnak mulatni, felmele­ gedik a lelkük az otthon szeretetében, s eldugott kis falujukhoz való ragaszko­ dásban. " 28 A Z ISKOLA Az első időkben a falu papjai oktatták a 30­35 iskolás gyermeket, 1898­ban fo­ gadott a község tanítót. Bunyaszekszárdon 1910­ben nyitották meg a lassan hat osztályossá fejlődött állami iskolát. Más kulturális intézmény vagy egyesület nem működött, de alkalmi zenekarokba szívesen összeálltak muzsikálni. Az is­ kolán kívüli népművelésnek Schreiner Dániel tanító úr adott lendületet. Az 1930­as évek elején addig jutottak, hogy cserepes kultúrház várta az építkezés befejezését. Bár az iskola magyar tagozatú volt, 1936­tól román anyanyelvűek tanítottak az első osztálytól kezdve. A magyar nyelv ápolását az iskola 74 kö­ tetes könyvgyűjteménye és a 289 kötetes könyvtár szolgálta néhány újsággal, melyeket a helybeliek szívesen olvasgattak. Iskolai tananyagként és a termé­ szetes emberi kapcsolatok révén elsajátították a román nyelvet is.29 1949­ben közvagyonleltár készült az iskoláról, Zöld Mihály tanító úr közremű­ ködésével. A községházával egybe épített, 1918­ban készült egy tantermes, négy osztályos iskola mérete: 5 x 7 m, 4 méteres belmagassággal. A 20%­osan jó ál­ lapotú épület fala vályog, teteje cserép. Berendezése és felszerelési tárgyai között 12 db két tanulós és 6 db három tanulós pad, 1 katedra, 2 szék, l­l szekrény, fo­ gas, tábla, kancsó, számoló, tintatartó, vonalzó, és 6 db térkép szerepelt.30 Bunyaszekszárd tanítói 1898­ig 1906­1920 1922­1923 1923­1928 A község református lelkészei tanítottak Árkossy Sándor A háború éveiben a felesége, Ba­ kos Margit tanítónő helyettesítette. Schreiner Dániel Képesítés nélküli tanítók 28 ­ Krassó­Szörényi Lapok; 1936. júni. 28/1.; ­ Tőkés Gyula: Bunea Micá (Bunyaszekszárd) múltja és jelene; Lugoj, 1942. 13. old. 30 ­ TmA: Közvagyonleltár 1949; Dosar 6/a. Bunea Micá. 29 21 1928­1931 1931 ­1932 1932­1936 1936 1936­tól 1947­1962 Ugray Viktor Mészáros István Beke Ferenc Benczédi Sándor Román anyanyelvű tanítók Zöld Mihály Az I­VII. osztályban együtt tanuló gyermekeket írásra, olvasásra, számolás­ ra, történelmi és földrajzi ismeretekre oktatták tanítóik. Az 1950­es évekre csak I­IV. osztály maradt a faluban, felsőbb iskolai osztályról a 15 km­re lévő Dumbrava ­ Igazfalva ­ községben lehetett bizonyítványt szerezni. Ott hétkö­ zi kollégium várta az iskolásokat, ahova gyalog jutottak el a hegyeken át. TEMPLOM ÉS TEMETŐ Már a megtelepedést követő évben, 1867­ben püspöki vizitáció, egyházi küldött­ ségjárt az új falu látogatására. A jegyzőkönyv szerint a vendég július 4­én érke­ zett vissza Lúgosra a református telepesek falujából. Az 1866. június 5­én meg­ nyitott anyakönyv már idézett bejegyzésének folytatása az 1870. június 26­ig tör­ téntek rövid összefoglalását adja: A Tolna vármegyéből érkezők „Eleinte sok nyomorúsággal küzdöttek s mintegy 2 évig lelkipásztor és tanító nélkül valának, míg nem végre nagytiszteletü Hajnal Abel esperes úr buzgó fellépte következté­ ben, erdélyi születésű végzett hittan hallgató tiszteletes Csiki Lajos úr nyeretett meg lelkész tanítóul és csakugyan ki is jött a debreceni főiskola falai közül 1868­ nak tavaszán. Bunya­szekszárd el ne felejtsd soha e neveket, s míg állsz, áldjad e két ritka lelkes férfiúnak még porát is, mert ezek mentettek meg több ízben a vég­ elbukástól, s előmeneteledért, boldogulhatásodért önnyugalmat ­ gyakran önbé­ kéjüket s vagyonukat hozták áldozatul. Fizessen meg az úr nekik az ő jóságukért!....Míg lelkipásztor nélkül szűkölködött Bunyaszekszárd: addig az ujdonszülettek rendesen a szomszéd Bunya faluban az akkori görögkeleti pópa Dimitriu Darabontin uram által kereszteltettek meg s csak t. Csiki Lajos úr ide jöttével írattak ezen anyakönyvbe által. — Ezért nem tölthetett be kellőleg minden rovat; ­ a házasságok pedig a lugosi prot. lelkész által köttettek, míg a halotta­ kat maguk a hívek temették el. ­ Az úrnak irgalma legyen mindnyájunkkal! Irám június 26­án, 1870­k évben, hajdúszoboszlói SZÍVÓS Bélának a bunya­ szekszárdi református eklézsiának 2­k lelkész­tanítója. " 31 Uo: A bunyaszekszárdi helvét hitvallású egyház keresztelési (1866­1892), esketési (1868­1937) és halálozási (1866­ 1915) anyakönyve 1866. június 5­től; I. kötet. 22 Bunyaszekszárdot kereső első utunk közben, 1991­ben sokat mesélt szülőhe­ lyéről a lúgoson élő Szabó János, nélküle meg se találtuk volna a falu helyét. Egyetlen háznak álltak még a gerendái. Végig sétálva a Nagyutcán, kis elágazá­ sokhoz értünk, a Kisutcához és az ún. Másik Kisutcához. Az egyiknél kis domb­ oldalon fenyőfák nőttek, itt állt a reformátusok temploma. Ahogy Csató Ilonka énekelte; „Bunyaszekszárd szép helyen van, inert a templom a közepén van... " A másik kereszteződésben a katolikusoknak hagytak telket építkezéshez. Idézett müvében Tőkés Gyula említést tesz egy század eleji, haranggal felszerelt kato­ likus kápolnáról is, amely az évek során elpusztult. Mint más településekről, a harangok innen is háborúba mentek, ­ valamennyit beolvasztották hadi célokra. A saját földtulajdonlás mellett Bunyaszekszárd másik összetartó ereje a ho­ zott nyelv és a vallás megőrzése volt. Miután fedél került az első telepesek fe­ je fölé, nyomban hozzáláttak, hogy iskolát és templomot építsenek. Nagy több­ ségük református volt, anyaegyházukat az evangélikusokkal együtt alapították. Első papjuk és tanítójuk a fentiekben szereplő, 1868­ban Debrecenből érkező Csiki Lajos, az ő irányításával emeltek maguknak templomot. Fából készíttet­ ték tölgyfa rönk alapokra, majd tapasztották, meszelték és zsindelyes tetővel fedték. Az építkezéshez csak Erzsébet királynétól kaptak segítséget, két tutaj fenyőfát küldött, a többi költséget a hívek fedezték. Erzsébet ajándékát nem fe­ lejtve, a királyné elleni merénylet évében, 1898­ban ültették a templomdombi fenyőket. A következő évben felszentelték a második harangot, de szerencsét­ lenség is történt. Vihar söpört végig a falun és ledöntötte a tornyot, amit egy időre haranglábbal helyettesítettek. Az újabb harangot Rácz Károly szapárifal­ vai lelkész adományozta. 32 1902­től 1911­ig beszolgáló lelkészek jártak a faluba, majd ismét volt meg­ telepedő lelkipásztor 1947­ig. A helyben lakók sorát a falu történetét is meg­ örökítő Tőkés Gyula zárta. Az első világháború körüli évek sok megpróbáltatást hoztak. Gyökössy Jó­ zsef lelkipásztor ekkor fordult támogatásért Tolna megyéhez. Kérelmét dr. Balthazár Dezső püspök és Futó Zoltán békésbánási esperes meleghangú aján­ lásával közölte Tolna megye újsága 1913­ban: „Édes testvéreink a magyarság­ ban: Krassószörény vármegye oláh községei és városai közé ékelt egy árva kis magyar falu szól hozzátok szeretettel és bizalommal. Az első kérése az: Olvas­ sátok el ezt a néhány sor írást, melyben őszintén, férfias komolysággal és erős bizalommal kér! Bunyaszekszárd ez a kis falu, hol 80 magyar család él. 1866­ ban települtünk Tolnavármegyéből ide. Magyar reformátusok vagyunk, mikor itt az első évben erdőket irtottunk nekifeszült izommal s jobb jövőnkbe vetett bi­ zalommal, mikor Isten dicsőségére fából és sárból kis templomot építettünk a 32 ­ Tőkés Gyula: Bunea Mica (Bunyaszekszárd) múltja és jelene; Lugoj, 1942. 11. old. 23 magunk teremtette falucska közepén. ­ Magyar reformátusok vagyunk ma, 46 év után is, mikor a dombokat szántogatjuk s omladozó, düledező templomunk­ ba járunk imádni az Urat. Azóta az 50 családból 80 család lett már; itt szüle­ tett magyar gyermekek a mi szép, magyar beszédünkkel kacagják be az erdőt, a dombot s égre szálló daluk, imádságuk és zsoltáros énekük büszkén hirdeti, hogy ez a föld itt magyar föld. És míg boldog örömmel nézünk mi nagyapák, a dalos gyermekekre, a kacarászó unokákra, mert tudjuk, ők itt 10­20 falu hatá­ rában a jövendő magyarjai; borongó búsulással fordulunk veszendő templo­ mocskánk falai felé. Hogy építsünk mi, szegény, 5­10 hold földet túró emberek, új templomot nekik?! Oh mi megadunk mindent hozzá, ami a mi szegénysé­ günkből telik, de ha nem jönnek segítségünkre fillérjeikkel, akik testvéreink a magyarságban és a reformációban, legfeljebb rozoga templomunkat tataroz­ hatjuk újra és újra, mely előbb utóbb mégis összedől s maga alá temeti a ma­ gyar imádságot és a magyar zsoltárt. Adjatok! Bármily csekély adományt kö­ szönettel veszünk. „Kiki mint eltökélte szívében, nem szomorúságból, vagy kénytelenségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Úr!" (II. Kor. 9.7.) Bunyaszekszárd, 1913. augusztus hó. Testvéri szeretettel: Gyökössy József lelkész, Szigeti János gondnok. " 33 Valószínűleg a háború az oka annak, hogy a Szekszárdon megjelent újságbe­ li kérés válasz nélkül maradt. Dr. Higyed István lugosi református lelkipásztor ennek a történetnek is tudója. Tőle hallottuk, hogy 1920­ban svájci hittestvé­ rektől érkezett adomány, a famunkákhoz nagyon értő bunyaszekszárdiak ebből építették a szétszedhető­összerakható templomot. Az új paplak építése 1928­ ban fejeződött be. 1939­ben kezdtek ismét templomot építeni, bolthajtásos deszkamennyezettel, 20 m magas toronnyal. A templom mérete 8 x 10 m, 4 méteres belmagasság­ gal. Lúgoson tartott közgyűlésén a bunyaszekszárdi helyzetet még abban az év­ ben megtárgyalta a Bánsági Református Egyház közgyűlése: „Bunyaszekszárd újonnan épülő templomát már ez évben szerettük volna átadni szent hivatásá­ nak, de az anyagi nehézségek, katonai behívások miatt ez az áldott aktus kissé eltolódott. Különben a maga helyzeti elszigeteltségében is nyugodt, csendes életet él ez a kis maroknyi gyülekezet Itt az eredményes belmissziói munka csak a templom felépítése után indulhat meg...Az új templom új erőt és kitar­ tást fog önteni a lelkekbe. " Tőkés Gyula 5000 lej segélyt kért az építkezéshez, „ mely összeget a félig kész temploma befejezésére óhajt fordítani. "34 " Tolnamegyeiek Krassószörény megyében; Tolnavármegye és a Közérdek.: 1913. szeptember 1. 4. old. A Bánsági Református Egyház 1939. évi okt. hó 11. napján Lúgoson tartott rendes közgyűlésének jzk. 15., 33., 66. oldal. Összeállította: Keresztes József. 1939. 34 24 Bunyaszekszárdon szolgáló lelkészek 1866­1867 1868­1869 1869­1871 1871­1872 1872­1875 1875­1899 1886­1889 1900­1902 1905­1910 1911­1912 1912­1921 1921­1928 1928­1947 1947­1955 1955­1969 1970­1980 1980­1996 1996­tól Dimitriu Darabontin Csiki Lajos Szívós Béla Nyeste István Tóth József Bihari Gábor Bihari Lajos Nagy Lajos Rácz Károly Orosz Ernő Gyökössy József Bégamonostorról Tőkés Gyula Bitay Lóránd Csiky István Béres Zsigmond Botos András Nagy András bunyai görögkeleti keresztelő lelkész bunyaszekszárdi lelkipásztor bunyaszekszárdi lelkipásztor református lelkész református lelkész evangélikus­református lelkész, közben evangélikus­református lelkész, közben református lelkész beszolgáló lelkész Szapárifalváról beszolgáló lelkész beszolgáló lelkész beszolgáló lelkészek református lelkész beszolgáló lelkész beszolgáló lelkész Igazfalvárói beszolgáló lelkész, igazfalvai lelkész igazfalvai lelkész Templomukban 1969­ben tartottak utoljára gyülekezeti istentiszteletet. Az utol­ só esküvőre is abban az esztendőben gyűltek össze a rokonok. Amikor a falu el­ néptelenedett, a templom még menthető anyagát 30 ezer lejért az ötvösdi katoli­ kusok vásárolták meg 1976­ban, és felépítették belőle a maguk első templomát. A falu végén az erdei csendben meghúzódó kis temető van. Fejfái és kereszt­ jei még emlékeztetnek az elhunytakra, néhányuk neve kibetűzhető. Egy sírem­ lék kőből készült, a szerencsétlenül járt Győri István és két gyermeke nevét vésték rá. Esős őszidőn, 1961 októberében szekérrel igyekeztek haza, amikor a megáradt Bega elragadta őket. Emléküket a következő sorok idézik: „ Utas állj meg, ide tekints, / Itt nyugszik három felejthetetlen kincs, / Ifjan lelték halálu­ kat rémesen a Bega vizében, / Galamb módra mennybe szálltak, /Hantok felett mi megtört szívvel állunk, / Vissza benneteket jaj hiába várunk. " Temetésre 1972­ben gyűltek össze utoljára a bunyaszekszárdi sírkertben. A legnagyobb számban Facsádon letelepedők leányegyháza kéthetente találko­ zott istentiszteleten. Összetartotta a híveket az a remény, hogy egyszer talán a bérelt imaházuk helyett saját otthonuk lesz. 25 FOGADALOM 1995­BEN Gondok, sőt tragédiák idején is erős a kötődés oda, ahol az ember otthon érzi magát. A bunyaiak földművelő szegény emberek voltak. „ Olyanok, akiknek ­ a Krassó­Szörény megyei lap egyik írása szerint ­ az örökös robot testi erejü­ ket felőrli.... Sokszor földszagúak, fóldízűek. Gondolkodásuk csodálatosan tisz­ ta és egészséges. Munkájuk felbecsülhetetlen. " 35 Utólag könnyű kimondani, de sajnos tény, hogy Bunyaszekszárd népe föld­ rajzilag rossz helyen kereste a boldogulást. A mostoha természeti adottságokat és a koronként felerősödő egyéb hátrányokat a szorgalmas kétkezi munka sem csökkenthétté. A bunya­szó egyik jelentése söpredék, de van mocsár, televény értelmű magyarázata is. Mások szerint a Buna­szóból származik, ami a herce­ govinai Buna, a Narenta baloldali mellékfolyója mentéről való dalmát népet je­ löl. Bunyaszekszárd esetében a szó egy mindenkor büszkén vállalható, dicsére­ tes tartalmat kapott. A tisztességes emberi helytállás és a jóra törekvés mindig ott volt a bunyaiak életében, gondolkodásában. Az elszármazottak 1995­ben ta­ lálkozót rendeztek emlékeik helyén és aláírásaikkal ígérték: „Mi Bunyaszekszárd szülöttei megfogadjuk, hogy ezentúl évente, augusztus második vasárnapján találkozunk szülőfalunk helyén. Hát úgy legyen!" És úgy is történt, azóta minden esztendőben. A templom helyén 1996­ban felavatták az elszárma­ zottak emlékművét is, Pokker László lugosi szobrászművész alkotását. 36 A Bunyaszekszárdra még emlékezők és leszármazottaik között minden évben ott volt az Igazfalván élő, 80. éve felé járó Ihász Jánosné is, aki utolsónak hagy­ ta el szülőhelyét. Csak pár évvel korábban, 1975­ben született Gergely Irén ­ szintén igazfalvai lakos ­ őt ringatták utoljára bunyaszekszárdi bölcsőben. A szülőhelyüket számon tartókról Botos András, az első találkozó emelkedett hangulatát megadó igazfalvai lelkész készített számadást: Facsádon él 55 személy Igazfalvai 33 fő Lugosi lakos 12 fő Tomestiben 7 fő Temesváron lakik Aradon él Szapáry falván Magyarországon 6 4 4 3 fő fő fő fő Dorohoi Marzsinai Székelyhidán Összesen: 1 fő 1 fő 1 fő 127 Az évenkénti találkozás egy másik elhatározást is megerősített; új templomot kellene építeni az elszármazottak legnagyobb református közösségének mosta­ ni lakóhelyén, Facsádon! 1997­ben csupán 70 nap kellett ahhoz, hogy erős ösz­ 31 Krassó­Szörényi Lapok; 1936. okt. 25/1.; ­ Heti Új Szó; 1995. aug. 13. 6­7. old. Romániai Magyar Szó; 1995. aug. 22. 1. old. 36 26 szefogással és szívós munkával felépüljenek a falak. A 9 x 14 méteres, 126 m 2 alapterületű templom felszentelésére 1998. augusztus 16­án került sor, ünnepé­ lyes külsőségekkel. Facsád városa kedvezményes telekkel segítette a szép el­ határozást. Szekszárd, az építkezők őseinek megyeszékhelye két harangot aján­ dékozott a facsádi reformátusok templomához. A harangokon a 90. Zsoltárból ,, Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre, " János evangéliumából pedig a ,Msrt én élek, ti is élni fogtok idézetek olvasható." 37 Az emlékek megőrzését és a hagyományok folytatását az 1998­ban alakult l'ro Memória Bunea­Mica, a Bunyaszekszárdi Emlékbizottság gondozza. Legyen benne örömük, utódaiknak példa és tanulság! „Mi bunyaszekszárdiak elhatározzuk..." ­ az első találkozó (1995. augusztus 12.) " Facsád ­ a Fageteanul című havilap magyar nyelvű melléklete; 1998. augusztus. Köszönet a segítőknek A szerző ezúton is köszönetet mond mindazoknak, akik a kötet elkészítéséhez se­ gítséget adtak, különösen a visszaemlékező elszármazottaknak, Facsád, Lúgos és Szekszárd önkormányzatainak, a Bunyaszekszárd emlékét megőrző valamennyi barátunknak: Jr. Covaci Dorel, Dumitru Tomoni és Gergely János ­ Facsád, Botos András, Ihász János és Kiss András ­ Igazfalva Bakk Miklós, Dr. Higyed István és Molnár Jolán ­ Lúgos Prof. Georgh Mudera igazgató, Prof. Marlen Negrescu levéltáros ­ Temesvári Levéltár Kocsis Imre Antal ­ Szekszárd, Rudolf László ­ Bátaszék Gréczy Tamásné és Rúzsa Éva ­ Tolna Megyei Levéltár, Szekszárd Barna Júlia (Lúgos), Bors István (Facsád), id. Czeglédi József és ifj. Czeglédi József (Arad) tolmácsok Kis Pál István riporter és Cziráki Péter operatőr ­ Szekszárd (1993) Komáromi Andrea riporter és Mayer Zoltán operatőr ­ Szekszárd (1998) Visszaemlékezők Bors Erzsébet Bors Gyuláné sz. Vági Veronika Csatóné Szabó Éva Csató Ilonka Dresun Petru Gergely János Dr. Higyed István Ihász Jánosné sz. Farkas Teréz Molnár Jolán Pörgéné Kreicz Erzsébet Simon István Szabó János Szabó Jánosné sz. Szabó Margit Szabóné Farkas Margit Veresné Szabó Julianna 28 (1939) (1933) (1927) (1940) (1923) (1911) (1933) (1938) (1924) Facsád Igazfalva Igazfalva Igazfalva Nagybunya Facsád Lúgos Igazfalva Lúgos Ötvösd Lúgos Lúgos Lúgos Facsád Facsád 1. Számú melléklet: Bunyaszekszárd lakónévsora Népszámlálási adatok 1948­ban (TmA: Dosar Nr. 5.) lelek sorszáma: Név: 1­2­3. Üres 4. Szabó Ferenc Jolán Mária 5. Szabó Ferenc Zsuzsanna Erzsébet 6. Üres /. Szabó Mátyás Katalin József Szigeti Sándor Ilona Ilonka 8. Hollák Zsuzsanna Erzsébet Katalin 9. Bors János Erzsébet Károly János Erzsébet 10. Vági József József Katalin Rozália Katalin 11. Kelemen András István Erzsébet Veronic Életkor: Telek sorszáma: 12. 57 50 16 65 59 34 56 48 21 3 23 6 54 21 17 44 39 19 15 8 67 38 33 11 10 43 75 69 32 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. Név: Brandt János Rózsi János Gergyi András Erzsébet Erzsébet András Üres Farkas Teréz Sándor ? Margit Gergyi János Livia János Katalin Üres Szabó András Erzsébet András József Antal Üres Poscas Erzsébet Dobozi Lajos Erzsébet Sándor Lajos Károly Ferenc Üres Életkor: 41 38 14 38 36 12 7 54 33 28 9 33 26 7 5 39 35 13 9 2 69 39 35 20 16 12 4 29 Telek sorszáma: Név: Életkor: Kelemen József 60 52 Éva 25 Mária 27 24. Ihos András Júlia 28 Erzsébet 56 Római kat. templom helye 25. 26­27. Üres Vági József 26 28. Erzsébet 50 Veronka 21 54 István 44 29. Szabó Ferenc Erzsébet 38 28 30. Szabó Sándor Éva 20 Szabó István 48 31. Júlia 38 Klára 16 Margit 13 Sofia 11 István 6 K. Szabó István 53 32. Református templom Református parókia 75 33. Burgula Judit Coveci Andrei 34. Tocaci Gábor 49 Rozália 42 Julianna 22 Gábor 14 Gyula 78 35­36. Üres Maxner Ferenc 63 37. Rozália 65 Julianna 22 Gábor 14 23. 30 Telek sorszáma: Név: Gyula 38. Bezedei Simon Kis Erzsébet Györy Mihály Gergyi Sándor 39. Kató Margit Sándor 40. Vargyas József Julis Zsuzsi Mihai 41. Ihász István Júlia Rozália Zsuzsi 42. Szabó Éva Attila Zsuzsi Vági János 43. Zsuzsanna János Sándor Ferenc 44. Dutkoni Júlia János Socio Joan 45. Ihos János Teréz János 46­47­48­49. Üres ház 50. Szabó László Mária Júlia Üres 51. 52. Dutkony Sándor Rozália Életkor: 78 36 35 14 35 28 9 3 24 20 66 20 21 20 2 54 44 19 20 47 40 19 12 1 33 10 22 24 24 3 53 49 23 33 29 Telek sorszáma: Név: Katalin Júlia VI. ''4. 55. 56. 57. 58. 59. 60. () I. (>2. 63. 64. 65. Üres Barboni György Silvia Borzs Traien Ecaterina Maria Avrel Radu Gheorgho Üres Szabó György Vághi József Katalin Avrelic József Szabó Sándor Mária Sándor Anna Maria Üres Sighedy János Katalin Sighedy János Erzsébet Klara Ferenc Sighedy Sándor Júlia Rozália K. Szabó Ferenc Mária Ferenc Rudolf Elemi iskola Községháza Életkor: 5 62 53 47 27 24 6 1 29 49 47 24 16 62 55 25 21 1 64 25 64 49 26 19 52 48 16 43 32 14 12 Telek sorszáma: 66. Név: Dobozi Julianna Győri István Katalini Irén 67. Barbon Vladislav Mária Erzsébet 68. Galambos Éva Julianna Éva 69. Szabó Mária Mihai Julianna Mihai Ferenc Jolán 70. Szabó Péter Üres 71. 72. Gombás Sándor Erzsébet Erzsébet Nagy András 73. Sofia István 74. Sinál József Erzsébet Ágnes 75. Sinál József Erzsébet István Dobozi János Wladislav 76­77. Üres Győri József 78. Lidia József Lidia Életkor: 69 28 25 1 41 33 16 32 11 9 63 37 28 9 7 1 83 57 47 27 60 52 20 64 26 8 64 49 19 10 7 46 44 21 10 31 Telek sorszáma: 79. 80. Név: Életkor: János Antal Horváth István Zsuzsanna István Dobozi Eszter Horváth János Szabó Mihai Victória Sariba 8 1 44 44 25 28 4 52 43 4 Telek sorszáma: 81. 82. 83. Név: Szabó András Katalin János István Vargyas Etel János Rozál Ferenc Zöld Mihai Erzsébet A bunyaszekszárdiak találkozójára utazó szekszárdi csoport 32 Életkor: 59 53 14 65 33 19 1 46 31 A KISBUNYAI ÉLET Adalékok Bunyaszekszárd néprajzához Kemény nyakú, erős szívű, becsületes, jó kedélyű bunyai már nem születik, csak meghal. ITT IS VOLT EGY FALU EGYKOR MAGYAR BUNYA/BUNYA­SZEKSZÁRD/KISBUNYA Az Erdőhát déli szegletében, a Maros és a Bega vízválasztójának hegyes­dom­ hos részén, a mai Temes és Arad megye határán, Facsádtól mintegy 13 km­re északnyugatra, egy Bega­felé néző domb tetején észak­déli irányban fekvő te­ lepülés, Bunyaszekszárd (Bunyaszegszárd, Magyar Bunya, Kis­Bunya, Bunea Mica) a hagyományok szerint telepeseik régi otthona, Tolna megye székhelyé­ től, Szekszárdról kapta a nevét. Tőkés Gyula ­ aki azt is tudni vélte, hogy az <'lső bíró, Székely György volt a névadó ­ szerint 1866­ban egy Tolna várme­ gyei, nagyobbrészt gazdasági cselédekből álló alkalmi társaság vette meg Sivó Méla Bunea község határában található 908 holdas birtokát1. A völgyben fekvő lUinea Mare (Románbunya, Nagybunya, Román falu) határában lévő település lakói megkísérelték a lehetetlent: az erdőségek közepén víztől, vasúttól, piac­ iul, ipari létesítményektől, a későbbi magyar telepes falvaktól is távol egy év­ századon át tartó küzdelemmel, hittel és kitartással a mostoha körülmények el­ lenére megélhetést, közösséget és kultúrát teremteni. 1 l'őkés Gyula: Bunea Mica (Bunyaszekszárd) múltja és jelene. Lugoj, 1942. 2. A kérdéssel és a település alapításá­ nak történeti vonatkozásaival részletesen foglalkozik Kaczián János tanulmánya, így a néprajzi áttekintés keretei között a továbbiakban elsősorban adatközlői visszaemlékezésekre támaszkodva kívánjuk gazdagítani, árnyalni a történeti források adatait. Adatközlők: Bíró Szabó Irén (1961 Bunyaszekszárd) ref., Facsád, Cioriagoriu Bors Er­ si'bel (1939 Bunyaszekszárd) ref., Facsád, Calea Lugojulu 15., Gergely János (1940 Bunyaszekszárd) ref., Facsád, Tudor Vladimirescu 3., Győri János (1940 Bunyaszekszárd) ref, Igazfalva, Molnár Szabó Jolán (1948 llunyaszekszárd), ref, Lúgos, Szabó Dutkony Rozália (1919 Bunyaszekszárd) ref, Facsád, Closca 22., Szabó Ger­ Hcly Katalin (1942 Bunyaszekszárd) ref, Facsád, Closca 18., Szigeti Ferenc (1929 Bunyaszekszárd) ref, Facsád, Closca 20., Szigeti Gergely Margit (1939 Bunyaszekszárd) ref, Facsád, Closca 20., Vargyas Ferenc Mihály (1927 llunyaszekszárd) ref, Facsád, Closca 19.,Vargyas Galambos Julianna (1935 Bunyaszekszárd) ref. Facsád, Closca IV., Veres Szabó Julianna (1924 Bunyaszekszárd) ref, Facsád, Uniri 17. 