György dr. Szabados

Álmos nemzetsége, vagyis a IX. század közepétől 1301-ig monarchikus főhatalmat birtokló dinasztia fontos szerepet játszott a középkori Európában: sok rátermett uralkodót és feltűnően sok szentet adott a történelemnek. Hagyatékának máig élő elemei úgyszintén meghatározóak számunkra. Ez a dinasztia – újkori szakkifejezéssel élve Árpád-ház – szervezte állami keretek közé a magyarságot, alapozta meg közép-európai honosságát, s tőle származnak a későbbi nemzeti önazonosságának legfontosabb jelképi kifejezőelemei.

The stately humpbacked king.
On the identification of a royal graves found in 1848 – once again

During the excavation of 1848 five burial places were found amongst the ruins of the Royal Basilica in Székesfehérvár. Two of the skeletons had been defined as a royal pair. Soon after János Pauer and János Érdy identified them with King Béla III the Great (1172–1196) and his first wife Queen Anna. Their identification became accepted generally by the scholars until Endre Tóth published a counter-advice. According to his archaeological aspects the two skeletons were the mortal remains of King Kálmán the Learned (1095–1116) and his first wife Queen Eleutheria/Felicia. A paper of mine supported the elder identification in 2016. On the one hand the argumentation of Tóth was limited to some uncertain archaeological dating. On the other hand, the various disciplines prove all that this royal pair was King Béla III and Queen Anna. 1.) The man’s skeleton was remarkably tall, and Richard of London emphasized the tallness of the Hungarian king whom he met in 1189. 2.) The Nordic features of the king’s body were resulted from the kinship with the dynasty of the Kievan Rus which had Viking origin, but it was true only for Béla’s ancestors. 3.) The head-shrine’s portrait of King László I the Saint (1077–1095) is similar with the face-reconstruction of the skull: as László I was canonized in 1192, thus Béla III could be the model for the shrine. 4.) The woman’s skeleton has signs of many pregnancies: Anna bore 7, but Eleutheria/Felicia had only 3 children. 5.) Kálmán had serious inflammation of ear which hurts the skull, but the royal skull shows no symptom of this illness. 6.) Kálmán ordered by his own law that Christians must be entombed in cemetery, but the skeletons were excavated from inside the ruins of the Royal Basilica in Székesfehérvár.
Nevertheless in 2019 a book was published by Gergely Buzás and Olivér Kovács and their identification is similar with Tóth’s theory. Unfortunately, their arguments are based on false logic, ignoring and misinterpretation of certain scientific facts considering the archaeology, history, anthropology, and medical science as well. My paper makes the detailed criticism of their reasoning. Furthermore, the recent results of archaeogenetic research strengthen the correctness of the original identification published by János Pauer and János Érdy, complete this identification with naming the other skeletal remains. During the excavation in 1848 there was found a small group of 5 graves with 6 skeletons: 1.) a King with his crown, 2.) a Queen with her crown, 3.) a male skeleton of an elder burial on the King’s right side, 4.) a skeleton of a pregnant lady with her unborn child (in the 7th or 8th month of her pregnancy), 5.) a very fragmented skeleton. A study was published first in 2018 by Judit Olasz and her contributors and soon after a book was edited in 2019 by Miklós Kásler and Zoltán Szentirmay on the identification of these royal skeletons, applying historical, archaeological, anthropological, radiological, morphological, radiocarbon dating and genetic methods. Although some of the skeletons are lost, but the scholars could reconstruct the burials of the afore-mentioned small group. 1.) King Béla III (†1196), 2.) his wife Queen Anna (†1184/85), 3.) on the right side of King Béla III. laid his paternal grandfather King Béla II the Blind (†1141 – his skull was lost in the second half of the 19th century), 4.) by the feet of the royal pair laid Princess Predslawa of Kiev (†ca. 1110) mother of King Béla II with her unborn daughter (the skeleton of the lady was lost, but the remains of the female foetus are available), 5.) the very fragmented skeleton was lost, too, but it can be identified with Duke Álmos, father of King Béla II (†1127 in exile in Byzantium and his body was exhumed in 1137 and re-buried in Székesfehérvár). These dynastical relations can be reconstructed in an only viable way if we accept the fact that from the grave of King Béla III was excavated King Béla III himself.

Amikor annak eredünk nyomába, hogy a kora középkorban miként neveztek – vagyis miként azonosítottak – egy közösséget, több buktató leselkedik ránk. Egyfelől az, hogy egy közösség többféleképpen is szerveződhet, s a különböző identitásformák (pl. egy nemzetséghez, egy államhoz, vagy egy néphez való tartozás) gyakran összetéveszthetők. Másfelől az, hogy egy név – vagyis egy jelölő – története, valamint az általa jelölt jelenség története sokszor külön utakon jár: egy név több népet is jelölhet, s egy népet több névvel is jelölnek.
Áttekintésem a „Magyar” tulajdonnév korai jelentéseit veszi sorra. Köztudomásúlag a magyar egy belső, anyanyelvi jelölője annak a népnek, amelyik a IX. század elejétől önálló történelmi tényezőként különíthető el. Ám ez a tulajdonnév jóval korábban bukkant fel, méghozzá nem csoportjelölői funkcióban: egy 530 körül élt kutrigur-hun király nevét „Muageris” formában jegyezték le bizánci történetírók, s több XIX–XX. századi tudósunk elfogadta a „Muageris” (Muagyerisz) személynév és a „magyar” népnév közötti összefüggést. Egy 950 körül összeállított bizánci államkormányzati kézikönyvben „Meger geneája” kap említést a „Turk” [magyar] vezéri nemzetségek között. Néhány évszázaddal később a hazai geszták és krónikák „Hetumoger”, „het Mogor” jelzős szerkezettel utalnak a hét magyar vezéri nemzetség fejére, „Dentumoger” néven viszont egy földrajzi fogalom, a honfoglalás előtti magyar szállásterület említtetik egy helyütt. Tekintettel arra, hogy több más esetben is (legismertebb Oszmán esete) előfordult, hogy egy személyről előbb egy nemzetséget, majd egy egész népet neveznek el, a „Magyar” változatot steppei analógia is gyámolítja. Ennél még fontosabb, hogy „Muageris” király neve jól illeszkedik a többi írott emlék alkotta vázba.
Összességében véve a „magyar/Magyar” név négy koherens funkcióban tűnik elénk a kora középkori történelemből.
1) Személynév: „Muageris” kutrigur-hun király a Fekete-tenger vidékén, a csodaszarvas mondájának testvérpárjából „Magor” ugyanott.
2) Helynév: az őshaza egésze („Dentumoger”, „Magor”), avagy része („Magaria/Magoria”).
3) Vezéri nemzetség neve: „Meger”.
4) Népnév: „Hetumoger”, „het Mogor”.

„A múlt kutatója állandóan a »termékeny bizonytalanság« légkörében dolgozik.” Ezt a szakmai hitvallást László Gyula fogalmazta meg, és – nem véletlenül – éppen a legtöbb vitát kiváltó őstörténeti elgondolásának, a „kettős honfoglalás” elméletének szentelt könyvében is olvasni lehet.
A több hullámban történt magyar bejövetel gondolata az első Árpád-kori krónikák és geszták óta helyet kapott történetírásunkban. Ezt az elméletet újabban László Gyula fémjelzi, aki a „kettős honfoglalás” kifejezést alkalmazta rá. Ennek lényege, hogy a magyarság egyes csoportjai jóval a honfoglalás előtt bebocsáttatást nyertek az Avar Kaganátusba, ezért Álmos és Árpád népe nagy tömegű magyarságot talált a Kárpát-medencében. Őket a legvalószínűbb eshetőség szerint a 670-es években bevándorló „griffes-indás” kultúrájú kései avarok, vagyis „onogur-magyarok”, „elő-magyarok” leszármazottainak tartotta, de hangsúlyozta, hogy más megoldás is elképzelhető. Az elmélet kidolgozása során a neves régészprofesszor régészeti, történeti, embertani és nyelvi kútfőket egyaránt csatasorba állít.
László Gyula több évtizedes tudósi fejlődése során érlelte elgondolását. A honfoglaló magyar nép élete bemutatásának szentelt könyvében (1944) az avar tömegek fennmaradása és a magyar uralom alá jutása mellett foglalt állást, hangsúlyozván, hogy az el nem szlávosodott avarság zöme hun származású volt, és e néven jutott emlékezete a középkori magyar krónikák lapjaira, és ez magyarázza, hogy az avar név miért nem szerepel középkori történetírásunkban. Rátérve a „kettős honfoglalás” elméletére: László Gyula „régészeti és történeti töprengések” közepette adott hangot ama meglátásának, amely szerint írott és tárgyi kútfők egyaránt arról tanúskodnak, hogy a Kárpát-medencébe Attila hun király halála (453) után több hullámban érkeztek steppei kultúrájú embertömegek. Mivel a régészeti érvek mérlegelése eleve kívül esik szakmai illetékességem körén, ezért csupán a történeti és a nyelvtörténeti vonatkozásokra összpontosíthatok.
Az írott történeti kútfőkből kiderül, hogy az Avar Kaganátus területére több hullámban is érkeztek be steppei rokon népek: 595 táján szabirok és kutrigurok, 670 körül onogurok. Ugyanezen forráscsoport ad számot arról, hogy az Avar Kaganátus összeomlása (822 k.) után lakossága nem pusztult ki, hanem a magyar honfoglalást megérve a Magyar Nagyfejedelemség, majd Magyar Királyság köznépévé, a magyar etnogenezis Kárpát-medencei fejezetének részesévé vált.
Noha nincsenek nyelvi adataink arra, hogy az avar állam melyik steppei eredetű komponensében lehetne „elő-magyar” népi és nyelvi közösséget felfedezni, de a „kettős honfoglalás” elméletének történeti forrásalapja megvan, sőt általa egy logikusabb rekonstrukciót adhatunk a Kárpát-medence késő-népvándorláskori múltjáról.

