örökségvédelem

Az emberi társadalmak kulturáltságát önmagában nemcsak az évszázadok során létrehozott és felhalmozódott kulturális örökségük megléte jelzi, hanem az életük színterének értékeivel, a teremtett világgal, s az ember által alakított környezettel való megfelelő bánásmód, a gondozás, a megőrzés, s egyben a használat és a fenntartás módja is. Az egészséges nemzeti közösségekben él a kulturális örökség oltalmazásának igénye, s annak tudata, hogy az elődök által felhalmozott javaknak nem kizárólagos birtokosai, hanem örökösei, meghatározott időre szóló használói. Ebből következően a kulturális örökség értéket képviselő emlékeinek fenntartása, megfelelő használata és továbbörökítése minden nemzedék elsőrendű kötelessége.
Az egészség-, a környezet-, a természetvédelemhez hasonlóan, a kulturális örökség védelme területén is alapvető jelentősége van a megelőzésnek. Ennek egyik fontos eszköze lehet az örökségvédelmi törvény is. Nem elég azonban a tulajdonosok törvényi kötelességévé tenni a védettség alá helyezett ingó, ingatlan javak megőrzését, de elérhetővé kell tenni számukra mindazon eszközöket – szellemi, s anyagi értelemben egyaránt – melyek által eleget tehetnek fenntartási kötelezettségüknek. Ennek pedig csak az állami, és a minél több, öntevékenyen működő nem kormányzati szakmai és helyi közösségi szervezetek hatékony együttműködése adhat esélyt.
„Gondozzuk műemlékeinket annak idejében s akkor nem lesz szükséges azokat restaurálnunk.” Hívta fel a figyelmet Myskovszky Ernő 1904-ben a Művészet hasábjain John Ruskin az Építészet hét lámpása c. – először 1849-ben megjelent – munkájára, s annak is a műemlékek rendszeres gondozását szorgalmazó „Az Emlékezet lámpása” c. fejezetére. Pár évvel korábban Myskovszky Viktor pedig eképpen jellemezte a már intézményesült hazai műemlékvédelem helyzetét az 1898-ban Kassán közzétett „Memorandumában”: „De nyilván mi mindenha inkább tudtunk alkotni, mintsem fentartani, s most ugy látszik, mintha a végzetek utólértek volna, hogy a fentartásért mit sem tudunk tenni.” Mindezt alig két évtizeddel – a hosszú vajúdás után 1881 májusában szentesített „a műemlékek fenntartásáról szóló” XXXIX. törvénycikk kihirdetését követően. A törvénycikk, a tervezetének megszövegezésében fontos szerepet vállaló Forster Gyula szerint sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, ugyanis, ahogy megfogalmazta: a kormány „kezében a műemléki törvénnyel segíteni nem képes, mert erre kellő eszközökkel nem rendelkezik”. A századforduló utáni fél évszázad háborúinak tragikusnál tragikusabb következményei, s a gazdasági válság dacára sem eresztett gyökeret a hazai műemlékvédelemben a megelőzésre, az értékes, megóvandó építmények rendszeres gondozására való törekvés, pedig kézenfekvő lett volna.
Nem hozott változást e téren idehaza az elmúlt évszázad második fele sem. Hiába, hogy a magyar műemlékvédelem újabb intézménye tevékenységében az ideológiai alapvetést jelentő, s az 1990-es évek elejéig érvényben lévő jogi szabályozásban irányadó Velencei Charta 4.(!) cikkelyében fontosnak tartották leszögezni, hogy a műemlékek konzerválásának, megóvásának a folyamatos gondozásukon kell alapulnia. (Legalább is az eredeti szöveg szerint: „Article 4. It is essential to the conservation of monuments that they be maintained on a permanent basis.)
Sőt a rendszerváltoztatást követően elfogadott műemléki, majd a többször módosított örökségvédelmi törvényekben sem került kellő hangsúly a prevencióra.

