Gyula Homoki

Mintegy száztíz éve annak, hogy a keresztyén világ egyébként is színes felekezeti palettáján egy új szín jelent meg. Az amerikai Azusa utcai ébredés és misszió nyomán kialakult pünkösdi mozgalom csakhamar globális jelenséggé nőtte ki magát, s hazánkat is már az első világháború után elérte. Azonban az „új hit” elfogadása korántsem volt zökkenőmentes: Magyarországon és világszerte egyaránt a református egyházak és a pünkösdi mozgalom gyülekezetei között feszültséggel terhes légkör uralkodott.
Egészen a múlt század végéig nem került sor bármiféle hivatalos teológiai párbeszédre e két hagyomány közösségei között. A Református Világszövetség 22. közgyűlése 1989-ben azonban megtette a kezdő lépést, egy, a pünkösdiekkel történő, nemzetközi teológiai párbeszéd létrejöttét sürgetve. Öt éven keresztül folytak a közös igetanulmányozással, imádsággal, istentiszteleti részvétellel egybekötött megbeszélések, eszmecserék, előadások, melynek végeredményeként kezünkben tarthatjuk az „Ige és Lélek, egyház és világ” c. záró beszámolót, mely gazdagon dokumentálva tárja elénk ennek az öt évnek a Lélek és Ige kapcsolatáról, az egyházról és a világ felé irányuló keresztyén küldetésünk hogyanjáról szóló teológiai vélekedéseket mind pünkösdi, mind református részről. Sajnos sem hazai, sem pedig nemzetközi színtéren nem keltett nagyobb visszhangot a dokumentum.
Így dolgozatomban arra vállalkoztam, hogy közelebbről is megvizsgáljam a záró beszámolóban található megállapításokat. A pünkösdi mozgalom nemzetközi és hazai vonatkozásának rövid taglalása és a nemzetközi református-pünkösdi párbeszéd első fordulójának, valamint annak záró beszámolójának részletesebb bemutatása után a dokumentumra érkezett teológiai reflexiókat ismertetem, melyek – belátásom szerint – híven tárják elénk azokat a „kényesebb” pontokat, ahol a két közösség véleménye nem egyezik, vagy további kérdéseket vet fel. Zárásként pedig arra a kérdésre keresem a választ, hogy mely pontokon állítja az „Ige és Lélek, egyház és világ” kihívás elé magyar református egyházunk tanítását és gyakorlatát.

in Theologiai Szemle LXIV (2021/1), 4-17.

A bibliai szövegekkel foglalkozó kutatók már régóta rávilágítottak arra, hogy az ó- és újszövetségi iratok keletkezése és szerkesztése mögött nem elhanyagolható mértékben találkozhatunk olyan prófétai hangokkal, amelyek Isten üzenetének aktualizálását tűzték ki célul a saját közösségükön belül. Ebben a folyamatban a próféta nem pusztán a régi hagyományok ismétlőjeként jelenik meg előttünk, hanem e hagyományok kreatív felhasználásával a kortársak számára teszi jelenlévővé az isteni iránymutatást. A második század második felétől kibontakozó óegyházi prófétai mozgalomban – amely önmagát csak Új Próféciaként nevezte meg – fellépő próféták (Montanosz, Maximilla, Priszkilla és az ő utódaik) hasonló elv mentén fogalmazták meg kijelentéseiket a kortárs nagyegyház számára. Jelen tanulmányban amellett érvelek, hogy három főbb területen bontakozott ki éles vita köztük és az „orthodox” nagyegyház képviselői között az ószövetségi szent szövegek igaz interpretálásáért folytatott küzdelemben: a Lélek kitöltetéséről szóló jóeli prófécia beteljesülésének kérdésében, az ószövetségi alakok eksztatikus magatartásának érvényességében és a kiemelkedő bibliai női próféták szerepének természetében. A két tábor képviselői közötti mindhárom törésvonal eltérő hermeneutikai-exegetikai alapállást tükröz, melynek részletes kifejtésére vállalkozik az írás.