35 A telekkönyvi iratok adatai tovább pontosították az adásvétel idejét, megjelöl­ ve, hogy a szerződés 1866. november 30­án köttetett. Az 1869. március 6­án kelt bekebeleztetési nyilatkozatot közös tulajdonosként éppen félszázán írták alá2. A családi hagyományok még őrzik a Tolna megyei származás és a település­ alapítás emlékezetét ­ pedig az 1940­es évek elején már csak az alapítók töre­ 2 Tőkés Gyula munkájában 54 alapítóról szól, a forrásokat alaposan áttanulmányozva azonban kitűnik, hogy 50 név szerepel a tulajdonközösség tagjainak sorában: Acsády Mihály, Bátay Josef, Bittér János, Báttay János, Farkas Pál, Galambos János, György Josef, György Péter, Gáncz György, i f j . Gersey János, Hollosy István, Hajnis Ferentz, Hentz Ferentz, Ihász András, Kranitz István, Király Josef, Kolezsár Josef, Kováts Pál, Koncsics János, Kováts Josef, Kollár András, Kováts János, Milkovits Svetozár, Molnár Josef, Mitrer István, Marossy János, Moizes Ignátz, Mes­ ter Mihály, Nagy András, Onody Josef, Pap Mihály, Pesty István, Székely György, Sija János, Sárváry Mihály, Szabog(?) János, Szabó Mihály, Úrban Gottfried, Vághy Mihály, Vághy Josef, Vonyó Mihály, Vághy István, Varga János, Varjas Ferentz, Varga István, Vörös Ferentz, Vághy János, Vaszáry István, i f j . Vághy János és i f j . Vághy Mi­ hály. (Facsádi Járásbíróság végzései. Bunya 1879. 37.) A telekkönyvi adatok szerint az 1871­ből fennmaradt tulaj­ donosnévsor a század végén kiadott telekkönyvi végzés idejére (1898), majd ezt követően is módosul. Acsády Mihály részét Galambos János és neje, Prohaszka Terézia örökölte 1898­ban. Az általuk Kovács Istvánnak és Kollár Sárának eladott területet 1903­ban az új tulajdonosok továbbadják Vági Istvánnak és Nagy Andrásnak. Bátay József tulajdona 1898­ban Farkas Istváné (felesége Ungár Teréza) és Szabó Istváné (felesége Kulcsár Juli­ anna). Szabó István részét Szabó József és Szabó Mihály örökli. Bittér János földje 1898­ban már öröklés útján Tu­ ba Mihályé és Bors Istváné, akinek özvegye, Fördös Mária örökli 1907­ben, de a 7 gyerek is részt kap belőle: Mé­ száros Istvánné Bors Julianna, kiskorú Bors Erzsébet, Mihály, Imre, János, Mária és István. Báttay János tulajdoni hányadát 1892­ben Litzer György után Galambos Zsuzsanna örökli, 1894­ben pedigVághi István gyermekei javára jegyzik be. Farkas Pál földje 1898­ban Gergely András és neje, szül. Szabó Katalin tulajdona, és az 1909. február 11­én kelt 175/6. sz. hagyatéki végzés alapján Gergely Szabó Katalin örökli, 1/10­1/10 a kiskorú Gergely Éva, Mihály, Zsuzsa, 7/10 pedig Mária tulajdona. Galambos János (felesége Galambos Éva) 1883­ban bekövetkezett halálát követően kk. Galambos János, Zsu­ zsanna, Julianna és felesége örököl utána. Puskás József, Bihary Gábor és Milkovics Szvetozár is szerez a területből. Gáncs György 1908­ban Mille Annának és özv. Derkovits Mátyásnénak (szül. Szabó Évának) adja el tulajdonré­ szét, i f j . Gersey János 1898­ban Bihary Gábornak. Hollósy István 1903­ban Vághi Jánosnak és Tuba Lajosné Hollósi Juliannának adja el földjét, Ihászék szinte meg­ szakítás nélkül birtokolják a területet. Kránitz István tulajdonrésze 1898­ban Takács Gábor és felesége, Nagy Erzsébet tulajdona. Kováts Pál része 1898­ ban a református egyház javára kebeleztetik be, Koncsics János földje 1898­ban már Vajnai Bálint és neje, szül. Fe­ hérvári Julianna tulajdona. Kováts János része 1898­ban Szabó István és felesége, Kovács Zsófia tulajdona. Milkovics Szvetozár részét Milkovics István 1910­ben megveszi, miként Bihary Gáborét 191 l­ben. Puskás József (felesége Szabó Anna) részét 1904­ben kk. Puskás József, Erzsébet, Éva, Ferenc és János örökli. Molnár József ré­ sze 1898­ban már Győri Jánosné szül. Juhász Máriáé, aki 1905­ben átadja a tulajdonjogot Barbony Györgyné szül. Marosi Juliannának, 1915­ben Balázs Ilonáé, 1918­ban pedig Szabó Andrásné szül. Vörös Katalinnak adják el. Mitrer István része 1898­ban már a református egyház tulajdona. Marossy Jánosé 1898­ban Bedő Györgyé, aki után 1907­ben öröklik gyermekei: György, Rózsa, Erzsébet, Ilona és Teréz. A terület 1911 ­ben Vadlövő Péteré, majd megveszi Szabó Mihály, aki után 1912­ben Szabó Julianna, Mária és Bálint örökli, ez utóbbi 1916­ban feleségének, Tolner Juliannának ajándékozza. Moizes Ignác tulajdoni hányadát 1898­ra K. Szabó István (felesége Kovács Zsófia) szerzi meg, másik része Kis Imre és neje (szül. Szabó Zsuzsanna, K. Szabó István testvére) tulajdonába kerül. Mester Mihály részét 1898­ban gyermekei: András, János, István, Éva és Imre tartják birtokukban. Nagy András (felesége Vági Mária) után 1886­ban gyermekei örökölnek: András, János, István, Éva és Imre. A te­ rület Nagy Jánosné, Kovács István és felesége, Kollár Sára tulajdona 1898­ban. Nagy Istvánét Gazafi András veszi meg, aki 1913­ban eladja Darida Györgyné született Szabó Máriának. 36 dóké élt a községben 3 . A Gergely­családban most is számon tartják, hogy egyik (isiik, Fördős János 1851­ben a Tolna megyei Uzd­Borjádon született, a déd­ íinya, Fördős Mária férje, Bors István Sárszentlőrincről, a család másik ága a Békés megyei Sarkadról származott 4 . Győri János szüleitől tudta, hogy a I Umyaszekszárdot megalapító családok első lakóalkalmatosságai, a gödörhá­ /.ak a Kenderáztató szomszédságában voltak, ahonnan az utolsó lakó csak az első világháború után költözött be a faluba. 5 A IIUNYASZEKSZÁRDIAK A település etnikai szempontból homogénnek tekinthető, annak ellenére, hogy a többségükben magyar telepesek névsorában egy szerb (Milkovits Svetozár), egy zsidó (Moizes Ignátz) és néhány német (pl. Úrban Gottfried, Hentz Ferentz) név is olvasható.6 A századfordulón Tőkés szerint 270 magyar, 5 román, 6 tót és 1 szerb lakott Bunyaszekszárdon, s ez az arány a két világháború között is változatlan.7 Az etnikai képhez hasonlóan alakul a felekezet szerinti megoszlás is. A magyar telepesek között református, evangélikus és római katolikus egyaránt megtalálha­ tó. Míg 1900­ban a község 282 lakosából 176 református, 36 ágostai evangélikus, (i4 római katolikus volt, harminc évvel később 261 bunyaiból már 213 reformá­ tus, s mindössze 3 evangélikus és 37 római katolikus. Néhány fővel mindvégig je­ len vannak a görög­keleti vallásúak, a görög katolikusok és az izraeliták is.8 Pap Mihály tulajdonrésze 1898­ban Bihary Gáboré. Pesthy István része 1898­ban id. Szabó István tulajdona, amelyet 1913­ban Borgula Judit szerez meg, 1914­ben pedig Sinal József (felesége Konkoly Verona). Vághy János földje az 1898­as számbavételkor is Vághy János és neje, Mészáros Julianna tulajdona. Vaszáry István része 1898­ban már öröklés révén Seprényi Sándoré, majd 1907­ben Gazafi Andrásné Seprényi Zsuzsannáé. A föld másik része Fördős Jánosé és Venczel Terézé, akik örökség révén jutottak hozzá, s amelyet 1902­ ben eladnak Fördős Istvánnak, 1923­ban pedig Borsné Gergely Erzsébet számára jegyzik be. I f j . Vághy János része Benkes József és neje, szül. Kovács Lidia tulajdona 1898­ban, majd 1910­ben elárverezik, s 1914­ben Kelemen István és Gergely Erzsébet veszi meg. I f j Vághy Mihály földje 1898­ban is a család tulajdona. 1 l ökés Gyula i.m. 3. * „ Fördős Mária a mi dédnagyanyánk volt, a lánya, Bors Erzsébet a nagyanyánk. Férje, Gergely András volt. Ez a Hors Erzsébet örököse volt Fördős Jánosnak, aki 1851­ben született Uzdborjádon, és meghalt 1940. I. hó 6­án Hunyán, felesége pedig Venczel Teréz volt (1917. február 8­án halt meg Bunyán). Mivel Fördős Jánoséknak nem volt gyermekük, magukhoz vették lánytestvére lányát, örökbe fogadták Bors Erzsébetet. ... Bors Erzsébet férjét, Gergely Andrást elvitték a tizennégyes háborúba. Orosz fogsága esett, és 16 évig volt oda. Nagyanyánk ott maradt négy gye­ rekkel. A legkisebb még csak útba'volt. Még aztán született meg, és mire az apja hazajött, 16 éves volt. Anyai ágról Szabó Mátyás nagyapám azt mesélte, az ö szülei Sarkadról jöttek Bunyára, Ki tudja, most is úgy hívják a falut, ahogy ezek le voltak nekem jegyezve? Ezeket az ősi adatokat a lányuk, Bors Mária jegyezte le, és én tőle írtam át." Tőkés Gyula Bunyaszekszárd életére vonatkozó lejegyzését Szabó Gergely Katalinnal és Vargyas Ferenc Mihállyal kö­ zösen visszaemlékezve lejegyezte 1997 telén Facsádon Szigeti Gergely Margit (a továbbiakban Szigeti Gergely Margit) 1 Győri János közlése ''Tőkés Gyula a nevek alapján 47 magyar, 5 német, 1 szerb és 1 zsidó nemzetiségű alapítót nevez meg. I.m. 3. ' I . m . 4. " U.o. 37 A település közössége társadalmi szempontból is egynemű. Ezen nem változ­ tat az sem, hogy bár az alapítók nagyobb része gazdasági cseléd, néhány neme­ si családnév is felbukkan az 187l­es névsorban (pl. Acsády, ifj. Gersey, Hollosy, Marossy, Onody, Pesty, Sárváry) arra utalva, hogy talán e családok egy­egy elszegényedett tagja ily módon próbálkozott a földszerzéssel, vagy az újrakezdéssel. 9 A telepesek vagyoni viszonyait az első időszakban meghatározta a földterü­ let közös tulajdona. A tulajdonosváltások, az öröklések révén azonban a kez­ detben arányosan megosztott tulajdonrész mindinkább differenciálódott. E fo­ lyamatot tovább erősítette a földeladás, valamint az a húszas évektől kialakuló gyakorlat, hogy a Kápolnáson intézőként, béresgazdaként vagy csak egyszerű napszámosként, cselédként keresett pénzen sokan Bunyán vettek földet, melyet bérbe vagy feles művelésbe adtak. A falu társadalmát csupán árnyalhatta, de az ott töltött idő rövidsége miatt né­ hány kivételtől eltekintve meg nem határozhatta a lelkész, majd 1898­tól a lel­ kész és a tanító jelenléte. A kivételek közé tartozott a településen 1928­1947. között lelkészi szolgálatot teljesítő Tőkés Gyula, akire nagy szeretettel emlé­ keztek a bunyaiak. Az önfeláldozó szolgálat mellett emlékezetükben elsősor­ ban azt őrizték meg, hogy a második világháború éveiben egyedül neki volt rá­ diója Bunyán, s nála hallgatták, ő közvetítette, magyarázta a híreket. A falube­ lieket nemcsak ténylegesen ­ tanító hiányában néhány évig hanem saját tet­ teivel is kötelességtudatra, kitartásra, családszeretetre és a tudás becsületére oktatta. 10 Az 1945­től másfél évtizeden keresztül a faluban tanító Zöld Mihály és felesége sem csupán munkájuk, hanem személyiségük és a bunyaiak között töltött idő révén formálta, alakította az aprócska terepülés életét. Amellett, hogy a gyermekeknek a tananyagon túl verset, éneket, színdarabot tanítottak, a falu fiatalsága számára könyveket kölcsönöztek, s táncolni tanították őket. A bunyaszekszárdiak elsősorban gazdálkodtak a rendelkezésükre álló terüle­ ten. Ezt a tevékenységet egészítette ki az elzárt település mindennapjaiban, a földterület megművelése során szükségessé váló házi­ és kézműipari, majd ipa­ ros tevékenység. A települést alapítók között még alig találunk mesterembert, számuk csak a két világháború közötti évektől emelkedik. Ha taníttatni akarták a fiúgyermeket, iparosnak adták a környező városokba, aki aztán kitanulva a 9 Ezt erősíti meg Gergely János visszaemlékezése is a jó vagyoni körülmények között élő Tolna megyei Fördős­család leszármazottjának a Bunyára indulókhoz csatlakozását indokolva: „Édesapám nagyapja volt a legfiatalabb a család­ ban. Az volt a szokás, hogy a legöregebb fiú örököli a vagyont. A legfiatalabb nagyon kevés földet kapott, azt is elvesztette. Szégyellte nagyon, s ezért csatlakozott ahhoz a csoporthoz, amelyik elvándorolt Bunya­Szekszárdra. " ­ Gergely János közlése 10 Szigeti Gergely Margit 38 szakmát vagy hazatért falujába, vagy ­ megélhetésre egyre kevésbé számítva Bunyán ­ más településeken helyezkedett el. A gereblyét, a szerszámnyelet, a jármot szinte minden gazda maga készítette cl, miként az egyszerűbb bútort, konyhai felszerelést. A gerendákat, szarufákat is saját maguk faragták, a vályogvetést, a falrakást, a zsúpfedél készítését együtt végezték a falubeliek. Ha egy kocsi fatengelye eltört az erdőben, gyorsan faragtak egy másikat, de a nagyobb munkákhoz bognár kellett. Mint ügyeskezű bognárt és asztalosmes­ tert, sokáig emlegették Fördős Istvánt, aki a család szerint szerszámait még „ hazulról", Tolnából hozta. A bunyai bognárok ­ a negyvenes években Galam­ bos László és Vörös Ferenc ­ az asszonyoknak rokkát, guzsalyt is készítettek, s ők faragták a fej fát, készítették a keresztet a temetőbe. A falubeliek emlékezete szerint az 1940­es években három kovács: Fakovács Vági József, Úri Vági István és Takács Béla dolgozott Bunyán. Ugyanezen idő­ szakban volt asztalos Vági József és ács Vargyas József. A kádár, Takács Gyu­ la elsősorban pálinkás és savanyú káposztás hordót készített.11 Varrónő a második világháború előtt több is volt a faluban. Kizárólag asszo­ nyoknak varrtak, a férfiak ruháit Facsádon készíttették, vagy boltban vásárol­ ták. Cipészként Vargyas Jánost említették. Bunyaszekszárdon a negyvenes évekig a nagycsalád volt a meghatározó, amelyben több generáció élt és gazdálkodott együtt. Ezt követően azonban mind gyakoribbá vált, hogy a férj szüleihez költöző fiatalok néhány éven belül külön költöztek. Az elköltözések és más okból bekövetkező létszámfogyatko­ zások miatt a faluban könnyen találtak üres házat, de a kalákában épülő új ott­ hon is elkészült egy év alatt. Az önálló gazdálkodás első lépéseként pedig mind gyakrabban béreltek, vagy műveltek felesbe földet a faluból elköltözött tulaj­ donostól. TÁRSAS MUNKÁK ÉS ÖSSZEJÖVETELEK A közösen végzett munkák egyik csoportját Bunyán is a település, a közösség egésze számára végzett közmunkák jelentették, míg másrészük egymás segíté­ sére szolgált. Az állami és egyházi adó, valamint a legelődíj mellett a közmun­ kák róttak súlyos terhet a település lakóira. Az utak építése és javítása minden esztendőben visszatérő kötelezettséget jelentett, de Bunyán évtizedeken át az egyik legfontosabb közmunka a település alapvető gondját jelentő vízhiány mi­ att a kútfúrás volt. Ennek során a falubeli férfiak mindegyikének megvolt a maga teendője. A sikertelen próbálkozásokat követően a negyvenes évek végén " Tőkés Gyula 1942­ben 1 kádárt, 1 bognárt, 2 cipészt és 4 gépész­kovácsot említ. I.m. 9. 39 hívott, bunyai segéddel dolgozó kútmester munkáját végül siker koronázta, melyen felbuzdulva két további kutat is fúrtak immár a segéd közvetlen irányí­ tásával, szintén közmunkában. A kútfúrás mellett komoly közmunka­kötelezettséggel járt Bunyán a középü­ letek ­ a községháza és az iskola, a templom, a paplak, valamint a kultúrotthon ­ építése. A közmunka ezekben az esetekben elsődlegesen szállítási kötelezett­ séget és személyes munkavégzést jelentett ­ még a református templom eseté­ ben is közösségi, s nem felekezeti alapon. A kultúrotthon éppúgy kalákában épült, mint egy­egy lakóház. Az 1930­as években kezdett és a negyvenes évek­ ben befejezett, fehérre meszelt épületet Petőfi Sándorról nevezték el. Berende­ zése is közös munka eredménye volt: ,,A színpadhoz kellett függöny is, de ez se fogott ki rajtuk, azt is ők maguk csinálták. Az asszonyok adtak össze kendert, fonták és megszőtték. Abból csináltak függönyt a színpadra. Vettek két hosszú kocsmaasztalt, hosszú padokat, ezek mind jók voltak a lakodalmakhoz. " 12 Az egymást segítő közösen végzett munkák közül az egyik legfontosabb a ház­ építés volt, mely alkalmával összefogott egész Bunya. Akinek volt lova vagy bivalya, indult Kápolnásra kőért, az erdőre fáért, vagy Lúgosra cserépért. Akik értettek hozzá, a gerendákat faragták, a többiek vályogot vertek, falat raktak, tapasztottak. A zsúptetőt is közösen készítették el. A háziak jól tartották a segí­ tőket: leggyakrabban birkapaprikást főztek számukra, s mindig került szilvapá­ linka és bor is az asztalra. A kukorica­ és a tollfosztás nemcsak az együttes munka, de a közös szórako­ zás helyszíne is volt. A mezei munkák közül az aratást, majd a cséplést is kö­ zösen végezték ­ ,, de már ahogy fogyott a nép, nem volt kinek segíteni egy­ mást". A KÖZSÉG ÖNKORMÁNYZATI SZERVEI A kései megtelepedés, a kedvezőtlen jogállás, a gyakori közigazgatási változá­ sok, átcsatolások hátráltatták a községi önigazgatás fejlődését. Bár már 1875­ ben, az önálló jogállású községgé nyilvánítás iránti kérelemben említik a falu bíráját és két esküdtjét, s a későbbiekben is több bíró nevével találkozhatunk, e tisztségviselők nem kaptak kizárólagos szerepet a közösség életében. „A bíró­ ra az tartozott, ha valaki lopott, vagy garázdálkodott. " ­ mondták. Az utolsó bíró Gombás Sándor volt Bunyán, aki miután a második világháborút követő­ en Nagy­Bunya (Bunea Mare) látta el a közigazgatási feladatokat ­ kisbíróként működött tovább. 12 A kultúrházat 1977­ben lebontották, és egy román faluba, Zsupunestbe került. „így lett vége a sok közmunkával kí­ nosan felépített kultúrotthonunknak." ­ emlékezik Szigeti Gergely Margit. 40 A bunyaiak egyébként a községi tisztségviselők közül a kisbíróra emlékeztek legélénkebben. A hatósági emberek közül pedig az adószedőre, akinek megje­ lenése a községben az ötvenes években szinte mindennapos volt. A megélhetés a háború után sem lett könnyebb, a kivetett adót viszont ki kellett fizetni, „ hát (• /szakított valamit az ember a gabonájából, egy 50­100 kilót, és eladta, mert másképp jött az adószedő és lefoglalta. Vitte a dunnát, a párnát, a varrógépet, vagy ha talált egy disznót az ólba, azt is elhajtotta. " 13 A negyvenes években egész évre fogadott csordása, kanásza és kecskepász­ tora is volt a falunak, akik leggyakrabban gabonát kaptak fizetségképpen. EGYHÁZI És VALLÁSI ÉLET, MŰVELŐDÉS ÉS EGÉSZSÉGÜGYI, SZOCIÁLIS HELYZET A bunyai telepesek többsége református volt, akik anyaegyházukat az evangé­ likusokkal együtt hozták létre. Az egyházközség lelkészei még a két világhábo­ rú közti években is a gyülekezet, a templom és az iskola, a paplak építését tar­ tották az egyik legfontosabb feladatnak. A lelkészek az első időben különösen gyorsan változtak. Bihari Gábor volt az első, aki hosszabb ideig végzett lelké­ szi szolgálatot Bunyán: 1873­tól 24 éven át vezette a község életét, s kiváló gazdaként birtokát is évről évre gyarapította, míg végül 80 holdnyi földet szer­ zett. Gyökössy József közel egy, Tőkés Gyula majdnem két évtizedig volt lel­ kész Bunyán. Tőkés Gyula távozását követően Bunyaszekszárdon megszűnt az önálló egy­ házközség. Ezt követően már csak beszolgáló lelkészek jártak a településre. Béres Zsigmond utoljára 1969­ben tartott istentiszteletet a községben ­ mert ezt követően már nem volt kinek. 14 „ Béres Zsigmond kezdeményezésére szüle­ tett az ötlet, hogy el kell adni a templomot, mert darabonként széthordják a szomszédfaluba. Gönczi József esperes nem akart beleegyezni. Úgy vélte, hogy a templomot nem szabad bántani, ott kell hagyni, hogy ott rogyjon össze, úgy hirdesse a füstté lett református múltat. De a lelkész nem adta fel, csak beszélt a bunyai elköltözőitekkel: le kell bontani, mert akkor már senki se törődött a templommal, mindenki elment szanaszét. Mégis eljött a döntés, hogy megveszi egy katolikus német község, s 1977­ben Ötvösdre vitték. Mielőtt lebontották volna, kiszállt Bunyára Béres Zsigmond lelkész, Higyed Ist­ ván lugosi lelkész meg vagy négy család volt akkor ott, meg aki tudott, odament. Higyed István rövid alkalmi imát mondott, és a 90. zsoltárt elénekelték. Aztán a magasba nézett, és azt mondta: 'Itt se lesz többé istentisztelet soha, soha'... " 11 14 Vargyas Ferenc Mihály közlése Béres Zsigmond átvette Igazfalvát és odaköltözött, Begamonostorra csak beszolgált. Átvette Facsádot is, mert a bunyaiak többsége ide költözött. 41 A mérnökök felbecsülték és 30.000 lejbe jelölték meg az árát. így lett vége a mi keservesen épített templomunknak, amit Tőkés Gyula lelkészünk 1930. év­ ben olyan nagy lelkesen kezdett. Mindenfelől kérte a segítséget, de nem készült el soha, csak be volt malterozva, fehérre meszelve. A padlózat helyett homok volt, padokat csináltattak, nagyon érdekes és szép szószéke volt. A templom fá­ ból épült, szédszedhető­összerakható volt. Mintha tudták volna, hogy ez le lesz bontva. Úgy 1977­be vitték el, 1980­ra katolikus templommá szerelték össze az ötvösdiek. A templom ára meg be lett téve a bankba. "15 Az iskolát a református egyházközösség csak 1909­ig tudta fenntartani, 1910­ től állami iskolaként működött tovább. Az 1920­as években még 34 tanulója volt, de a létszám folyamatosan csökkent. Az utolsó tanító, Zöld Mihály 1947 szeptemberében érkezett a községbe. Ekkor már csak 26 gyermek járt az isko­ lába, ahol 1949 és 1964 között mindössze négy osztályt végezhettek, 1970­ben pedig az a néhány gyermek, aki még Bunyán lakott, Nagy­Bunyára járt át.16 A község egészségügyi és szociális helyzete szempontjából az alapvető gondot a vízhiányjelentette. Az első ásott kutak beomlását követően használt, a kertek aljá­ ban lévő két kút nem volt képes ellátni ivóvízzel az egész falut. Később, 1937­ben készítettek ugyan két amerikai rendszerű 30­40 méter mély betoncsöves kutat, ezek azonban rövid használat után felmondták a szolgálatot. Megoldást az jelentett, ami­ kor 1948­ban sikerült három új kutat fúrni ­ kettőt a Nagy utcán és egyet a Kis ut­ cában. Igaz ugyan, hogy mélyről jött a víz, s láncról két hevederrel, kallantyúval húzták, mégis könnyebb volt, mint lentről hordani. A kutak mellett minden háznál mindvégig megmaradtak a vízgyűjtőgödrök is, amelyekből az állatokat itatták. Orvos a negyvenes években legközelebb Birkisen volt, az asszonyokat bába­ asszony segítette a szülésben. Az ötvenes évektől egy felcsernő a gyerekekhez még éjjel is kijárt, s ha látta, hogy komoly a baj, akkor orvoshoz küldte a kis beteget Facsádra. TELEPÜLÉS KÜLSŐ KAPCSOLATAI Piac, vásár vagy búcsú nem volt Bunyán. Heti piacra péntekenként gyalog jár­ tak át Facsádra, s kezükben vitték az eladásra szánt tojást, túrót, tejfelt vagy ba­ romfit. A piacon leggyakrabban kukoricát és búzát vettek, aki nem termelt nap­ 15 Szigeti Gergely Margit „A tanító bácsi nagyon szép szavú volt, és a tanító néni is nagyon finom és okos asszony volt, szépen tudott beszél­ ni mindenkivel. Még az is megtörtént, hogy temetett és istentiszteletet is tartott a templomban. Gyönyörű hangja volt, az éneket kísérte a harmóniummal. Ez akkor történt, ha valami okból nem bírt kijönni a pap, mikorra vártuk. Nagyon szerettük ezt a tanítópárt. Mi, akik 1939­ben születtünk, második osztályba mentünk, mikor ö odajött. 