Régi, mégis örökifjú kutatói feladat mítosz és történelem kapcsolatával foglalkozni. Ám a félreértések elkerülése végett elsőként a fogalomhasználatot kell világossá tenni, hogy ki mit ért mítoszon és történelmen, valamint e két jelenség összefüggésein. Alább egy szerény tallózással tekintem át a számomra leginkább meggyőző megközelítéseket.
A történelem fogalmával talán nincs gond, hiszen ennek hallatán a múltbeli dolgokra gondolunk, illetve arra, ami ezekből megismerhető. A mítosz fogalmának jelentése viszont rétegzettebb. A mítosz praktikusan szólva olyan szöveg, ami elhelyezi az embert a világban, identitást ad neki: egy megalapozó történetté sűrített múlt. De mind a mítosz, mind a történelem olyan szimbolikus forma, ami összeköti a múltat a jelennel: a múlt egy-egy fajta mentális modellje, a kultúra hosszú távú emlékezete.
A magyar – egyedülálló módon – az a máig fennmaradt közösség, amelynek nemcsak első államhatalmi megszerveződése, hanem etnogenezise is a steppei kultúrkörben zajlott le; ezzel a keleti örökséggel integrálódott a középkori Nyugat-Európa szellemi-politikai világába, s fejezte ki azon belül, annak szabályai szerint műveltségének hagyatékát. Az írásba foglalást természetesen megelőzte a szájhagyományban élő mondakincs keletkezése, ám azokból csak azokat ismerhetjük, amelyek felvétettek régi gesztáinkba és krónikáinkba.
Ismeretes, hogy az első ezredfordulón végrehajtott hivatalos kultúraváltás következtében idegen nyelvi (latin) és vallási (keresztény) írástudói közeg várta az ősmúlt emlékét, ilyenformán egy idegen szellemi szűrő is döntött arról, melyek legyenek a pogány előidők lejegyzésre méltó elemei. Ám ezt ellenkező irányból szemlélve derűlátók lehetünk, mert voltak olyan erős hagyományelemek, amelyek át tudtak hatolni ezen a szűrőn, ekképp biztosították túlélésüket a pergamenlapokon. Bizakodásra ad okot még az is, hogy az újabb kutatás szerint a történeti narratív emlékezet mintegy hét nemzedéket fog át, ami akár két-három évszázadot, sőt ennél is hosszabb időt jelenthet. Ebből adódóan az eredethagyományok tekintetében régi gesztáink, krónikáink forrásértéke nagyobb, mint azt a némelykor túl szigorú filológiai kritika vélte.
Az őstörténeti vonatkozású magyar mítoszok között végzett szerény tallózás a mítoszokat eredetiségük, identitásalapozó szerepük mentén veszi sorra.
Az eredethagyományok közül elsőként a magyar nép eredetmítosza említendő, a csodaszarvas-monda. A magyar állam eredetmítosza a turul-monda, Álmos nagyra hivatottságának elbeszélése. E két monda nem áll ellentétben a magyarok hun hagyományával és mindkettő hiteles, eredeti mitikus szöveg. A mítosz identitásalapozó erejénél fogva megőrzendő szellemi kincs, a reális történeti tudatot nem mítosztalanítani kell, hanem álmítosztalanítani, vagyis kiszűrni azokat az identitáshamisító elemeket, mint például Árpád és idősebb fiainak képzelt halálát a 907-es pozsonyi csatában, amelyek nem eredeti mítoszok, hanem dilettáns városi legendák.

The lifeways of the ninth–twelfth-century Hungarians
What can and cann ot be gleaned from the written sources
Two profound changes occurred in the period spanning the ninth to twelfth centuries of early Hungarian history: the first, the migration to a new homeland in the later ninth century, when the people of the Hungarian Great Principality settled in Central Europe, a region more closed than the steppe; the second, the cultural transformation at the dawn of the new millennium in the wake of the foundation of the Hungarian state involving the change in customs enforced by the state. Based on the meagre information contained in the written sources, I have reviewed what can and what cannot be gleaned from the Hungarian and the external sources. I focused on three periods: the “nomadism” of the ninth–tenth-century Hungarians, the mobility of the eleventh century commoners, and the perception of the mid-twelfth-century Hungarian Kingdom from two different perspectives. My general conclusion is that the written sources offer little in the way of information for reconstructing ninth- to twelfth-century lifeways. The main difficulties can be summarised as follows: firstly, there are no contemporaneous internal sources on the ninth–eleventh-century Hungarians. The period’s Hungarians are solely discussed and described in works whose authors had an entirely different cultural background (Byzantine emperors, Arab geographers), had never set foot in the Hungarian lands – neither in Etelköz, nor in the Carpathian Basin – and their information was second- or third-hand at best and rarely reflected an intimate knowledge of their subject (Ibn Hayyan, Guibert of Nogent). The Hungarian written sources are fairly late and owing to their scarce number, they do not provide insights into regional traits. The earliest writers who recorded their personal experiences lived in the twelfth century: the German bishop Otto of Freising passed through the country in 1147, while the Andalusian Arab traveller Abu Hamid al-Gharnati lived in Hungary between 1150 and 1153. Their accounts are also coloured by their cultural otherness. Nevertheless, their accounts, if treated with the necessary critique, add interesting cultural details to the broad picture painted by archaeologists, who are alone able to refine that picture on the regional and micro-regional level.

On Origin, Tradition and Critique
An Overview of the Main Threads of Medieval Hungarian Historiography
(Abstract)

Hungarians are the only nation to have emerged from the cultural community of the Eurasian Steppe and became one of the kingdoms of Western Christian Europe. During this transition the governmental system changed from a steppe empire to a Christian kingdom which began with the coronation of King Stephan I the Saint in the year 1000. With the adoption of Latin by the clergy as the official language of literacy, this period also heralded the beginning of Hungarian historiography. Although the surviving Hungarian gestas and chronicles date to the 13th century onward, their philological characteristics prove that they drew on a much older text: the Ancient Gesta written during the reign of King Andrew I (1046–1060) with additions from later continuators in the 11th and 12th centuries. The aim of this paper is to frame the evolution of Hungarian historiography from its naissance to the last medieval chronicle compiled and edited by John Thuróczy in 1488. During this period historical remembrance was controlled by the royal dynasties and the clerical authors who at times treated some oral traditions with incredulity and criticism. 
The reconstruction of early Hungarian historiography is complicated by several factors. The most important factor is that most of the early gestas and chronicles are now lost and only traces of them are preserved in later texts.  Thus, attempts to reconstruct these early chronicles rely on 13th–14th century texts. Since the earliest of these, Simon of Kéza’s Gesta Hungarorum (ca. 1282–1285), survives only in excerpts, we must instead look to 14th century chronicles for a more complete picture of our early historiographic tradition.  For this, we turn to two groups of texts. The first is the ancestor of the Buda Chronicle, which was completed before 1342 and the other is the Hungarian Illuminated Chronicle, the basic text which was written in 1358 by its author, most likely Mark of Kált. This Mark of Kált was a clergyman of the royal chapel, before becoming a canon warden to the provost church of the Royal Coronation Basilica dedicated to the Virgin Mary in Székesfehérvár, where due to his position he had access to written records kept in the royal archives in the cathedral. Though in the absence of codices we cannot be sure that the surviving gestas and chronicles represent the dominant historiographic directions of the times, there are several signs that point in this direction. Most importantly, the authors of these gestas and chronicles did not simply continue writing history, but even challenged and debated the works of their predecessors, sometimes reinterpreting the earlier texts. Furthermore, I aim to point out that the Angevin-era codex writers, considered it is important to retain the structure of the Hun-Magyar ancient history which can be read in the gesta of Simon of Kéza, at the same time keeping semantic and gesta-specific characteristics intact, only making minor tweaks to a few elements. From the viewpoint of the process of historiography, in certain manuscripts there are signs of value worthy of notice. The following should be considered representative: the codex of the Hungarian Illuminated Chronicle from the time of Louis I (1342–1382), and two books from the time of Matthias Hunyadi I (1458–1490): the concise Buda Chronicle (1473), the first printed book to be printed in Hungary, and John Thuróczy’s Chronica Hungarorum, of the late 15th century (1488 printed in Brünn and Augsburg), which is a summary of medieval Hungarian chronicle literature intended for a broader audience. I believe that it is logical to conclude from these official Hungarian histories that the main thread of historiography was dictated by state interest.