It is a commonplace among biblical scholars to state that behind every biblical text we find certain prophetic voices which aimed at actualizing God’s message in their respective communities. In this process the prophet does not merely repeat the tradition but through the creative use of this tradition makes the guidance of God real for his/her contemporaries. The prophets of the New Prophecy movement (Montanus, Maximilla, Priscilla and their successors) formulated their own message along this line. In this paper I argue that three main areas can be discerned in the debate between the adherents of the New Prophecy and the representatives of the “orthodox” churches over the true interpretation of Old Testament texts: the question of the fulfilment of the prophecy of Joel concerning the outpouring of the Spirit, the validity of the ecstasy of certain Old Testament figures and the nature of the role of some biblical female prophetesses. Between the members of the two parties a different hermeneutical-exegetical standpoint can be discovered which is presented in the paper in detail.

in Sárospataki Füzetek 26 (2022/4), 47-70.

In this paper I present the ways in which the ancient church sought out the definition of true and false prophecy. Since the beginning, prophecy had been a major and influential phenomenon in the life of the Christian church, prophets played a significant role not only in the mission but also in the formation of the emerging Jesus-tradition. In my judgement the various Christian communities used different sets of criteria to distinguish between true and false prophecy. Already in light of the canonical New Testament texts one can observe how these different systems of criteria created a competition between the groups in the pursuit of a clear definition of true and false prophecy. By the passing of the time the distance between these differing points of view had deepened, although two main categories seemed to emerge in all of them: the moral conduct of the prophet and the agreement of his message with the normative “rule of faith” (as it was accepted by the community) served as proofs of the true nature of the aspirant. The “religious hunger” of the wider society in the second century produced a great number of itinerant charlatans who by the measure of contemporary voices could easily lead astray the simple-minded crowds. I argue that the emerging “catholic” writers saw in the prophetic figures of the Montanist movement such mountebanks and therefore in their suspicious attitude rejected the message of the Prophets. From that point on the rational teaching enjoyed a more prestigious role in the life of the church over against the irrational prophetic message which could not be tamed and restricted by the authority of the episcopate.

in Baráth, Béla Levente - Kiss, Gábor - Mikó-Prém, Alexandra (eds.): Through Years and Denominations: English Volume of the Conference of Junior eologians and Doctoral Students 2018-2021, Debrecen, Debreceni Református Hittudományi Egyetem, 2022, 317-347.

In the last two centuries scholars painted many pictures of the New Prophecy movement (henceforth: NP), later to be labelled by its enemies as Montanism.  It seems to me that all these different presentations can agree on the point that the controversy around the movement was about authority and power in the second century church. Such conviction lead me to address in this paper the question of how the early Phrygian-type NP challenged the authority of the already established monoepiscopate in the first decades of its existence. In order to answer this question, I feel obliged to present primarily how the office of the monoepiscopate emerged within the Christian church up until the end of the second century, then to describe the basic doctrinal and disciplinary characteristics of the NP. Only in light of these two factors can attention be paid to the real “clash” between the bishops and the adherents of the Prophecy.
I will argue that the teaching and practice of the NP movement posed serious challenges to the authority of the monoepiscopate at least at two main points: the ecstatic prophecy and the idea of progressive revelation threatened the authority of the bishops in the interpretation of the Christian tradition, and the more rigorous ethical standards of the Prophets questioned the authority of the bishops in defining the Christian way of living. These two challenges were realised by the first opponents in Asia Minor – without exceptions: all bishops and presbyters – and resulted in the rejection, condemnation and excommunication of the movement.