1964­ben az én gyerekem volt az első osztályos. Előtte, mikor befejezte fönt, Kisbunyán a tanítást, csak 7 gyerek volt az egész. Az is­ kolát lebontották, és levitték a román faluba a hatvanas években, a padokat, a katedrát, a szekrényt, s mindent, ami benne volt. " ­ Szigeti Gergely Margit 16 42 raforgót, az is itt szerezhette be a szükséges olajat, de a cukrot és a fűszereket is itt vásárolták. Facsád mellett a negyvenes években mind gyakrabban jártak a bunyaiak a csütörtöki kápolnási piacra is, főleg ha egy­egy kis borjút vagy növendékállatot kényszerültek váratlanul vagy szükségből eladni. A tavaszi, nyári és őszi nagy vásárokon Facsádon és Kápolnáson lovat és disznót, Szoborsinon szarvasmarhát és disznót vettek. A falubeliek, bár valamennyien földművelésből éltek, nem rendelkeztek an­ nyi földdel, hogy kizárólag ebből megélhessenek, ráadásul az állattartás nehéz­ ségei miatt rendszeresen nem trágyázott egykori irtásföldek is egyre keveseb­ bet termettek. A megélhetést máshol kellett keresni. Télen a férfiak fuvarozni jártak az erdőbe ­ már akinek volt mivel. Akinek nem volt ökörbivaly fogata vagy lova, elment ölfát vágni, rakodni a kis vonat­ hoz, csakhogy egy kis pénzt keressen. Ahogy az irtások nyomán az erdő és a vasút egyre távolabb került a településtől, a munkavállalás mind nehezebbé vált. Ha más nem akadt, téli estéken zsúpszalmából szakajtó kosarat, kenyér­ kosarat, szalmakalapot kötöttek, vagy kézi kosarat, seprűt cirokból, vesszőből. Az asszonyok télen a lent és a kendert dolgozták fel: az ötvenes évekig fontak. Gergely Vargyas Lídia nemcsak egyszerű vásznat és zsákot szőtt, mint a falu­ beliek, megrendelésre díszes abroszt, lepedőt is készített. Nyáron a bunyaiak bandában jártak aratni és csépelni a közeli uradalmakba, majd az tulajdonviszonyokban bekövetkezett változásokat követően az ötvenes évektől egy­egy személy vállalt napszámként szántást, aratást, kaszálást, vala­ mint a Maros menti falvakban kukoricaszedést. A közös gazdaság megalakítá­ sát követően a falubeliek Bulcsra, Kápolnásra, Birkisre jártak ,,a kollektívba" gépmunkásnak, vagy az erdőben csemetét ültettek, kapáltak. A lányok a húszas évektől szolgálni jártak: 13­14 évesen gyerekre vigyáztak, 15 évesen már szobalánynak, szakácsnénak álltak ­ „leggyakrabban Teleki grófnál Kápolnáson, vagy Mocsonyi román uraságnál Bulcson ",17 Bunyaszekszárd külső kapcsolatait, a lakóiról alkotott képet meghatározta földrajzi fekvéséből következő kedvezőtlen gazdasági helyzete. A román fal­ vakkal Kisbunyának kevés kapcsolata volt. A szomszédos nagy­bunyai legé­ nyekkel is legfeljebb egy­egy tánc vagy bál alkalmával kerültek összeütközés­ be a magyar­bunyaiak. A későbbi magyar telepes falvak kedvezőbb fekvése, nagyobb gazdasági ere­ je a bunyaszekszárdiakról alakított vélekedést is formálta. Igazfalva, Bodófalva, Szapárfalva református magyarsága, a monostori és a facsádi ma­ gyarok egyaránt lenézték a „szegény, elmaradott öltözetű, mindig sáros lábbal 17 Szigeti Gergely Margit 43 érkező bunyaiakat, akik odáig jutottak, hogy cselédek lettek Kápolnáson és Bulcson ",18 A bunyaiak viszont, akik ­ mint később egy visszaemlékező fogalmaz ­ „kemény nyakú, erős szívű, becsületes, jó kedélyű" reformátusoknak tartották magukat, büszkék voltak szorgalmukra, mulatós jókedvükre és asszonyaik főztére. Gyakran hivatkoztak arra, hogy Bunya telepesei korábban érkeztek, mint a bodói­ ak vagy szapárfalviak, s azt is önérzettel emlegették, hogy aki Bunyáról elkerült akár a két világháború között, akár az ötvenes évektől, jó állást, megbecsülést szer­ zett új helyén: „ Jutott ki a faluból tanító, mérnök, pék és géptelep vezető. " A hatvanas évekig alapvetően a falun belüli házasság (a házassági endogá­ mia) volt a jellemző. Számon tartották azt a néhány leányt, aki a szomszédos Bodóra vagy Igazfalvára ment férjhez, arra azonban ezen időszakig alig volt példa, hogy falubeli legény máshonnan nősüljön. Az ötvenes évek végétől már előfordult, de csak a nyolcvanas évektől vált mind gyakoribbá, hogy magyar leány román legényhez ment feleségül. 19 A szétszóródás már a második világháború alatt megkezdődött. Többen meg­ haltak a háborúban, volt aki családostul Magyarországra ment, más odanősült. A bunyaiak Romániában is szétszóródtak: egyikről úgy tudják, Székelyhídra, másikról hogy Iratosra nősült. Az ötvenes évektől a fiatalok mind nagyobb számban hagyták el a falut. „Aki elvégezte a négy osztályt, az ment tovább, s hogy kijárták a hetet­nyolcat, egy se jött vissza a földhöz. A fiúk tanultak mesterséget, a lányok irodákba, gyárak­ ba kerültek, a nagyobb fiúk vagy tizen elmentek traktor istának, sofőrnek, erdő­ őrnek, rendőrnek, katonatisztnek, tanítónak. Sok elkerült messze, és ott nősül­ tek, de mind magyar lányt talált magának, mert még abban az időben nagyon vigyázták ezt. " A Bunyaszekszárdon 1952­ben megalakított szövetkezet egy év után megszűnt. Néhány család Facsádra költözött ­ a „ kollektívba " ment, vagy állást vállalt ­ , s a következő években a falubeli gazdálkodás ellehetetlenülése, az adó, a „ kota " miatt egyre többen követték őket. 20 18 „ Vasárnap ha hallottuk, hogy Monostoron vagy Igazfalván bál van, elmentünk. Büszkék voltak, nem tudták fogadni a vendégeket, hiába voltunk magyarok. Mi úgy voltunk nézve, hogy mi utolsóbb emberek vagyunk, mint ők. A ruhá­ zatot ök jobban bírták, mi el voltunk maradva benne." ­ Vargyas Ferenc Mihály közlése 19 „ 1958­tól a lányok már mentek román fiúhoz, most meg már nem számit nekik, össze vannak keverve. Van olyan csa­ lád, ahol magyar mindkét szülő, és a gyerekek csak románul beszélnek. De van olyan is, akinek az anyja magyar, apja román, és követeli, hogy beszéljenek a gyerekek magyarul. Azt mondja, ha egyszer anyátok magyar, akkor nek­ tek is kell tudni magyarul." ­ Szigeti Gergely Margit „ Mert ezekbe az évekbe volt a „kota " világ. A földek után vetették a kotát, az adót. Ha a föld megtermelte a többletet, akkor csak volt valahogy, de ha a szárazság, vagy a sok eső kiölte a gabonát, nem volt mit beadni a kotába. Sok volt a kota, sokszor nem termett annyi, amennyit be kellett adni az államnak. De igy volt a disznóhússal meg marhahús­ sal is. Vettek egy disznót vagy marhát, úgy közösen, kinek hány kiló volt kiszabva, s ezt mind be kellett adni. ... Ettől aztán menekült a nép. " ­ Szigeti Gergely Margit 20 44 A falu elnéptelenedéséről a ma Facsádon élő Szigeti Gergely Margit szavai­ nál hitelesebben nem szólhatunk: „ 1950­ben 64 család volt, 1960­ban 30 csa­ lád. 1970­ben már csak 10 család, 1975­ben 5 család. 1981­ben az utolsó két család is elment. Az utolsó esketés 1969­ben volt, gyermek 1975­ben született utoljára, az utolsó temetés 1972­ben volt. Ki ezeket lejegyezte, 1939­ben szüle­ tett és 1975­ben hagyta el a falut. Ezeket végigélte ­jót is, rosszat is. Most már csak ha összejövünk ketten­hárman, csak Bunyáról tudunk mesélni. Hogy volt jó időkben, hogy volt rossz időkben. Persze, akkor nehéz is volt, de fel se vet­ tük, talán mert fiatalok voltunk. De akármelyikünk elbeszéli, hogy mind csak oda álmodik." ,,Amit Tolna megyéből jött őseink 15 ezer arany forintért vettek meg, a hunyaszekszárdiak ingyen odaadták az államnak a földeket, meg a kerteket. Legtöbb eladta a román­bunyaiaknak, de jó olcsón, mert akkor szabadulni akart mindenki a földtől. Mindenki megunta a sok munkát, már csak három­ nak van ott kertje. Az 1989­es változás után vissza lehetett volna venni, de sokan nem merték, mert innen nem lehetett munkálni a földeket, mert mes­ sze van, és rossz az út. Volt, aki kivette, és átadta az állami gazdaságnak, s onnan kap valamenynyi gabonát. Az egyházkert még megvan, ahová 1996­ ban egy emlékművet tettek. Ez emlékeztet, hogy itt is volt egy falu valamikor. Erre a találkozóra sokan eljöttek a Bunyán születettek, sokan végigsírták az utcát, mert volt, aki 20­30 éve nem járt már ott. Nekünk, akik ott születtünk, nagyon fájó emlék, de az unokáink, ők nem tudják, csak amit meséltünk ró­ la, és mi már egyre fogyunk. Az ide, Facsádra költözöttekből már 52 bunyai származású kint van a temetőben, az igazfalvi temetőben is van már 20 ha­ lott a Bunyáról elköltözöttekből, és így tovább más falvakban, városokban a szélrózsa minden irányába, mert az egész országban szétszóródtunk, mint a falevelek ősszel."2X 21 „A mostani élők, akik még bunyai születésűek 1997. május 1­én: Facsád 54, Igazfalva 30, Bodófalva 1, Szapárfalva 4, Bethlenháza 2, Lúgos 11, Nadrág 1, Temesvár 7, Zsena 1, Marzsina 1, Tomest 6, Déva 2, Arad 2, Iratos 1, Székely­ híd 1, Beszterce 1, Doroboi 1, Konstanca 1, Kápolnás 2, Tela 1, Magyarország 6, Szlovákia 1, összesen 133 személy. ­ Szigeti Gergely Margit 45 BUNYASZEKSZÁRD TÁRGYI KULTÚRÁJA TELEPÜLÉSSZERKEZET, A HÁZ ÉS A KERT, A LAKÁS BERENDEZÉSE A telepesek származási helyének jellemzői és a település létrejöttének körül­ ményei egyaránt szerepet játszottak Bunyaszekszárd szabályos szerkezetű, ún. soros vagy utcás településszerkezetének kialakulásában. A község belterületét egyetlen utca (a Nagy utca) és két egymást keresztező utcasor (az Első Kereszt utca vagy Kis utca, és a Másik Kis út) osztotta meg. A széles, egyenes utcákon kétfelől gondozott gyalogjáró volt. Minden ház előtt akác­ és eperfa ­ Ihászék öreg eperfáinak földből kinőtt gyökerei az emlékezők szerint lépcsőfokokként meredtek az arra járókra az utcák mindig szépen felseperve. A keskeny, mély telkek, melyek utca felőli végében álltak a házak, a Nagy ut­ ca két oldalára és a két másik utcára nyíltak merőlegesen, sűrű egymásutánban. A telket az utca felől a házhomlokzattal egy vonalban hasított tölgy­ vagy nyár­ fából készült kerítés és tölgyfakapu zárta, mely mögött a soros elrendezésű ud­ varban istállók a lovaknak, teheneknek, bivalyoknak és ökröknek, valamint disznó­ és baromfiólak. A ház körüli kertekben gyümölcsfák, vetemények, a házak előtti virágoskertekben orgonák és rózsák, a fehérre meszelt házak abla­ kaiban és a nyitott tornácokon muskátlik voltak. A templom a Nagy utca és a Kis utca (Első Kereszt utca) sarkán állt, a pap­ lak a Nagy utcában, vele szemben pedig az iskola, amelynek nagyobb termé­ ben tanítottak, a kisebb terem pedig a községháza volt. A kultúrház a Kis utcá­ ban a templom mögött épült. A telepesek kezdetben gödörházakban laktak, majd vert falú, később vályog­ házakat építettek. A két világháború között a kőalapon épült házak falainál a tölgyfaoszlopok közét vályoggal bélelt falakkal készítették, a zsúpfedelet fel­ váltotta a cserép. Nemcsak a település szerkezete, a házak is a telepesek szülőföldjének mintá­ it őrizték tovább: a második világháborúig a ház végén egy ablakkal az utcára néző, egy szobából, konyhából és kamrából álló szabadkéményes ház volt a jellemző. A szobai melegítő kemencét a konyhából fűtötték, a padlásra a kam­ rából jutottak fel. A nyitott tornácról (melyet a bunyaiak folyosónak és gang­ nak is neveztek) lehetett a konyhába és a kamrába, a konyhából pedig a szobá­ ba lépni. A szoba sarkában állt a kemence, mellette az első ágy és a kemence között az elmaradhatatlan vacok. Ezen a szalmazsákkal bélelt, alacsony oldalán rongy­ pokróccal leterített alkalmatosságon aludtak a gyerekek, pihentek napközben az öregek és a betegek. Az asztalt ­ amelyet az ággyal együtt ekkor még több­ nyire a falubeli asztalosok készítettek ­ az ablak előtt helyezték el, s két szélén helyet hagytak az ágynak. 46 A szobában tartották a ládát is, amelyben a stafir volt. Az elmondottak sze­ i int még Tolnából származó tulipános ládákat tulajdonosuk halála után is meg­ őrizték, bár a konyhába, majd a kamrába került. A ruhaneműk és személyes holmik tárolására szolgáló láda helyét a századfordulótól Bunyán is a sublót loglalta el (kaszlinak is nevezték), amelynek tetején képeket tartottak és ünne­ pi porcelánedényeket. Az ezerkilencszáznegyvenes években épített házak többségében már két ut­ cára néző ablak volt, de az ún. tiszta szoba még ekkor is ritka volt. A szoba be­ rendezése megváltozott: a kemence kikerült az udvarba, helyette kályhával, leggyakrabban vaskályhával fűtöttek. Volt, ahol a többségében továbbra is föl­ des padlójú szoba közepére került az asztal a padokkal vagy székekkel, több helyen megmaradt a vacok, a sublótot pedig mindinkább kiszorította a szek­ rény. A falra a két ablak közé tükröt, az ágy fölé fényképeket tettek. A konyhában a szabadkéményt a negyvenes évektől már csak füstölésre hasz­ nálták: oda akasztva fel a sonkát, a kolbászt és a szalonnát, később az udvar­ ban külön építettek füstölőt. A konyha berendezése egyébként alig változott: igaz, már nem kellett a konyhából fűteni a kemencét, de továbbra is a téglából vagy vályogból rakott sparhelten főztek­sütöttek, s csak az ötvenes évektől vá­ sároltak mind többen bolti tűzhelyet. Ahol sok volt a gyerek, a konyhában is ott állt a vacok a vizesedényekkel megrakott vizespad és a főzőedények tárolására szolgáló stelázsi szomszédságában. A harmincas évektől mind gyakrabban ke­ rültek a konyha falára az ünnepi porcelántányérok. A hétköznap használt zöld és okker színű, virágmintás cserépedényeket /nponyesti és birkisi román fazekasoktól vásárolták. Előfordult, hogy búzáért, kukoricáért, rozsért vették a fazekakat, köcsögöket, tányérokat, tálakat, szűrő edényeket a kocsival leginkább vasárnap érkező árusoktól, de a negyvenes évektől már mind gyakrabban pénzért, mert a gabona nagyon drága volt. 22 A konyhai edények között a cserép­ és porcelán tányérok, bögrék mellett minden háztartásban helye volt a nagy leveses tálnak, valamint egy két literes, virágos, okkerszínű cserépkancsónak. A vizes edények közül elmaradhatatlan volt a drága, mindig pénzért vett csörgős vászonkorsó, amelyben a vizet vitték magukkal a határban munkát végzők. A kamrabeli stelázsin tartották a savanyúságot, a negyvenes évektől egyre kedveltebb befőttet, ládában a lisztet, hordóban a savanyúkáposztát, bödönben a zsírt és egy rúdon a szalonnát, sonkát, kolbászt. A háztartási eszközökhöz tartozott a kenyér dagasztására használt sütőteknő és a kisebb kalácsdagasztó teknő, a fa vizesdézsa, valamint egy vasüst. Az öt­ n „Itatót is árultak, de mi nem vettünk, mert nekünk volt fából faragott. Virágcserepet se vettünk, mert drága volt." ­ Veres Szabó Julianna közlése 47 venes évektől a cserép­ és vasedényeket felváltják a zománcos pléhedények. A tejet már nem köcsögben, hanem üvegben tartják, a kenyeret sütőteknő helyett vájlingban dagasztják. Bunya nevezetes volt zöldség­ és gyümölcstermesztéséről, bár az előbbivel a piac közelsége híján csak saját szükségletre foglalkoztak. A zöldségeskert a ház körül volt. Ősszel megugarolták, megtrágyázták a földet, tavasszal pedig még egyszer megkapálták vagy elgereblyézték, és az időjárástól függően elvetették a facsádi piacon vásárolt magot. Ültetésnél ügyeltek arra, hogy ne legyen túl­ ságosan betakarva az apró mag. „Mert az volt a törvénye, hogy a magra nála háromszoros vastagságú föld menjen rá. " A palántát locsolni kellett, „lóbogár" ellen vadpaprikát ültettek mellé, hogy annak erős szaga megvédje a növényt. A zöldségeskert kapálása, öntözése a gazdaasszony dolga volt. A kerti munkák során boltban vásárolt kapát, Bunyán készült fagereblyét használt, az ültetés­ hez maga készítette hegyes botot. Petrezselymet, sárgarépát, zellert, vörös­ és fokhagymát úgy vetettek, hogy „ bőven legyen a főzéshez, " de termesztettek veteményborsót, babot, paprikát, paradicsomot, káposztát, mákot, retket, karalábét, karfiolt, lopótököt, sütőtö­ köt, görögdinnyét, sárgadinnyét, uborkát, spárgát, kaprot, ánizst és tormát is, valamint csicsókát, amelyet nyersen ettek a gyerekek. Vöröskáposzta ritkán, kelkáposzta, fejes saláta, cékla egyáltalán nem volt, a spenót helyett labodát használtak. A zöldséget télen veremben tárolták: a kiásott gödörbe tették, leta­ karták egy deszkával és földet raktak rá. A GYŰJTÖGETÉS A természet számtalan értékes ajándékkal halmozta el a bunyaiakat. A gyógy­ növényeket a család számára gyűjtötték. Tudták jól, hogy megfázásra a hársfa­ virág, a bodza, a menta teája a jó, gyomorfájásra az ezerjófű, a zsálya és a ka­ milla, a fejfájáson, a fogfájáson egy kis zsályás vagy kamillás gőzölés segít. A sárga gombából, a csirkegombából, a szeplős gombából, a szilvafagombá­ ból és a harmatgombából paprikást főztek. Ezek mellé valami tésztaféle, pél­ dául laska vagy galuska is készült. A tejes gombát jól megabálták, zsírral vagy olajjal megöntözték, fokhagymát vágtak rá, s tepsiben megsütötték. A császár­ gombát a szeplős gombához hasonlóan kirántották. Az irtásokon, a legelőkön, az erdőben szamócát is lehetett találni. Eladásra még a hatvanas­hetvenes években is szívesen gyűjtötték, mert igen magas ára volt. A mogyorót szintén az erdőn szedték. A gyerekek vadkörtét, vadalmát és somot gyűjtöttek. A vadkörtéből, vadalmából sokan pálinkát készítettek, s olyan is akadt, aki a csipkebogyóból lekvárt, a gya­ logbodzából tintát főzött. 48 Vadászni kevesen jártak Bunyán. Az viszont gyakran előfordult, hogy ha be­ járt a földre a mezei nyúl, este kitettek egy dróthurkot, s így fogták meg. Első­ sorban paprikásnak készítették el, az aprólékból levest is főztek. A combokat fokhagymásán megsütötték, vagy a vadasan pácolt húst szósszal és pirított ke­ nyérkockával ették. Bár tilos volt, néha vaddisznót, őzet és fácánt is ejtettek. A vaddisznó húsából fasírtot, az őzből pörköltet készítettek, a fácánnak a levese volt a legfinomabb. GAZDÁLKODÁS Földművelés A település gazdálkodása tekintetében meghatározóak voltak a birtokviszonyok. A eredeti közös tulajdon megszűntével a falubeliek közül a negyvenes évek ele­ jén 72 birtokosból 63­nak a fél hold telkén kívül 5­15 hold földje volt, leginkább szántó és kis részben kaszáló. Közös legelővel, erdővel a község ekkor már nem rendelkezett.23 Kétnyomásos gazdálkodást folytatva évenként váltva vetettek az egyik dűlő­ ben kukoricát, búzát, a másikban herét. A szántók agyagos és homokos földje általában könnyen művelhető volt, de a szárazságot nem bírta. Ráadásul rend­ szeres trágyázás híján ezek az egykori irtásföldek egyre gyengébben teremtek. A kukorica és a búza mellett a két világháború között zabbal, árpával, burgo­ nyával és rozzsal próbálkoztak a falubeli gazdák, a negyvenes években napra­ forgóval és cirokkal is. A természetföldrajzi adottságok a gazdák hozzáértésével társulva Bunyaszekszárdot a gyümölcstermesztésre is alkalmassá tették. Bár a határban inkább csak szilvások voltak, a kertekben megtermett a kajszi, a naspolya, a cseresznye, a meggy, a körte és az alma is. Bunyán egy­egy gyümölcsnek szám­ talan fajtáját ismerték. A cseresznyéből például volt piros ropogós, sárga ropo­ gós, fehér ropogós, s egész fekete cseresznye, az almából mosánszki alma, zöld alma meg piros. A szilvából magvaváló, piros szilva, kökényszilva, duránszki szilva, körtéből árpával és búzával érő körte, citromkörte, nyakas körte, őszi körte. Ha jó év volt, egy­egy körtefa 3­400 kg­ot is termett. Kemény és véko­ nyabb héjú dió egyaránt volt Bunyán, a meggyből is két fajtát ismertek: a so­ kat termő savanyú cigánymeggyet és a nagyszemű, édes hólyagos meggyet. A málna, a ribizli, miként az egres, a gyermekek számára is csemegének számí­ tott, melyet a negyvenes évektől már befőttnek is eltettek, vagy megfőzték szi­ rupnak, azaz szörpnek. " Tőkés Gyula i.m. 7­8. 49 A birsalmát a szekrény tetején tartották, s leginkább hasmenés ellen használ­ ták. A naspolyát csak akkor szedték le, ha már megcsípte a dér. A kajszi barack ritka volt, s egyike azon gyümölcsöknek, amelyeket eladni vittek az osztrói, ba­ kamezői és kápolnási piacra. A románokkal gyakran búzára, kukoricára, pa­ szulyra cserélték. Igaz, őszibarack is volt bőven, de csak magról kelt: „ akkora, mintegy jércetojás ", nem érte meg bemenni vele a facsádi piacra. A cseresz­ nyét, meggyet viszont jó pénzért a Maros mentére vitték eladni. A gyümölcsöt csak a negyvenes évektől kezdték befőzni, még a két világhá­ ború között is főképp aszalták, vagy pálinkát készítettek belőle. A szilvát és az almát vagy a napon aszalták, vagy pedig ­ mivel minden háznál volt kemence ­ „ betették a kenyér után ". A padláson egy vászontarisznyában tartották, s a tél folyamán megfőzték. Leggyakrabban a meggyet, a szilvát, az epret, s h a j ó volt a termés, a körtét főzték ki pálinkának. A gyümölcsfa oltása nagy türelmet és hozzáértést kívánt. Az erdőből hozott „vadfát" oltották be. Bár Bunyán sokan értettek hozzá, Nagy Szabó Sándor, K. Szabó István és Gergely Sándor különösen ügyes volt: sok alma­, körte­ és cse­ resznyefajtát meghonosított. Másokhoz is gyakran elmentek oltani, fizetséget nem várva, csupán szívességből, legfeljebb pálinkával kínálták meg őket. Gyak­ ran még kinn az erdő szélén is oltottak. „Ahogy mentünk ki a legelőre, az első dűlőnél volt egy körtefa. Följebb megint egy körtefa. A saroknál is beoltották. Aki érte, az szedte. Még a fajokat se tudtuk, amerre jártak, onnan hozták. " Ta­ vasszal rügyfakadás előtt, általában nagypénteken oltottak. Nagy Szabó Sándor szívesen tanította is a többieket. „A repedésbe betette az ágat, s kitöltötte viaszk­ kal, majd arra rátette a tehénganét, aztán az agyagot. Csinált egy csomót, az­ tán azt bekötötte ruhával. Az agyag tartotta, hogy ne folyjék ki, a tehéngané meg nedvesen tartotta, s akkor az ott jól megeredt. Spárgával kötötte körbe. " 24 A fákat Bunyán tavasszal ültették. Úgy tartották, hogy „ az őszi ültetés nem jó, mert meg van a fa halva. Télen, ha csak 2­3 napra is begyön a meleg, feljön a lé. A tavaszi ültetés a jó. " A z ültetéshez jól elő kellett készíteni a talajt: ki kel­ lett ásni egy 30x30 cm­es négyzet alakú gödröt, vagy ha a fa gyökere megkíván­ ta, még nagyobbat is, de az agyagos bunyai földben elég volt egy ásónyomot le­ menni. A gödör aljára egy kis trágyát tettek, s arra is ügyeltek, hogy ki ne szá­ radjon az ültetendő fa gyökere, „ mert akkor az már nem volt biztos ". A fa gyö­ kerét visszametszették, „ahogy a fa kívánta ", s ültetés után karózták a fiatal fá­ kat ­ a határban a nyulak miatt be is kötözték ­ , az oltásra különösen vigyázva. A gyümölcsfa gondozása a továbbiakban már egyszerű volt. Tavasszal le kel­ lett vágni a száraz ágakat. Mivel nem volt sok kártevő, nem permeteztek. A munkához szükséges eszközök közül a metszőollót és a kisfűrészt Facsádon a boltban szerezték be. 24 Vargyas Ferenc Mihály közlése 50 A gyümölcsöt érés idején szedték: az eladásra szánt cseresznyét, meggyet, sárgabarackot kézzel, különösen óvatosan, az almát létráról, vagy almaszedő­ vel. Az almát gyakran le is verték, mint a körtét és a diót, a körtét pedig a szil­ vával együtt rázni is szokták. A szőlőtermesztés és a borkészítés nem volt jelentős Bunyán, pince is csak egyetlenegy volt a faluban. Állattartás A falu helyzetéből adódóan a gazdálkodás legtöbb gonddal járó területe az ál­ lattartás volt. Miután a bunyaiak az 1880­as években eladtak egy jobbára ka­ szálóból álló dűlőt, a település legelő nélkül maradt. E hiány pótlására a gaz­ dák legelőnek ideiglenesen összeadtak egy 143 holdas szántóföldi dűlőt. Kezdetben minden birtokos csak a saját földterületét használhatta, de amikor pásztort fogadtak, közösen legeltettek a területen. Ha valaki eladta a szántó­ földjét, akkor „a páskumi rész is vele járt": a két terület csak együtt volt for­ galomképes. Az évek múlásával elenyésztek a birtokrészhatárok, s már senki sem tudta pontosan, melyik az ő területrésze, amely után továbbra is fizette az adót. Rá­ adásul a legelőn tulajdonnal nem bíró falubeliek közül is mind többen hajtot­ ták állataikat a legelőre, s szedték a fát az egykori irtásterületen. Nem csoda, ha a jogi rendezetlenségek miatt a legelő körül állandó vita volt, amely különösen fellángolt azokban az években, amikor az állattartó gazdáknak külön legelődí­ jat is kellett fizetni. 25 A legelőhiány a földművelésre is visszahatott ­ hiszen a trágyázatlan, kimerült lold mind kevesebbet termett ­ , s közvetlenül meghatározta az állattartást. Mivel a bunyaiak az erdőben és a határban elsősorban bivallyal dogoztak, csupán né­ hány, a hegyi utakhoz szokott ló volt a faluban. Szarvasmarhát kevesen tartottak, ha lehetett, már növendék korában eladták, s helyette kecskét vettek. Disznót és baromfit minden háznál neveltek: a csirke és a tyúk mellett kacsát és libát töm­ tek. A tyúktojást, valamint a tömött kacsát, libát piacra vitték, s jó áron eladták. Az állatokra a legelőn a község által fogadott pásztor felügyelt, de ha nem si­ került pásztort fogadni, ,,a nép őrizte sorba a jószágokat": felnőtt és gyermek egyaránt. A pásztor a falutól távol fekvő legelőre hajtotta az állatokat, s arra iigyelt, hogy a bivaly, a marha és a disznó nehogy elkóboroljon, vagy kárt te­ gyen a gabonában. Délben a Gulya­kúthoz érve megitatta az állatokat. A rovás­ fával körülvett gémes kútból friss vizet húzott, amely a hosszú favályúkba folyt. Az állatok a kút mellett deleltek, délután pedig a két hegy közé terelte to­ vább a jószágot. Mielőtt este a pásztor a faluba hajtotta volna az állatokat, a " Tőkés Gyula i.m. 8. 