A kulturális örökség fogalma mind a tudományos és jogi diskurzusokban, mind a különböző nyelvekben is eltérő jelentéssel terjedt el, mégis, az utóbbi négy-öt év-tizedben kultúrpolitikai kulcsfogalommá vált. Ugyanakkor az is elmondható, hogy a kulturális javak megőrzéséről alkotott elképzelések más fogalmi kereteken belül-akár a műemlékvédelem, akár a hagyományőrzés keretein belül-már jóval korábban elindítottak valamiféle örökségről való gondolkodást. Az 1930-as és 40-es évek Gyöngyösbokrétája azáltal, hogy színpadra vitte a paraszti réteg néphagyományait és érdemesnek találta ezek bemutatását és megőrzését, lényegében egy olyan folyamatot eredményezett, amelyet a mai kulturális örökségdiskurzus nyelvén "örökségesítésnek" neveznénk. A belőle kialakult mozgalom a népi hagyományápolás és-alkotás fontos példája. Jelen tanulmányban e korai örökségvédelmi és-építési program elveit vizsgálom, összehasonlítva a mostani trendekkel. Mivel e mozgalom nagy hatással volt a későbbi népi örökségvédelemre, azt a kérdést teszem fel, hogy mennyiben fogható fel a mozgalom örökségvédelmi programként. Melyek voltak azok az elvek, amelyeket követett, milyen tényezők befolyásolták a hagyományőrzést? Valamint, vajon menynyiben tekinthetjük eredetinek a napjaink örökségvédelmi gyakorlatát érő kritikákat, felmerültek-e hasonló problémák a 20. század eleji kezdeményezést illetően? A mozgalom esetében a mai fogalmaink szerinti szellemi örökség volt a meghatá-rozó, hiszen a szokások, a népi hiedelemvilág, a dalok és a tánc álltak az előadások középpontjában, s számos szokást és táncot akkor kezdtek el a bemutatók kedvéért felidézni és újratanulni az idősebb korosztálytól. Ennek az volt az oka, hogy korábban-ugyan a népi hagyománykincs megőrzésére és begyűjtésére már voltak kísérletek-a felgyűjtött hagyományanyag bemutatására és megismertetésére jóval kisebb figye-lem fordult. Így pedig annak birtokosai felé is kevésbé közvetítődhetett a szélesebb társadalmi érdeklődés. Míg a szellemi kulturális örökség fogalma csupán az utóbbi három évtizedben jelent meg (2003: Egyezmény a szellemi kulturális örökség védelméről; 1989: Ajánlások a hagyományos kultúra és a folklór védelmére), addig a hagyományok ápolása és a népi kultúra védelme ennél már jóval korábban megindult világszerte. Az utóbbi hazai eseteként vizsgálható a Gyöngyösbokréta.

Big gates covered with roof in Székely land
JÓZSEF SEBESTYÉN
The look of a typical village ín Székely land is determined by churches built on the hilltop, big
gates with pigeon-house under their roof, rows of board fences, tall houses with hip-roofs and
possibly with porch and by the big, transverse cross-drive barns, which still exist in some places.
However, the big gates are the determinant elements of the sight of a village.
Common knowledge in Hungary knows the big gates as S z é k e l y gates since the middle of the
19th century due to the descriptions of travellers, although the big gate with pigeon-house is not the
only variety of the big roofed gates in S z é k e l y land. Still, the big gate became the symbol of national
identity of the S z é k e l y s in Transylvania, where several nationalities are settled. The S z é k e l y gate
stands for the preservation of their identity.
Historic sources offer liable data on roofed gates from the first third of the 17th century onwards
and more and more detailed descriptions are known from the beginning of the 18th century. A
registration from 1567 reports on gates and their number in the villages of Székely land. The data
refer to such gates as the big gate with dove-house in M i k h á z a , built in 1673 or the old, functioning
gate with dove-house and shingle-roof in S i m é n f a l v a , described in detail in 1636.
An examination of the literature on gates reveals that only a few authors treat the characteristics
of the structure of the big gates, the circumstances of their setting up and their professional aspects.
The putting up of these individual buildings requires knowledge and experience in statics and in
technology.
From the point of view of statics, the big gate with dove-house is an immobilised plane structure.
A transom is fixed to the posts with knee-pieces. These joints are braced and made stiff on the
corners with tenon and mortise, joggle-joints, dowels and wooden nails. The construction of the
gates shows characteristics of the European carpentry and building technology, while the carved and
painted motives, the flowers and ornamental foliage recalls the style of arrangement and the sense
of form of the Renaissance and Baroque art. The symbols, however, are expressions of an other
world, they have their roots in the times before Hungarians settled in the Carpathian Basin, they
reflect the traditions, Hungarians brought from the Orient. The ornamental work tells about the faith,
the worldview and the taste of owner and of carver. They mirror an earlier homogenous folk culture,
which can be valued and judged only if it is not separated from the contemporary painted and carved
stone and wood utensils, door posts and gates of ancient churches and mansions with their painted
wooden ceilings and furniture, the village buildings, the grave-marks of cemeteries and so many
other relics in the life of country people.

