Ocene, zapiski, poročila – Reviews, Notes, Reports MARKo JESENŠEK: Prekmuriana. FeJezetek a szlovén nyelv történetéből. Budapest: Balassi Kiadó, 2010. Opera Slavica Budapestinensia. Linguae Slavicae. 230. p. Bár Pável Ágostonnak a 20. század első felében tett jelentős szakmai erőfeszítései a magyarországi szlovenisztika megteremtése érdekében fontos lépésnek számítottak a magyarországi szlavisztikán belül, mégsem sikerült igazi áttörést hozniuk. A bolognai képzési rendszerre történő átmenet során a szlovén szak megjelenésével az ELTE BTK-án elindult egy olyan folyamat, amely kapcsolódva a páveli hagyományhoz felívelő pályára állíthatja a hazai szlovenisztikai diszciplínát. A budapesti szlavisztika több éve elindított saját könyvsorozata meglepő bőséggel gazdagította és gazdagítja a hazai szlavisztikai termést. Ennek szerzői eddig kivétel nélkül az ehhez a felsőoktatási és szakmai műhelyhez kötődő irodalomtörténészek és nyelvészek voltak. Marko Jesenšek neves maribori szlovenista nyelvésznek az ebben a sorozatban megjelent műve több szempontból is rendhagyónak számít: ő az első „külsős” szerző, akinek monográfiája a sorozatba megjelent, ez a sorozat eddig egyetlen, kifejezetten szlovén nyelvészeti tárgyú monográfiája, s végezetül Marko Jesenkšek az első szlovén nyelvész, akinek munkája Magyarországon napvilágot látott. Magyar szempontból Jesenšek monográfiájának külön érdeme, hogy elsősorban annak a kelet-szlovén nyelvi régiónak a nyelvfejlődését kívánja sokoldalúan dokumentált módon bemutatni, amely hosszú évszázadok során részben magyar nyelvi területtel is érintkezett. Jesenšek abból az elméleti alapvetésből indul ki, hogy a szlovén nyelvi fejlődés sajátossága a kétpólusosság, vagyis két irodalmi nyelvi norma létezését konstatálja: a tágabb értelemben vett központi szlovént és a kelet-szlovént. A szerző arra vállalkozik, hogy elméleti alapvetésének megfelelően sokoldalúan dokumentálva, elsősorban a kelet-szlovén régióra koncentrálva mutassa be a szlovén irodalmi nyelv fejlődését. A szlovén nyelvtudományra egyébként is nagyon jellemző világos és aprólékosan tagolt monográfia hat nagy fejezetből áll. Az Irodalmi nyelvi viszonyok a szlovén nyelvterületen című terjedelmes fejezetben átfogó és pontos képet kapunk a központi szlovén irodalmi nyelv fejlődéséről a 19. század közepéig. A szerző ebben készíti elő, helyezi pontos nyelvtörténeti kontextusba monográfiájának egész problémáját. Jesenšek részletesen is ismerteti a szlovén nyelvtudomány meghatározó személyiségének, Jože Toporišičnek a szlovén nyelv fejlődésére vonatkozó nézeteit. Módszertani szempontból erre azért volt szükség, hogy a továbbiak során kifejtendő saját álláspontja még inkább világossá váljék. A fejezet legaprólékosabban kidolgozott része éppen a kelet-szlovén irodalmi nyelv fejlődéstörténetének és legfontosabb korszakainak (a Cirill-Metód-féle miszsziós tevékenységtől egészen napjainkig) felvázolása. Szakmai szempontból külön is figyelemre méltó egyfelől a kaj-horvát és a muravidéki nyelvi kontaktusok, összefonódások és elkülönülések felvázolása, másfelől pedig a szlovák-szlovén kapcsolatok és kölcsönhatások áttekintése. A szerző a gazdagon adatolt 19. századi nyelvfejlődés alapján arra a következtetésre jut (s ez fontos, újszerű megállapítás), hogy a század végére a muravidéki irodalmi nyelv az összes funkcionális — 122 — Slavia Centralis 