According to the communication science theorists character assassination is a deliberate attempt to destroy the public character of a person in high reputation, for example leaders of a political parties, religious groups or other socially relevant and active movements. The history of Christianity is by no means free from such attempts. In this paper I examine the polemics against the leaders and adherents of the New Prophecy, a prophetic movement in the Early Church. I argue that the
demonization of the leading figures, the demonstration of their ecstatic prophecy as irrational phenomena, the charges against their moral behaviour and the provenance of female leadership within the movement all served as effective tools in the hands of the ecclesiastical writers and theologians to disparage the public character of Montanus, Maximilla and Priscilla and their successors and thereby the whole movement. As the increasing presence of such attempts of character assassination in our contemporary ecclesiastical debates is apparent, I offer a brief theological reflection emphasising the inadequacy of any human truth-claim: if Christ  is the revealed divine Truth, the church must reflect communally in her quest to discover the hic et nun of the presence of the Risen.

in Herbály Eszter – Mikó-Prém Alexandra – Szűcs-Muza Blanka (szerk.): Fiatal Kutatók és Doktoranduszok XI. Nemzetközi Teológus-Konferenciájának Tanulmánykötete / Volume of The 11th Conference of Junior Theologians and Doctoral Students, Budapest, DOSZ, 2022, 302-316.

A nők szerepvállalása a montanista mozgalomban

A második század második felében a keresztyén egyházon belül kibontakozó Új Prófécia – ellenségei által később csak névadójáról montanizmusnak nevezett – mozgalomban a kezdetektől fogva kiemelt szerepet kaptak a nők. Maximillát és Priszkillát a korabeli források a mozgalom alapítóiként ismerik el, az elkövetkezendő évszázadokban pedig az epigráfiai és az írásos bizonyítékok egyaránt beszámolnak arról, hogy az Új Prófécia követői a korban egyedülálló módon teret engedtek a nők liturgikus és kultikus szerepvállalásának. A negyedik századra tudomásunk van arról, hogy a „montanisták” között női próféták, női presbiterek és püspökök, valamint más klerikális funkciót betöltő nők is megtalálhatóak voltak. A Nicea előtti óegyházi írók már a kontroverzia elejétől fogva rosszallással tekintettek erre az egalitárius törekvésre és teológiai érvelésükben mindent elkövettek annak érdekében, hogy a patriarchális vezetést ez időre már magáévá tévő keresztyénség igaz tanításával összeegyeztethetetlennek mutassák be a nők egyházon belüli nyilvános működését. Előadásomban egyfelől a montanista női klérusra vonatkozó írásos és tárgyi bizonyítékokat kívánom bemutatni, majd vázolni kívánom az Új Próféciának azon sajátos teológiai meggyőződését, amelynek logikus következményeképpen a nők kiemelt klerikális funkciókat tölthettek be a mozgalmon belül, végül pedig a Nicea előtti és utáni egyházi írók részéről tanúsított ellenvetéseket ismertetem.

The role of women in the Montanist movement

From the very beginning within the New Prophecy movement (labelled as Montanism by later opponents) which appeared on the horizon of Christianity in the second half of the second century, women could gain prominent leadership. The contemporary sources know that Maximilla and Priscilla were among the founding members of the movement, but later epigraphic and written sources agree on the fact that in quite a unique way, the adherents of the New Prophecy allowed women to hold high ranks of liturgical and cultic offices. By the 4th century CE we know of Montanist female prophets, female presbyters and bishops, and other clerical positions which were filled by women. From very early on in the controversy, the Ante-Nicene fathers had a particular distaste towards the egalitarian aspirations of the Montanist movement and did everything in order to prove theologically that such aspirations are indeed incompatible with the truth of “orthodox” Christianity which by that time had already embraced the patriarchal leadership within its own ranks. In my paper first I intend to present the written and epigraphic sources which tell us about the Montanist female clergy, then I wish to point out the unique theological understanding of the New Prophecy which lead the adherents of the movement to embrace such egalitarian principles and finally I am going to present the disapproving opinions of the Ante- and Post-Nicene ecclesiastical writers which tried to combat the claims of the Montanists.