The first Great Princeps Álmos organized the monarchic state in the north region of the Black Sea c. 850. His political formation contained the population of a territorial unit governed by a souvereign power (with permanent institutions, centralization of supreme authority the ruling system had ideological basis, specialization of governmental roles with an official hierarchy), and as it had been established in the cultural community of the Eurasian steppe without using the post-Roman political tradition, it must be regarded as steppe-empire or steppe-state.
Álmos and his son Árpád conquered the Carpathian Basin, thus the Hungarian Great Principality represented the type of the Eurasian steppe empires in Central Europe from c. 862 until 1000. Then this early Hungarian state had been re-organized as a Christian Kingdom by Saint Stephen I, who was the 5th descendant of Álmos. Saint Stephen I as the last Great Prince (997–1000) and first King (1000–1038) of Hungary, joined the post-Roman Christian political system and cultural commonwealth of the Latin Europe.
The year of 1000 is only a symbolical date to separate two eras in the Hungarian past. But if we consider the political phenomena (the two types of the early Hungarian statehood and the way of transformation) in their complexity, there can be found important characteristic features which are in contradiction with each other. On the one hand the territory of the state and the dynastical legitimacy of the supreme power – and the dynasty itself – remained the same, the population remained the same, too (or at least its changes caused by immigrant groups were independent from the political/governmental changes). On the other hand, the royal legitimacy was completed by a new component: the Christian king could rule only “by the favour of God”, new dignities and institutions had been initiated and the elder ones could not survive. The new Hungarian state was established with the opposite forces of the continuity and innovations, as well.

Szabados, György: “With great delight of the country” – On the coronation of King Stephen I the Saint.
– Summary –

Presently available Hungarian historiography has not established a decisive consensus regarding the site of King Stephen’s coronation. Based on the late 15th century records of Franciscan friar Osvát Laskai, it has been generally accepted that Stephen was crowned at Székesfehérvár. However, recent scholarship has looked to establish Esztergom as the site of Stephen’s coronation by referring to a royal charter issued in 1274 by King Ladislaus IV. From a source critical perspective, one would indeed posit that the validity of records kept by a Franciscan friar in the late middle ages could hardly compete with an official royal charter issued during the Árpád-dynasty.  Nevertheless, it is in fact the writings of Osvát Laskai that we must look to as being authoritative. Firstly, because Ladislaus IV’s charter does not actually make mention of Stephen’s supposed coronation at Esztergom. Rather, it only asserts the coronation functions undertaken by the Archbishopric of Esztergom. Furthermore, the logical chronology of events after 1038 only serve to support the possibility that Stephen was indeed crowned at Székesfehérvár. We have early records placing the coronation of the second king of Hungary, Peter Orseolo at Székesfehérvár. However, as he not only descended from the matrilineal line of the Árpád-dynasty, but also vowed allegiance to the Holy Roman Empire, thereby making Hungary a vassal state, Peter was not a favored king and considered a usurper to the throne. King Andrew I deposed Peter and represented the restoration of the patrilineal and therefore legitimate line of succession of the Árpád-dynasty. It follows that for Andrew I, the question of legitimacy was key and to emulate Peter Orseolo, a usurper, would be unacceptable. Rather, King Andrew I would look to establish his right to the throne by being crowned in the same place as King Stephen. Following this logic, had Stephan been crowned at Esztergom, King Andrew I would have returned there to be crowned.  However, Andrew I was crowned at Székesfehérvár, thus suggesting that it was indeed the location of Stephen’s coronation. Moreover, in the event of Stephen’s possible coronation in Esztergom, the Archbishop of Esztergom could not have been persuaded to perform the ceremony in Székesfehérvár. Stephan donated the spoils won from victorious military campaigns against the Bulgarians to the already existing Royal Basilica dedicated to Virgin Mary at Székesfehérvár. Hence, it then stands to reason that the construction of the church predates the Bulgarian military campaigns which have been placed around 1003 and/or 1015.Therefore, it can be stated that late in the year 1000 Stephen was crowned at the Royal Basilica at Székesfehérvár, which consequently places the years of construction between 997 and 1000.

With a name, we identify a community. But if we consider how people assigned and used names in the early Middle Ages, we are confronted with limits and problems. On the one hand, communities were organized in several ways, and the different kinds of identities (e.g. person, state, clan, ethnic group) can be confusing and thus can be confused. On the other hand, the history of a name and the object it denote can lead in different directions: a name could identify more peoples or groups, and conversely, a single ethnic group could have many denominations. “Magyar” is now the vernacular name of the Hungarians who first emerged as a distinct group in the ninth century, but this noun appeared much earlier and not in a group-identifying function. Around the year 530, a Kutrigur-Hunnic king lived who was mentioned as “Muageris” by Byzantine authors. Some scholars have observed the similarity between the name “Muageris” and the ethnonym “Magyar.” Another Byzantine work (De Administrando Imperio ca. 950) enumerates the “clan of Meger” among the “Turk” [Hungarian] clans, and centuries later the Hungarian gestas and chronicles mention “Hetumoger,” “het Mogor” as “seven Hungarians.” If one compares the Byzantine sources with internal sources, it is possible that King “Muageris” can be inserted into the frame of the written data. The noun “Magyar” had four coherent functions. It was used as 1) a personal name, “Muageris” and “Magor,” the latter of whom was one of the forefathers of the Hungarians according to their original ethnic myth; 2) a toponym for the ancient homeland, i.e. the Hungarian chronicles use “Magor” for “Scythia” or “Magoria” to refer to part of “Scythia”; 3) the name of one of the leading clans, the clan of “Meger”; and 4) an ethnic name, i.e. “Hetumoger” or “het Mogor” as ‘seven Hungarians’.

Continuity and/or encounter? “Avar” and “Hungarian” in the 9th
century Carpathian Basin.
The Hungarians of Álmos and Árpád arrived into a land that was geographically uniform, but politically divided, after they had acquired a thorough knowledge of the area from the 860s onwards. Roughly this all, what we can state with confidence. The 9th century Carpathian Basin – the middle of Europe – was situated on the edges of Greek and Latin literacy. Since there are no internal written sources left for us from this period, it is possible to formulate statements about the political (and ethnic) situation of the area only through external written records and archaeological finds. While the circle of material culture expands continuously, the emergence of further written sources is coincidental. Therefore, to say something new as a historian is possible only through the re-interpretation of the well-known records. Recently, we could see several examples for this. It has become clear through the research of Samu Szádecky-Kardoss and Teréz Olajos, that the downfall of the Avar Khaganate at the beginning of the 9th century did not mean the extinction of the Avar population. The written sources report about three surviving groups: one of them lived in Western Pannonia, turned to Christianity and lived under Frankish rule by the 860s (Conversio Bagoariorum et Carantanorum); the second lived in the Great Hungarian Plain around the end of the 9th century (Regino); and the third group was still distinguishable from the Croatians living around them at the middle of the 10th century (De Administrando Imperio). Meanwhile, by 862 Hungarians appeared in the region of the Eastern Frank Empire (Annales Bertiniani), and in 881 they fought together with the Kabars in the vicinity of Vienna (Annales Iuvavenses). It is a question, from where the Hungarians and Kabars marched to the Vienna Basin, and where they returned to afterwords. Still to Etelköz, or already into the Carpathian Basin? Béla Miklós Szőke argued convincingly for the latter case; therefore, it became important to reconsider the chronology of the Hungarian Conquest itself.
Thus, we have to count with the common appearance of the “Avars” and “Hungarians” in the Carpathian Basin. However, we cannot treat these two identities isolated, but only within the problematic of the presence of other communities (Frankish, Moravian, Bulghar). The following scheme unfolds from the written sources: although we have to count with some Slavic presence, we cannot talk about mass Slavicization, just as about extended Bulghar presence, or the fabrication of the “Great Moravian Empire”.
It is possible to refine somewhat the analysis of this scheme through the application of a sociological perspective. I considered it useful to categorize the assimilation of communities into three modes based on the intensity of the identity change, in the sequence of integration, acculturation and assimilation. Accordingly, the Hungarian Great Principality integrated the surviving “Avar” population of the Avar Khaganate peacefully in a political sense. Because of the common steppe roots and pagan culture of the Avars and Hungarians, there was no need for a forceful religious acculturation, and even the baptized, Christian Pannonian Avars quickly “returned to paganism”. The terminal point of the assimilation process brought the victory
of Hungarian ethnic identity. In the end, the “Avars” first got a new state identity from the conquerors of Álmos and Árpád, then were incorporated into the Hungarian commoners, already with a Hungarian self identity: the powers of continuity and encounter formed in this way “Avar” and “Hungarian” history in the 9th century Carpathian Basin.

Great Prince Álmos of Hungary (ca. 820 - ca. 894) played an illustrious role in the early Hungarian myth and history. Although he established first the Hungarian steppe-empire and he started to lead the Hungarians into the Carpathian Basin (ca. 862), his mythical memory can be discussed better than his temporal acts as a Monarch. Great Pirnce Álmos' importance was foretold by a myth. The version of the Hungarian chronicles is the following: "In Scythia a son was born to Eleud, who was the son of Ugeg, by Eunodbilia; and this son of Eleud was given the name of Almus. For when his mother was big with child, she dreamed that a bird flew towards her which had the likeness of a hawk, and that from her womb a torrent gushed forth and spread itself over strange lands; and this was a sign that renowned kings would be born from her womb. Because in our language a dream is called 'alm', and because the birth of this child was foretold in a dream, he was called Almus, who was the son of Eleud, who was the son of Ugeg, who was the son of Ed, who was the son of Chaba, who was the son of Ethele [i. e. Attila], who was the son of Bendekus..." So, Álmos' "personal prehistory" contains two main components.
On the one hand the myth with mother's dream, a divination foretold by a falcon-like bird of prey, and torrent demonstrating his future importance. Álmos' origin-myth contains important motif-paralells with the story of Cyrus and Buddha .The elemental common features of their myth are the following: 1) royal (or at least noble) human parents, 2) dreams/visions of a mother, 3) prophecy on the glorious realm (or at least its possibility) of the nascent child.
On the other hand, the tradition of the lineage from King Attila the Hun (434-453 AD). Since the mythical function of the bird was divinatory, not a genitor, the bloodline from Attila was not broken before Álmos, even in the language of the myth. Therefore, I must emphasize again, these two main components do not exclude, on contrary, they complete each other. Moreover, one more possible factor could conjugate the myth and the Attila-genealogy.  The important motif is the torrent of water and, as the old Hungarian name of the river was Etel or Etil, it refers to Etele alias Attila whose name had a sense of 'great river' and was used for the rule on the throne.
In this way united our twofold origin-story: "the torrent [i. e. Etil] gushed forth and spread itself over strange lands; and this was a sign that renowned kings would be born from her [Eunodbilia’s] womb". In the language of the myth was revealed that Attila reincarnated in his far descendant Álmos.