51 kútnál ismét megitatott. A hatvanas években már csak a szarvasmarhák jártak ki a legelőre: kecske nem volt Bunyán, a disznókat pedig otthon tartották. Bár a bunyai akácos erdő igen alkalmas hely volt a méhészkedésre, a faluban a két világháború között csupán néhányan foglalkoztak ezzel, míg ­ feltehető­ en Tőkés Gyula lelkész ösztönzésére ­ a negyvenes évektől megnőtt a méhek­ kel foglalkozók száma. A Zöld Mihály tanító segítsége és tanácsai alapján mé­ hészkedésbe kezdő Vági István, Szabó László és Gergely Sándor néhány év után már saját maga pergetette a mézet, ma pedig a Bunyán születettek közül Vargyas Mihály és a gyermekkorától méhészkedő Gergely János Facsádon őr­ zi tovább e hagyományokat. A húszas­harmincas években még kasokban tartották a méheket. E vesszőből font, boglya alakú kaptárokat jól betapasztották, hogy télen­nyáron egyenletes hőmérsékletet biztosítsanak a méhek számára. Egy­egy méhésznek 9­10 csa­ ládja volt, de ha „el akarta venni a mézet, " majdnem az egész családot „ ráál­ dozta ". Kiverte a kasból a méheket, s kések segítségével kiszedte a mézet. A veszteséget ilyenkor új rajokkal kellett pótolni. A negyvenes évektől már na­ gyobb körültekintéssel jártak el: a méhkaptárt félredöntötték, s a szélső kerete­ ket kivágták. A méhészek tudták, hogy a méhek jobban csípnek, ha megérzik, hogy a mé­ hész pálinkát ivott, s nem szeretik az izzadtság­ és a szappanszagot. A legtöbb fortélyt a méz elvétele igényelte. „Korán reggel még nem olyan jó kezdeni. Az a jó, mikor 10 óra van, 11. Egészen délután 3 óráig, 4­ig. Amikor van hordás, akkor nagyon jó, mert nem támadnak. Ha nincs hordás, vagy fúj a szél, támad­ nak a méhek, ha nem fúj a szél, akkor ők is békésebbek. "26 Bunyán akácmézet pergettek galagonyával, vegyes virág­ és hársmézet. A gyerekek, az öregek és a betegek a mézet „nyersen ették vagy teába tették". A karácsonyi és a húsvéti ünnepek Bunyán is elképzelhetetlenek voltak mézes sü­ temény nélkül. A BUNYAI ÉTELEK A bunyai asszonyok igen jól főztek. Egy­egy ügyes asszonyra nemcsak család­ ja, hanem az egész falu büszke volt. A főzőasszonyok esetében azt is számon tartották, hogyan főznek a családjában, pedig sajátos módon a főzést nem is el­ sősorban otthon sajátították el a leányok, hanem ott, ahol cselédként szolgáltak. A bunyai ételek rendkívül ízletesek voltak, s a hagyományos paraszti mellett a polgári konyha divatos étkei is igen gyorsan megjelentek az ünnepi asztalon. 26 Vargyas Ferenc Mihály közlése 52 A század elején tavasszal, nyáron és ősszel három főétkezés volt, télen vi­ szont csak kettő. Ilyenkor délelőtt kilenc és tíz óra, délután négy és öt óra kö­ zött ettek. Az ötvenes évektől már egész évben a napi háromszori főétkezés volt az általános. Reggelire mamaliga vagy zsírba, illetve olajba mártott hajá­ ba sült krumpli volt hagymával, esetleg tej vagy tejes kávé, vacsorára pedig a déli maradékot ették. Ebédre a határba csak száraz ételt, a kenyérhez szalonnát, túrót vagy lekvárt vittek magukkal, de aratás, cséplés vagy szénakaszálás ide­ jén az asszonyok délben főtt ételt vittek a határban dolgozók számára. A hatva­ nas évektől már a határból is hazajártak ebédelni, mert ilyenkor a jószágot is ellátták. Otthon az étkezés asztalnál ülve folyt, s a negyvenes években már csak a nagyszülők elbeszéléseiből hallották, hogy a század elején a gyermekek még nem ehettek az asztalnál, s nem volt személyenként külön teríték, hanem az asztal közepére helyezett nagy tálból ettek a családtagok. A paraszti táplálkozás legarchaikusabb ételei, a kásafélék korán háttérbe szo­ rultak a bunyai étrendben. Az ötvenes évekig még főzték a kukoricakását, de már csak meghatározott alkalmakon: disznótoros kásaként készítették, illetve a kásás hurkát töltötték vele. Igaz, a negyvenes években még főztek köleskását, de a második világháborút követően a rizskása ezt éppúgy kiszorította, mint a tarhonyát. Rizst tettek a hurkába, a töltött káposztába, a levesbe, s a hús mellé is ebből készült köret. Bunyán minden házban volt kemence, s pék híján az asszonyok maguk sütöt­ ték otthon a kenyeret. Egy személyre egy nagy (3­4 kg­os) kenyeret számítot­ tak egy hétre, s legtöbb helyen szombaton sütöttek, mert úgy tartották, kedden és pénteken nem szabad e munkához kezdeni. A századfordulón a kenyér rozslisztből, a húszas­harmincas években kukori­ ca­ és búzalisztből, az ötvenes évektől tisztán búzalisztből készült. A kenyér­ nek való gabonát a padláson tárolták, s Facsádra vitték őröltetni. A két világhá­ ború között háromféle lisztet őröltek a malomban: fehéret, barnát és vöröset, az ötvenes években fehéret és barnát, a hatvanas évektől csak fehéret. A sütés előtti nap estéjén az őrlés után ládában vagy vászonzsákban tartott lisztet megszitálták, s este elkészítették a párnak nevezett kovászt. 27 Az ötvenes évekig a sütő teknőben, utóbb a váj linóban addig dagasztották a tésztát, míg az elvált a teknőtől, s a kézről is levált. Úgy mondták Bunyán is: „Addig kell da­ gasztani, míg nem csöpög a víz a plafonról ­ meg a homlokról az izzadtság. " 27 Az előző kenyér tésztájából elvettek egy részt, azt összedagasztották kukoricaliszttel és kis pogácsákat készítettek belőle, amelyeket kiszárítottak, s vászontarisznyában tartottak a következő sütésig. 53 A lányok az anyjuktól már gyermekkorukban megtanulták a kenyérsütés egyes műveleteit. Azt, hogy a tésztát jól ki kell dagasztani, hogy dagasztás után egy órán keresztül keleszteni kell, s ha megkelt, kiszakítani. Ha kész van, a kenyér­ tésztát zsúpból készült szakajtókosárba kell tenni, s szakajtóruhát kell ráteríteni. Amíg a kenyér tésztáját előkészítették a sütéshez, a kemencét is felfutötték. A parazsat félretolva egy kis lisztet „ csaptak be " a tűztérbe, s ha megfelelően meleg volt a kemence, egy falapátra borították a szakajtóból a tésztát. A gazd­ asszony a meghasított nagy kenyeret két óráig, a kisebbet arányosan kevesebb ideig sütötte. Amikor kisült, kivette a kemencéből, tollseprűvel leseperte róla a hamut, a tetejét pedig lemosta vízzel. Hagyta, hogy szikkadjon egy kicsit, majd ruhával letakarta, s a kenyér megszegéséig hűvös helyen tartotta. A kenyérsze­ gés a századfordulón a családok többségénél még a gazda tiszte volt, a két vi­ lágháború között már mind gyakrabban fordult elő, hogy a gazdasszony egy­ szerűen fogott egy kést, keresztet rajzolt a kenyérre, s miközben azt mondta: „Isten segíts!", megszegte azt. A kenyértésztából ­ még a kenyér kemencébe rakása előtt ­ lángost is készí­ tettek. Félretolták a parazsat, s a kinyújtott, megszurkált tésztát a lapátról a ke­ mencébe tették. Ha megsült a lángos, bezsírozták, vagy tej fölözték. A két vi­ lágháború közötti években a karácsonyt megelőző kenyérsütéskor guba is ké­ szült az ünnepi asztalra. A kenyértésztából hosszú rudakat nyújtottak, s megsü­ tötték a kemencében. Miután kihűlt, darabokra vágták, forró tejjel leöntötték, mákkal és mézzel vagy cukorral ették. Bunyán az ételek között fontos szerepe volt a főtt tésztának, amelyet már a negyvenes években is fehér lisztből, s ha volt, tojásból gyúrtak. Csipetkét, re­ szelt, szaggatott, kockára vágott és hosszú metélt tésztát készítettek, valamint laska tésztát és tarhonyát. A tésztát megszárították, majd vászonzacskóban föl­ akasztva tárolták. Kedvelt étel volt a lekváros derelye, a gombóc és a nudli, mely utóbbi kettő főtt krumpliból, lisztből és tojásból készült. A leves után má­ sodik fogásként szerdán vagy csütörtökön főztek tésztát, s dióval, mákkal, lek­ várral, túróval, krumplival, káposztával vagy grízzel ették. A sült tészták közül búzalisztből ­ összetört főtt krumplit adva hozzá ­ pogá­ csát, illetve lángost készítettek, kukoricalisztből tejjel, tojással, zsírral és cu­ korral édesmáiét. 28 A negyvenes­ötvenes években nagyon jó réteseket sütöttek a bunyai asszonyok. A lisztet tojással, savóval vagy gyenge ecetes vízzel össze­ gyúrták, majd pihenni hagyták. Egy abroszon kézzel kinyújtották, olajjal meg­ 28 ., Mesélték nekem öregebb asszonyok, hogy az én nagy anyám olyan málét sütött, hogy ők nem tudtak olyat csinál­ ni. Jártak télen fonni este, és mindenütt megkínálták a fonókat valamivel. Ez a Gergely Bors Erzsébet mindég má­ lét sütött nekik, és mindég kérdezték, hogy csinálta, inert amit ők csináltak, valahogy nem lett olyan jó. A nagyanyám nem mondta meg, hogy készítette, hanem elütött a kérdést egy tréfával: „ Attól ilyen jó, hogy megijesztettem a lópok­ róccal. " ­ Szigeti Gergely Margit közlése 54 locsolták, végül túróval, káposztával töltötték. A második világháború után már csak hajtogatott hájas tésztából sütöttek almás és túrós rétest. A palacsintát leg­ gyakrabban túróval töltötték, s a 2­3 sor egymásra rakott palacsintát tejfellel le­ öntve a sütőbe tették. Az egyes ünnepeken Bunyán is hagyományos ételek kerültek az asztalra. Far­ sang alkalmával csörögét, húshagyó kedden farsangi fánkot, karácsonyra és húsvétra kelt kalácsot készítettek, disznótorra pedig kőthájas kiflit töltöttek lek­ várral. Az ötvenes évektől már vasárnap is készült kelt tészta, majd mind ked­ veltebbé vált a szódabikarbónával, sütőporral vagy szalagáréval készült gyúrt tészta és a piskótatorta, melyet ­ ahogyan azon a helyen látták, ahol szolgáltak ­ krémmel töltöttek. A levesek közül csak disznóvágás alkalmával készült a savanyúleves, amely­ be apró kockára vágott húst, májat és tüdőt tettek. Kis kása is került bele, s a berántott levest ecettel savanyították. Gyakran készítettek krumpli­, bab­ és rántott levest, gomba­ és zöldséglevest, tej­, valamint kaporlevest, s húslevest tyúkból, libából, kacsából, disznó­ és vadhúsokból. A főtt húsok mellé mártásokat, szószokat ettek: paradicsomszószt, fokhagy­ maszószt, sóskát, kaporszószt, spenótot és csalánszószt. A főzelékek közül sár­ garépa­, zöldborsó­, zöldbab­, karalábé­, kelkáposzta­ és paradicsomos káposz­ tafőzelék készült Bunyán. Káposztát is savanyítottak, s a savanyú káposztából töltött káposztát és szé­ kelygulyást készítettek. A főzőtököt főzeléknek, rakott töknek is elkészítették, il­ letve kirántották. A sütőtökből tökös rétes készült, valamint pite, amelynél két tészta közé került a feldarabolt tök, s kemencében vagy tepsiben megsütötték. A burgonyát sütve, főve, pürének, főzeléknek, paprikásnak és hajában megsütve is fogyasztották. Bunyán a krumplipüré volt az egyik legkedveltebb ünnepi étel. A zöldségfélékből gyakran készítettek ecettel és cukorral ízesített salátát. A káposz­ tasalátán kívül ősszel kedvelt savanyúság volt a csalamádé zöld paradicsomból, paprikából, káposztából és uborkából. A salátát a húsok és köretek mellé adták. Bár Bunyán kevés szarvasmarha volt, a gyermekeknek a család gondoskodott a tejről ­ ha másként nem sikerült, vettek valamelyik falubelitől. A negyvenes évekig ellés után először gurásztát főztek a tehéntejből. Összehívták a rokon­ vagy szomszédgyerekeket, először megkínálták, majd rostán vízzel leöntötték őket, hogy: „így folyjék a tehén teje... " A tejet forralva itták, de leggyakrabban tejfelt és vajat készítettek belőle, s használták almaszósz, cseresznyeszósz ha­ barásához. A két világháború között juhsajtot és ­túrót is készítettek Bunyán, a negyvenes évektől a kecsketej volt a leggyakrabban fogyasztott tejtermék, s az abból készült sajt és túró. A húsételek elsősorban az ünnepi étrend részei voltak, a heti étkezés során csütörtökön és vasárnap ettek húst. A negyvenes évektől vasárnap, illetve vala­ 55 mely jeles ünnepen az alábbi ételsor került az asztalra: húsleves, sült hús, pap­ rikás hús, krumplipüré és krumplis pogácsa. A hús lehetett disznóhús, ritkábban borjú és gyakran baromfi. A sertések kö­ zül a századfordulótól az ötvenes évekig a mangalica fajtát tartották, s évente egy­két kb. 100­150 kilós disznót vágtak karácsony előtt. Hentes nem volt Bunyán, de minden rokonságban volt valaki, aki értett a vágáshoz, s irányítot­ ta a többieket. A hetvenes évekig a településen többnyire szalmával pörkölték a disznót, később gázzal, s orjára bontották. A disznóhúsból kolbászt, májas hurkát, húsos hurkát és kásás hurkát, valamint svártlit készítettek. A sonkát és a szalonnát lesózták, majd felfüstölték. Lakodalomra, keresztelőre, halotti torra, kalákamunkára birkát vágtak és bir­ kapaprikást készítettek, vagy a bárányhúst fokhagymásán megsütötték, vasár­ naponként „ baromfit vágtak az ebédhez ". A VISELET A két világháború között Bunyán rendkívül egyszerű volt az öltözet. A bunya­ iak gyakran úgy érezték, hogy más magyar községek lakói emiatt le is nézik őket. A leányok és a fiatalasszonyok ünneplő ruházata szalaggal díszített rakott szoknya volt csipkés vagy hímzett fehér blúzzal. Az alján 2­3 sorban piros, vi­ lágoskék, illetve fekete szalaggal díszített fehér vagy színes rakott szoknya elé piros kötényt (kötőt) kötöttek, a fehér blúzhoz ugyancsak szalagdíszes piros, kék vagy fekete mellényt hordtak. A leányok két ágba fonták hosszú hajukat, és szalagot kötöttek bele. A leányoknak ünnepre (pl. húsvétra) vagy bálra az új ru­ hát általában falubeli varrónő varrta. Az idősebb asszonyok sötét ruhában jártak. A második világháborút követően már nem rakott szoknyát és blúzt, hanem ráncos, szabott, loknis vagy fodros ruhát viseltek a bunyai leányok ­ amelye­ ket mivel az ötvenes években másként nem lehetett ruhaanyaghoz jutni, éppen a bő rakott szoknyákból varrtak. Sokan tartottak ekkor selyembogarat is, s a gubó leadásakor kapott pár méter színes kartonanyagból vagy vászonból alsó­ neműt, inget vagy ruhát varrattak. A hatvanas évektől a viseletet már a bolti vá­ laszték szabta meg, s a leányok szívesen vágatták rövidre hajukat. A férfiak a két világháború között pantalló nadrágot, mellényt és kabátot vi­ seltek, melyhez a legények szívesen hordták a leányok által készített szép csip­ kés, hímzett díszzsebkendőket ­ egyszerre akár többet is.29 Kalapjukra vagy sapkájukra és a kabát mellzsebébe, valamint nyáron az ing zsebébe egy szál vi­ rágot tettek. 29 A lányok ha egy kis darab anyaghoz jutottak, kivarrták, kihímezték, csipkézték, zsebkendőt készítettek belőle. A zsebkendőt azután odaadták annak a legénynek, aki tetszett nekik. De az is előfordult, hogy egy legény vette el tő­ lük, s csak váltságért adta vissza. 56 BUNYASZEKSZÁRDI SZOKÁSOK Az EMBERÉLET FORDULÓIHOZ KAPCSOLÓDÓ SZOKÁSOK A születés és a gyermekkor szokásai Bunyaszekszárdon a századfordulón még 4­7, a két világháború között már csak 2­3 gyerek született egy­egy családban. Az állapotos nő a szülésig tovább végezte munkáját, legfeljebb az emeléstől és a cipeléstől óvták. Mivel a gyer­ mek nemére már megszületése előtt igen kíváncsiak voltak, az idősebbek a leg­ különbözőbb jelekből igyekeztek következtetni erre. Például miközben leültet­ ték a terhes nőt a földre, figyelték, melyik kezét teszi le először: ha a jobbot fiú, ha a balt, lány születését jósoltak. A hatvanas évekig az asszonyok otthon szültek. A két világháború között már bábaasszony segítette a szülést, az ötvenes évektől Románbunyáról járt ki egy felcsernő, s ha gond volt, kórházba küldte a terhes asszonyt vagy mentőt hívott a szüléshez. A bunyai bábaasszony, Vargyas Zsuzsanna Bodófalváról került a faluba, miután Lúgoson kitanulta a bábamesterséget. A tényleges segítség mel­ lett igyekezett megnyugtatni a szülő nőt, szükség esetén például a könnyebb szülés érdekében üvegbe fűjatott vele. A bába a szülést követően néhány napig még visszajárt megfuröszteni a gyer­ meket, s tanácsokat adott az anyának a gondozáshoz. Aki tudott, szoptatott, de ha a kisbaba mégsem akart szopni, teával hígított bivalytejjel táplálták, hogy szépen fejlődjön. Amikor a bába elmaradt, a legközelebbi rokonság nőtagjai se­ gítettek a lehetőség szerint 6 hétig gyermekágyat fekvő asszonynak. Gyakran előre megbeszélt rend szerint vittek neki ebédet: húslevest, húst, vagy tyúkot egészben megsütve. Amíg az asszony a gyermekágyat feküdte, nem mehetett ki a házból, nehogy „kicseréljék a gyereket". A kicserélés ellen az öregek szerint a párna alá tett fokhagyma nyújthatott védelmet. Ha sokat sírt a gyermek, különösen a katoli­ kus családokban gyanakodtak arra, hogy „szemmel verték", ezért ilyenkor egy késhegynyi parazsat egy pohár vízbe tettek, s miközben keresztet rajzoltak rá, a következő szavakkal kísérték: „ aki megverte, menjen le róla ". Ha megbetegedett a kisbaba, csak a legritkább esetben fordultak orvoshoz, legfeljebb a felcsernőt hívták. Ha piros volt a gyermek torka, az öregek petró­ leumos ruhával törülték ki, ha lázas volt, vizes ruhát tettek a kezére, lábára, ha ment a hasa, főtt rizs levével itatták. Bunyán a gyermeknek egy keresztszülője volt, de a két világháború közötti években már a családon belül minden gyermekhez más keresztszülőt hívtak. A ke­ resztanya általában az anya gyermekkori barátnéja lett, vagy a rokonságból kér­ ték fel. A mihamarabb megtartani kívánt keresztelőre a keresztanya vitte a gyer­ 57 meket, a keresztelőn ő tartotta, s az ő tiszte volt hazavinni is. A keresztelőt köve­ tő ebédre a közeli hozzátartozókat ­ a szülőket, keresztszülőket, nagyszülőket és testvéreket ­ hívták meg, akik ajándékot vagy pénzt tettek a gyermek párnájára. A keresztszülők tudták kötelességüket: a keresztanya a keresztelőre ruhát ajándékozott keresztgyermekének, a lakodalom alkalmával a keresztapa ellátta a násznagyi teendőket, s ha a szülők meghaltak, nekik kellett felnevelni a ke­ resztgyermeket. A gyermek keresztanyámnak, keresztapámnak szólította ke­ resztszüleit, s ha meghaltak, ott volt a temetésen. Az elsőszülött fiúgyermek az apja nevét kapta, a leány az anyjáét, a többi gyermek esetében a családtagok neveit adták, vagy „a naptár szerint" nevez­ ték el, mert mint mondták, „hozta magával" a nevét. A kisgyermekkor évei a játék jegyében teltek. Apici babának énekeltek, mon­ dókákat tanítottak, a nagyobbacska leánykák iskolás korukig babával, a fiúk szőrlabdával játszottak. A hét évesen iskolába kerülő gyermekeket a tanítás után a munka várta: a söprés, vízhordás, a jószág etetése, őrzése, a kisebb test­ vérre ügyelés. A lányok 10­12 éves korukban már főzni is tudtak, s gyakran szolgálni mentek. A házasságkötés szokásai A leányokat a konfirmálást követően tekintették nagyleánynak: hajukat egy vagy két ágba fonhatták, új ruhát kaptak. Vasárnaponként a nagyleányok a két világháború között a faluszéli erdő melletti tisztásra jártak énekelni, táncolni és körjátékokat játszani. A legényekkel a kútnál találkoztak, a fonókban és a va­ sárnapi bálokon. A vasárnapi tánc délután 2­3 órakor kezdődött és hétfőn 9­10 óráig tartott. A negyvenes­ötvenes években egy hegedűsből, cimbalmosból, bőgősből és har­ monikásból álló bunyai zenekar húzta a talp alá valót, s a táncra, a bálokra a máshol szolgáló leányok is hazamentek. A hatvanas években a kultúrházban berendezett moziba jártak ­ nemcsak a fi­ atalok, de a munka végeztével az öregek és a gyermekek is ­ , ahol magyar filme­ ket néztek.30 Ugyanezen években a falu fiatalsága közösen vett egy rádiót, ame­ lyet a községháznál szereltek fel, s ide jártak rádiót hallgatni. Évekkel később, amikor már többen tudtak rádiót vásárolni, szinte mindig a magyar adást hallgat­ ták: a futballmeccseket, a magyar nótákat, a kabarét és a Szabó­családot. A fiata­ lok sakkozni is jártak, kártyázni, s telente az iskolakert lejtőjén szánkóztak.31 30 31 Többek között az Egri csillagokat, az Arany embert, az Egy magyar nábobot és a Kárpáthy Zoltánt. ­ Szigeti Ger­ gely Margit Bors Erzsébet: Emlékezés szülőfalumra. F a c s á d ­ A „Fageteanul" című havilap magyar nyelvű melléklete. 1998. au­ gusztus 3. A párválasztásban Bunyán vagyoni szempontok nem játszottak különösebb szerepet, hiszen nem volt jelentős anyagi különbség a falubeliek között. Ráadá­ sul Bunyán elég kevés legény volt, így a lányok nem nagyon válogathattak. A kört tovább szűkítette a szerteágazó rokonsági kapcsolatrendszer, melyben a második unokatestvérig tiltották az összeházasodást. A leányok a mulatós, jó táncos, jó hangú legényeket kedvelték, a legények a lányt természete, szorgal­ ma és szépsége alapján választották. Ha megtetszettek egymásnak a fiatalok, a legény nem udvarolt hosszú ideig a leánynak, hanem rövidesen megkérte a kezét. Egy idősebb férfirokonnal (szülővel, testvérrel, keresztapával) kereste fel a lányos házat, ahol megtörtént a leánykérés, majd süteménnyel, itallal kínálták őket. A hozományról nem szól­ tak, hiszen a faluban mindenki tudta, mire számíthat. A leánykérést az eljegyzés követte. A két világháború között még nem gyűrű­, hanem kendőváltás volt. A menyasszony két kendőt adott jegybe Bunyán a vőle­ génynek, amit az esküvő során a vőlegény visszaadott a menyasszonynak. 32 Az eljegyzést követően a jegyesek mindenhová együtt mentek, s a közösség tagjai árgus szemekkel figyelték viselkedésüket. Az egyszerű polgári esküvőt követő lakodalmat ­ amely 3­4 hónappal követ­ te az eljegyzést, s a negyvenes években vasárnap, a hatvanas években már szombaton volt ­ Bunyán nem farsangkor, hanem általában az „adakozóbb" őszi hónapokban tartották. Szeptemberben és októberben az idő is megfelelő volt a vőlegényes ház udvarán ­ a negyvenes évektől a kultúrházban ­ össze­ gyűlt lakodalmas sereglet számára. A lakodalmat megelőzte a hirdetés és a hívogatás. A lakodalom előtt két hét­ tel egyszer hirdették ki a fiatalokat a községháza hirdetőtábláján. Ugyanekkor kezdődött a hívogatás. A lány és a legény családja felírta, hogy a vőfénynek kit kell meghívnia. A két vőfény kezében a pattogatott kukoricából készült, ken­ dőkkel, szalagokkal díszített bottal, mellén a menyasszonytól kapott szalaggal nótaszóval, pálinkával járt hívogatni házról házra. A háziakat lakodalomba, az asszonyokat még külön tésztagyúrásra is hívták. A meghívottak a tésztagyúrásra lisztet, tojást és egy tyúkot vittek, a lakodalom­ ra pedig egy tortát. A lakodalom előtti napon a koszorúslányok szedték össze a faluban a tálakat, tányérokat és evőeszközöket. A biztonság kedvéért külön felje­ gyezték, hogy honnan hozták el az alján viasszal vagy olaj festékkel családonként különböző, pontból illetve vonalból álló jellel ellátott edényeket és a bereszelt vonalakkal megjelölt evőeszközöket, hogy a lakodalom befejeztével a megbízott családtag hiánytalanul hazavihesse a kölcsönkért edényeket. A legények ezalatt asztalokat, padokat és székeket szereztek. 32 A piros kartonkendővel kontyolták fel a menyasszonyt, s erre került a selyem kendő. 59 Ugyancsak a lakodalom előtti napon vitték át a lány stafírját33 a feldíszített vőlegényes házba. Az erdőből hozott ágakból szalagokkal díszített koszorút ké­ szítettek a kapu fölé, a házat kreppapírral díszítették. A vőlegényes házból indu­ ló menetben a vőfény ment elöl, a vőlegényt koszorúslányok vezették, őket a násznagy és a vőlegény rokonsága követte. Amikor a menyasszony házához ér­ tek, vidám alakoskodások közepette kikérték a menyasszonyt. 34 A menyasz­ szony búcsúztatását követően a menet a templomba indult. Elöl a vőfények, utá­ nuk a koszorúslányok a koszorúslegényekkel, majd a násznagyok és feleségeik. Mögöttük az első koszorúslegény vezette a menyasszonyt, az első koszorúslány pedig a vőlegényt kísérte. Őket követte a rokonság, s a sort a zenekar zárta. A templomi esküvő után a menyasszony és a vőlegény együtt ment a vőlegényes házhoz ­ a negyvenes évektől a kultúrházba ­ , ahol a lakodalom tánccal és a menyasszony bemutatásával kezdődött sok vidámság és tréfa közepette. A lakodalmi ülésrend pontosan meghatározott volt: a fő helyen ült a meny­ asszony és a vőlegény, mellettük a násznagyok a feleségeikkel, majd a koszo­ rúslányok és ­legények. A vőfények nem ültek le a lakodalom során. A jóked­ vű legények tréfáikkal gyakran félbeszakították a lakodalmat. A húslevesből, birkapaprikásból, pecsenyéből, savanyúságból és édességből (kalács, majd az ötvenes évektől sütemény, torta) álló vacsora egyes fogásai­ nak, vagy az italoknak asztalra kerülésekor a vőfények egy­egy köszöntőt mondtak. 