2013-ban adták át a Muzsikus cigányok parkját a Józsefvárosban; a kerületnek-a gazdag roma zenei öröksége ellenére-addig nem volt roma kultúrára utaló reprezentatív tere. Ugyanakkor a mai VIII. kerületben számos épület, vendéglátóhely, intézmény, utcanév, emléktábla, tér és park kapcsolódik a roma zenészek kultúrájához, amelyeket e kutatás keretében igyekeztünk számba venni és egy általunk készített térképen megjeleníteni. Mind közül a legfontosabbnak a Mátyás tér tekinthető, amely a 20. század második felétől spontán kialakult közösségi térként funkcionált. Ez egy korzóhely volt, a gyakor-lás és különféle üzleti ügyek lebonyolításának színtere. A vidéki cigányzenész, ha szerencsét akart próbálni Pesten, először a Mátyás térre ment ismeretségeket kötni. Magától értetődő lett volna, hogy a Mátyás tér a cigánymuzsika emlékezethelyévé váljon, azonban a Muzsikus cigányok parkja egy másik területen került kialakításra-egy buszmegállónak is helyet adó névtelen, parkosított közterületen. A Muzsikus cigányok parkjának átadása kapcsán tesszük fel a kérdést, hogy a VIII. kerület kisebbségi zenei örökségét láthatóvá lehet-e tenni azáltal, hogy egy nem-helyből az emlékezet helyét hozzuk létre. Pierre Nora megfogalmazásában azok a professzionálisan kialakított terek tekinthetőek az emlékezet helyének, amelyek a társadalom emlékezetét, múlttal való kapcsolatát reprezentálják. Míg Marc Augé koncepciója szerint az a tér, amely nem foglal magában identitást, viszonyokat és történetiséget, nem-helynek tekinthető. Augé nem-helynek tartja az áthaladó forgalmat lebonyolító tereket is, esetünkben tehát a Muzsikus ci-gányok parkja többszörösen nem-helyként értelmezhető. Kutatásunk során arra a kö-vetkeztetésre jutottunk, hogy Marc Augé nem-hely (non-lieu), valamint Pierre Nora emlékezethely (lieu de mémoire) fogalmát ötvözve, a park az emlékezet nem-helyének tekinthető, amelyet a kisebbségi és szellemi örökség keretében értelmezünk. Tanulmányunk alapja az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék Kisebbségi örökség kurzusának 2019-es műhelykonferenciájára készült kutatásunk anyaga, amit azóta számos ponton kiegészítettünk.

A szellemi kultúra és az azt hordozó közösségek szerepének hangsúlyozása hozzájárult az örökségdiskurzus immateriális fordulatához. Az életvilágokra kiterjesztett örökségfogalom annyira sikeres és elterjedt lett, hogy a kultúra és a tradíció akadémiai koncepcióit is elkezdte felváltani, a gyűjteményi tudásra alapozott tudományos múzeumnak pedig kihívást jelentett. Nyitott kérdés, hogy felkészültek-e a múzeumok a kortárs közösségekkel való dialógus kialakítására, a részvételen és együttműködésen alapuló munkára?