Szabados, György
Tradition, remembrance and criticism in the early Hungarian historiography. Summary

The Hungarians are the only one nation which had been formed in the cultural community of the Eurasian Steppe and joined the Western European Christian world. During this process the governmental system was changed first: instead of the steppe empire a Christian kingdom started its existence by the coronation of King István I the Saint in 1000. The new literacy was initiated, written in Latin by clergymen. These circumstances determined the beginning of the Hungarian historiography, too. Although the gestas and chronicles survived only from the 13th century in Hungary and later, but some characteristics of their texts proves, that the Ancient Gesta was written during the reign of King András I (1046-1060), and several continuators worked in the 11th and 12th centuries. The aim of this paper was to frame the process of the earliest Hungarian historiography. During this period the remembrance was controlled by the royal dynasty and the clerical authors, the tradition confronted the criticism.

A Régi Magyar Költők Tára sorozat középkori maradványokat közreadó kö­tete élén negyven strófát számláló históriás ének áll; a magyar honfoglalá­si epika legrégebbi ránk maradt verses emléke. Az utólag Ének Pannónia megvételéről címmel ellátott mű a fehér ló mondáját szedi versbe. Jelen írásom célja a mitikus és a történelmi értelemben veendő forrás­érték mérlegelése, különös tekintettel arra a körülményre, hogy a honfoglalást előadó fehér ló mondája latin nyelvű középkori krónikaszerkesztményeinkben is olvasható. A magyar vers és a latin próza összevetésével arra a következtetésre jutottam, hogy mindkét szöveg közvetlenül a monda ősi szóhagyományára megy vissza.

Hóman Bálint még 1912-ben fejtette ki azt, hogy minden állam életének korai szakaszában katonai jellegű alakulat, első szükséglete hadi természetű szükséglet. Ebbéli meglátását mind a források, mind az egyetemes középkortudomány újabb eredményei igazolják. Utóbbiakból Walter Pohl tipológiáját lenne érdemes meghonosítani: szerinte Közép-Európában a hunok, az avarok és a X. századi magyarok steppei típusú birodalmai a római jellegű kormányzat alternatíváját nyújtották, és a kora-középkor „nem-római” államiságát alkották.
Állam és hadviselés összefüggéseihez előbb a X. századi Magyarország hatalmi szerkezetét kell meghatározni. A bizánci és a hazai írott kútfők egyaránt monarchikus berendezkedésről tudósítanak. A bizánciak közül a X. század közepén szerkesztett De Administrando Imperio a hatalom három szintjét láttatja a magyarok körében. Legfelül állt a (nagy)fejedelem, második szinten a gyula és a karcha, a legalsó szinten nyolc vezérnemzetség egy-egy feje helyezkedett el; utóbbiak azonban nem rendelkeztek tényleges politikaformáló erővel, így az egyeduralmi rendszer töretlenül érvényesült a X. századbeli Magyar Nagyfejedelemségben.
Ezt a statikus képet a többi kútfőadatból előálló dinamikus eseményrenddel is össze kell vetni, mert ha egy állam viselkedésének gyakorlati megnyilvánulásai összhangban állnak az állam szerkezetéről nyert elméleti leírással, akkor az adott állam jellegére tett megállapítás annál szilárdabb. A leggyakorlatiasabb lehetőség a katonai tettek mérlegelése, ami alkalmat ad azok újraértékelésére. A Magyar Nagyfejedelemség legismertebb megnyilvánulásai a külországba indított hadjáratok voltak, amelyeket a köztudat a helytelen „kalandozás” minősítéssel tart számon. Távlatos politikai elgondolás, avagy a rablás puszta vágya indította a harcosokat több száz, esetenként több ezer kilométeres út megtételére? Központi akarat, avagy részérdekek sora határozta meg az irányokat? Ha Európa térképét tekintjük, komoly katonai teljesítmény bontakozik ki a Konstantinápolyig, Dél-Itáliáig, Észak-Németországig, és az Atlanti-óceánig vezető nyomvonalakból. Ily nagy távot „bekalandozni” viszont nem lehet a felvonulási terület biztosítása nélkül; egy mégoly erős had is képtelen átjutni egy földrésznyi ellenséges tömbön, főleg úgy, hogy az arabokkal és normannokkal ellentétben a magyarok kizárólag szárazföldön közlekedtek. Az araboktól és a normannoktól eltérően magyarok sosem küzdöttek magyarok ellen külföldön, idegen érdekek szolgálatában. Magyar katonai jelenlét főleg Nyugat-, kisebb részben Délkelet-Európából mutatható ki, míg a kontinens északi, északkeleti térségeit érintő katonai akciókról nincs adatunk. Fontos még, hogy a nagyfejedelmi dinasztia nem uralkodó tagja, a gyula és a karcha több is előfordult mind Nyugat-, mind Délkelet-Európában, akár diplomáciai, akár hadvezéri minőségben. Mindezeket tekintve a hadjáratok mögött a Magyar Nagyfejedelemség egyeduralmi szinten kifejeződő tudatossága megismerszik. A hadtörténet gyakorlati szempontjai ennélfogva ugyanúgy a központi hatalom rendületlen érvényesülését mutatják, mint az államszerkezetről alkotott leírás. A katonai teljesítményt tekintve egyáltalán nem túlzás a Szent István előtti magyar államot a steppe-birodalmak közé sorolni. Hadjáratai államérdekű hadjáratok voltak, elsősorban diplomáciai hozadékkal, de tagadhatatlanul némi gazdasági haszonnal.

"Three kingdoms of Scythia"

The earliest sources are the chronicles written and composed in the 13th–14th centuries which contain the autenthic origin-myth of the Hungarians. The myth of the miracle stag appoints the mythical space of ethnogenesis in the Eastern European steppe: this space can be located on the north-eastern region of the Black Sea and the north-western foreground of Caucasus. After the myth and location of Scythia there can be found an enigmatic description. „In fact the Scythian realm has a single border, but administratively it is divided into three kingdoms, namely Bascardia, Dencia and Magoria.” Comparing this with the Gesta Hungarorum written by Anonymous Notary of King Bela there can be read another tradition: Scythia equal with Dentumoger. Was the name Dentumoger composed from Dencia and Magoria with omission of Bascardia or Dentumoger was divided into Dencia and Magoria and later completed with Bascardia? In the first case the chronicles are keeping the real ancient tradition, otherwise the Anonymous Notary’s version could be the original one. Although his Gesta Hungarorum was written earlier (ca. 1210) than the chronicles, but the texts from the 13th–14th centuries are containing gestas or chronicles from the 11th–12th centuries, too. Thus we can not be sure when got the elements of the oral tradition into the historiography. The first opinion which states the primordiality of the chronicles with „Bascardia–Dencia–Magoria” tradition was represented by count Géza Kuun. On the contrary Zoltán Gombocz asserted that Dentumoger has priority and Bascardia was inserted into the Hungarian chronicles only after those geographical discoveries which defined Ungaria Magna (Elder Hungary of the Volga-region) as Baskiria. In fact, before the 1240s there were three land which can be called Hungary. On the one hand the Central European Hungarian Kingdom of course, but on the other hand two eastern Hungaries: the first one in the Caucasian region, the other one is alongside the River Volga called Ungaria Magna and it was found by predicant friar Julian in 1236. Later it was identified as Baskiria by Franciscan friars, but the idea of Hungarian–Baskirian identification appeared in the works of Muslim authors much more earlier: first by Al-Istakhrī in the first part of the 10th century. It is remarkable that Abu-Hamid al-Garnati who lived in the Central European Hungarian Kingdom between 1150–1153 regarded its king and nation as Baskir. All of these circumstances make problable that count Géza Kuun has right and therefore in the „three kingdoms of Sythia” can be revealed the original tradition.

King Béla the Learned? On an identification of a royal grave in Székesfehérvár

King Béla the Learned had never existed. By this imaginary person who was composed from King Kálmán the Learned (1095–1116) and King Béla III (1172–1196) of Hungary I would like to point at a problematical identification. During the excavation of 1848 five burial places were found amongst the ruins of the Royal Basilica in Székesfehérvár. Two of the skeletons had been defined as a royal pair. Soon after János Pauer and János Érdy identified them with King Béla III and his first wife Queen Anna. Their identification became accepted generally by the scholars until Endre Tóth published a counter-advice. According to his archaeological aspects the two skeletons were the mortal remains of King Kálmán the Learned and his first wife Queen Eleutheria/Felicia. This paper supported the elder identification. On the one hand the argumentation of Tóth was limited to some uncertain archaeological dating. On the other hand the various disciplines prove all that this royal pair was King Béla III and Queen Anna. 1.) The man’s skeleton was remarkably tall and Richard of London emphasized the tallness of the Hungarian king whom he met in 1189. 2.) The Nordic features of the king’s body were resulted from the kinship with the dynasty of the Kievan Rus which had Viking origin, but it was true only for Béla’s ancestors. 3.) The head-shrine’s portrait of King László I the Saint (1077–1095) is similar to the face-reconstruction of the skull: as László I was canonized in 1192, thus Béla III could be the model for the shrine. 4.) The woman’s skeleton has signs of many pregnancies: Anna bore 7, but Eleutheria/Felicia had only 3 children. 5.) Kálmán had serious inflammation of ear, but the royal skull shows no symptom of this illness. 6.) Kálmán ordered by his own law that Christians must be entombed in cemetery, but the skeletons were excavated from inside the ruined building of the Royal Basilica in Székesfehérvár.