35 A vacsora után következett a menyasszonytánc. A pénzt a nász­ nagyok gyűjtötték, a vőfény pedig kiabálta, hogy „eladó a menyasszony". Bunyán csak a menyasszonyt táncoltatták, s a vőfény bemondta, ki mennyit adott, a menyasszonytánc pénzével a menyasszony rendelkezett. A menyasszonytánc után a menyasszonyt elvitték és „kontyolták". Piros me­ nyecskeruhába öltöztették fehér kötővel és fehér pöttyös piros kendővel. A me­ nyecskével már bárki szabadon táncolhatott. A fiatal pár a férj szüleihez költözött. Bunyán is inkább menyecskének men­ tek, mint vőnek. Miután megnősült egy legény, igyekezett minél hamarabb sa­ ját lábára állni: gazdálkodni és házat építeni. 33 34 35 A stafír a negyvenes években egy ágy, hozzá szalmazsák, dunna, párna, 2 db szőttes lepedő, 2 db színes, rózsaszín vagy kék fehér csíkos párnahuzat, 2 db abrosz, 6 db törölköző, 6 db szakajtóruha volt, s ha telt, egy szekrény. ­ Ve­ res Szabó Julianna közlése „Elkértem az unokahúgom ruháját, és kitömtük szalmával, s én csináltam neki fejét szépen, oszt kötöttük kendövei szépen. Betettük egy talicskába, s odatoltuk a szalma tető alá, amikor odaért a lakodalmas nép, hogy jöttek a meny­ asszonyért. Mondom nekik, nem láttátok, ott van a talicskában. Vigyétek, ez a menyasszony. Jaj, az a nevetés, ami ott volt. A szakácsnék is otthagyták a főzést, kigyüttek mind. Szegény nagynéném mondta, jaj, Misa, olyan emléke­ zetes vagy. Annyi évig emlegettük, hogy milyen jól maskuráltál. " ­ Vargyas Ferenc Mihály közlése A bunyaiak erdélyi vőfényektől is kaptak verseket. Volt aki leírta, s onnan tanulták meg a vőfények, mint például Gergő András, vagy Sinál Zsuzsa férje. ­ Vargyas Mihály közlése. Az ötvenes években Bunyán a legkedveltebb vőfény Sinál István volt, az utolsó vőfény pedig a faluban Szabó Antal. ­ Sziget Gergely Margit közlése. SzabóAntal vőfényverseit a bunyaiak összegyűjtötték, de megőrződött egy másik vőfényverseket tartalmazó kéziratos füzet: Vági Sándor Füzetje 1964 December 20 Bunya Szekszárd. 60 A TEMETŐ A Bunyaszekszárd szélén fekvő temető kétharmadrésze a reformátusoké, egy­ liarmadrésze a katolikusoké volt. A külön kapukon megközelíthető részeket fe­ nyő­ és vadcseresznyefák árnyékolták, a sírok pedig ­ akár fejfák, akár keresz­ tek őrizték az ott nyugvókat, s emlékeztették a kis közösség lakóit ­ tele voltak orgonával, rózsával, jázminnal, koszorúvirággal, bazsarózsával, nárcisszal és gyöngyvirággal, halottak napján csillagvirágtól fehérlettek. A falu lélekszámában is egyre fogyatkozó közössége minden temetést szo­ morú veszteségként élt meg. A temetés elképzelhetetlen volt a rokonok, szom­ szédok segítsége nélkül, akik megásták a sírt, a halottat koporsóba tették, lovaskocsival a sírhoz vitték, s a koporsót behantolták. A friss halomra fenyő­ ágakból készített koszorút és élő virágokat tettek. A tor rendkívül egyszerű volt, csak a rokonokat és a szomszédokat hívták meg rá. A halottra emlékezőket azzal kínálták, amit hirtelen készítettek: leves­ sel, paprikással, krumplival, kenyérrel, savanyúsággal, kelt tésztával, borral és pálinkával. JELES NAPOK, ÜNNEPI SZOKÁSOK A bunyaszekszárdiak legnagyobb ünnepe a negyvenes években és azt követő­ en a húsvét és a karácsony volt. A fiatalok a farsangi és a szüreti bálra készül­ tek, a kukoricafosztás, a fonó és a tollfosztás a közösen végzett munka mellett a falu egésze számára lehetőséget nyújtott a szórakozásra. A gyerekek a disz­ nótort és a mikulást várták különös izgalommal, a névnapok a felnőttek talál­ kozási, beszélgetési és nótázási alkalmai voltak. A farsangi és a szüreti bálok nagy eseményt jelentettek a falu fiatalságának életében. Ilyenkor elhívták Igazfalvárói a rezesbandát, s az elköltözöttek haza­ látogattak, és a környékbeli falvakból is sok fiatal érkezett Bunyára. A bálban csárdást, frisst, valcert, s tangót táncoltak. Egy­egy jó táncos párt, mulatós le­ gényt még hónapokkal a bál után is megemlegettek. Mivel hamvazó szerdától tilos volt a bál, más szórakozást kerestek a fiatalok. Nagypénteken még a két világháború közötti években is egy ördöglónak neve­ zettjátékot állítottak fel. Leástak egy oszlopot a földbe, ráhelyeztek egy ekét és egy erős kocsikereket, arra egy gerendát tettek, amit jól odakötöztek. A két vé­ gére karfa került, s úgy lehetett hajtani, mint a ringlispilt. Húsvétkor a férfiak, a legények és a fiatal fiúk egyaránt locsolni jártak. A fi­ úk korán reggel, a legények és a férfiak délután keresték fel a lányos házakat. A fiúk az elmondott versért festett tojást és pénzt kaptak, valamint süteménnyel kínálták őket. A legények vödör vízzel öntözték meg a leányokat. 61 Május elsején a fiúk májfát állítottak a leányoknak, s reggelig őrizték, nehogy ellopják. A piros, zöld szalaggal díszített 5­10 méteres nyárfát titokban helyez­ ték a fiúk a leányok kapuja elé.36 Amint a kukorica megérett, már törték is „susnyáson ", mert nehéz volt a vad­ disznóktól megvédeni. Még alig kezdett a kukorica csövezni, a férfiak a kuko­ ricafóldön épített kunyhóban tanyázva kutyákkal őrizték a közeli erdőben ta­ nyázó állatoktól. A letört és hazahordott kukoricát esténként a házaknál fosz­ tották le. „A fiatalság ha észrevette, hogy kinél van kukoricafosztó, odagyűltek, s egy­egy este két­három háznál is elvégezték. Persze kaptak pálinkát, bort. Ha volt még gyönge kukorica, főztek egy egész üsttel, s szőlővel kínálták a fosztó­ kat. Munka közben aztán jókedvűen nótáztak,"37 A negyvenes­ötvenes években még Bunyán is voltak nagy disznótorok. A gyerekek alig várták, hogy összegyűljön a rokonság: a szülők, a nagynénik, nagybácsik, azok gyerekei, a nagyszülők. Egy­egy disznótoron a közeli roko­ nok húszan­harmincan is összejöttek. Reggel levágták a disznót, szalmával megpörkölték, az asszonyok a belet mosták, s főztek. Volt, ahol ebédre disznó­ vért sütöttek hagymával, máshol savanyúlevest főztek, krumplipürét, pörkölt káposztát és sülthúst készítettek. Ebéd után megtöltötték a kolbászt, a májas hurkát, a véres­ és a kásás hurkát, s elkészítették a disznósajtot, a svartlit. A ká­ sás hurka Bunyán még kukoricából készült. A kukoricát kiszitálták, kiválogat­ ták, jól megmosták, s az abalébe tették. Babérlevelet is tettek bele, s jól meg­ borsozták. Ha megfőtt a kása, tányérra szedték, a tetejére sült húst, borsot rak­ tak, s a gyerekek azon melegében elvitték a szomszédoknak, rokonoknak, aki­ ket egyben vacsorára is meghívtak. A maradék kását vérrel és főtt hússal ösz­ szekeverték, s ebből töltötték a kásás hurkát. Vacsorára a disznócsontból főzött leves után töltött káposzta, sült kolbász, májas hurka, és utoljára kemencében sütött hájas kifli volt. A vacsora előtt pá­ linkát ittak, utána bort, közben pedig énekeltek. Azok a fiatalok, akik nem voltak hivatalosak a disznótorba, felöltöztek min­ denféle maskurának. Ha nem ismerték fel őket, megkínálták kolbásszal, tész­ tával, pálinkával és borral. Megtörtént az is, hogy ha nem vigyáztak a szakács­ nék, a maskurások ellopták a vacsorához készített kolbászt. Télen a fonókat minden este más háznál tartották. Az asszonyok kendert fon­ tak, lent, a lányok csipkét készítettek, hímeztek. Szívesen beszélgettek egy­egy olvasott könyvről, s amikor megjelentek a férfiak és a legények is, különösen 36 37 Kelemen Mária úgy emlékezett, hogy a haragosok tehénfejet vagy brojúfejet tettek feldíszítve a lány kapujára, hogy megszégyenítsék. Ioan Gheorghe Oltean: A régi falu. Facsád ­ A „Fageteanul" című havilap magyar nyelvű mel­ léklete, 1998. augusztus, 4. Vargyas Ferenc Mihály közlése 62 sokat nótáztak. A idősebb férfiak két nóta között háborús élményeikről mesél­ tek, a frontról és a hadifogságról. A gazdasszony főtt vagy pattogatott kukori­ cával, töpörtős pogácsával, esetleg aszalókkal kínálta a fosztókat. A vasárnap esti tollfosztókon is szinte az egész falu ott volt. A szobában ösz­ szetolt három­négy asztalt végigrakták libatollal, a lányok, asszonyok körbeül­ ték és fosztottak. Fosztás közben csak úgy folyt a szó, szólt az ének. A férfiak és a legények a konyhában beszélgettek, daloltak. Befejezve a fosztást, a házi­ ak főtt kukoricával kínálták a segítőket, majd kivitték az asztalokat a szobából, kerítettek egy citerát, és táncoltak egy sort. Disznóvágás után a gyerekek a mikulást és a karácsonyt várták, a névnapi kö­ szöntések egyformán kedves ünnepi alkalmak voltak gyermeknek és felnőttnek. A negyvenes években már az ajándékozás volt a lényeg Miklós napján: kitet­ ték a gyerekek a cipőket, amelyekbe néhány szem cukorka került. Amikor ka­ rácsonykor a gyerekek körbeállták a feldíszített fenyőfát, fehér lepedőbe bur­ kolva belépett a Jézuska, s megkérdezte, hogy szoktak­e imádkozni. Az igenlő válasz elhangzása után kérte a kisebb gyermekeket, mondjanak el egy imát, majd megajándékozta őket. Erzsébet, Katalin és András után Ferencet, Istvánt, valamint Jánost köszönte­ ni jártak. A névnap előtti estén az iskolás gyerekek csapatokba verődve csön­ gőt, kolompot ráztak az ünnepelt ablaka alatt, így köszöntötték. Az asszonyok behívták őket, s tésztával, dióval, almával kínálták. A névnapok közül különö­ sen István és János napkor gyűltek össze a rokonok, barátok. Karácsony első napján Bunyán is istentiszteletre mentek, este pedig Istvánt köszönteni. Kará­ csony másnapjának délutánján kezdődött a reggelig tartó István napi bál a kul­ túrházban, ahonnan tovább mentek Jánost köszönteni ­ gyakran estig járva házról házra. 38 38 Köszönöm a munkához nyújtott áldozatos segítségét Szabó Gergely Katalinnak, Szigeti Gergely Margitnak, Veres Szabó Juliannának, Molnár Szabó Jolánnak, Gergely Jánosnak, Vargyas Ferenc Mihálynak. Köszönöm a gyűjtés so­ rán nyújtott segítséget és a reprodukciók, a fotók készítését Szabó Gézának, valamint Szilvássy Géza szekszárdi re­ formátus lelkész támogatását. ÜDVÖZLET A BUNYAIAKNAK! „Kicsoda az, a ki megmondhatná az embernek, mi következik ö utána a nap alatt?" Vajon mindazok, akik 1977­ben a már elhagyott falu, Bunyaszekszárd bontásra váró templomában könnyes szemmel a 90. zsoltárt énekelték, hihet­ ték­e, hogy egyszer még újra lesz templomuk? Templomuk, mely miként a régi, „lelkes adakozásból, s keserves munkával" épül. S a bunyaiak, ha összegyűlnek a Facsádon 1997­ben emelt isten házában, vagy két­három bunyai ha összejön a hosszú téli estéken a kemencék nem fe­ lejthető melegét idéző kiskonyhában, a Bunyán töltött esztendőkre, a kisbunyai életre emlékeznek: visszavonhatatlanul múlttá vált gyermekkorukra, iijúságuk­ ra, amely egyet jelent számukra elnéptelenedett falujukkal, Bunyaszek­ szárddal. Ahol az odavetődő idegen egyetlen romos, sorsára hagyott házat, fog­ híjas kerítéseket, érett gyümölcseit hiába kínáló fákat, az erdő visszahódította egykori szántókat, juhok legelte kerteket lát, ott emlékezetük templomot épít, melynek falai éppoly fehérek, mint az alig fél évszázada emelté, s még vissz­ hangja is éppoly zsoltáros. „Kemény nyakú, erős szívű, becsületes, jó kedélyű" bunyai már nem születik, csak meghal. A sors szétrepítette a falu lakóit, kik szerte szálltak, mint ősszel a könnyű falevél. A Dunántúl főként Dél­Mezőfoldről és a Duna mentéről, továbbá Délkelet­ Magyarország és az Alföld más pontjairól érkezett református többségű telepe­ sei e református magyarságukban formálódtak közösséggé. Falut teremtettek, régi szokásaik, hagyományaik előképe alapján szervezve annak életét. A folyo­ sót tornácnak, gangnak nevezték, miként a Sió mentén, s az Alföldön és pe­ remvidékein használt vacok elmaradhatatlan bútordarabnak számított a házak­ ban. A pirított lisztpép Dunántúlon használt alakját őrizték meg, amikor isterc­ nek nevezték, a disznósajtot, a svartlit úgy készítették, mint a Sió és a Duna mentén, s a Sió mentén dívó disznótoron kedvelt maskurázás szokását is to­ vábbhagyományozták. A kenyér erjesztőanyagát miként az Alföldön, párnak hívták, s a kenyeret alföldi szokás szerint hasították be a késsel, mielőtt a kemencébe tették. A Magyarország különböző tájairól érkezett telepes családok nemzedékei összekapaszkodtak a történelem forgószelében: gyermekek születtek, eszmél­ kedtek, házasodtak, gazdálkodtak az új körülményekhez alkalmazott régi szo­ kások szerint. Gyülekezetet teremtettek, templomot, iskolát építettek, s az idő múlását a faluban a házak, a temetőben a sírok egyre szaporodó száma jelezte. A szétszórattatás, a kiszaggattatás, a kövek elhányásának évei után elérkezett az egybegyűjtés, az ültetés, a megőrzés rendelt ideje. A falu egykori lakói ­ akik közül a Facsádra költözőitek rendíthetetlenül őrizték bunyaiságukat ­ 64 1995. augusztus 11­én összegyűlve a pusztává vált településen hitet tettek amellett, hogy évente egy napra emlékeikből felépítik szülőfalujukat. E sorok ebben kívánnak segíteni mindazoknak, akik szülőhelyüknek, útra bo­ csátójuknak, életük részének, álmaik visszatérő színhelyének tekintik a Szek­ szárdtól csupán a térkép szerint távol fekvő Bunyaszekszárdot. Szekszárd, 1999. november 11. Márton napja Nagy Janka Teodóra Állíttatott" a kis falu 115 éves fennállása emlékére 65 Az első telepesek a keretezett helyekről indultak útnak Tolna vármegyéből 1866­ban 66 J2 ^ ' ^ ^ J Í ^ Í ^ F R ^ ^ ^ ^ — ^ — Bunyaszekszárdra utaló irat a Tolna Megyei Levéltárban 67 ixijutjazuyt Al*ófc& tó Jo o Marocszclesta 0 .Tok Szarvt Batta sabálcs Cdla 1 Bak Szádvöröamart tbadi idmh • obroad o galapo*n< ixacnaayvóli Marowzíget Buiza o Doboki o .Bimyt lo**zúizabadi oBunya oTopla portson 0 Jerca « o M a r o i e r d M Ti l é g . k t ó T ^ i ár fcpolnás bkm KUbék Marodról rinFeUffkazttóy : r> ­ Neme* o Bég&sztstef > o o arány " / fBál á« Rumuoyc Tutonyá >^>fgatfalva\ f ^ W n y ^ ^ ^ p p i r f r ^^ ' jAvajíalva ° ÍÜicad V V / Bukovec / '<•­ Besfebalázad 0 5rinq« > B^gMzfcifcrJes Ziypánfalva© o ! Ki*»zurdok'Y;x /Drágfalva ? O , X , r oZold^. fegahomúp^Sk:. Borytolalva^­^V^^Gaiadna Pogánifalv*A t S r i r a z W F e ^ O a l a d í ^ b á n y a í o s e g r e s / f C r ^ ^ 1 ^ L„egyesl öGyőröad TápVa BorzaafjJl érenyd f uerenyo r iyf ,'•' ; Gavosd o '' r"iHAcái» ^O­hÜM­fZ­*'.'; Bunyaszekszárd Temes megye magyar nyelvű térképén 68 Ru • ^ftlw, /"« •I hfidit / • • llllS ^ .fPdt.I« IÍHLKXU .MW. rutt /.WI>5J Bunyaszekszárd külterületi térképe 69 o ö C3 W o § Ł a OQ CE> vf B: <p §f vo FT Ł 70 00 ON T3 t/3 o M 03 pH < \D i—i ON ­ÍJ •Ö fl • Í É C L Í < ­US M 00 ­4­J <L> X> ­O </> E w '5b > M 9 71 < p> CTQ p, 5 P' ffl aC3/ o cr ct> p­t­ < P ts P' P >)> IaZ <—i o­ N t/i CD • b­ 72 Győri Sándor és Dutkony Júlia Bors Zsuzsanna és Gergely Ferenc esküvője (1930­as évek) 74 Templomba vonulnak a lakodalmasok Gergely Katalin és Szabó Ferenc esküvőjén (1961) 76 Beke Ferenc tanító tanítványaival és Gombos Sándor (jobbra), a falu utolsó bírója (1933) Tanítványaik körében Tőkés Gyula és Beke Ferenc a bunyai iskola előtt (1930­as évek) 78 Beke Ferenc iskolás gyerekekkel és kollégájával Zöld Mihály és tanítványai (1948) 79 F S \ Békés Zsigmond lelkész az utolsó kisbunyai esküvőn; Szabó Katalin és Gergely Sándor (1969) 80 Lakodalomkor még előkerülnek a hagyományos cserép edények Gergely Vargyas Lívia által készített szőttesek Gergely András háza az elköltözött falu utolsó maradványa .Mindig oda álmodunk, amikor álmodunk..." 82 ,Uram, Te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre" A facsádi református gyülekezet templomát Tőkés László püspök és Nagy András lelkész avatta fel (1998. augusztus 16.) 85 Az új templom adományokból és a hívek kétkezi munkájával épült fel (1997­1998) A FOST ODATĂ BUNEA MICĂ. Arhivarul se loveşte deseori de probleme, care dincolo de studierea înscrisurilor vechi, necesită şi culegera de informaţii la faţa locului. Uneori însă, datorită împrerujărilor neprielnice, este nevoit să renunţe la acestea, şi să se mulţumească cu surse literare. Rămân în acest fel multe întrebări, dar şi spe­ ranţa, că altcineva va comtinua munca începută. Pentru mine, cerecetarea trecutului Bunei Mici a început cu ştirea neobişnuită găsită într­un ziar de la începutul secolului 20, întrebarea referitoare la ce s­a mai întâmplat de atunci fiind parte a istoriei judeţului Tolna. Aşa a început scrutarea trecutului, care nu s­a terminat până azi. In cercetarea trecutului sunt scurte opriri, una din ele fiind această cărticică, retrospectivă a cunoştinţelor adunate. Lucrarea nu doreşte a fi abstractă, nici prea ştiinţifică, se consideră o amintire, un cadou. După ce în anul 1990 printre documentele sedriei orfanale a arhivei localităţii Fadd am dat de un proces verbal amintind de o localitate numită Bunyaszekszârd (Bunea Mică), a trebuit să constat, că în afara acestui act, şi a unui articol dintr­ un număr din anul 1913 al ziarului Tolna Megye es a Kozerdek (Comitatul Tol­ na şi interesul public), altă sursă despre această localitate nu există. Localitatea nu se aminteşte nici în studiile istorice referitoare la judeţul Tolna, nici în diferitele monografii ale oraşului Szekszârd. Actul sedriei orfanale a arhivei localităţii Fadd datează din 27. august 1876, şi spune : „...Varga Anna, soţie a lui Simon Mihâly, prezentându­se, relatează, că până în anul 1871 a locuit cu primul ei soţ, numitul Ory Istvân , în comuna Bunyaszegzârd din comitatul Krasso. Soţul fiind decedat, a vândut averea adunată împreună, şi mutându­se înapoi, s­a căsătorit cu localnicul Simon Mihâly...,, Varga Anna a adus cu ea şi copilul ei minor. Descendenţii ei trăiesc şi azi în local­ itatea Fadd, dar nu cunosc nimic despre strămoşii lor din Bunea Mică. Cine a fost soţul înmormântat în Bunea Mică ? Răspunsul se află în registrul deceselor din anul 1871, păstrat în arhivele din Timişoara : ţăranul de 45 ani, Ory Istvân, decedat de moarte naturală, s­a născut în cătunul Kistengelic din judeţul Tolna. Este posibil să se fi reintors şi alţii, ceeace ne indică porecla de „femeia din Bunea" dată Iulianei Peşti din comuna Sârszentlorinc (anii 1970). In acest fel, am reconstituit legătura între trecut şi prezent, între comuna Bunea Mică şi judeţul Tolna. Numeroase persoane au contribuit la descoperirea relatărilor ce urmează, care vor fi amintite, după cum se cuvine. Numele localităţii apare pe hărţile de epocă şi în registrele de localităţi de la sfârşitul secolului 19. şi începutul secolului 20. în diverse moduri, ca de ex. 89 Bunya­Szegszârd, Bunyaszegszârd, Bunya­Szekszârd, Kis Bunya, Magyar Bunya.Denumirea cea mai frecventă în documentele româneşti este Bunea Mică. în documentele din secolul 19., şi chiar în unele lucrări mai recente, dacă apar aceste denumiri, deseori le sunt alăturate informaţii eronate. Şirul erorilor începe cu Repertoriul Istoric al anului 1872, apărut sub redacţia lui Orthmayr ­ Szentklâray : Bunyaszekszârd (Bunea Mică) ne este prezentată ca o localitate română cu peste 800 de locuitori. Confuzie evidentă cu comuna Bunea, localitate aflată la cca. 1 km de noua aşezare. Bunea a existat deja din anii 1400, şi este locuită de români. Cauza probabilă a erorii este faptul, că pământurile cumpărate de colonişti pentru a se stabili, provin din hotarul comunei Bunea. Eroarea a fost repetată de Peşti Frigyes în lucrarea întitulată Istoria judeţului Krasso (Caraş), din anul 1884. Mai târziu, într­un nou capitol al monografiei, autorul corectează datele referitoare la Bunea Mică, şi prezintă noi detalii: „.. .Transcrierea proprietăţii pe numele cumpărătorilor maghiari din Szek­ szârd a avut loc în anul 1871, dintre care îi amintim pe: Szekely Gyorgy, Vagi Fe­ renc, Acsâdi Mihâly, Peşti Istvân, Gyere (corect: Gyorgy) Peter, Hajnis Ferenc, Hollosy Istvân, Galambos Jânos, Vaszari Istvân, Vonyo Mihâly, etc...." Peşti datează ziua încheierii contractului de vânzare­cumpărare la 30 noiembrie 1866, când noua proprietate a fost separată din hotarul comunie Bunea şi vândută „...celor 46 de familii din Szekszârd, maghiari get­beget..." Mai greu înţelegem eroarea unui dicţionar de localităţi editat în anul 1989, după care Bunea Mică ­ aşezare locuită de români ­ ar fi făcut parte din comu­ na Bunea deja înaintea stabilirii coloniştilor din judeţul Tolna. Altă eroare constituie includerea comunei Bunea Mică în rândul localităţilor înfiinţate în perioada 1892­1904, pe terenuri donate de stat în mod gratuit. Bunea Mică este astfel inclusă în buchetul comunelor Bodo, Igazfalva (Dumbrava), Vâsâros (Târgovişte), Szapârifalva (Ţipari), etc., după cum citim în studiul publicat în numărul 4./1993 al revistei Neprajzi Lâtohatâr (Orizont etnografic). Roirea din judeţul Tolna, şi întemeierea localităţii Bunea Mică pe proprietăţi cumpărate pe bani proprii, a precedat cu 30 de ani aşezările de colonişti amintite, realizate din sprijin de stat. A treia eroare a fost sugerată de însuşi numele noii localităţi. Volumul intitu­ lat Acordarea oficială a denumirilor localităţilor maghiare, editat de Academia Maghiară de Ştiinţe în anul 1982 explică numele de Bunyaszekszârd pe de o parte cu originea din Szekszârd a celor sosiţi, pe de altă parte cu numele comunei Bunea, locuită de români. Avem în faţă singurul exemplu, când numele localităţii de obârşie se atribuie noii aşezări. Este într­adevăr o împerechiere neobişnuită : numele Szekszârd invocă reşedinţa judeţului părăsit, iar Bunya (Bunea) face legătura cu noua vecină. Atribuirea numelui 90 noii aşezări trebuie mulţumită conducătorului grupului de colonişti, primul pri­ mar al noii localităţi, Szekely Gyorgy, originar din Szekszârd. în aceea peri­ odă Szekszârd era reşedinţa judeţului Tolna, şi ­ după Dunafoldvâr ­ cea mai populată aşezare a judeţului, târg cu 1400 de case şi 12000 de locuitori. în sfârşit, să elucidăm o confuzie. Localitate cu numele de Bunyaszekszârd (sau Bunea Mică) de fapt nu există. Cu toate acestea, ea apare în dicţionarul localităţilor din Transilvania, editat în anul 1992 la Cluj, şi respectiv în Enciclopedia Maghiară, voi. IV., din 1995. Articolul din enciclopedie remarcă faptul, că familia Sivo a vândut maghiarilor din Szekszârd pământuri din Bunea, şi aceştia aşezându­se, au întemeiat comuna Bunyaszekszârd (Bunea Mică), care din punct de vedere administrativ aparţine de Bunea. în prezentarea Bunei Mari se menţionează, că aceasta s­a contopit cu Bunea Mică. Istoria de peste o sută de ani a acestui sat unguresc din Banat poate va da răspuns, de ce a dispărut numele său de pe hartă. O CARAVANĂ PORNEŞTE ÎN CĂUTAREA UNEI NOI VATRE Povestea începe cu anul 1860, în Szekszârd şi comunele din împrejurimi. Conducătorului grupului de mai târziu al coloniştilor, Szekely Gyorgy, i­au fost necesari câţiva ani să organizeze caravana compusă din 54 de familii (dintre care 50 apar în contractul de vânzare­cumpărare). Acestea proveneau din 10 sate, şi cuprindeau 126 de adulţi şi copii. Convoiul a pornit la drum în anul 1866, în speranţa unei vieţi mai uşoare. Cele 47 de familii maghiare, 5 ger­ mane, una sârbă şi una evreiască, au ajuns la noua vatră probabil pe ruta Arad ­ Timişoara ­ Lugoj ­ Făget. Descendenţii celor porniţi la drum îşi amintesc de strămoşi, ca fiind păstori în căutare de păşuni montane bogate, refugiaţi ai deselor inundaţii ale Dunării, argaţi plecaţi de pe diverse moşii. Fiecare poveste poate conţine o parte din adevăr. Ultima poate chiar explica mărimea şi carac­ terul organizat al roirii. În studiul său editat la Lugoj în anul 1942, Tokes Gyu­ la se referă la strămoşi săraci, dar harnici, care sperau o viaţă mai omenească pe propriul lor pământ. O parte din cei scăpaţ de sub iobăgie, goniţi de desele inundaţii ale Dunării, au căutat loc ferit de viituri. Mijloacele lor nu le per­ miteau să­şi cumpere pământ din terenurile devenite cultivabile în urma reglări cursului fluviului, roditoare, dar scumpe. Parohul reformat Szivos Bela a deschis registrul stării civile din Bunea Mică în anul 1870 cu următorea notă: „...Cititorului pace şi îndurarea Domnului! Credincioşii acestei bisericuţe de religie calvină s­au mutat în acest loc în primăvara anului 1866, cei mai mulţi din (comunele) Szedres, Medina, Kajdacs, Kolesd, Fadd, Szentlorinc şi Uzd, localităţi din judeţul Tolna ..." 