J. R. R. Tolkien is undoubtedly one of the most well-known fantasy-writers of our time. His great saga of Middle-Earth is read and adored by millions worldwide. This paper was looking for possible Christian theological connections to the theory of Tolkien’s own mythopoeia as it was expressed in his essay On Fairy-Tales (1939). I argued that for Tolkien fantasy is considered by the Professor as a means of the divine revelation through which one can grasp the truth about himself and his place in the world: fantasy (φαντασία) is concerned with the true light of the world (τὸ φῶς τὸ ἀληθινὸν), that is with Jesus Christ. Secondly, the theory of sub-creation as articulated by Tolkien, can be interpreted from a theological point of view as an artistic participation in the continuing creation of God. The artist as an image of God has a “right” not only to reflect the primary creation but also by his creative capacity (foremost: linguistic capacity) to co-operate with the Creator. Finally, according to Tolkien all myths as human attempts to “sub-create” can be seen as expressions of human longings for ecuatastrophic culmination. Such attempts are corrupted by sin, but the Christian story does not eliminate them, rather serves as a culmination for them. The incarnation by which “myth became fact” sanctifies all human efforts which intend to articulate the experience of the Fall and the desire for Eden.

In this essay I consider the question of what role the human conscience plays in the sola fide (justification by faith alone) argument of the Augsburg Confession. Already the frequent reference to the term suggests that the “conscience-concept” is crucial to the formulation of the Lutheran doctrine. I argue that the context of the Middle Ages which led to Luther’s personal breakthrough in the field of theology already determines the way in which the teaching was brought to life. The Confession portrays the individual’s inner struggle in a vivid way and thus makes the claim that the sola fide teaching releases these tensions.

The Use of the Johannine Paraclete Concept in the Montanist Controversy

in Csorba Dávid - Kustár György - Szatmári Emília (szerk.): "Az Úr az én erőm és paizsom" , Tisztelgő írások Enghy Sándor professzor úr 65. születésnapjára, Sárospatak, Hernád Kiadó, 2021, 49-65.

In this paper I am considering a twofold question: what role did the Paraclete have in the Johannine community and how did this concept appear in the second century New Prophecy (Montanist) movement. In the first half of the paper, I argue that the Johannine Paraclete was a reference not only to the Holy Spirit but to an actual prophetic person within the congregation who could deliver the message of the Risen Christ to the members of the community and thereby making Christ present through a living prophetic voice to the fellow Christians. According to the contemporary documents, this prophetic function was well-known in the second century Asian churches and flourished until a more legalistic and centralistic understanding of leadership (starting with Ignatius of Antioch) took up the rival role. In the New Prophecy movement, though, we can observe the continuation of the Johannine prophetic tradition. The founding prophets and their successors were regarded by their followers as the mouthpieces of the Holy Spirit who could lead the Christians to the fullness of the truth and making the more dubious ethical statements of the gospels up to date to the contemporary churches.

in Csorba Dávid - Lapis József - Szatmári Emília (szerk.): "Így szól az én Uram, az Úr…” : Tisztelgő írások Fodor Ferenc professzor úr 65. születésnapjára, Sárospatak, Magyarország, Hernád Kiadó, 2021, 81-90.

Jelen írásban arra kerestem a választ, hogy miként ábrázolja Augustinus
az ideális egyházi rétort A keresztény tanításról című művében. Amellett
érveltem, hogy az észak-afrikai egyházatya szerint az ideális prédikátornak három dolgot kell figyelembe vennie. Előszöris el kell végeznie a szentírási szöveg vizsgálatának nehéz munkáját, hogy „dekódolja” a betűk mögött megbúvó üzenetet, és megtalálja a szántóföldbe rejtett kincset. Ezután üzenete közvetítésében felhasználhatja a retorika metódusait: az ékesszólás klasszikus tanácsainak megfogadására bátorítja Augustinus olvasóit, de az igazsághoz történő ragaszkodás és az érthetőségre törekvés minden retorikai trükkel és módszerrel szemben előnyt élvez. Végül a keresztyén egyházi szónoknak úgy kell élnie, hogy élete szavak nélkül is Isten igazságát prédikálja: az állandó imádság és az Istentől való abszolút függésnek kell jellemeznie szolgálatát.