Framing the background of the Hungarian Conquest – The Carpathian Basin

By the end of the 9th century the Hungarian Conquest changed radically the political surface of Central Europe. That’s why this process has been discussed for a long time and from many aspects. The humble aim of this paper is to frame this process from the aspect of the reception area, facing the lack of primary sources and the diversity of their interpretations. The Avar Khaganate collapsed after 822. What happened with its population? Extincted, assimilated or survived? What does it mean „Avar” after the Avar Period? From the ethnic aspects the Avar Khaganate was not a homogeneous empire. Even those people who’s ancestors came from the steppe had different ethnic origins. After the Avar Conquest (568) two waves of immigration reached the Carpathian Basin: Kutrigurs (ca. 595) and Onogurs (ca. 670) moved in. Moreover the Avar state had Slavonic inhabitants, too. Some scholars asserts that after the end of the Avar Period the surviving Avars were assimilated by Slavs, but the facts and circumstances confute this theory. On the one hand there were no power to force the Avars to change their own identity. Bulgaria possessed only a small south-eastern region of the Carpathian Basin, the „Great Moravian Empire” had never existed: this term was born by misinterpretation of term „Megale Moravia” which actually means ’Elder Moravia’. On the other hand several Avars can be identified in the written sources during the 860s and even after. While in 863 their western group turned to Christianity in Pannonia, the first Hungarian raids attacked the Eastern Frank Empire in 862. This year probably means the starting phase of the Hungarian Conquest. It is quite important to emphasize that there is no data for conflicts between Avars and Hungarians. On contrary: while the new conquerors attacked Bulgaria, Elder Moravia and Karinthia, their attitude was peaceful towards the Avars. This is one of the aspects that helps us to understand, how could the Hungarian Great Principality occupy and reorganize so easily the Carpathian Basin by the end of the 9th century.

Az Avar Kaganátus belviszályoktól és külső támadásoktól sújtva ért véget a 800-as évek elején; Álmos nagyfejedelem magyarjai egy földrajzilag egységes, ám politikailag megosztott tájra érkeztek, miután a 860-as évektől kezdve alapos helyismeret birtokába jutottak. Ennyi, amit biztosan állíthatunk, mert ettől kezdve a Kárpát-medence IX. századi múltja igazi kihívás történésznek, régésznek egyaránt. Az már egyre világosabban látszik, hogy az avarok nem pusztultak ki, nem szlávosodtak el, hanem identitásukat megőrizve az újonnan berendezkedő Magyar Nagyfejedelemség köznépévé – végső soron magyarrá – váltak. E folyamat azonban búvópatakszerűen zajlott le, és csak egy-egy csillanás erejéig fedi fel magát a kutatók előtt. Mégsem reménytelen újból és újból vallatóra fogni a IX. század emlékeit: új előcsillanásokat részint a régészeti leletanyag gyarapodásától illetve annak történeti értelmezésétől, részint új vizsgálati szempontok csatasorba állításától várhatunk. Egy történész számára nyilvánvalóan az utóbbi lehetőség adatik meg; más kérdés, hogy erre is egy régész hívta fel a figyelmet. Gáll Erwin az Erdélyi-medence VI–VII. századi „avarizációs” folyamatának elemzésébe vezette be a szociológia látásmódját, és különítette el az akkulturáció, az asszimiláció és az integráció jelenségét. A hasonulás három módozatát az identitásváltás erősségi fokozata szerint láttam érdemesnek előszámlálni, így az integráció, az akkulturáció, az asszimiláció sorrendje alakul ki. Dolgozatom azt volt hivatott megvizsgálni, hogy a hasonulás e három fokozata mennyiben érhető tetten az „avar” és a „magyar” Kárpát-medencei találkozásakor. A helyzetet nehezíti, hogy többféle identitásról kell beszélni, hiszen sem az avar, sem a magyar steppe-birodalom nem volt etnikailag egységes állam. A hasonulás három fokozatán végigtekintve az alábbi kép kerekedik ki. Az Avar Kaganátus túlélő „avar” népességét a Magyar Nagyfejedelemség békés úton-módon integrálta politikai értelemben. Az avarok és magyarok egyaránt steppei gyökerű pogány műveltsége miatt nem állt fenn akkulturációs kényszer, sőt a keresztény hitre térített pannóniai avarok is gyorsan „visszapogányosodtak”. Az asszimiláció végállomása a magyar etnikai identitás győzelmét illetve a magyar nyelv fennmaradását hozta; utóbbihoz le kellett küzdeni az átmeneti – igaz, aszimmetrikus – magyar–kabar kétnyelvűséget. És ezért is ésszerű feltételezni egy „elő-magyar” nyelvközösséget, mert ez adhatta azt a tömegbázist, amelynek révén a honfoglalók nyelve a domináns pozíción túl egy (legalább relatív) többségi helyzetre jutván fennmaradhatott, és beszélőik a 1230-as években több évszázadra rúgó különélés után is jól szót értettek a keleten maradt magyarokkal. Ehhez a Kárpát-medencei sikertörténethez éppen a magyarságba történt „eltűnésükkel” járulhattak hozzá az avarok.

Árpád fejedelem diadalmas országvívását mint a folyamatos Kárpát-medencei magyar jelenlét nyitányát Béla király Névtelen Jegyzője vezette a mai történeti köztudatba. Századok során keresztül ez nem így volt. A magyar honfoglalás kettős változatban ismeretes a hazai forrásokból: az egyik a krónikások jóvoltából mindvégig a műveltség eleven részét alkotta, míg a másik, Anonymus Gesta Hungaroruma, 1746-ig kiadatlanul bujdokolt, ám újrafelfedeztével elemi erejű változást hozott az előidők szemléletében.
A XI. századtól indult krónikairodalom legnagyobb összegzője, Thuróczy János 1488 folyamán adatta ki művét. Az érvényes őstörténeti nézetet Kézai Simon foglalta írásba 1282 körül és Kálti Márk bővítette 1358-ban. Ez a Szkítiából esett kétszeri kijövetel, a hun-magyar kettős honfoglalás volt. A már meglévő hangsúlyeltolódást Thuróczy tovább növelte Attila javára azáltal, hogy királya, Hunyadi Mátyás előképéül állította. A visszatérés mondáit (turul, fehér ló) csak másolta elődeitől, s a téves datálással (744) kétszáz éves zavart okozott.
A hunok és a magyarok közti űrt a XVI-XVIII. században az avarok históriája töltötte ki. A külhoni forrásokkal bővült hun-avar-magyar múlt hangsúlyjai kevéssé jutottak Árpád országhódítására. A hármas osztatúságnak 1746-ban váratlan kihívója támadt. A XII-XIII. századi gesta színes történetmondásával Attila helyére Álmost és Árpádot állította. A jezsuita Pray György még a hun-avar-magyar keretbe illesztette a Jegyző tanítását, de rendtársa, Katona István már a Névtelen sugallatát követte, amidőn kidolgozta az "Árpád-ház" máig ható elméletét. Az újkori nemzeti művelődésünkben lezajló folyamat kezdetét Thuróczy János (Kézai Simon és Kálti Márk utóda), végállomását Katona István, Anonymus szellemi örököse jelentette. A kettejük között bejárt három évszázados út vezetett a krónikáktól a gestáig.

The theory of the „double conquest” is an often discussed scientific conception on the early Hungarian history. The most famous scholar who represented this theory was Gyula László. According to this conception the conquering Hungarians found Hungarian-speaking ethnic groups in the Carpathian Basin who were the descendants of the first Hungarian conquest and they could be called „Onogur-Hungarians”. This first Hungarian immigration could happened during the 670s, two centuries before the „real” conquest. The aim of this paper was to measure the probability of the Hungarian „double conquest” from historical and linguistical aspects. On the one hand the lack of linguistic sources does not let us assert any certainity: neider to prove nor to refute. On the other hand the written sources are keeping this theory alive. The Avar Khaganate ruled the Carpathian Basin between 568 and ca. 822 and during this period happened two considerable immigration from the steppe. The first „uar és khunni” group were probably Kutrigurs and Sabirs (ca. 595), and later (ca. 670) came the Onogurs. The fall of the Avar Empire did not mean the extinction of the „Avar” ethnic community. Using the written sources we can demonstrate the surviving „Avar” groups from three different regions. The first of them called „Huns” was baptized ca. 863 and lived in Pannonia under Frankish rule 870/871. The second community remained independent and these Avars lived in the plains (889). The third group settled amongst the Croats and their Avar-like features were identified even in the middle of the 10th century. Moreover the chartres edited by a Frankish Ruler in 860 contains the term „border of Wangars” (Onogurs) to identify some hills in Pannonia. This circumstances make possible that under the name of Onogurs – or even another steppe-groups – came Hungarians into the Carpathian Basin during the era of the Avar Empire.