91 Cu ajutorul unui negustor de lemne din Lipova, coloniştii au reuşit să tocmească un preţ convenabil şi pentru oameni cu bani puţini, pe o suprafaţă de teren de 908 iugăre şi 1218 stânjeni. Preţul de cumpărare era de 15000 de forinţi ai vremii (după alţi autori 12000), achitabil în rate pe mai mulţi ani. Vânzătorii ­ succesorii Bela şi Hermina ai lui Sivo Erzsebet, ­ au detaşat terenurile vândute coloniştilor maghiari din hotarul comunei Bunea, locuită de români. Vârful de deal în cauză, foarte greu accesibil chiar şi astăzi, s­a aflat de­a dreptul la capătul lumii. înălţimea este mărginită pe de o parte de râul Bega, pornit din munţii Poiana Ruscăi, pe de altă parte de valea Mureşului. Calea ferată a Făgetului leagă depresiunea Timişului cu valea Mureşului din anul 1898. Ştirile evenimentelor istorice ­ mutarea graniţelor, luptele politice, războiul ­ au ajuns aici cu întârziere. Soarta noilor veniţi era comună cu cea a vecinilor ­ Bunea, cu o populaţie în creştere, număra pe atunci 646 de locuitori ­ de la care au preluat şi numele aşezării. Evidenţa terenurilor, păstrată în actele parohiei reformate, cuprinde nume de răzoare ca Csalitostâj (Crângu), Kertek alatt (Sub grădini), Biikkos (Făget), Erdofold (pământul pădurii), Paskum (Păşune), Lâbas Erdo (Pădurea în picioare). Găsim în câteva documente indici asupra delimitării foarte anevoioase a terenurilor tocmite. Deja în anul 1866, comuna Bunea a intentat proces împotriva proprietarilor fraţii Sivo, respectiv Bâro Jovits (Tivadar), pentru predarea a 130 iugăre, proces care a durat câţiva ani. Analizând numele de familie ale celor plecaţi găsim nume de familii existente şi astăzi în judeţul Tolna. Foştii colonişti au rude, care trăiesc şi azi în local­ ităţile următoare ale judeţului Tolna: Nume de familie: Molnâr, Puskâs, Toth, Vajda Galambos, Keserii, Kovâcs, Onodi, Vaszari Hollos, Kollâr, Szabo Dâvid, Szabo, Vagi Gergely, Hencs, Ori Acsâdi, Bâtai, Bors, Kirâly, Koncsics, Kovâcs, Marosi, Meszâros, Szabo, Szalai, Varga Szekely Bors, Drânovics, Gyori, Ihâsz, Stemler, Varga Gyor(gy)i Fordos, Vonyo 92 Localitatea de origine: Fadd Kajdacs Kolesd Medina Nagydorog Szedres Szekszârd (Sâr)Szentlorinc Tengelic Uzd Cele mai numeroase date le găsim în arhivele judeţului Timiş. Un document vechi este scrisoarea pretorului din 28. aprilie 1866, adresată subprefectului. Din această scrisoare reiese, că Vagi Mihâly şi confraţii săi, în majoritatea lor originari din judeţul Tolna, au cumpărat în schimbul sumei de 12000 forinţi partea din Bunea a moşiei nobiliare a lui Sivo Erzsebet, şi familiile cu 129 de suflete intenţionează să se stabilească acolo. Documentul aminteşte un tabel cu familiile în cauză. Din acest tabel s­ar fi putut întocmi lista autentică a coloniştilor originali, din păcate însă, o notă arhivală ne informează, că actul a fost triat încă în secolul 19. S­a păstrat în schimb notarea în cartea funciară a drepturilor de proprietate, făcută în baza contractului de vânzare­cumpărare, în ziua de 12. iunie 1871. Acest act conţine 50 de nume, şi arată probabil mai multe schimbări faţă de tabelul din 1866: Acsâdy Mihâly Bâtay Josef Bitter Jânos Battay Jânos Farkas Pâl Galambos Jânos Gydrgy Josef Gyorgy Peter Gâncs Gyorgy ifj. Gezsey Jânos Hollosy Istvân Hajnis Ferenc Hentz Ferenc Ihâsz Andrâs Krânitz Istvân Kirâly Josef Kolezsâr Josef Kovâts Pâl Koncsics Jânos Kovâts Josef Kollâr Andrâs Kovâts Jânos Milkovits Svetozâr Molnâr Josef Mitzer Istvân Marosay Jânos Moizes Ignâtz Meşter Mihâly Nagy Andrâs Onody Josef Papp Mihâly Pesty Istvân Sija Jânos Sârvâri Mihâly Szalog (?) Jânos Szabo Mihâly Szekely Gyorgy Urban Gottfrid Vâghy Josef Vonyo Mihâly Vâghy Istvân Varga Jânos Varjas Ferenc Varga Istvân Voros Ferenc Vâghy Jânos Vaszâry Istvân Vâghy Jânos Vâghy Mihâly Vâghy Mihâly Faptul, că printre cei căsătoriţi şi decedaţi în primii ani la Bunea Mică găsim locuitori născuţi în localităţile Borjâd, Bolcske, Gyonk, Miszla, Ocseny, Paks şi (Nagy) Szokoly, dovedesc originea din judeţul Tolna a unora sosiţi mai târ­ ziu. 93 STABILIREA Marea încercare a primei generaţii de colonişti a fost transformarea terenurilor nedesţelenite în pământ roditor. Pământul cumpărat era compus în proporţie de 2/3 din pădure, 1/3 din teren arabil şi păşuni. Până la ridicarea caselor obişnuite de pământ, familiile s­au adăpostit în bordeie şi corturi, cu copii mici şi bătrâni, fapt atestat de registrele de stare civilă. Localităţile din împrejurimi, într­o rază de 10 km erau sate româneşti, cu care ­ datorită drumurilor de neumblat ­ coloniştii nu au avut contacte, dar nici conflicte. Din cauza muncilor istovitoare şi a traiului greu, mulţi au început să regrete că s­au angajat în această aventură. Unii şi­au vândut pământurile noilor veniţi din judeţul Tolna; s­au dus mai departe, alţii s­au înapoiat în Tolna. Pe de altă parte, au şi venit alţii, din Tolna, şi din alte judeţe. Aspectul în formare a noii aşezări purta amprentele legii colonizării din timpul împărătesei Maria­Tereza. Biserica, parohia şi şcoala au fost clădite în mijlocul satului, uliţa principală era lată de 6­8 stânjeni, au săpat fântână comună. Confrom legii, fiecare familie era obligată să­şi sădească pomi fructiferi. în anul 1869 aşezarea încă nu are nume, cu toate că numărul locuitorilor ei creşte în mod simţitor. Aceşti ani constituie perioada creşterii accentuatre a populaţiei sat­ ului, în ciuda faptului, că numărul decedaţilor depăşeşte cel al noilor născuţi. Numărul noilor veniţi este mare. în registrul deceselor din anii 1870 apar date ai sosiţilor din judeţele Bekes, Fejer, Hajdu, Veszprem, etc. Se îregistrează date ale năs­ cuţilor în Bekes, Debrecen, Doboş, Gyula, Kis­Pereg, Kisujszâllâs, Lajoskomârom, Oroshâza, Szeghalom, Szentes şi alte localităţi. în ciuda greutăţilor, creşterea ver­ tiginoasă a numărului locuitorilor satului menţine încrederea în viitor. Adunarea generală a comitatului Krasso (Caraş) din anul 1875 are pe ordinea de zi problema acordări titlului de comună satului. în petiţia semnată de 55 de săteni, se solicită acest rang cu următoarea motivare : „...Subsemnata conduc­ ere şi locuitorii satului Bunyaszekszârd (Bunea Mică) cu supunere ne înfăţişăm în faţa îndurătoare a domnului subprefect al comitatului, să binevoiască a ţine cont de motivele înşirate mai jos, şi a dispune preschimbarea în comună de sine stătătoare a locului nostru de şedere Bunyaszekszârd, luând în considerare, că aşezarea noastră şede de 8 ani în judeţul Krasso (Caraş), în plasa Marosi (Mureş), nefiind învestită cu dreptul de a fi de sine stătătoare . . . " Deşi ­ continuă motivarea ­ • în localitate trăiesc 54 de familii de contribuabili, cu 217 suflete ; • satul are primar, 2 juraţi şi mai mulţi slujitori publici, al căror salariu anual este de 250 de forinţi; • aşezarea dispune de bunuri mobile şi imobile, se clădeşte biserică, şcoală, parohie ; „...starea bisericii deja permite ţinerea slujbelor şi instruirea continuă, pentru care avem preot...". 94 Interesant este, că Bunea Mică avea în Bunea Română o casă cu o grădină de jumătate de iugăr, şi dreptul de a vinde băuturi. Petiţia celor din Bunea Mică a mai fost susţinută cu promisiunea „... pentru îndeplinirea obligaţiilor vom dispune de forţa materială şi spirituală necesară." Adunarea generală a comitatului Caraş a înaintat petiţia ministeru­ lui de interne, cu aviz favorabil, şi cu succes. Din punct de vedere administrativ, satul Bunea Mică a aparţinut diferitor notariate de circumscripţie ale plasei Marosi (Mureş) din comitatul Krasso (Caraş), mai târziu ale plasei Făget: până în anul 1906 de Dobosd (Dubeşti), apoi până în 1929 de Marosberkes (Birchiş), mai târziu de Marossziget (Ostrov). Ultimul oficiu poştal în 1882 este Făget, în 1895 şi 1902 Marosberkes (Birchiş). In aceea perioadă reşedinţa notariatului de circumscripţie este Dobosd (Dubeşti), reşedinţa judecătoriei şi a secţiei financiare Făget. în anul 1926 plasa Făget număra 22000 de locuitori în 38 de localităţi, dintre care 18000 români, 3000 maghiari, 600 germani şi 200 evrei. Reşedinţa plasei are în acest timp 2928 de locuitori, dintre care 1666 români, 803 maghiari, 389 germani, restul evrei şi de altă origine. Comuna Birchiş, aparţinea judeţului Severin (Szoreny) ­ judeţ înfiinţat în anul 1935. Din 1956, Bunea Mică a aparţinut din punct de vedere administrativ comunei Bunea Mare, plasa Făget, judeţul Timiş. După desfiinţarea raioanelor ­ în anul 1968 ­ 10 sate, printre care şi Bunea Mică aparţineau de circumscripţia administrativă Făget. Comuna Făget, centrul unei zone bănăţene în plină dezvoltare, a dobândit rangul de oraş în anul 1994. Enoriaşii reformaţi din Bunea Mică solicită aprobarea subprefectului pen­ tru constuirea bisericii şi şcolii, deja în anul 1868. Construcţia a şi început, cheltuiala însă s­a dovedit a fi peste posibilităţile satului, din care cauză localnicii au fost nevoiţi să recurgă la un împrumut din fondul de nevoi al statului. Această povară a devenit mai târziu foarte însemnată pentru econo­ mia satului. Archivele dovedesc, că subprefectul a sprijinit în 1876 cererea de amânare a plăţii restante de 266 forinţi, dar adunarea judeţeană a dispus încasarea pe cât posibil neîntârziată a datoriei, ţinând seama de posibilităţile materiale ale satului. Primarii din Bunea Mică din anul 1866 1877 1987 Szekely Gyorgy Vagi Jânos Kovâcs Istvân din anul 1919 1926 1941 Takâcs Gyula Gombos Jânos Gombos Sândor (Notă: din cauza lipsei documentelor, avem date numai din anii sus amintiţi.) 95 Din anul 1926 dispunem de o listă a deputaţilor, cu 9 membrii: Gombos Jâ­ nos primar, Galambos Jânos, Holâk Istvân, Sinâl Jozsef, Szabo Istvân, Szabo Mihâly, Szigeti Jânos şi Vargyas Istvân. Caracteristic pentru posibilităţile materiale ale comunei este ceeace aflăm din bugetul anului financiar 1922/23: total venituri proprii: 915 lei (12%), total cheltuieli comunale 6559 lei (88%) Mica localitate a încercat să­şi găsească locul în mediul existent, însă ataşamentul locuitorilor pentru vatră, persistenţa au început să slăbească înainte ca comuna să aibă şosea de acces, curent electric, apă potabilă suficientă. ÎNRĂDĂCINAREA După stabilire, au început ani grei: pădurea trebuia defrişată, pământul desţe­ lenit luat în cultivare. Trebuiau clădite biserică, şcoală, case, săpate fântâni. Guvernul maghiar a recunoscut noua localitate în anul 1870. Pe strada principală, lată, şi pe cele două uliţe perpendiculare pe strada mare, au fost măsurate şi marcate 60 de parcele de jumătate de iugăr fiecare. în primii ani, roadele păreau încurajatoare, însă banii aduşi de acasă s­au terminat repede. Toată împrejurimea era grav lovită de recoltele din ce în ce mai slabe, de starea proastă a drumurilor, piaţa îndepărtată, lipsa totală a industriei, sursa unei existenţe mai sigure. Mulţi dintre cei care s­au angajat în marile gospodării dein apropiere, au învăţat meserie, nu s­au mai întors în sat. Numeroşi tineri au părăsit satul în urma căsătoriilor. Cei rămaşi au trăit exclu­ siv pe seama agriculturii, pe terenuri din ce în ce mai puţine. La început au tre­ buit vândute parcelele mai îndepărtate, apoi fanaţele şi păşunile. Până la sfârşitul secolului 19, 34 de mici proprietari şi­au vândut pământul, o bună par­ te a fost cumpărată de cei din Bunea Mare. Cu ocazia reformei agrare din anul 1920, 1400 de familii din Făget şi împrejurimi au primit 3300 de iugăre de pământ ; dintre aceştia, 28 de solicitanţi din Bunea Mică au primit 52 de iugăre. în anul 1940 erau înregistraţi 13 bărbaţi adulţi fără pământ, iar majori­ tatea gospodăriilor aveau terenuri între 5­10 iugăre. Doar 6 proprietari au pose­ dat terenuri mai mari de 15 iugăre. Deşi agricultura a constituit baza existenţei, în Bunea Mică relativ foarte puţi­ ni se preocupau de creşterea animalelor, activitate indispensabilă pentru menţinerea puterii nutritive a terenurilor. în anul 1898 media de întindere a gospodăriilor era de 9,4 iugăre, care în cursul anilor următori a scăzut constant. Cu toată scăderea populaţiei, micşorarea proprietăţilor nu s­a oprit, datorită vânzării accentuate a terenurilor către cumpărători străini. Localnicii au devenit arendaşii noilor proprietari. Solul mai uşr cultivabil ­ argilos, în unele locuri 96 nisipos ­ nu suporta seceta, nici lipsa îngrăşării continue cu gunoi de grajd. Terenurile defrişate au fost exploatate fără milă, păşunile slabe nu puteau asigura hrana animalelor. în general, creşterea animalelor nu a dat randament. Producţia de lapte a vacilor slab alimentate şi folosite la jug era foarte scăzută. Pe lângă caii mici de povară, eraţinute mai mult bovine şi capre. Starea şeptelului: anul 1919 1941 animal cai bivoli vaci porci proprietari 22 5 67 14 capete 22 (perechi) 10 80 32 Dintre produsele cerealiere, cel mai important era grâul, recoltat în cantităţi de 4­6 chintale pe iugăr. Localnicii au mai cultivat secară, porumb şi cartofi, dar ­ datorită depărtării pieţii ­ mai ales pentru consum propriu, ca şi diverse­ le legume. în timp de iarnă, au legat mături, au împletit coşuri, pălării de paie. Femeile torceau, şi au pre lucrat cânepa, din care au ţesut saci, feţe de masă, cuverturi, mai mult pentru uz casnic propriu. Meseriaşi, meşteşugari, alte ocupaţii 1871 1875 1876 1890 1906 1918 1931 1940 1948 Vâgi Mihâly ţesător Nagy Jânos tâmplar Farkas Istvân, Varga Gyorgy meseriaşi Takâcs Gâbor meseriaş Benkes Jozsef negustor Takâcs Bela fierar Barbony Gyorgy pădurar fierar, rotar, etc. Vâgi Istvân fierar Notă: nume şi ocupaţii găsite în arhive. în anul 1940 găsim în Bunea Mică 8 meseriaşi ­ fierar, rotar, pantofar, dogar. Aceste îndeletniciri nu­le puteau asigura existenţa, paralel au trebuit să lucreze pământul. O singură prăvălioară vindea articolele cele mai necesare. Şoseaua, staţia de cale ferată, oficiul poştal, medicul se găseau la 13 km distanţă. Spitalul cel mai apropiat se afla la 45 de km. 97 în anul 1942 găsim în Bunea Mică doar 17 urmaşi ai celor 54 de familii de colonişti de la începuturi. „...Deşi trudesc mult, cu toate că trăiesc simplu şi cumpătat, sunt săraci şi zdrenţuiţi..." ­ scrie despre ei Tokes Gyula. în anii 1940, 3/4 dintre gospodării aveau o întindere de 1­10 iugăre. Hotarul comunei bunea mică anul 1895 1941 1948 1958 suprafaţa, totală, iugăre 849 848 848 849 teren arabil păşune vie, livadă, pădure nefolosibil alte utilizări 67% 63 % 17% 21 % 3% 4% 6% 12 % 7% în jurul anului 1952, perioada ce mai furioasă a colectivizării, media propri­ etăţilor de pământ în Bunea Mică era de 6,4 iugăre. S­a forţat organizarea unei întovărăşiri, dar încercarea a eşuat repede din cauza condiţiilor grele de culti­ vare. Producţia era scăzută, după predarea cotelor pentru nevoile proprii a rămas foarte puţin. împărţirea proprietăţii funciare în anul 1940 proprietar comuna, biserica reformată, biserica catolică, şcoala 72 de mici gospodari unguri 22 de mici gospodari români 1 mic gospodar slovac TOTAL iugăre 70 592 185 1 848 % 8 70 22 100 împărţirea proprietăţilor micilor gospodari unguri în anul 1940 iugăre 0 0­5 6­10 proprietari 3* 16 31 iugăre 11­15 16­20 22 * familii (persoane) care posedau numai locul de casă; 98 proprietari 16 4 2 împărţirea proprietăţii funciare în anul 1952, între 65 de gospodării (în total 244 ha) hectare 0,5­1 1,0­2,0 2,0­3,0 3,0 ­ 4,0 proprietari 3 1 18 20 hectare 4,0 ­ 5,0 5,0­6,0 6,0­7,0 8,0 ­ 9,0 proprietari 13 8 1 1 Cota de predare obligatorie a comunei bunea mică (1952) Cereale: 15700 kg; Fân: 6371 kg; Cartofi : 3755 kg. în acest timp se simte încă ataşamentul faţă de localitate; a doua şi a treia generaţie mai speră în supravieţuire la Bunea Mică. A doua parte a anilor 1950 aduce însă exodul. Fetele prin măritiş, băieţii prin calificare în diverse meserii, se mută în localităţile din apropiere, Făget, Dumbrava, Lugoj. După tineri pleacă şi părinţii. în toamna anului 1956 se produce un adevărat val de exod: 10 familii ­ Bors Jânos, Gergely Jânos, Sinâl Jozsef, Szabo Mihâly, Szigeti Kâroly, Szigeti Mâtyâs, Vagi Istvân, Vagi Jozsef (1), Vâgi Jozsef (2) şi Vargyas Ferenc ­ se mută la Făget. FAMILIA Primii colonişti au avut de înfruntat cele mai multe greutăţi, dar nici generaţiilor următoare nu le­a fost uşor. Deşi duceau o viaţă foarte modestă şi cumpătată, impozitele, scumpetea şi lucrările publice le­au însemnat o povară de nesuportat. Căsuţa cu o singură cameră, bucătărie şi cămară, grajdul, coteţul orătăniilor şi cuptorul se aflau pe o parcelă de pământ de jumătate de iugăr. în lucrarea sa datată din 1942, Tokes Gyula aminteşte şi de 11 case cu două camere. în faţa caselor erau sădiţi salcîmi, cu trunchiurile văruite alb. Livada cuprindea pruni şi meri. Pentru iluminarea încăperilor foloseau opaiţe, mai târziu lămpi cu petrol. Gazetele abonate erau Magyar Nep (Poporul Maghiar), Reformâtus Jo­ vo (Viitorul Reformat) sau Erdelyi Gazda (Gospodarul Ardelean), în unele case găseai calendar, biblie, cărţi. Pe lângă muncile pe ogorul propriu, bărbaţii umblau la lucru cu ziua, mai ales în exploatări forestiere. Femeile munceau şi mai mult. După munca câmpului, trebuiau să facă faţă muncilor casnice. Lipsa de apă era o problemă gravă. în solul argilos al curţii erau săpate gropi pentru colectarea apei de ploaie, pe care 99 o foloseau la adăpatul animalelor. în sat erau folosite 4 ­ 5 fântâni. în anul 1937 a fost săpată o fântână adâncă de 40 m. Recensământul din 1941 nota despre Bunea Mică următoarele date : • Lungimea satului: 1 km ; lăţimea 0,5 km. • Medic, oficiu poştal, staţie de cale ferată, la distanţa de 13 km. • Ocupaţia principală a locuitorilor: agricultura, cea secundară: exploatare forestieră. • Case construite din lemn şi vălătuci, acoperite cu paie, cu duşumea de pământ; distanţa dintre case: 100 m. • Aprovizionarea cu apă nu este reezolvată; sunt fântâni puţine, în fiecare curte este o groapă pentru strângerea apei de ploaie, pentru adăparea ani­ malelor. • Alimentaţie: mămăligă (?); cuptor se găseşte la fiecare casă. • Port tradiţional. • Şcoala datează din 1867; construcţia noii biserici, neterminaţă, a început în 1937. • Abonaţi la ziare: 30 de familii. • Starea economică: sat sărac. Problema izolaţiei comunei devine gravă în cazuri de boală. Friguri, tuberculoză, atrofie, pneumonie, mizerie, febră ­ iată diagnosticele indicate cu ocazia constatării deceselor. Statistica primilor 75 de ani arată, că 29% dintre decedaţi erau copii sub un an. în primul război mondial au căzut 14 bărbaţi din Bunea Mică. în caz de epi­ demie ­ de pildă difterie ­ mortalitatea copiilor atingea 40­50 %. Prima referire la o moaşă o avem din anul 1894. Moaşe din bunea mică 1894 ­ 1904 1904 ­ 1927 1929 ­ 1948 1948 ­ . . . nevestele numiţilor Gyori Jozsef şi Galambos Jânos nevasta numitului Szakâcs Gyula nu au fost notate nume; se chema ajutor din Bunea Mare, Căpâlnaş, Birchiş Juhâsz Erzsebet şi Vargyas Julianna După datele registrelor, în Bunea Mică au fost notate doar două sinucideri, în anii 1880 şi 1897, în ambele cazuri femei tinere. Numărul deceselor este excepţional de mare în anul 1870. Explicaţia o găsim în referatul subprefectu­ lui din anul 1876. în acel timp a izbucnit o epidemie printre muncitorii aduşi la construcţia liniei ferate Timişoara ­ Orşova. Din 402 de bolnavi au murit 306. 100 în acea perioadă, în satul Bunea Mică, cu o populaţie de 220 de suflete, clopo­ tul bătea pentru morţi de 17­28 de ori pe an, de trei ori mai mult, decât numărul naşterilor. Rămâne o enigmă variaţia ciclică a naşterilor constatată până in anul 1935, cu maxime din 5­7 ani, ­ în aceşti ani numărul naşterilor vii ajungea la dublul mediei anuale. Date statistice despre populaţia satului Bunea Mică anul locuitori 1866 129 alte date 1869 286 1875 217 familii: 54 1880 231 din care : calvinişti 140; evangelici 53; romano­catolici 35; ortodocşi 3; din care : calvinişti 178; evangelici: 60; romano­catolici: 65; ortodocşi 4; 1883 307 1890 234 1892 265 din care : calvinişti 180; evangelici 25; romano­catolici 60; 1900 282 din care : calvinişti 176; evangelici 36; romano­catolici 64; ortodocşi 5; israeliţi: 1; case : 56 ; 1907 271 din care : calvinişti 184; evangelici 40; romano­catolici 40; ortodocşi 7; 1910 250 din care : calvinişti 170; evangelici 22; romano­catolici 43; greco­catolici: 10; israeliţi : 5; 1920 228 case : 58 ; 1930 261 din care : calvinişti 213; evangelici 3; romano­catolici 37; ortodocşi 7; greco­catolici: 1; 1940 233 din care : calvinişti 191; evangelici 1; romano­catolici 38; ortodocşi 2; greco­catolici: 1; 1943 224 din care : calvinişti 189; evangelici ­; romano­catolici 28; ortodocşi 2; greco­catolici: 5; 1948 237 1956 179 1966 83 Cu toate necazurile, cei din Bunea Mică au dat copiilor o deosebită atenţie. Deşi de mici trebuiau onişniuiţi cu munca, o grija mare era acordată instruirii lor. Fetele au fost angajate slujitoare la case, unde puteau învăţa treburile de gospodină, însă numai în rază de 20­30 km, unde puteau fi vizitate cu regu­ laritate. 101 Sărbătorile şi nunţile erau evenimente deosebite în truda de zi cu zi. La jocul de seară ce urma, veneau acasă tinerii, chiar din locuri mai îndepărtate. Cei din Bunea Mare povestesc de primirea prietenoasă la casele din Bunea Mică, cu pomi şi văruite în alb. Locuitorii celor două sate au trăit în pace şi înţelegere. Dealtfel, Bunea Mică era izolată de restul lumii, nu avea legături cu satele mai îndepărtate, nici de români, nici de unguri. Vinerea porneau cu căruţe trase de cai sau bivoli, vaci spre Făget, la târguieli. Unii faceau acest drum de 20 km, (dus­întors) chiar şi pe jos. în ciuda faptului, că timp de 7­8 decenii se năşteau 3­4 copii de familie, numărul locuitorilor a scăzut permanent, datorită marilor greutăţi de trai. Evidenţa făcută în anul 1869 găsea 286 de locuitori, cea din 1940 233; la sfârşitul anilor 1970, numai 4­5 case au mai fost locuite. Ultimele două familii şi­au părăsit casa în anul 1981. Materialul rezultat din demolarea caselor a fost vândut sau dus de fostul proprietar. Numai câteva garduri au rămas drept amintire tăcută. Bătrânii îşi amintesc cu duioşie de fostul lor sat, unde copii fiind, nu şi­au dat seama de săraci ce erau. Cei mai mulţi dintre ei au auzit doar de oraşul Szekszârd, de locurile de baştină ale strămoşilor, unde primii au ajuns ca vizitatori numai în anii 1990. în amintirile lor, vatra ade­ vărată a rămas Bunea Mică, visurile lor acolo se întorc. Uliţe, case, nume, cele 61 de familii 29 de familii au locuit pe Strada Mare, mergând spre cimitir : Bors Imre, Vargyas Jânos, Szabo Andrâs, Szabo Mihâly, Bors Mihâly, Hor­ vâth Istvân, Gyori Jozsef, Vargyas Ferenc, Sinâl Istvân, Sinâl Jozsef, Vâgi Istvân, Bâtai Andrâs, Gombâs Sândor, Szabo Mihâly, Szabo Mâria, Galam­ bos Eva, Barboni Lâszlo, Gyori Istvân, Dobozi Erzsebet, primăria şi şcoala, Szabo Ferenc, Szigeti Sândor, Szigeti Ferenc, Szigeti Jânos, Szabo Sândor, Vâgi Jozsef fierar, Szabo Gyorgy, Barboni Gyorgy, Duttkony Sândor şi Sza­ bo Lâszlo. Venind dinspre cimitir, pa cealaltă parte a Străzii MARI au locuit 18 familii: Szabo Bâlint, Duttkony Jânos, biserica şi parohia calvinistă, Kiss Szabo Ist­ vân, Nagy Szabo Sândor, Szabo Ferenc, Vâgi Istvân, Ihâsz Jânos, Ihâsz Andrâs, Brandt Jânos, Kelemen Istvân, Vâgi Jozsef, Bors Jânos, Halâk Sân­ dor, Szabo Mâtyâs, Szabo Sândor, Szabo Mihâly, Szabo Ferenc şi Horvâth Istvân. 