Kőfaragványok

Szolnok középkoráról nagyon kevés történeti és régészeti forrás áll a kutatás rendelkezésére. Ebből fakadóan megállapításaink döntő részét nem tudjuk bizonyítani, jobbára feltételezésekre hagyatkozunk. A legkorábban az 1020–1030-as évekre keltezhető várispánsági- és vármegyeközpont a vársziget keleti felén azonosítható. A valószínűleg föld-fa szerkezetű sáncokkal ellátott, az őskörnyezeti rekonstrukció alapján szabálytalan négyszög alaprajzú, ~3,2 ha belterületű erősség a Magyar Királyság nagyobb ispáni várai közé tartozik. A kisebb, falusias jellegű település az ispáni vár sáncain belül, esetleg a Zagyva keleti ágának túlpartján, a téglából épített, egyhajós, román stílusú, feltehetően Szent Mihály-titulusú egyház környékén lehetett. A megyeközpont 1241-ben áldozatul esett a mongol inváziónak, bár tartósan nem néptelenedett el. A tatárjárást követően ugyanis telepeseket költöztettek ide, akik azonban az addigitól eltérő helyszínen, a nyugati Zagyva-ág jobb oldali partján, egy korábban lakatlan, illetőleg gyéren lakott területen vetették meg a lábukat. A funkcióját ellátni képtelen földvárat 1550 őszéig felhagyták, ellenben a Zagyva-parti plébániatemplomot újjáépítették, amely temetőkápolnaként működött tovább. Az áthelyeződött településmag központjában, a Pestről Debrecenbe vezető főút/országút által kettévágott piac/vásártér északi felén, a XIII–XIV. század fordulóján, román stílusban emelték Szolnok első kőtemplomát. A települést a levéltári dokumentumok a XV. század elejéig még faluként említik, viszont a század első harmadának végén gyarapodásának fontosabb állomásait fémjelzi a mezővárosi státusz elnyerése és kiváltságai (1422, 1429). Külső-Szolnok megye székhelyének fejlődése ezt követően sem torpant meg, amiben döntő szerepet játszott, hogy csaknem 90 esztendeig, 1438-tól 1526-ig egyetlen főnemesi család, a Pálóciak birtokolják. A bárói família szolnoki jelenlétéről, tevékenységéről napjainkig nem lett feltárva semmi, holott okkal feltételezhető, hogy egyik tagja, Pálóci Imre – aki előbb Mátyás király pohárnokmestere, majd lovászmestere volt – az 1470-es években kimagasló reprezentációs „beruházásokat” folytatott itt. Személyéhez köthetőek a mezőváros piac/vásárterének legmeghatározóbb építkezései: egy impozáns méretű (40x20 m), gótikus, bizonyára háromhajós, szentélykörüljárós, vagy ál-szentélykörüljárós csarnoktemplom emeltetése, a korábbi, még a romanika stílusjegyeit hordozó egyház elbontását követően, annak helyén, illetőleg köveinek felhasználásával. Az új plébániatemplom szomszédságában, a piac/vásártér déli felén szintén a lovászmester kezdeményezésére egy udvarház is létesült, ahol a megyében fekvő birtokaikból megszervezett szolnoki Pálóci-uradalom központja sejthető, ámbátor az ide látogató földesúr, és családja lakhelye ugyanitt valószínűsíthető. A megyeszékhelyen kizárólag a gótikus templom és az udvarház építőanyagát alkotta kő. Amikor a két piac/vásártéri épület elkészült, már egy olyan Szolnok fölé magasodtak, amely – a régebben körvonalazott álláspontoktól eltérően, a városkritérium-rendszer pontszámaira tekintettel – addigi, közel 500 éves történelmében első alkalommal, a város kategória határáig jutott, sőt alighanem át is lépte. Tur/Nagytur (Mezőtúr) után Külső-Szolnok megye második legjelentősebb központi helyének számított, népessége cca. 750–800 főt tett ki. Nem bizonyult tehát helytállónak az a néhány szakember által favorizált elképzelés, sőt éppen az ellenkezője igaz annak, amely Szolnokot a környező települések – köztük a Tisza túlparti Varsány/Tiszavarsány – árnyékában lévő, eljelentéktelenedő mezővárosként jellemezte. Pálóci Imre nemcsak sokat építkezett Szolnokon, hanem 1483-ban bekövetkezett halála után itt helyezték örök nyugalomra. Síremlékét az általa alapított gótikus plébániatemplomban állították fel. Temetkezési helyének kiválasztásában megfontolandó érvként eshetett latba, hogy ő volt ennek az egyházi intézménynek a kegyura. Kvalitásos, vörösmárványból faragott, egészalakos sírkövének, amely egy koporsó formájú tumbát fedett le, egy töredéke a várszigeten került felszínre. Az unikális kőfaragómunka – amelyet az 1480-as években készítettek a budai kőfaragóműhelyben, és onnan szállítottak a Tisza-parti mezővárosba – kulcsfontosságú szerepet játszik, mind helytörténeti vonatkozásban, mind a magyarországi késő középkori, lovagalakos síremlékek időrendjének meghatározásában egyaránt. Szolnok fellendülése ugyanakkor nem bizonyult tartósnak. A kedvező folyamatok az Imre-féle ág kihalása után megrekedtek, majd miután a Pálóci família utolsó férfisarja, a nőtlen és gyermektelen Antal a mohácsi csatában elesett, darabokra hullottak. Az elkövetkező évtizedekben településünk már csupán árnyéka volt egykori önmagának, az 1552. évi oszmán foglalásért pedig egészen súlyos árat kellett fizetnie: 133 évre elszakadt az anyaországtól.