The „Avar–Hungarian appointment”. Date and place?
The Avar Kaganate collapsed early in the 9th century and the Carpathian Basin remained in disintegration until that time when the Hungarians arrived and united this region under their rule. 895 is known as the date of the Hungarian Conquest. Nevertheless some scholars started to re-examine the chronology of the late Avar and early Hungarian period both in historical and archaeological sense, but avoiding the mixed argumentation. Do we need to rewrite this chapters of the migration period? This paper agrees with this scientific endeavour, because it seems to be justified by the sources both from the „Avar” and „Hungarian” aspect. The end of the Avar State (or steppe-empire) did not mean the extinction of the Avar ethnic community. Using the written sources we can demonstrate the surviving Avar groups from three regions. The first of them was baptized ca. 863 and lived in Pannonia under Frankish rule 870/871. The second community remained independent and these Avars lived in the plains (889). The third group settled amongst the Croats and their Avar-like features were identified even in the middle of the 10th century. The archaeological traces of the Avars are demonstrable after the fall of the Avar Kaganate, too. Meanwhile the Hungarians appeared first in 862 on the pages of western annals when their army devastated Frankish lands. In 881 the Hungarians and their allied Kabars were fighting in the region of Vienna. Wher did they come from and where did they return? Considering the aspects of military history it is possible that the first Hungarian settlements within the Carpathian Basin have been founded ca. 862. We have to emphasize that the relations of the surviving Avars and the conquering Hungarians was conspicuously good. On the one hand the Hungarians showed fierce warlike attitude toward Franks, Bulgars and Moravians, on the other hand they remained peaceful staying the plains of the Avars. Therefore the distance between the late Avar and early Hungarian period is not as long as it seemed to be earlier. Nevertheless we can not point at certain years as finishing or starting dates of an era. Only the place of the „Avar–Hungarian appointment” looks clearly: of course the Carpathian Basin. The time of this meeting must be defined as a long transitional process, which started sometime in the middle of the 9th century and lasted untill the Hungarian Great Principality united the Mid-Danube region.

Szabados György
Identitásformák és hagyományok
(summázat)
Régtől fogva megfigyelhető, hogy többféle szervező erő fog össze embercsoportokat. Ezek az erők nem kizárják, hanem kiegészítik egymást (például egy-egy családhoz, városhoz, néphez, államhoz, vallási közösséghez való tartozás). A korai múltban a leginkább vizsgált, ám a forrásadottság szeszélye miatt legkönnyebben összetéveszthető két közösségi létforma az állam és az ethnosz.
Az állam tömören fogalmazva meghatározott terület lakossága felett gyakorolt tartós és intézményes független hatalmat jelent, amely a történelemben dinamikusan, vagyis térben és időben változva jelenik meg. Ismérvei közül az alábbiakat érdemes kiemelni: az állam első megjelenésében katonai jellegű alakulat, az emberi akaratszerveződésen alapuló legfontosabb társadalmi jelenség, amely politikai célok elérésére jött létre az érvényesíthető hatalom központosítása révén. Ethnoszon a közös jelrendszert (ilyen lehet a nyelv, viselet, szokások) és tartós önelnevezést alkalmazó eredet- és hagyományközösséget értem, amely tudatosan megkülönbözteti magát más ethnoszoktól. Nem mindegy tehát, hogy az adott csoportjelölő kifejezés egy meghatározott területen élő, hatalom igazgatta lakosságra, vagy egy eredet- és hagyományközösségre vonatkozik.
Az identitásformák hagyománybeli megjelenéséhez a német medievisztika 1961-ben publikált nagy hatású elmélete nyújt fogódzót. Reinhard Wenskus a germánok korai etnikus történelmét, valamint annak írásbeli rögzítését a „Traditionskern” („hagyománymag”) terminológiával szemléltette. Ennek lényege, hogy egy domináns csoport a magasabb szintű politikai egység kialakításakor egy eredetmítosz által legitimálta az összetartozást, és e domináns csoport hagyománya vált majd az egész közösség származástudatává.
A Wenskus-i elmélet kutatástörténeti előzményének tartható Hóman Bálint 1925-ben közölt meglátása, miszerint az uralkodóház nagyságrendjén jelölhető ki a magyar hun hagyomány valóságmagva; ez a jelentésmező tágult ki, hogy aztán az egész magyarság eredetére vonatkozzék. Mivel régi krónikásaink az avar kagánokat nem csatlakoztatták az Attila→Álmos-leszármazásrendbe, érthető, miért nem szólnak hazai krónikáink az avarokról. Azért nem, mert nem maradt olyan domináns „avar” hagyománymag, amelyik beküzdhette volna magát az Árpád-kori írásbeliségbe.
Árpád-kori historiográfiánk minden valószínűség szerint I. András (1046–1060) uralkodása alatt született meg, és láncolatszerűen folytatódott a XIII–XIV. századi, immár fennmaradt krónikaszerkesztésekben is. Bár az nem tisztázott, hogy hány gestafolytatás készült a XIII. század előtt, de a korunkra jutott művekből ki lehet egy historiográfiai fő vonalat olvasni, méghozzá a megjelenített, az elhallgatott és a vitatott mondandó alapján. A megjelenített tartalom túlnyomó része az uralkodóház és környezete köré szövődik. Ennek ellentmondani látszik az a fegyelmezett hallgatás, ami Árpád és Taksony között élt nagyfejedelmeinket, meg a főhatalmat igénylő Koppány és István rokonsági fokát övezi, ám ezt az ellentmondást feloldja egy szabályszerűség: a krónikáinkban definiálható rokonságú Árpád-háziak rendre Árpád legkisebb fiától, Zoltától származtak, akik később a keresztény királyokat adták. E hallgatás által a legifjabb ág hatalom-kisajátítása nem kényszerül legitimációs magyarázkodásra. Más a helyzet a keresztény-kori fejezetekkel: itt az egyes gestaírók sokszor elődeikkel vitatkozva közölték a maguk változatát. A korábbi szövegekkel való egyet nem értés jelei azt bizonyítják, hogy azoknak tekintélye volt: az újraértékelő írók nem rekkentették el őket nyomtalanul, hanem a „meghaladott” múltértelmezés cáfolatával egyfajta túlélést biztosítottak neki; csak éppen az érvényét vették el nyilvánosan. Az író-elődök szövegének kényszerítő erejű alapul vétele és a tárgy javarészt monarchikus-dinasztikus irányultsága együttesen arra vall, hogy az Árpád-kori magyar állam központja, az uralkodóház éltette a történetírást. A „hagyománymag-elmélet” ilyenformán jól működik a magyar historiográfiára alkalmazva.
Ebből egyenesen adódik az a kérdés, hogy a krónikáink által megőrzött eredetmondák hány hagyománymagra vezethetők vissza, vagyis hány közösségformáló komponens szellemi lenyomatát őrzik. Négy eredettörténet jöhet szóba: a csodaszarvas-monda, a székelység „hun” származása, a turul-monda és az első magyar uralkodóház Attila-hagyománya. (A „kötelező” biblikus ős-utalásokat mellőzöm, hiszen kézenfekvő azok idegensége a belső keletkezésű hagyománytól. Krónikáink hun története a csodaszarvas-monda folytatása, ám arra most nincs alkalom érdemben kitérni.) A válaszadáshoz nem csupán a mondák eredetiségét, hanem azok tárgyát, rendeltetését is meg kell határozni.
A csodaszarvas-mondával kapcsolatban filológiai alapon merült fel, hogy ez csupán „könyvmonda”, irodalmi toposz, egy antik görög monda kései variánsa. Tény, hogy nemcsak a magyarságnak van csodaszarvas-eredetmondája, ám a toposz-minősítés a folklorisztikai eredmények fényében tarthatatlan. Az eddigi legteljesebb elemzést elvégző Berze Nagy János 1927-ben mutatott rá arra, hogy olyan nyelvi közegekből adatolhatóak motívumegyezések, amelyekkel (például egyes törökségi népek szellemi kincseivel) a latinul lejegyzett magyar csodaszarvas-monda – legkorábbról ismert előfordulása Kézainál – filológiai természetű kapcsolata bizton kizárható. Nem indokolt hát e mondánk ősiségét kétségbe vonni, amelynek rendeltetése is egyértelmű: etnikus eredettörténet.
A turul-monda eredetisége annak dacára nem képezi vita tárgyát, hogy Ipolyi Arnold, Sebestyén Gyula és főleg Demény István Pál kutatásai több motívum hasonlóságát is felszínre hozták, amelyek jórészt a törökségi népek hagyatékához vezetnek. Érdekes módon a monda minőségének értékelésekor mutatkozik bizonytalanság, mert vannak, akik a csodaszarvas- és a turul-mondát a magyarság más-más csoportjából, más-más hagyománymagjából vezetik le. Ez a vélemény azért nem helyálló, mert a két monda rendeltetése különböző: előbbi egy ethnosz, utóbbi kizárólag egy uralkodóház eredetmítosza. A csodaszarvas- és a turul-monda ennélfogva nem csereszabatos, nem egyenrangú egymással: előbbi a pogány magyar ethnosz, míg utóbbi a pogány magyar állam eredetmítosza.
A turul-mondát még egy hagyományelemmel szokás szembeállítani: ez az Árpád-ház Attilától való származástudata. E nézet indoklása úgy hangzik, hogy a monda szerint a turul termékenyíti meg az anyát, Álmos ilyenformán nem származhat Attilától, csak a keresztény klerikusok szelídítették álomlátássá a fogantatást. Jóllehet az egyetemes folklorisztikai példák között valóban akad állatős-mítosz, de ugyanúgy található álomlátás-monda is (Er-Togrul és fia, Oszmán esete). Így hát vegyes érvelés, vagyis módszertanilag megengedhetetlen eljárás az, hogy egyes folklorisztikai adatok láttán – és mások elmellőzésével! – fogantatás-mítoszt magyarázzunk bele egy olyan mondába, amelynek filológiai egysége kizárólag az álomlátást engedi meg. Ekképp az Árpád-ház Attilától való származásának tudatát és a turul-mondát nem egymást kizáró két eredettörténetként, hanem egyazon családi hagyomány elemeiként, hiteles belső szellemi hagyatékként érdemes számon tartani.
Ennek írásbeliségbe jutása felől elgondolkodtató felvetés fogalmazódott meg nemrég. A német Hersfeldi Lampert 1077-ig írt évkönyve szól arról, hogy Anasztázia, Salamon király édesanyja Nordheimi Ottó bajor hercegnek ajándékozta Attila kardját hálából, amiért Ottó segített Salamonnak trónra jutni. A filológiai hiperkritika ezt a momentumot nem tartja bizonyító erejűnek az Árpádok Attila-hagyományára, csak egy divatos nyugat-európai eredetű származtatás-elméletet lát benne. Bálint Csanád 2006-ban viszont joggal jegyezte meg, hogy „Salamonnak Kijevben született és nevelkedett édesanyjára nem feltétlenül lehettek hatással a magyarok eredetével kapcsolatos nyugati elképzelések!”
Hersfeldi Lampert adata egyrészt azért érdekes, mivel – ellentétben a régi magyar gesták keletkezésrendjével – jól keltezhető, másrészt mert újabb érv az I. András-kori Ősgesta léte mellett. Ismeretes, hogy András trónfoglalása révén újra fiági Árpád-házi került a magyar trónra. A megvakított Vazul fia e dinasztikus legitimáció által lehetett Magyarország ura, és ez a körülmény kifejezetten kívánta a pogány korban gyökerező családi hagyományok írásba foglalását.
A választott példák között negyedikként a székely eredettörténet áll. Erről itt csak annyit érdemes hangsúlyozni, hogy ez egy etnikai rendeltetésű hagyaték, csakúgy, mint a csodaszarvas-monda. Anonymusnál és a krónikákban egyaránt magyarokhoz csatlakozó ősfoglalóként jelennek meg a székelyek.
Mindezek alapján a négy eredettörténet két hagyománymag között oszlik meg, de nem egyenlő arányban. Az első, domináns magba egy etnikus rendeltetésű (csodaszarvas-monda) és két, egymást kiegészítő állami jellegű (Attila-ős, turul-monda) hagyományelem sorolandó, a dinasztia származástudatának két összetevője. A másodikban egyedül egy ethnikus monda marad, a székelyek eredete. Ez alárendelt szereplőként épült be a magyar krónikairodalomba, s vált ebben az értelemben az Avar Birodalom egyetlen lehetséges historiográfiai „túlélőjévé”. E két, „magyar” és „székely” közösségformáló komponens Árpád-kori íráskultúrába jutott lenyomata egyszersmind arra bizonyság, hogy legrégebbi historikusaink a maguk logikája szerint már számoltak a néppé formálódás lineárisnál bonyolultabb folyamatával, amit ma többirányú etnogenezisnek nevezünk.