102 Pe Uliţa Mică, au avut case 7 familii: Vagi Jânos, Szabo Istvân, Ihâsz Istvân, Vargyas Jozsef, Gergely Sândor, Voros Ferenc şi Takâcs Gâbor. Pe Cealaltă Uliţă Mică, au locuit deasemenea 7 familii: Kelemen Jozsef, Dobozi Lajos, Puskâs Jânos, Szabo Andrâs, Gergely Jânos, Farkas Sândor şi Gergely Andrâs. Reporterul anilor 1930 avea dreptate scriind următoarele în ziarul Krasso­ Szorenyi Lap (Gazeta de Caraş­Severin): „...Viaţa grea a ţăranilor este o mare tragedie pentru această ţară binecuvântată. Majoritatea satelor se află într­o stare jalnică.... Ţăranul nostru este cel mai sărac în toată Europa..." Preotul din Bunea Mică făcea tot la acea dată următoarea remarcă: „.. .Petrec cel mai bine acasă, sufletul lor se încălzeşte în dragostea faţă de vatră, în ataşamentul pentru satul lor ascuns..." ŞCOALA La începuturi, cei 30­35 de copii de vârstă şcolară erau îstruiţi de preoţii satu­ lui. Comuna a angajat primul ei dascăl în anul 1898. La Bunea Mică a fost înfi­ inţată şcoala de stat în anul 1910, care treptat a ajuns de 6 clase. în acel timp în sat nu funcţiona altă instituţie sau asociaţie culturală. Orchestrele de ocazie se formau însă cu uşirinţă. Viaţa culturală din afara şcolii a luat avânt mulţumită dascălului Schreiner Dâniel. La începutul anilor 1930 se termina construcţia casei de cultură, o clădire cu acoperiş de ţiglă. Cu toate că elevii din sat erau maghiari, din anul 1936 predarea se făcea de învăţători români. Cultivarea limbii materne a fost ajutată de colecţia de cărţi a şcolii (74 de volume) şi de biblioteca comunei, care avea 289 de cărţi şi câte­ va gazete, citite cu plăcere. Locuitorii şi­au însuşit limba română în şcoală şi prin contactele zilnice. Datorîm dascălului Zold Mihâly un inventar al bunurilor şcolii, întocmit în anul 1949. Clădirea era lipită de cea a primăriei, şi avea o singură sală de clasă, în care învăţau 4 clase. Şcoala a fost clădită în anul 1918, cu o suprafaţă de 4 x 7 m, şi înălţime interioară de 4 m, cu pereţii din vălătuci, acoperită cu ţigle. Starea construcţiei se aprecia la 20%. în inventar figurează 12 bănci cu câte două locuri, 6 bănci cu câte trei locuri, catedră, două scaune, două dulapuri, cuier, tablă, cană, abac, călimară, liniar şi 6 hărţi. 103 învătătorii din bunea mică anii ­1898 1906­1920 1922­1923 1923­1928 1928­1931 1931­1932 1932­1936 1936 1936­1947 1947­1962 învăţători preoţii reformaţi ai satului; Arkossy Istvân (în timpul războiului înlocuit de soţia Bakos Margit, învăţătoare) Schreiner Dâniel învăţători necalificaţi Ugray Viktor Meszâros Istvân Beke Ferenc Benczedi Sândor învăţători roimâni; Zold Mihâly Clasele I­VII au învăţat împreună, materiile predate fiind scris, citire, aritme­ tică, istorie şi geografie. Din anii 1950, în comună au rămas doar clasele I­IV, clasele superioare putând fi urmate la Dumbrava, unde era şi internat. La Dumb­ rava se ajungea peste deal, la o distanţă de 15 km. BLSERICA ŞI CIMITIRUL Deja în al doilea an după stabilire, în 1867, a avut loc vizita canonică episco­ pală: o delegaţie a bisericii reformate a vizitat noul sat. Conform procesului verbal al inspecţiei, vizitatorul s­a înapoiat la Lugoj în ziua de 4. iulie. Matricola parohiei începe din data de 5 iunie 1866. Nota datată din 20 iunie 1870, citată mai sus, relatează pe scurt cele întâmplate anterior: „...Cei sosiţi din judeţul Tolna au avut la început multe necazuri, nu au avut preot, nici dascăl timp de doi ani, până când în primăvara anului 1868, în urma stăruinţei neîncetate a preaonoratului protopop Hajnal Âbel, domnul preot, student în teologie, venerabilul Csiki Lajos, născut în Ardeal, s­a angajat a fi preot şi dascăl, venind din şcoala superioară de teologie din Debreţin. Bunea Mică! Să nu uiţi niciodată aceste două nume, până trăieşti să binecu­ vântezi aceşti doi bărbaţi inimoşi, care au jertfit liniştea şi averea lor pentru sal­ varea, pricopsirea şi fericirea ta. Domul să­i răsplătească pentru bunătatea lor! .. .Până ce Bunea Mică a dus lipsă de duhovnic, noii născuţi au fost botezaţi de domnul părinte Dimitriu Darabontin popă ortodox, părinte în satul vecin Bunea, şi au fost trecuţi în prezenta matricolă numai după venirea domnului preot Csiki Lajos. Aceasta este cauza, pentru care nu toate rubricile ale matricolei sunt com­ 104 pietate cum se cuvenea. Căsătoriile au fost încheiate în faţa preotului protestant din Lugoj, iar morţii au fost înmormântaţi de credincioşii înseşi. Mila Domnuluiu să fie cu noi toţii! Scris­am la 26 iunie 1870, eu, al doilea preot şi dascăl al parohiei reformate din Bunea Mică, Szivos Bela, din Hajduszoboszlo..." Cu ocazia primului nostru drum făcut în căutarea aşezării Bunea Mică, în anul 1991 Szabo Jânos din Lugoj ne­a povestit îndelung de locul său de naştere. Fără de el, n­am fi găsit nici locul satului. Numai grinzile unei singure case mai stăteau în picioare. Parcurgând Strada Mare, am ajuns la încrucişarea cu Uliţa Mică, apoi cea cu Cealaltă Uliţă Mică. La una dintre ele, pe coasta unui dâmb cu câţiva brazi, este locul fostei biserici reformate. Cum ne­a cântat Csato Ilonka: „.. .Bunea Mică­i sat frumos, cu biserică în mijloc..." în cealaltă intersecţie a fost terenul lăsat pentru biserica catolicilor. în lucrarea sa, Tokes Gyula aminteşte de o bisericuţă cu clopot a catolicilor, care între timp a pierit. Clopotele din Bunea Mică, ca şi în cazul altor localităţi, au fost luate şi topite în scop militar. Pe lângă pământul propriu, forţa ce unea locuitorii din Bunea Mică a fost limba maternă şi religia aduse cu ei. Imediat după ce şi­au cosntruit casele, s­ au apucat să clădească şcoală şi biserică. Majoritatea coloniştilor erau refor­ maţi, şi şi­au întemeiat biserica împreună cu evanghelicii. Primul lor preot şi dascăl a fost amintitul Csiki Lajos, sosit în anul 1868 din Debreţin, sub îndru­ marea căruia a fost ridicată biserica. Templul era construit din lemn, pe fundaţii din trunchiuri de stejar, lipită, văruită, acoperită cu şindrilă. Singurul ajutor primit a venit de la regina Elisabeta a Ungariei, două plute de brad. Restul chel­ tuielilor au fost suportate de credincioşii locali. Regina Elisabeta şi darul primit nu au fost uitate la Bunea Mică. în anul aten­ tatului, 1898, în amintirea reginei a fost plantaţi brazii de pe colina bisericii. în anul următor a fost sfinţit şi cel de al doilea clopot, a avut loc însă şi o nenoro­ cire; furtuna abătută asupra satului a dărâmat turnul bisericii. Turnul a fost înlocuit provizoriu cu o clopotniţă. Noul clopot a fost donat de preotul Râcz Kâroly din Ţipari. între anii 1902­1911, satul a avut preoţi suplinitori. Preoţi stabiliţi în loca­ litate au urmat în perioada 1911­1947. Ultimul dintre aceştia, Tokes Gyula, a scris monografia despre istoria satului. Anii din preajma primului război mondial au fost plini de greutăţi. Preotul Gyokossy Jozsef a cerut ajutorui judeţului Tolna. Cererea sa a fost sprijinită cu multă căldură de episcopul dr. Balatzâr Dezso şi de protopopul Futo Zoltân din Bekesbânâs, fiind publicată în gazeta judeţului Tolna în anul 1913: „...Dragii noştrii fraţi maghiari, un sătuc orfan prins între comunele şi oraşele româneşti ale judeţului Caraş­Severin vi­se adresează cu iubire şi încredere. 105 întâia noastră rugăminte este să citiţi aceste câteva rânduri scrise sincer, în care cu seriozitate bărbătească şi puternică încredere vă roagă Bunea Mică, sat micuţ, în care trăiesc 80 de familii maghiare. Ne­am mutat aici din judeţul Tol­ na, în anul 1866. Suntem reformaţi maghiari, ne­am încleştat la defrişarea pădurilor cu încredere în viitorul nostru mai bun, să ridicăm în slava Domnului bisericuţă din lemn şi lut, în mijlocul satului clădit de noi. Suntem maghiari de religie reformată şi astăzi, după 46 de ani, când arăm pământul acestor coline şi ne rugăm Domnului în bisericuţa noastră dărăpănată. De atunci, numărul familiilor a cescut de la 50 la 80. Copiii maghiari născuţi aici umple pădurile şi colinele locului cu graiul şi râsul lor, cântecele, rugăciunile şi psalmurile rostite de ei vestesc, că acest pământ este unguresc. Până ce noi, bunicii, ne uităm cu fericită mândrie la copiii cântători, nepoţii râzători, ne dăm seama, că ei sunt ungurii viitorului în aces hotar de 10­20 de sate. Ne întoarcem cu mâhnire privirea către pereţii gata să piară a bisericii noastre. Cum le vom putea construi biserică nouă, noi, scormonitori săraci a 5­10 iugăre de pământ? Vom da tot ce putem da din sărăcia noastră, însă de nu ne veniţi în ajutor cu bănuţii voştrii, fraţii noştri maghiari de religie reformată, vom fi în stare numai să tot reparăm biserica noastră, şi la urma urmei ea tot se va dărâma şi va îngropa rugăciunea şi psalmul maghiar sub ruinele sale. Daţi ! Fie darul vostru cât de mic, îl primim, şi vă mulţumim „...Fiecare să dea după inima lui, nu de milă, nu cu silă, pe cel ce dă din inimă, îl iubeşte Dumnezeu..." (II. Corinteni, 9.7.) Cu dragoste frăţească, Gyokossy Jozsef preot, Szigeti Jânos epitrop..." Izbucnirea primului război mondial este poate singura explicaţie a faptului, că apelul publicat în ziarul din Szekszârd a rămas fară rezultat. Dr. Higyed Istvân, preot reformat din Lugoj, relatează, că în anul 1920 a sosit un ajutor din partea confraţilor din Elveţia. Pricepuţi în prelucrarea lemnului, din acest ajutor cei din Bunea Mică şi­au construit o biserică de lemn demontabilă. Construcţia noii parohii a fost terminată în 1926. în anul 1939 din nou s­au apucat să­şi construiască biserică, de data asta cu tavan boltit din scânduri. Dimensiunile templului: 8x10 m, înălţimea interioară 4 m. Adunarea Generală a Diocezei Reformate din Banat, ţinută la Lugoj în acel an a discutat problema din Bunea Mică: „...Am fi dorit, ca biserica din Bunea Mică să fi fost dată în folosinţă în sfanta sa menire, dar din cauza greutăţilor materiale şi a încorporărilor, acest act binecuvântat a trebuit să fie amânat. Dealtfel această mică comunitate izolată îşi trăieşte traiul paşnic şi liniştit.. .Munca ecumenică fructuoasă va putea începe aici numai după ce con­ strucţia bisericii va fi fost terminată. ...Noua biserică le va întări sufletele, şi le va da îmbold în perseverenţa lor. ..." Tokes Gyula a cerut un ajutor de 5000 de lei pentru terminarea construcţiei bisericii, clădite pe jumătate. 106 Preoţii ce au slujit în Bunea Mică 1866­1867 1868­1869 1869­1871 1871­1872 1872­1875 1875­1899 1886­1889 1900­1902 1905­1910 1911­1912 1912­1921 1921­1928 1928­1947 1947­1955 1955­1969 1970­1980 1980­1996 1996­ Dimitriu Darabontin, popă ortodox din Bunea, preot botezător Csiki Lajos, preot reformat în Bunea Mică Szivos Bela, preot reformat în Bunea Mică Nyeste Istvân, preot reformat Toth Jozsef, preot reformat Bihari Gâbor, preot evanghelic/reformat între timp: Bihari Lajos, preot evanghelic/reformat Nagy Lajos, preot reformat Râcz Kâroly, suplinitor din Ţipari Orosz Erno, suplinitor Gyokossy Jozsef, suplinitor preoţi suplinitori din Mănăştur Tokes Gyula, preot reformat Bitay Lorând, preot suplinitor Siky Istvân, preot suplinitor Beres Zsigmond, preot suplinitor din Dumbrava Botos Andrâs, preot din Dumbrava Nagy Andrâs, preot din Dumbrava Ultima slujbă religioasă în biserica din Bunea Mică a fost ţinută în anul 1969. Tot în acest an s­au adunat rudele pentru umtima căsătorie. După depopularea satului, materialele rezultate din demolarea bisericii au fost cumpărate de catolicii din Otveşti, în anul 1976, cu suma de 30000 lei, din care şi­au cons­ truit prima biserică. Cimitirul se ascunde în liniştea crângului din capătul satului. Câteva cruci mai stau încă în picioare. Pe unele din ele se mai poate citi numele celui ce se odihneşte dedesubt. Pe o piatră funerară se citeşte numele gravat al lui Gyori Istvân, şi ai celor doi copii ai săi. Toţi trei se întorceau acasă în căruţă, în luna octombrie a anului 1961, când au fost luaţi de apele Begăi. Amintirea lor este învocată de următorul epitaf: „... Călătorule, opreştete şi uităte / Aici zac trei comori de neuitat / Şi­au găsit de tineri moartea îngrozitoare, în apa Begăi / S­ au ridicat în ceruri ca porunbeii / Stăm peste morminte cu inimile frânte / Aşteptând în zadarre întoarcerea voastră..." îndoliaţii s­au adunat pentru înmormântare în cimitirul din Bunea Mică ultima dată în anul 1972. Cei stabiliţi la Făget, în număr relativ mare, au constituit o comunitate filială, şi s­au adunat din două în două săptămâni. Erau ţinuţi laolaltă de speranţa de a avea odată o biserică proprie în locul casei de rugăciuni luate în chirie. 107 LEGĂMÂNTUL DIN ANUL 1995 Ataşamentul omului de locul unde se simte acasă este puternic şi în timpuri de necaz şi tragedii. Cei din Bunea Mică au fost plugari săraci. După cum scria Gazeta de Caraş­Severin : „...Oameni, cărora robota eternă le macină puterile ...Miroase a pământ, au gustul pământului ... Gândul le este însă admirabil de curat şi sănătos. Munca lor este inestimabilă..." Ulterior este uşor de zis, dar din păcate este cert, că poporul din Bunea Mică şi­ a căutat fericirea într­un loc geografic greşit. Condiţiile climaterice vitrege, deza­ vantajele uneori agravate, nu puteau fi înlăturate cu munca dusă cu sârg, zi cu zi. Cuvântul bunya într­unui din sensurile sale înseamnă lepădătură, dar înseam­ nă şi mocirlă, sau humă. După alte păreri, provine din denumirea buna, dată unui grup etnic din Herţegovina, un popor dalmaţian din regiunea râului Buna, un afluent al râului Narenta. Oricum, în cazul aşezării Bunea Mică, cuvântul a dobândit un conţinut lăudabil, acceptabil cu mândrie. în gândirea celor din Bunea Mică, dăruirea omenească şi bunăvoinţa au fost prezente din totdeauna. în 1995, cei originari din acest loc au organizat o întâlnire la locul lor de baştină, şi s­au angajat sub semnătură: „...Noi, cei născuţi în Bunea Mică, ne angajăm, ca în fiecare an, în a doua jumătate a lunii august să ne întâlnim în locul fostului nostru sat natal. Aşa să fie!" Şi de atunci, aşa a fost în fiecare an. Pe locul fostei biserici s­a ridicat monumentul celor plecaţi ­ operă a sculp­ torului lugojan Pokker Lâszlo. S­a aflat printre cei, care îşi aduc aminte de Bunea Mică până azi în fiecare an şi nevasta lui Ihâsz Jânos, femeie în jur de 80 de ani, ultima care a părăsit Bunea Mică, şi azi trăieşte în Dumbrava. Gergely Iren, născută în 1975, azi tot din Dumbrava, a fost ultima legănată în Bunea Mică. Botos Andrâs, preotul reformat al Dumbravei face următoarea socoteală a celor care îşi aduc aminte de vatra lor veche: Trăiesc la: Făget Dumbrava Lugoj Tomeşti 55 33 12 7 Timişoara Arad Ţipari Ungaria 6 4 4 3 Dorohoi 1 Marginea 1 Săcuieni 1 TOTAL: 127 de persoane O altă hotărâre a întâlnirilor anuale a fost cea de a construi o nouă biserică la Făget, localitatea unde trăiesc foştii locuitori ai Bunei Mici în număr cel mai mare. Unirea forţelor a permis ridicarea zidurilor noii biserici în numai 70 de zile. Sfinţirea festivă a templului cu o suprafaţă de 9x14 m (126 m 2 ) a avut loc la 16. august 1998. Oraşul Făget a contribuit cu locul bisericii. Oraşul Szek­ 108 szârd ­ reşedinţa judeţului de origine a străbunilor celor ce construiau biserica din Făget ­ a dăruit două clopote. Unul poartă un text din psalmul 90, versetul 21: „.. .Doamne, Tu ne­ai fost adăpost din neam în neam...", celălalt următorul citat din evanghelia apostolului Ioan (cap. 14, versetul 19): „...Pentru că eu trăiesc, voi veţi trăi..." De păstrarea tradiţiei şi a amintirilor se îngrijeşte Comitetul Pro Memoria Bunea Mică ­ Bunyaszekszârdi Emlekbizottsâg. Pentru ei să fie bucurie, iar pentru urmaşi exemplu şi învăţătură! A falu helyet megjelolo oszlop es emlektâbla (Keszitette Pokker Lâszlo, 1996) Columna cu placa comemorativă, care marchează locul satului (executată de Pokker Lâszlo, 1996) 109 C O N T R I B U T5I I L A E T N O G R A F I A L O C A L I T Ă T 5 II BUNEA MICĂ Un încăpăţânat, inimos, cinstit,voios din Bunea Mică nu se mai naşte, doar se stinge din viaţă ŞL AICI A FOST CÂNDVA UN SAT... Localitatea de odinioară Bunea Mică (Bunyaszekszârd, Magyar Bunya ­ Bunea Ungurească; Kis­Bunya ­ Bunea Mică) ce se afla în colţul sudic al Podişului Lipovei, pe partea deluroasă a cumpănei apelor Mureşului şi a Begăi, la limita judeţelor Timiş şi Arad, la circa 13 km spre nord­vest de Făget, şi se întindea dinspre nord spre sud pe creasta unui deal cu faţa spre Bega, după datină şi­a primit numele după oraşul Szekszârd, capitala comitatul Tolna, reşedinţa de origine a coloniştilor care au întemeiat localitatea. Tokes Gyula ­ care ne informează, că numele localităţii a fost dat de primul său primar, Szekely Gyorgy ­ afirmă, că un grup format în marea lor parte de argaţi din comitatul Tolna, a cumpărat în anul 1866 moşia de 908 iugăre a familiei Sivo din hotarul comunei Bunea. [39] Locuitorii noii aşezări din apropierea comunei Bunea Mare (Român Bunya ­ Bunea Română ; Nagy Bunya ­ Bunea Mare ; Românfa­ lu ­ Satu Românesc), care se afla în vale, au încercat imposibilul: să­şi făurească ­ între păduri, departe de apă, de cale ferată, piaţă, aşezământ industrial, şi satele de colonişti unguri de mai târziu, ­ în ciuda tuturor condiţiilor vitrege, cu luptă, speranţă şi abnegaţie timp de un veac, existenţă, comunitate şi cultură. Actele din cartea funciară precizează data încheierii contractului de vânzare­ cumpărare: 30. noiembrie 1866. Declaraţia de întabulare datând din 6. martie 1869 a fost semnată de 50 de persoane, în calitate de proprietari în comun. Localitatea poate fi considerată etnic omogenă, cu toate că în lista coloniştilor constând în marea sa majoritate nume de maghiari, găsim şi un nume sârb (Milkovits Svetozar), unul evreu (Moizes Ignatz) şi câţeva nume germane (de ex.: Urban Gottfried, Hentz Ferentz). După Tokes, la începutul secolului 20., în Bunea Mică au locuit 270 de maghiari, 5 români, 6 slovaci şi un sârb, proporţie rămasă în esenţă neschim­ bată şi între cele două războaie mondiale. In conformitate cu aspectul etnic se formează şi împărţirea locuitorilor satu­ lui după religie. Inre coloniştii unguri găsim deopotrivă reformaţi calvinişti, luterani (evanghelici) şi romano­catolici, mai târziu apar însă şi câţiva credin­ cioşi ortodocşi, greco­catolici şi israeliţi. 111 Comunitatea satului apare omogenă şi din punct de vedere social­economic, în ciuda faptului, că în tabelul datând din anul 1871 găsim şi câteva nume de nobili (de ex. Acsâdy, jun. Gersey, Hollosy, Marossy, Onody, Pesty, Sârvâry), ceeace presupune, că unii membrii ai familiilor sărăcite au încercat pe această cale să­şi facă rost de pământ, o nouă existenţă. în prima perioadă, relaţiile materiale ale coloniştilor erau determinate de pro­ prietatea comună asupra pământului. în urma schimbărilor de proprietari datorită moştenirilor succesive, părţile de proprietate rezultate la început din împărţire proporţională, s­au diferenţiat. Procesul de diferenţiere s­a intensificat datorită vânzărilor de pământ, precum şi datorită unei practici curente în anii 1920, conform căreia, din banii adunaţi de diverşi angajaţi la Căpălnaş (admi­ nistratori de moşie, gazde de argaţ, argaţi simpli, sau pălmaşi) au fost cumpărate terenuri în Bunea Mică, date ulterior în arendă sau în lucru pe jumătate. Ocupaţia primordială a locuitorilor din Bunea Mică a fost cultivarea pământurilor la dispoziţie. Această activitate de bază a fost completată cu lucru de mici meseriaşi, necesar pentru agricultură. Printre fondatorii localităţii nu prea găsim meşteşugari, numărul lor a început să crească în perioada dintre cele două războaie mondiale. In cazurile în care băieţii nu au fost ţinuţi lângă casă la munci agricole, au fost trimişi să înveţe meserie în oraşele din apropiere. Cei calificaţi ori s­au întors în sat, ori s­au sta­ bilit în alte localităţi, considerând, că în Bunea Mică nu le este asigurată existenţa. La Bunea Mică, până în anii 1940 un rol determinant revenea familiei mari, cuprinzând mai multe generaţii trăind şi muncind laolaltă. Mai târziu a devenit mai frecvent, ca perechea tânără ­ care după nuntă de regulă s­a stabilit la părinţii mirelui ­ cu timpul să se mute într­o casă rămasă goală, ori într­o casă nouă, ce putea fi construită într­un an. (Case rămase goale se găseau uşor, datorită stră­ mutărilor dese, şi a scăderii lente ­ din diverse motive ­ a populaţiei.) în vederea realizării unei gospodării proprii, primul pas îl constituia tot mai des luarea în arendă sau în lucru pe jumătate a pământului proprietarilor plecaţi din sat. Căsătoriile între localnici au rămas caracteristice până în anii 1960. Câteva fete au fost măritate în localităţile apropiate, Bodo sau Dumbrava, flăcăii însă foarte rar îşi luau nevastă din altă parte. Căsătorii mixte între fete maghiare din sat cu flăcăi români s­au consemnat încă din anii 1950, devenind mai frecvente în anii 1980. La Bunea Mică nu s­a ţinut târg, piaţă, hram. Localnicii vizitau vinerea piaţa din Făget, din anii 1940 ­ joia ­ piaţa din Căpălnaş. Pe lângă localităţile de mai sus, cu ocazia târgurilor sezoniere (primăvara, vara şi toamna) localnicii se deplasau şi la Săvârşin. Deşi activitatea de bază a localnicilor era agricultura, pământul posedat singur nu le­a putut asigura existenţa. în plus, terenurile rezultate din defrişări au dat recolte din ce în ce mai slabe, deoarece ­ datorită greutăţilor întâmpinate în zootehnie ­ nu au putut fi îngrăşate suficient. în final, existenţa trebuia asigurată 112 din alte surse. Bărbaţii ­ în limita mijloacelor la dispoziţie ­ făceau cărăuşie în pădure, cei fară cai sau bivoli tăiau lemne şi le încărcau în vagoanele căilor fer­ ate forestiere. Datorită defrişărilor, pădurile şi calea ferată s­au îndepărtat, anga­ jarea la lucru a devenit din ce în ce mai grea. In lipsa altor preocupări s­a răspân­ dit lucrul de împletit (coşuri, coşuleţe de pâine, pălării de paie), confecţionarea de mături din costrei şi nuiele, prelucrarea inului şi cânepei. Femeile din partea locului până în anii 1950 au tors, au ţesut pânză, au cusut saci, au brodit feţe de masă şi cuverturi. Vara lucrătorii din Bunea Mică s­au angajat în echipe la secerat şi treierat la moşiile din apropiere. După schimbarea relaţiilor de proprietate, din anii 1950 s­au angajat zilieri la arat, cosit, în satele din valea Mureşului şi la culesul porumbului. După colectivizare, sătenii au lucrat la Bulei, Căpălnaş, Birchiş, ca muncitori pe lângă maşini agricole, sau au sădit puieţi pentru ocolul silvic. încă din anii 1920, fetele se angajau ca servitoare, la 13­14 ani au îngrijit copii, mai târziu deveneau cameriste sau bucătărese, „...cel mai des la groful Teleki din Căpălnaş, sau la domnul român Mocioni din Bulei..." împrăştierea locuitorilor aşezării s­a intensificat în timpul celui de al doilea război mondial. Unii au căzut în război, alţii s­au căsătorit în altă parte. Gospodăria colectivă din Bunea Mică, înfiinţată în 1952, după un an s­a desfi­ inţat. Câteva familii s­au mutat la Făget, au întrat în gospodăria colectivă de acolo, alţii s­au mutat în alte părţi. în anii ce au urmat, numărul celor plecaţi a crescut, datorită cotelor, impozitelor şi a imposibilităţii de a trăi din agricultură. CULTURA MATERIALĂ A SATULUI BUNEA MICĂ Forma structurală ­ pe străzi sau şiruri ­ a satului Bunea Mică provine din ca­rac­ teristicile regiunii de obârşie a fondatorilor, precum şi din condiţiile de înfiinţare a aşezării. Intravilanul satului era determinat de o singură stradă ­ Strada Mare ­ şi de cele două uliţe perpendiculare ­ Uliţa Mică şi Cealaltă Uliţă Mică. Strada Mare şi cele două uliţe erau drepte, largi, cu trotuare îngrijite pe ambele laturi. Străzile erau sistematic măturate, în faţa fiecărei case sădiţi salcâmi şi duzi. Terenurile de casă erau parcele înguste şi lungi, perpendiculare pe stradă. Casele erau construite la capătul spre stradă a terenului, curtea îmrejmuită cu gard din şipci despicate de plop sau stejar, intrarea se facea printr­o poartă de stejar, în linie cu frontispiciul casei. în curte, construcţiile gospodăreşti (grajd pentru cai, boi, vaci şi bivoli, coteţe pentru porci şi orătănii) urmau în şir, după casă. In grădinile caselor erau sădite pomi, şi cuprindeau o parcelă pentru legume. în faţa caselor ieta o mică grădină de flori, cu trandafiri şi liliac. Pereţii caselor au fost văruite în alb, iar ferestrele şi ceardacurile deschise ierau împodobite cu muşcate. 