in Csorba Dávid - Szatmári Emília (szerk.): „…Tanácsaid hűség és igazság”, Tisztelő írások Dienes Dénes Professzor Úr 65. születésnapjára, 2. kötet, Budapest - Sárospatak, Károli Gáspár Református Egyetem Egyház és Társadalom Kutatóintézetének Reformáció Öröksége Műhelye - Hittudományi Kar Egyháztörténeti Kutatóintézet - Tiszáninneni Református Egyházkerület, (Reformáció Öröksége 7/2), 2021, 307-318.

Jelen tanulmányban arra a kérdésre kerestem a választ, hogy a kalcedoni zsinat utáni miafizita mozgalom mely nyomaira bukkanhatunk a korban keletkezett Vita S. Danielis Stylitae (Oszlopos Szt. Dániel élete) c. hagiográfiában. Amellett érveltem, hogy jóllehet a vita szerzője egyértelmű teológiai – és így politikai – preferenciával rendelkezett, azonban ez a preferencia nem volt elsődleges műve megszületésében. Fontos volt a szerző számára annak hangsúlyozása, hogy az Idősebb Oszlopos Simeon és Dániel között olyan közvetlen kapcsolat volt, amely garantálta az ortodoxia (értsd: kalcedoni hit) védelmét egyik fő támogatója, Simeon halála után is. Dániel személyében a kalcedoni hit biztos védelmet élvez: Basziliszkosz trónbitorlása és a kalcedoni hit elleni harca alkalmával Dániel maga kél az igaz hit védelmére. Az egyház egységét hangsúlyozó folyamatos figyelmeztetése és a pátriárkák valamint a császárok személyeinek kiegyensúlyozott – elmarasztalástól mentes – megfestése egyaránt arra enged következtetni, hogy a keleti egyházak integritása kulcsfontosságú volt Dániel számára, amely a Zénó császár által kibocsátott Henotikon legfőbb célkitűzése is volt.

A Kr. u. második század a keresztyén egyház önértelmezésének legformatívabb időszakának tekinthető. A század végére a kialakulófélben lévő kánon, az intézményesülő egyházszervezet és a regula fidei saját létezése és üzenete alappilléreinek tekinthető. Ezt az egyre csak szilárduló önképet kérdőjelezte meg az „Új Prófécia” mozgalom, amely azonban nem minden előzmény nélkül tűnt fel az egyház horizontján. Az Apostoli Atyák, közelebbről a Didakhé, 1Kelemen, Antiókhiai Ignác, Polikárp Filiipiekhez írott levele és Hermász Pásztora vizsgálatával az apostoli kor utáni egyház helyzete és élete viszonylag pontosan körvonalazódik előttünk. Előadásomban ezen dokumentumokban vizsgálom a prófécia és ihletettség kérdéseit. Amellett kívánok érvelni, hogy a kezdeti időkben jelentős szerepet betöltő prófétai tisztség és tevékenység az intézményesülő egyházi szerveződés intenzitásával egyenes arányban csökkent a közösségeken belül. Ez a folyamat azonban nem mindenhol és nem egyforma mértékben vert gyökeret a birodalom területén szétszórt egyházak életében. Azokon a helyeken, ahol kevésbé szilárdult meg az intézményesült presbiteri-püspöki irányítás, a prófétai tevékenység jelenléte továbbra is jól nyomon követhető. Ilyen terület volt Kis-Ázsia több része is, közöttük a Filadelfia vonzásköréhez tartozó Frígia is, ahol néhány évtizeddel később Montanus és női prófétatársai megkezdték munkásságukat. A tanulmány célja annak a térségben fellelhető és mélyen gyökerező hagyománybeli kontintinuitásnak a kimutatása, amely a kezdeti időktől fogva a második század közepéig-végéig a prófétai tevékenységet és bizonyos apokaliptikai jellemzőket tiszteletben tartott, s amely értelmezést az olyan jelentős tekintéllyel bíró egyházi személyek vélekedései sem tudtak megingatni, mint például Antiókhiai Ignác.