Vannak fogalmak, amelyeket szinte maguktól értetődően használunk, mintha elnyerték volna mindenkor érvényes jelentésüket. Ilyen az állam is, egyértelmű és gyakran használt fogalom mind a jelen, mind a múlt politikai képződményeire. Ám ha történelmi távlatokra használjuk, akkor számolnunk kell az időbeli dinamizmussal, a változással; egyáltalán annak kérdésével, hogy a különböző helyek és korok politikai szerveződéseiben megvan-e az a közös nevező, amely alapján államnak lehet tartani igen eltérő formációkat.
Évezredek óta gondolkodnak arról, mi az állam, és miért jött létre. A klasszikus antikvitásban merült fel az, hogy az embereknek a közjó érdekében létrejött társulása az állam. Az újkori tudományok közül a jogtörténet, a szociológia és a szociális antropológia és a medievisztika területén tallózva jól látható, hogy nemcsak általános érvényű definíciók születtek, hanem ezek az államiságot dinamikus történetiségében is meg tudják ragadni. Eszerint az állam-lét tértől-időtől független fő komponensei a hatalom, a terület és lakosság; a működést elkülönült feladatkörök tisztségviselői irányítják a központosított kormányzati akarat – akár erőszakkal való – megvalósítása érdekében, idegen hatalmaktól függetlenül.
Esettanulmányom a korai magyar történelmen mutatja be az államiság meglétét. A kútfőkből kibontakozó kép alapján a magyarság a IX. század közepe óta él állami keretek között, hiszen akkor szerveződött egy szuverén monarchikus hatalom, amely sikerrel érvényesítette a közjó érdekeit. A Magyar Nagyfejedelemségnek intézményesült főméltóságai voltak, egységes és hatékony akaratkifejeződését az Etelközből a Kárpát-medencébe irányult sikeres szállásváltás és az Európa-szerte vezetett támadó hadjáratok sora igazolja. Az első ezredfordulón a steppei berendezkedést a római-keresztény modell váltotta fel a Magyar Királyság megszületésével, ami új, differenciáltabb intézményrendszert hozott. A történelemben egyedülálló jelenség, hogy egy nép korai történelmében két államalapítási aktus zajlik le, s mind a kettő ugyanazon dinasztia egy-egy tagjához kötődik: az első Álmos nagyfejedelemhez, a második Szent István királyhoz.
A dolgozat végül korai államiságunk ma is élő örökségét tekinti át. Ezek közül a területi alapú közigazgatási rendszer, a latin betűs írásbeliség és az uralmi szimbolika (az államcímer elemei: Szent Korona, „Árpád-sáv”, kettős kereszt) az Árpád-kori Magyar Királyságból ered, de maga az állam területe – bár megfogyatkozott mértékben – a Magyar Nagyfejedelemség idejére mutat vissza, hiszen akkor érkezett a magyarság a Kárpát-medencébe, ahol mindmáig állami keretek között él.

Szabados, György:
Jesuit „Success Story” (1644–1811)
On the conservative initiators of the Hungarian scientific historiography (abstract)

In 1644 Melchior Inchofer SJ published his Annales Ecclesiastici Regni Hungariae; in 1811 died István Katona (he was Jesuit untill 1773 the dissolution of the Society of Jesus) who had completed the Hungarian Jesuit historiography of the Counter-Reformation-era. During this period between 1644–1811 the Hungarian historical writing has attained the level of the scientific historiography. The scholars of this era elaborated the methods of source-criticism, their statements or conclusions are based on citations of primary sources and secondary literature using footnotes.
From 1000 until the first part of the 19th century the Latin language dominated the Hungarian literacy. Although the Reformation brought development for the vernacular literature, the leadership of the Latin stayed firm. Thus the birth of the scientific Hungarian historiography is a chapter of the Neo-Latin culture. Not only in linguistic sense, but – and it is even more important – applying the methods of the Counter-Reformation elaborated by Caesar Baronius. Cardinal Baronius started to publish his the Annales Ecclesiastici in 1588. Although the genre of the annals was medieval heritage, the universal past of the Christianity until 1198 was discussed with source-criticism.
Baronius made strong influence on the Hungarian historiography. Melchior Inchofer SJ used his innovations first, but his aim was writing „national” history crossing the ecclesiastical limits covering the secular sphere, too. Inchofer’s unfinished annals inspired the next generations. Gábor Hevenesi SJ issued his proclamation Modus materiae conquirendae pro Annalibus Ecclesiasticis Regni Hungariae continuandis ca. 1695 and initiated the systematic research in archives. During the next decades Jesuits played the leading role in the domestic historiograpy. One of the most important scholar was György Pray SJ, who brought with his work the high level of scholarship: the Annales Veteres… (1761) is about the prehistory and its continuation Annales Regum Hungariae (1763–1770). Pray could not reach his present: the 5th volume ended at 1564. Only István Katona could fulfill the Jesuit plans. His great work Historia Critica contains 42 volumes (1778–1817) leeds year by year from the prehistory until 1810 and became the largest synthesis of an individual author in Hungary. Thus the modern and progressive scholarship was created by conservative initiators of the Hungarian historiography.