113 Biserica se înălţa la încrucişarea Străzii Mari cu Uliţa Mică. Parochia era în Strada Mare, peste drum şcoala cu două săli de clasă. Cursurile se ţineau în sala mare, cea mică adăpostea primăria. In Uliţa Mică, după biserică, funcţiona casa de cultură. La începuturi, coloniştii locuiau în bordeie. Mai târziu şi­au construit case din vălătuci, apoi din chirpici. Intre cele două războaie s­au clădit case pe temelie de piatră, cu pereţi din vălătuci, între stâlpi de stejar. Acoperişurile, la începuturi din paie, au fost înlocuite ulterior cu ţiglă. Nu numai aranjamentul satului, dar şi casele au păstrat modelele regiunii de origine a coloniştilor. înainte de cel de al doilea război mondial, casa era com­ pusă dintr­o cameră cu o singură fereastră spre stradă, bucătărie şi cămară. Vatra dădea în coş deschis. Cuptorul clădit în cameră, avea gura în bucătărie. Din cămară, o scară ducea în pod. In bucătărie şi în cămară se intra din cear­ dacul deschis (coridor, gang) intrarea în cameră se făcea din bucătărie. Cuptorul era situat în colţul camerei, lângă care îşi avea locul primul pat. între cuptor şi pat se afla aşa­numitul culcuş, cu o saltea cu paie. în culcuşul acoperit cu pături din cârpă, dormeau copiii, tot aici se odihneau bătrânii sau bolnavii în timpul zilei. Masa cioplită de tâmplarii din sat era aşezată sub fe­ reastră, lăsând loc de ambele părţi pentru paturi. Tot în cameră se păstra lada cu zestre (ştafir). Povestea spune, că lada cu zestre ­ ornată cu lalele pictate ­ se păstra chiar şi după moartea proprietarei, fiind însă mutată din cameră în bucătărie sau în cămară. De la începutul se­colului 20., lada pentru haine şi lucruri personale a fost înlocuită cu comodă (şublot, casli). Pe comodă îşi găseau locul fotografiile şi vesela de porţelan pentru ocazii festive. La casele construite în cursul anilor 1940 apare cea de a doua fereastră spre stradă, dar aşa­numita camera curată era o raritate chiar şi în acest timp. S­a schimbat însă aranjamentul interior al camerei. Cuptorul a fost scos în curte, încălzirea camerei se faea cu sobă, de regulă din fontă. Masa, scaunele, laviţele s­au mutat în mijlocul camerei, podeaua a rămas de pământ. Unele case au mai păstrat culcuşul, însă comodele au fost înlocuite cu dulapuri. Porţiunea de perete dintre ferestre servea pentru agăţarea oglinzii, deasupra patului au fost puse fotografii. Coşul deschis al vatrei servea numai pentru afumat (şuncă, cârnaţi, slănină), cu timpul însă tot mai mulţ gospodari şi­au înjghebat fumătorii în curte. Foarte puţin s­a schimbat aranjamentul bucătăriei. Mâncarea s­a gătit pe sobe de cărămidă sau chirpici. Sobele de gătit din comerţ (şparhet) şi­au făcut apariţia numai in anii 1950. în casele cu mulţi copii, s­a aranjat un culcuş în bucătărie, lângă banca cu vasele pentru apă şi raftul pentru veselă. Din anii 1930, pe pereţii bucătăriilor ­ lângă vesela tradiţională de lut ars (verde/ocru) ­ au apărut tot mai des vase de porţelan, pentru sărbători. Cămara tradiţională avea rafturi pentru murături, din anii 1940 diverse gemuri au devenit foarte populare. Făina se păstra în ladă, varza murată în 114 butoi, untura în bidon, slănina, şunca şi cârnaţii atârnau de un par. Bunea Mică şi­a câştigat renume cu fructele şi zarzavaturile produse de locuitorii săi, chiar dacă ­ departe de piaţă ­ acestea serveau mai mult nevoilor proprii. In grădinile de lângă case creştea pătrunjel, morcovi, ţelină, ceapă, usturoi „...să fie din belşug pentru gătit". Au mai produs mazăre, fasole, ardei, roşii, varză, mac, ridichi, conopidă, gulii, bostan, dovleac, pepene verde şi galben, castraveţi, sparanghel, mărar, anason, hrean, precum şi cartoful porcului, din care copiii mân­ cau crud. Rar se cultiva varza roşie, iar varza creaţă, salata verde sau sfecla roşie de loc. în loc de spanac era folosită loboda. Pentru iamă, legumele se conservau în hambare ­ gropi acoperite cu scânduri şi paie. Un rol determinant pentru economia satului aveau relaţiile de proprietate funcia­ ră. în urma desfiinţării proprietăţii comune asupra pământului, survenită la începutul anilor 1940, din 72 de proprietari 63 aveau ­ pe lângă terenul din jurul casei, de jumătate de iugăr ­ posesii de pământ între 5­10 iugăre, în mare parte teren arabil, o mică parte fanaţ. La acest timp, comuna nu mai poseda păduri sau păşuni comune. Practicând gospodăria alternativă (asolament), semănau o parte din hotar cu porumb şi grâu, cealaltă parte cu trifoi, alternând anual terenurile. Solul argilos şi nisipos era uşor de lucrat, însă ogorul nu suporta seceta. în lipsa îngrăşămintelor, aceste ogoare câştigate prin defrişare rodeau din ce în ce mai puţin. Pe lângă tradiţionalele culturi de grâu şi porumb, între cele două războaie mondiale, gospodarii din Bunea Mică au încercat să producă ovăz, orz, secară, cartofi, iar în cursul anilor 1940 floarea soarelui şi costrei. în condiţiile geografice prielnice, priceperea gospodarilor a făcut posibilă crearea unei policulturi însemnate. Cu toate că în afara satului creşteau mai ales pruni, în grădini găseai caişi, moşmoni, cireşi, vişini, peri şi meri. în perioada dintre războaie, fructele au fost uscate sau serveau la fiert ţuică. Diversele gemuri au devenit populare după anii 1940. Uscarea fructelor se făcea la soare, sau în cuptor, după coptul pâinii. Fructele uscate se păstrau în traiste de pânză, în podul caselor, consumate fierte în timp de iarnă. Drept materie primă pentru ţuică serveau vişinele, prunele, dudele, şi în anii de belşug, perele. Creşterea animalelor în Bunea Mică a constituit din totdeauna partea cea mai difi­ cilă a gospodăriei. După ce în cursul anilor 1880 au vândut un hotar de dimensiu­ ni considerabile, format în mare parte din faneţe, satul a rămas fără păşune. Pe lângă influenţa negativă directă asupra zootehniei, lipsa de păşuni s­a răsfrânt şi asupra plugăritului, deoarece ogoarele intensiv exploatate şi insuficient îngrăşate dădeau roade din ce în ce mai sărace. în Bunea Mică, bivolii erau folosiţi de prefer­ inţă, ca animale de povară, atât în muncile de câmp, cât şi în pădure. Caii ­ obişnuiţi cu drumuri de munte ­ s­au găsit în număr neînsemnat. Vite erau ţinute puţine la număr, viţeii erau vânduţi, în locul lor se cumpărau capre. Fiecare casă creştea numărul necesar de porci şi orătănii, pe lângă găini, gâşte şi raţe îndopate pentru piaţă. 115 Cu toate condiţiile prielnice oferite de pădurile de salcâm din împrejurimi, în perioada dintre războaie puţini se ocupau de stupărit. Pesemne la imboldul preo­ tului Tokes Gyula, numărul celor ce se ocupau cu albine a crescut în anii 1940. Femeile din Bunea Mică găteau cu mult gust. Nu numai familia, întregul sat se mândrea de câte o bucătăreasă foarte pricepută. Alături de bucatele ţărăneşti, la diferite ocazii au apărut şi mâncărurile orăşeneşti la moda vremii. La începutul secolului 20., primăvara, vara şi toamna se mânca de trei ori pe zi, iarna însă numai de două ori, dimineaţa între orele 9­10, iar după­amiază între 4­ 5. Obiceiul celor trei mese tot anul datează doar din anii 1950. Masa de dimineaţă era compusă din mămăligă, cartofi copţi în coajă, muiaţi în ulei sau untură, uneori lapte sau cafea cu lapte. Seara se consuma mâncarea rămasă de la prânz. Prânzul consumat în hotar era de regulă numai mâncare rece ­ pâine cu slănină, brânză, gem. Excepţie făcea timpul cositului, secerişului şi treieratului, când femeile cărau mâncare gătită lucrătorilor. Din anii 1960 s­a instaurat obiceiul de a se duce acasă la ora prânzului, cu care ocazie erau hrănite şi animalele. In meniul celor din Bunea Mică, mâncărruile cele mai arhaice, diferitele preparate de păsat, au fost lăsate destul de repede. Păsat de porumb se mai gătea încă în anii 1950, mai ales la ocazii, de pomana porcului sau cu caltaboş. în Bunea Mică, la fiecare casă era cuptor, pâinea se cocea de către femei, acasă, satul nu avea brutărie. Necesarul socotit era o pâine (3­4 kg) de persoană săptămâ­ nal. Sâmbăta era ziua de copt pâine, marţea şi vinerea se considerau contraindicate. Pastele făinoase erau importante pentru meniu, deja din timpul anilor 1940 erau frământate din faină albă, pe cât posibil cu ouă. Pogăcile erau prăjituri răspândite, făcute din faină de grâu şi cartofi fierţi zdrobiţi, alâturi de langoşuri, mălai dulce frământat cu ouă, untură şi zahăr. Din anii 1940­50 se făceau ştrudele foarte gustoase. Dintre supele gătite la Bunea Mică trebuie amintite ciorba de pomana porcului, supa de cartofi, fasole, ciuperci, supa de zarzavat, de lapte, de mărar. în supele de came fierbeau găini, raţe, gâşte, came de porc sau vânat. Carnea fiartă era servită cu diferite sosuri şi cu legume. Pentru iarnă se pregătea varză murată, materie primă pen­ tru sarmale sau gulaş secuiesc. Cartofii se consumau prăjiţi, fierţi, zdrobiţ, în mâncare de cartofi, tocană sau copţi în coajă. In zilele de sărbătoare, piureul de cartofi era nelipsit. Deseori se preparau salate din diverse zarzavaturi, cu oţet şi zahăr. Deşi numărul vacilor în Bunea Mică era redus, părinţi au avut grijă de copii să nu ducă lipsă de lapte. în lipsă de sursă proprie, laptele era cumpărat din sat. între cele două războaie, în sat se prepara caş şi brânză de oaie. Caprele s­au înmulţit din anii 1940, laptele fiind folosit pentru caş şi brânză. Carnea era mai mult mâncarea zilelor de sărbătoare. Zilele cu came erau duminica şi joia. Se consuma de obicei de porc sau de pasăre, mai rar de viţel. Porcul servea la prepararea cârnaţilor, caltaboşilor (de ficat, cu păsat, cu came) şi a tobei. Slănina, şunca se ţinea în sare, apoi se fuma. Oaia era mâncarea nunţilor, 116 botezurilor, sau a diverselor clăci, mai ales sub formă de tocană. Din carne de miel se facea friptură cu usturoi. Pasărea era obişnuită pentru masa de duminică. în perioada dintre războaie, portul în Bunea Mică era foartre simplu. Fetele şi nevestele tinere purtau în zilele de sărbătoare fustă plisată, împodobită cu pangli­ ci în două sau trei rânduri, roşii, albastre sau negre, şi bluză albă brodată sau cu dantele. Peste fustă se purta un şorţ roşu. Deasupra bluzei se îmbrăca o vestă roşie, albă sau neagră, ornată şi ea cu panglici. Fetele îşi purtau părul în două codiţe, împletite cu panglici. îmbrăcămintea femeilor mai în vârstă era de culoare închisă. Fusta plisată şi bluza nu au mai fost purtate după cel de al doilea război mon­ dial. Fetele din Bunea Mică s­au îmbrăcat în rochii croite cu încreţituri, holuri, volănaşe. în anii 1950 ­ din lipsă de material ­ rochiile au fost croite din fustele largi de odinioară. Din anii 1960, portul a dispărut, moda a fost determinată de confecţiile din comerţ, fetele au preferat părul scurt. Portul bărbătesc, deja dintre războaie a constat din pantaloni obişnuiţi, vestă şi sacou, feciorii purtau batiste frumos dantelate şi brodate de fete ­ uneori chiar mai multe la număr. Portul era întregit de o floare purtată în pălărie, în buzunarul sacoului ­ vara în buzunarul cămăşii. OBICEIURILE DIN BUNEA MICĂ Studiind obiceiurile legate de evenimentele hotărâtoare ale vieţii, constatăm, că la sfârşitul secolului 19, în Bunea Mică se năşteau 4­7 copii într­o familie, numărul scăzând în peroada dintre cele două războaie la 2­3 copii. Până în anii 1960, femeile năşteau acasă. în perioada dintre cele două războaie, naşterea era ajutată de moaşă, din anii 1950 femeile însărcinate au fost supravegheate de o felceriţă, la nevoie internate în spital. Moaşa ajuta în primele zile după naştere, mai ales cu sfaturi privind îngrijirea noului născut. Timp de 6 săptămâni mama primea ajutor şi din partea femeilor înrudite. La începuturi, toţi copii din familie aveau o singură naşă, în perioada dintre cele două războaie s­a încetăţenit obiceiul de chema altă naşă pentru fiecare copil. Naşa era de regulă prietena mamei, sau o rudă. Botezul îl ţineau cât de repede. Naşa purta copilul în tot decursul ceremoniei, inclusiv drumul spre bis­ erică şi înapoi. La masa ce urma botezul, erau prezenţi părinţii, naşii, bunicii şi fraţii copilului. Invitaţii dădeau daruri sau puneau bani pe perna copilului. Primul născut, dacă era băiat, primea numele tatălui, de era fată, numele mamei. Copii următori erau numiţi după alţi membrii ai familiei, sau „îşi trăgeau numele" din calendar. Anii copilăriei treceau sub semnul joacăi. Copiii învăţau cântece, zicătoare, fetiţele se jucau cu păpuşi, băieţii cu mingi umplute cu păr. 117 Ajunşi la vârsta de şapte ani, copiii începeau şcoala, iar după cursuri lucrau pe lângă casă: măturau, aduceau apă, adăpau animalele, îngrijeau fraţii mai mici. La vârsta de 10­12 ani, fetele erau bucătărese iscusite, şi nu arareori au fost angajate servitoare. Fetele erau considerate mari după confirmare (miruială). în perioada dintre cele două războaie, fecioarele se adunau duminica în poiana de lângă sat, cân­ tau, dansau şi se jucau. Cu feciorii se întâlneau la fântână, la şezătoare sau la balurile de duminică. La bal, dansul începea după masa la ora 2­3, şi ţinea până lunea, la ora 9­10. în anii 1940­1950, la baluri cânta o orchestră compusă din violonist, ţambalagiu, contrabasist şi acordeonist. La baluri veneau şi fetele angajate servitoare în alte localităţi. Dacă tinerii se simpatizau, flăcăul nu facea curte lungă vreme, îi cerea mâna fetei cât de repede. Peţitorul apărea la casa fetei cu un bărbat mai în vârstă din familie (tata, fratele mai mare, naşul). Ceremonia peţitului odată consumată, peţitorii erau serviţi cu prăjituri şi băutură. Zestrea nu era subiect de discuţie, întrucât toată lumea ştia la ce poate aştepta. După peţit urma logodna. înaintea celui de al doilea război, semnul logodnei nu era verigheta, ci schimbul de năframe. Nunta urma la 3­6 luni după logodnă, după cununia oficială. Nunţile se ţineau de preferinţă în lunile de toamnă, nu în perioada dintre bobotează şi postul mare. Nunta a fost precedată de anunţul de căsătorie. Intenţia tinerilor a fost făcută publică o singură dată, cu două săptămâni inaintea cununiei, pe tabla de anunţuri de la primărie. Cununia odată anunţată, au început invitaţiile. Cei invitaţi au contribuit la ospăţ cu faină, ouă şi o găină. La masă aduceau şi un tort. în preziua nunţii, vornicesele au strâns din sat oalele, far­ furiile şi tacâmurile necesare. Flăcăii adunau mese, scaune şi bănci. Tot în preziua nunţii era adusă zestrea miresei în casa mirelui, împodobită pentru ocazie. Poarta se decora cu ghirlande din ramuri şi panglici, casa cu pan­ glici din hârtie colorată. Alaiul nuntaşilor pornea din casa mirelui, în frunte cu colăcarul, mirele fiind condus de vornicese. Urmau naşul şi rudele mirelui. Ajunşi cu mirele la casa miresei, aceasta era cerută prin scene hazlii. După ce mireasa şi­a luat rămas bun de la casa părintească, alaiul a pornit spre biserică. Ceremonia cununiei fiind consumată, tânăra pereche se deplasa în fruntea alaiului la locul nunţii (casa mirelui, mai apoi din anii 1940 a casa de cultură). Nunta începea cu dans şi prezentarea miresei cu multă veselie şi glume. Cina consta din supă de carne, tocăniţă de oaie, murături şi cozonac, iar din anii 1950 meniul era întregit cu prăjituri şi torturi. Vorniceii Introduceau fiecare fel cu câte o urare. După cină urma dansul miresei. Vornicelul anunţa cu voce tare „Mireasa­i de vânzare!", iar naşii adunau banii de la cumpărători. Până la cel de al doilea război, numai mireasa era jucată, şi vornicelul anunţa cu voce tare sumele 118 dăruite. Mireasa dispunea de banii adunaţi. Din anii 1960 tânăra pereche aduna banii dansând împreună, şi dispunea în comun de suma adunată. După joc, mireasa era dusă, şi i­se facea cocul. Cu această ocazie era schim­ bată în nevestică, cu rochie roşie şi şorţ alb, basma roşie cu picăţele albe. Astfel transformată, putea dansa cu oricare nuntaş. După nuntă, tânăra pereche se muta mai degrabă la părinţii mirelui, decât la casa miresei. După căsătorie, tinerii s­au străduit să devină independenţi cât mai repede, să­şi creeze propria casă şi gospodărie. Obiceiurile legate de înmormântare erau formate şi determinate de situaţia spe­ cială din Bunea Mică. Cimitirul din marginea satului era împărţită între comuni­ tatea reformată (2/3) şi cea catolică (1/3). Fiecare înmormântare însemna o pierdere dureroasă pentru populaţia în continuă scădere. înmormântările erau de neînchipuit fără ajutorul rudelor şi vecinilor. Aceştia făceau toate treburile de gropar, săpau groapa, culcau mortul în sicriu, îl duceau la cimitir în căruţă trasă de cai, şi 1­îngropau. Mormântul proaspăt era împodobit cu cetină de brad şi flori vii. Pomana era foarte modestă, fiind invitate doar rudele şi vecinii. Sărbătorile cele mai de seamă erau Paştile şi Crăciunul. Tinerii aşteptau cu nerăbdare balul de după bobotează şi cel de la culesul viilor. Şezătorile organi­ zate pentru desghiocarea porumbului, scărmănatul penelor, erau nu numai muncă în comun, dar şi prilej pentru distracţii. Copiii aşteptau cu deosebită emoţie ospăţul porcului sau Moşul Nicolaie. Onomasticile erau pentru cei adulţi ocazii de a se întâlni, a sta de vorbă, a cânta. * * * Familiile de colonişti, sosite din diferitele regiuni ale Ungariei, şi generaţiile următoare s­au prins de mână în vâltoarea istoriei; copiii s­au născut, s­au tre­ zit la conştiinţă, au muncit după datina modelată de noile condiţii. Şi­au făurit o comunitate, şi­au construit şcoală, biserică. Trecerea timpului era semnalată nu numai de înmulţirea caselor, dar şi a mormintelor. După anii împrăştierii, locuitorii de odinioară a satului, adunându­se la vatra lor de altă dată în ziua de 11. august 1995, au jurat să­şi reconstruiască Bunea Mică, din amintiri, pentru o zi în fiecare an. Aceste rânduri doresc să­i ajute pe toţi acei, pentru care Bunea Mică înseam­ nă locul de naştere, începutul sau o parte a vieţii lor, locul unde se întorc în vis, locul care numai pe hartă este departe de Szekszârd. Szekszârd, 11. noiembrie 1999., ziua lui Sf. Martin Nagy Janka Teodora 119 Nota fotografiilor „Noi din Bunea Mică hotărâm ... " ­ prima întâlnire (12. august 1995) Grupul participanţilor din Szekszârd la întâlnirea celor din Bunea Mică (1995) Bunea Mică pe harta de epocă a comitatului Timiş Dutkony Sândor (anii 1910); Dutkony Gergely Julianna cu fiica sa Dutkony Mârta (1914) Vâgi Erzsebet şi Ihâsz Andrâs (1916); Familia Farkas (1918) Szabo Ferenc şi Dutkony Mâria cu copiii lor, Ferenc şi Imre în faţa bisericii Vâgi Mâria, Erzsebet, Eva, Julianna şi Jozsef; Dutkony Sândor şi Nagy Rozâlia (1941); Gergely Jânos şi Vargyas Llvia cu copiii lor, Katalin şi Jânos (1942) Gyori Sândor şi Dutkony Julia; Cununia lui Gergely Ferenc şi Bors Zsuzsanna (anii 1930) Dutkony Katalin, servitoare la Căpălnaş (anii 1930); Un grup de locatari din Bunea Mică în faţa casei lui Szigeti Katalin (1972) Cioplirea bisericii (1936­1937); '. Nuntaşii întră în biserică la cununia lui Gergely Katalin şi Szabo Ferenc (1961) Biserica reformată din Bunea Mică, înainte de demolare (anii 1970) învăţătorul Beke Ferenc cu elevii săi şi ultimul primar al satului, Gombâs Sândor (în dreapta) (1933); Tokes Gyula şi Beke Ferenc cu elevii lor în faţa şcolii din Bunea Mică (1930) Beke Ferenc şi Zold Mihâly cu şcolarii lor (1948) Preotul Beres Zsigmond la ultima cununie celebrată la Bunea Mică între Szabo Katalin şi Gergely Sândor (1969) Vargyas Mihâly şi Szabo Ferenc în „măşti" la nunta tinerei perechi La nunţi se mai folosesc vasele tradiţionale de lut; Ţesături executate de Gergely Vargyas Lidia Casa lui Gergely Andrâs, ultima rămăşiţă a satului părăsit „.. .Când visăm, visul acolo ne duce întotdeauna..." Pietate şi comemorare în cimitirul „celor rămaşi acasă" Preotul Botos Andrâs în mijlocul enoriaşilor săi Primirea festivă a clopotelor sosite de la Szekszârd (1998) „Doamne, Tu ai fost locul nostru de adăpost, din neam în neam..." Biserica congregaţiei reformate din Făget a fost inaugurată de episcopul Tokes Lâszlo şi preotul Nagy Andrâs (16. august 1998) Biserica nouă a fost construită din donaţii şi cu munca credincioşilor (2000) Columna cu placa comemorativă, care marchează locul satului (executată de Pokker Lâszlo, 1996) 120 Pagina 27 32 68 70 70 71 71 72 72 73 73 74 74 75 75 76 76 77 78 78 79 80 80 81 81 82 82 83 85 85 86 86 87 109 Bunyaszekszárd: Krassó megye (részlet), Birkis járás a 19. század végén ^ ^ z j u v C t V h ' ^ ^ OlrUa J/wvrt ^ÖRCUK I Z O M ^ Ö / R J I K ^(KAAW 8 1 U ^ A ^ / í W t 1 U / A FÁTDÜI ^iiwJ^ «Mtfk*JX.sMob v r U ^1/r­CjLj o. LA^A­CImU AMJ­L W A ^ yúvKct 10 c ^ l ^ M j o d l s f q í j V U T ­ Y ^ ^ í p ^ c f d ^ n A . f ö y v j n c j l ó j f u x . wuúULt ^ 122 F ^ / / 1S6(p / / X %SR íitqc ÍámÍ ' cf / 7t ­ B / N : . / J K ^ C ­ yüuu»f$lt>c{ JCÜHX. í V t A í r T R I Ó * o FFF (jlOSWJW i t t CL 'Íöj+Cr­ x/j bx^JLo í r T ^ e ^ c ^ é l M w w ÍAlrOr^s M f r ­ f i ^ ^ ^ l j x wíqjrif Részlet Bors Mária feljegyzéseiből, ­ és az élet megy tovább... 123 Készült Szekszárd Megyei Jogú Város és a szekszárdi Séd Nyomda Kft. támogatásával Felelős vezető: Dránovits István Terjedelem: 8 (A/5) ív Realizat cu ajutorul Municipiului Szekszárd, Séd Nyomda Kft., Szekszárd M fi K É&J c A z emlékezők képtára FEJ ... és aki még hiányzik. ...és aki még hiányzik. ...és aki még hiányzik. Szabó Antal Szabó Béla Szabó Ferenc Szabó István Szabó János Szabó József Szabó Juliána Szabó Julianna Szabó Gergely Katalin Szabó Margit Szabó Mihály id. Szabó Mihály Szabó Sándor Szabó Sára Szabó Sarolta Szigeti Vági Aranka Szigeti Erzsébet Szigeti Ferenc Szigeti Gergely Margit Szigeti Ilona Szigeti István Szigeti János Szigeti Julianna Szigeti Károly Szigeti Károly i f j . Szigeti Sára Szigeti Sándor Szigeti Szabó Ilona Varga János Varga Katalin Varga Rozália Varga Sándor Vargyas Bözsi Vargyas Ferenc Mihály Vargyas József Vargyas Julianna id. Vargyas Julianna Vági Ernő Vági Ferenc Vági Sándor Vági Szigeti Sára Zöld Mihályné és Szabó Dutkony Már