Montanism: seeking the roots
Prophecy, inspiration and the question of authority in the Apostolic Fathers
The second century C.E. can be regarded as the most formative period in the history of the Christian Church in the formation of her own identity. By the end of the century the evolving canon, the church hierarchy and the regula fidei was starting to become the foundations of her existence and message. This accommodating self-understanding was questioned and challenged by the “New Prophecy” movement (later labelled as Montanism) which appeared on the horizon of the church not without any antecedence. By the examination of the so-called Apostolic Fathers namely the Didache, 1Clement, the letters of Ignatius of Antioch, Polycarp’s letter to the Philippians and The Shepherd of Hermas we can get a more or less accurate picture of the situation and life of the post-apostolic church. In my presentation I am looking for the notions of prophecy and inspiration in the named documents. I intend to argue that the prophetic office and activity which enjoyed special prominence in the early period (i.e. the apostolic era) suffered a significant decrease within the Christian communities due to the rising of the hierarchical ecclesiastical order. This process, however, did not gain equal support within the life of the churches now scattered all around the Empire. In those places where the office and order of the presbyterate was not accepted with sheer joy by the members of the churches, the presence of the prophetic activity was still valued highly. To such areas belonged some parts of Asia Minor, especially Phrygia which was in the sphere of influence of Philadelphia. Some decades later Montanus and his fellow prophetesses started their activity here. The aim of this paper is to point out the continuity of that deeply-rooted tradition in the region which from the very beginning up until the middle and end of the second century valued and honoured the prophetic activity mingled with certain apocalyptic characteristics. This understanding could not be challenged even by such prominent ecclesiastical figures as Ignatius of Antioch.

The paper inquires the question how one of the greatest lay-theologians of the last century, the Anglican scholar C. S. Lewis understands the concept of childlikeness. It becomes apparent that the concept for Lewis is not an abstract virtue but a basic attitude of human heart by which he or she participates in the ultimate reality outside of himself/herself. The paper examines first Lewis’ own life and connects his experiences that of romantic yearnings (Sehnsucht) with his later literary and theological understanding of the mythopoeia, then two famous characters of his best-seller The Chronicles of Narnia are being presented, Eustace and Lucy. I argue that these children represent two basic human attitude: Eustace is that of the modern man who is disconnected from the inner child and consequently cannot grasp the “greater picture” of reality, while Lucy is an exemplary character of a childlike human who is open for the ultimate reality. The paper concludes that Lewis’ understanding of childlikeness can be drawn into comparison to a theologically lead epistemology by which the believer through faith understands himself or herself as a dependent human being originated from God.

Jelen tanulmány Emil Brunner (1889–1966), svájci református teológus és Polányi Mihály (1891-1976), magyar származású tudós-filozófus megismeréssel kapcsolatos nézeteit mutatja be. Mind Brunner, mind pedig Polányi elveti a 20. század első felében oly divatos objektivitás-eszmét, egyszersmind visszakoznak a megismerés abszolút szubjektív voltát hangsúlyozni. E két véglet között a megismerés személyessége mellett érvelnek.

A tanulmányban, amelyet a Gerhardus Keresztény Tudományos Diákköri Konferenciára készítettem, a Református Világszövetség és néhány klasszikus pünkösdi egyház és képviselői közötti párbeszéd-sorozat első fordulójának értékelését mutattam be. Külön figyelmet szenteltem a párbeszéd-ciklust lezáró dokumentumnak, melynek teológiai értékelését és magyar fordítását most először ismerheti meg a hazai szakmai fórum.

In this paper I was looking for the possible connection between Barth's doctrine of election and the Eastern Orthodox view of deificiation (theosis) by looking at the objective and subjective aspects of salvation in the two systems of thoughts.