1/2012 Ocene, zapiski, poročila – Reviews, Notes, Reports szinten érvényre jutott. Tekintettel arra, hogy a muravidéki nyelvi fejlődésben szerepe volt a szomszédos régiónak is, a szerző részletes képet nyújt a keletstájer nyelv fejlődéséről is. E fejezet utolsó nagy áttekintése a közös szlovén irodalmi nyelv 20. századi alakulásáról szól, s olyan fontos és aktuális kérdéseket is boncolgat, mint a szlovén nyelv jövője és helye az Európai Unión belül. Jesenšek annak a nézetnek egyik harcos szószólója, mely szerint az angol nyelv általánossá válása és dominanciája ellenére ki kell állni a kis nyelvek védelmében, s minden szinten meg kell jeleníteni őket. A muravidéki irodalmi nyelv különféle értelmezései című, soron következő fejezetben képet kapunk Küzmics, Borovnják, Škrabec és Pável Ágoston nyelvi elgondolásairól. Magyar szempontból kétségkívül Küzmics és Pável munkássága érdemel nagyobb figyelmet, hiszen nyelvi nézeteik alakulására, a történelmi kapcsolatok miatt, a magyar nyelvtudomány is hatással volt. Különösen is érdekes Pável tevékenységének a megítélése, hiszen az a Trianon utáni ellentmondásos korszakban bontakozott ki. Jesenšek értelmezése szerint a máig kéziratban maradt Vend nyelvtan jól beleilleszthető a kelet-szlovén irodalmi nyelvi koncepcióba. A szerző a Muravidéki publicisztika című önálló fejezetében bővebben is foglalkozik Agustich Imre Budapesten megjelent Prijatel című lapjával, mintegy megerősítve azt a nézetét, hogy a muravidéki irodalmi nyelv a 19. század végére ebben a fontos szegmensben is érvényre jutott, ami vitalitásáról és általánossá válásáról tanúskodik. Ezt a meggyőződését A 19. századi muravidéki ábécéskönyvek és tankönyvek nyelvi jellemzői című fejezetben mintegy „továbbgondolja”. A tankönyvek valójában önmagukban mintegy napi szinten is megjelenítik ezt a regionális irodalmi nyelvet. Az utolsó előtti rövid fejezetben (A muravidéki nyelv szókincse) a muravidéki irodalmi norma megteremtőjének, Küzmics Istvánnak a szókészletét mutatja be. A -č-re és -š-re végződő melléknévi és határozói igenévi szerkezetek mint a muravidéki szlovén irodalmi nyelv jellemzői alaktani és mondattani szempontból című fejezet a monográfia nyelvtudományi szempontból legaprólékosabb és legkidolgozottabb fejezete. A szerző gazdag szövegállomány vizsgálata alapján mondja ki, hogy az ószláv eredetű melléknévi és határozó igeneveket a muravidéki irodalmi nyelv, szemben az „újszlovén” nyelvvel, sohasem hagyta el, azok mindvégig megőrződtek nyelvi rendszerében. Marko Jesenšek Prekmuriana című monográfiája kétségkívül jelentősen gazdagítja a magyarországi szlavisztika, ezen belül is a szlovenisztika eredményeit. Különösen is értékessé a magyar vonatkozások és kitekintések teszik. A szerző filológiai szempontból hallatlanul gazdag anyag vizsgálata alapján jut arra a következtetésre, hogy a szlovén irodalmi nyelv fejlődésére mindvégig a kétpólusosság volt a jellemző, s az eleddig elhanyagolt keletszlovén térség önálló nyelvi fejlődésének megértése és elfogadása nélkül nem érthető meg a szlovén nyelvterület egészének nyelvi fejlődése. A szépen szerkesztett igényes monográfia fordítói Bajzek Mária és Lukács B. György voltak, akik igyekeztek egységes magyar terminológiájú nyelvtudományi munkát létrehozni. — 123 — lukácsné Bajzek mária Univerza Loránda Eötvösa, Filozofska fakulteta, slovenika@digikabel.hu