A szolnoki várszigeten meglepetésszerűen előkerült sírkőtöredék teljesen új megvilágításba helyezi a település, valamint a számos bárói méltóságviselőt sorai között tudható Pálóciak viszonyát. Külső-Szolnok megye székhelye 1438 körül jutott a patinás família kezére. Az unikális lelet tehát kétségkívül hozzájuk köthető, és nagyon valószínű, hogy annak az 1483-ban elhalálozott Pálóci Imrének a síremlékéhez tartozhatott, aki Mátyás király regnálása alatt előbb pohárnokmester, majd lovászmester volt. Tekintetbe véve, hogy a Pálóciak birtokállományának törzsterülete a királyi Magyarország északkeleti részén koncentrálódott, Szolnok ennek a déli perifériájára esik. Imrét mégis – látszólag érthetetlen módon – ebben a Tisza-parti mezővárosban helyezték örök nyugalomra. Ez azért következhetett be, mert egyrészt a térségben Szolnok a 15. század végére meghatározó helységgé nőtte ki magát: a Pálóci család tulajdonában lévő települések közül a legnagyobb lélekszámmal rendelkezett. Másrészt a Pálóci-uradalmak centrumában, az 1480-as évek elején kiépített hatalmi központból, a sárospataki várból, ahonnan birtokaik zömét ellenőrzésük alá vonhatták, a lovászmestert kiszorította a vele torzsalkodó unokatestvére, István.
A vörösmárványból faragott, lovagalakos szolnoki tumbafedőlap minden bizonnyal központi műhelyben készült. Nem helyben faragták, hanem készen szállították Szolnokra. A temetkezési helyet eredetileg a mezőváros centrumában, a vásártér északi részén lokalizálható, Zsigmond-kori plébániatemplomban alakíthatták ki, abban az egyházi intézményben, amely a Pálóciak kegyurasága alatt állt. Mindezen információk figyelembevételével – egyebek mellett – lehetővé vált, hogy a korábbi években a településen azonosított, a vásárteret dél felől határoló udvarházat szintén ehhez a famíliához kapcsoljuk. A Pálóci család és Szolnok kapcsolatának feltárásában tehát a faragványtöredék kulcsszerepet játszik. Mi több, a lelet művészi minősége, és bizonyos részletfinomságai alapján az is megállapítást nyert, hogy nemcsak helyi tekintetben fontos, hanem az országos viszonylatban ugyancsak kiemelkedő alkotások közé sorolható.

Szolnok is located in the northern stretch of the Great Plain region of the eleventh-century Kingdom of Hungary, in an east-south-easterly direction from the centre of the country, from where the most destructive military assaults against Hungary were launched during the Middle Ages and the early modern period. Due to this fact, the general opinion has long been that nothing survived there from the Middle Ages, probably because there was nothing there to survive in the first place. The fragmentary column capital that has come to light therefore deserves our attention both for the location where it was found and the date it was made. It derives from the early period before the destruction that befell the region, and is the only known stone carving at present from Szolnok to originate from a solid building constructed in the first hundred years after the founding of the Hungarian nation. The decoration of the stone carving places it alongside similar relics from the same period, and demonstrates that buildings of high quality existed here before they were destroyed during Tatar invasions. Depending on the future direction of research, this fi nd may mark a promising start to greater awareness of medieval architecture in this region.