Located in Borsi in Sovakia, near Sátoraljaújhely, there is the Zeleméry-Rákóczi Castle built from the 1560s on, which has had lots of owners during its history. Its most famous resident, Prince Ferenc Rákóczi II was born in this building in the spring of 1676. After the comprehensive reconstruction of the highly deteriorated building started in 2000, in the summer of 2021 the building restored after designs by Péter Pásztor and Zoltán Wittinger was opened to the public with a historical survey exhibition.

The purpose of this paper is to discuss the theoretical genealogy and main uses of heritage in actually existing communist countries. This is performed by carrying out a critical review of Èleazar Aleksandrovič Baller’s Communism and Cultural Heritage, (1984, Progress, Moscow). The analysis of Baller’s work reveals that the logics of heritage in communist countries differed in various ways from capitalist countries, mainly because of the almost total state control over the heritage apparatus and the subordination of heritage policies to Marxist–Leninist ideology. Heritage was fundamental in dealing with the problem of change and continuity with the traditions, narratives and identities of previous society, and in the process of transforming citizens into ‘new men’ through the cultural revolution and the inculcation of ideology through museums and monuments.

Az összefoglaló mindenekelőtt a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elődintézményei, valamint a romániai magyar és magyarországi partnerintézmények és szakmai műhelyek (Keöpetzi Sebestyén József Műemlékvédő Egyesület, Entz Géza Alapítvány, M Műhely, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Eötvös Loránd Tudományegyetem stb.) 1989 utáni erdélyi, a magyar épített örökséget és kapcsolódó egyházi műkincsanyagot felmérő tevékenységét tekinti át, kiemelten tárgyalva az erdővidéki és a Felső-Nyárád menti felvételt (19, illetve 44 település).

A történelmi hagyományaikat kutató, identitásukat megfogalmazni kívánó közösségeknek céljaik eléréséhez irányt mutatnak többek között az örökségeket hitelesítő intézményrendszerek. Különösen nagy jelentősége lett a lokális örökség globális szinten történő elismertetésének, amely – településtől és attitűdtől függően – különböző örökségképzési stratégiákat generál. Az általunk bemutatni kívánt két eset kiválóan példázza az eltérő nézőpontokat, aktualitásukat a napjainkban is zajló események adják. A höveji csipke helyi éltetői az örökség gyakorlásának lokalitását jogi úton is kizárólagossá, az eredetiség fokmérőjévé kívánják tenni. Az örökség lokális identitásképző szerepe igen erős, s bizonyítottnak elfogadott tények alapján egy viszonylag egységes múltképre támaszkodik, dacára annak, hogy a höveji csipke múltjáról a néprajzkutatók és helytörténészek által szolgáltatott adatok hitelessége megkérdőjelezhető. Szeged – nagyvárosként – több, a lokális identitást erősítő és országosan, akár világszerte ismert örökségelemmel rendelkezik. Ezek közé az utóbbi egy-két évben kezdett markánsabban beágyazódni a szegedi papucs egy tudatos és jól felépített örökségképző projektnek köszönhetően. Itt az örökség megőrzésének lehetőségét annak „globalizálásában” látják, ahol a lokalitást jelző „szegedi” egyfajta szabadon felhasználható márkanévként funkcionál.

Az épített és régészeti örökség újabb és újabb eszközökkel való háromdimenziós digitális megjelenítései, az ilyen módon készülő értelmezések mára a nyilvánosság kulturális örökséghez való viszonyulásának meghatározó területévé váltak. Ezért a nemzetközi szakirodalomban már régóta megjelent az igény, hogy a tudományos adatkezelés szempontjai e keretek között is érvényesek maradhassanak.