What does it mean state? Why came the state in to existence? Philosophers, scholars gave us many answers from the classical antiquity up to the present. Plato’s asserts that the origin of the state is to be found in that fact that the people can not suffice for their own needs and each of them lacks many things. Aristotle says: „The state is the highest form of community and aims at the highest good.” By Cicero’s opinion that the state means the common weal. In the recent science the state usually means a population of a defined territory led by independent and institutional supreme power. The further important components of the statehood are the following. Centralization of legitimate enforcable authority (justice and army); specialization of governmental roles; concept of a public power; independence is recognized by other similarly constituted states (soveregnity). Walter Pohl analized the early medieval examples and pointed at that not every early medieval state had a Roman origin. Some of the steppe empires based in the Carpathian Basin provided an alternative to the post-Roman model of government. Pohl counts three Central European steppe empires: the kingdom of the Huns, the Avar Khaganate, and the Hungarian state in the tenth century. My paper was framing the statehood of the Hungarian Great Principality.
At first a process can be seen from an oligarchic pre-state to a monarcic state. This happened c. 850 when „seven leading persons” elected Álmos to great prince. This was initiated by no foreign power, only „by the free will and common consent” of the seven leaders to find a new land. A durable possession of a territory is one of the fundamental requirements of statehood. From this aspect the Hungarian Great Principality was an unusual historical phenomenon: at the end of the 9th century it gave up a territory for another. The original place called Etelköz (Etel-küzü ’between the rivers’) or Dentümogyer (Dentumoger) can be located with its rivers Dnieper (?), Bug, Dniester, Pruth and Seret; Etel itself could be a name of a specific river (Volga, Dun or Dnieper). This land was owned by the Hungarians for approximately two generations, then they moved into the Carpathian Basin at the turn of the 9th–10th centuries. This conquest was a well-planned process.
Leo VI The Wise Emperor of Byzantium (886–912) described the Hungarians this way. „The Scythian nations are one, so to speak, in their manner of life and their organization; they have a multitude of rulers, and they have done nothing of value, living for the most parts as nomads. Only the nation of the Bulgarians, and also that of the Turks [Hungarians], give thought to a similar military organization, which makes them stronger than the other Scythian nations as they engage in close combat under one commander.” His son Constantine VII Porphyrogenitus Emperor of Byzantium (913–959) gave us the most detailed description of the state-structure. „These eight clans (γενεαί) of the Turks do not obey their own particular princes (αρχοντας), but have a joint agreement to fight together with all earnestness and zeal upon te rivers, wheresoever war breaks out. They have for their first chief (αρχοντα) the prince who comes by sucession of Arpad’s family (γενεας), and two others, the gylas and the carchas, who have the rank of the judge; and each clan has a prince (γενεα αρχοντα). Gylas and karchas are not proper names, but dignities.” Then the Emperor mentioned Termatzous, Árpád’s great-grandson, „who came here recently as a ’friend’ with Boultzous [Bulcsú], third prince and karchas of Turkey (τρίτου αρχοντος και καρχα Τουρχίας). The karchas Boultzous is the son of the karchas Kalis, and Kalis is a proper name, but karchas is a dignity, like gylas, which is superior to karchas.” So three levels of the ranks are mentioned. 1. the great prince of Turkey (μέγας Τουρχίας αρχων)”; 2. two other princes (gylas and karchas); 3. on a lower level eight princes of eight disintegrated clans. Thus the ancient organisation of the leading clans had been shadowed by the rising central power c. 850 when Great Prince Álmos was elected. The frame of the leading clan-system became anachronistic: the Hungarians obeyed the great prince, the gylas and the karchas. This philological result can be strenghtened by further aspects of the diplomacy, military history and the archaeology.
The foreign policy of the Hungarian Great Principality was significantly active during the 10th century. It was manifested offensive wars on the one hand and alliances on the other hand. In many cases these two components completed and strenghtened each other. Although the Hungarian archers terrified the Christian Europe, their raids were not simply marauding campaigns but strategically well-organized expeditions, serving Hungarian interests and helping the allies for example King Berengar I of Italy (904–924), Duke Arnulf of Bawaria (913–921). The Hungarian raids showed an important difference from the warfare of the Norsemen and Arabs. As Norsemen were fighting Norsemen or Arabs were fighting Arabs as mercenaries of inimical powers, the Hungarians never turned against each other. This unified concept of the state-warfare proves clearly that there were no independent tribal policy in Hungary. A regularity can be found in the directions of the military expeditions, too. Most of them were led towards West, some of them to South-East, but not towards the northern and eastern neighbourhood of the Carpathians although there were imporant commercial routes. All of these circumstances prove the centralized political will of a strong state.
The Hungarian steppe-state ended in 1000 when the last Great Princeps became the first King. He was István I the Saint who ruled Hungary between 997–1038. This radical turn was caused by internal and external circumstances. István belonged to the youngest line of the dynasty which turned to Christianity. Thus he and his father Géza confronted the heathen members of the ruler clan, therefore they need an external alliance. Dynastical connections were made with the German-Roman Empire as István married Gizella. To have German wife from the imperial dynasty was equal with the postulate of the official Christian religion and policy. Koppány – the heathen member of the Hungarian dynasty – wanted to follow the ancient way, but in 997 he was defeated by István and his German warriors. In 1000 István got a royal crown from the Pope Sylvester II (999–1003) with agreement of the German Emperor Otto III (983–1002) so his new kingdom was strenghtened by wide external legitimation.
The centralization of the early Hungarian state has been organized twice: 1. integration by Great Prince Álmos c. 850 founding a steppe empire; 2. re-organization the state according the post-Roman system as a Christian Kingdom by King István I The Saint in 1000. Thus the early period of the Hungarian statehood has two phases. Both of the state-foundations were led by one dynasty, because King István the Saint was the fifth descendant of Álmos. From c. 850 up to 1301 (the extinction of the first Hungarian royal family) we have to define this era as the age of Hungarian dynastic state.
Although the Hungarian steppe empire ended as István chosed the post-Roman traditions of the statehood and change completely the governmental system and institutions, some ancient steppe-features survived in the Christian Kingdom: high authority of the Hungarian king; instead of feudal disintegration a strongly centralized state-governance.

The Avar Kaganate had been collapsed early in the 9th century and the Carpathian Basin remained in disintegration until 895 when the Hungarian arrived and united this region under their rule. In this period it is very difficult framing the history of the Carpathian Basin. At first we have to make a distinction between the political and ethnic aspects. The best example for it the case of the Avars: the end of the Avar State did not mean the extinction of the Avar ethnic community. From the three groups of the sources – linguistic, written and archaeological ones – the first is practically unavailable, therefore we can use the two last ones avoiding the mixed or circular argimentation. Using the written sources we can demonstrate the surviving Avar groups from three regions: the first of them lived in the western parts under Frankish rule (c. 870), independent Avars lived in the plains (c. 900), and the third group settled amongst the Croats and their Avar-like features were identified even in the middle of the 10th century. The archaeological traces of the Avars are demonstrable after the fall of the Avar Kaganate, too. Some scholars say that the surviving Avars became Slavs but it is not probable, because there was no Slav power to force the Avars to change their language. Only the Great Moravian Empire could have been able to turn the Avars into Slavs, but this empire never existed: its name is a misinterpretation of Elder Moravia which can be located south of the rivers Sava and Lower-Danube. This Elder Moravia was destroyed in 894 by the conquering Hungarians. Therefore the surviving Avars took part in the Hungarian ethnogenesis and even it is possible that there were Hungarians amongst them according to the theory of „double conquest”.

Szabados György
Magyar államalapítások a IX–XI. században
Tartalmi összegzés

A magyar állam legkorábbi életszakaszából a két alapítási mozzanatot volt hivatott kiemelni ez a könyv. Mivel e kétszeri magyar államalapítási aktussal nem számol a történeti köztudat, ezért nélkülözhetetlen volt áttekinteni az állam fogalmának különböző tudományok (jogtudomány, történeti szociológia, szociális/kulturális antropológia, medievisztika) szerinti meghatározását, valamint a nemzetközi szakirodalom alapján igazolni az állam-fogalom kora-középkorra való alkalmazhatóságát. Az írott kútfők adatai bizonyítják, hogy az állam mint meghatározott terület lakossága feletti tartós, intézményes és független főhatalom a IX. század közepe óta foglalja keretbe az etelközi, majd a Kárpát-medencei magyarság életét.
Az első témakör egy negyed évezredes historiográfiai vitát tekint át, amely arról szól, hogy Álmos, avagy fia, Árpád tekinthető-e a magyarság monarchikus rendbe szervezőjének. A források és kutatói érvelések összegzése révén az Álmos fejedelmi elsőségét valló adatok tekintendők hitelesnek. Álmos nagyfejedelem turultól jövendölt nagyra hivatottságát beváltva Etelközben egy önálló és erős monarchiát hozott létre: a kazárok befolyását sem filológiai, sem hadtörténeti érvek nem gyámolítják. Álmos állama külső hatás nélkül, belső politikai fejlődés révén jött létre, valószínűleg a 850-es években.
A magyarok a 860-as évektől kezdve egyre erősebben érdeklődtek az Etelköztől nyugatra fekvő területek iránt, s a 880-as évektől sűrűsödött jelenlétük Közép-Európában, míg a IX–X. század fordulóján tudatos döntéssel vették birtokba a Kárpát-medencét: a magyar állam Kelet-Európából Közép-Európába költözött. Tette mindezt úgy, hogy senkitől sem volt kényszerítve, mert a forráskritikai és hadtörténeti szempontok fényében 895 körül nem volt magyar–besenyő háború, és az abban elszenvedett vereség. Fontos körülmény, hogy Álmos és Árpád népe a szállásváltás előtt, alatt és után támadó hadjáratokat vezetett az uralma alá vont területtől nyugatra.
A Magyar Nagyfejedelemség államszervezetéről sajnos alig rendelkezünk ismerettel. Annyit tudni, hogy az uralkodó után a gyula és a horka következett: e tisztségek viselői bírói, hadvezéri és diplomáciai feladatokat is elláttak. A X. századi magyar állam a hun és az avar birodalom után harmadikként egy nem-római alternatívát képviselt Közép-Európában: steppei típusú birodalomként tartandó számon, amelynek népe vegyes, nagyállattartó és földművelő gazdálkodást folytatott. A könyv amellett érvel, hogy a 900-as években mindvégig erős és egységes államhatalom működött, amit egyes kutatói nézetekkel szemben nem gyengített „törzsi” széttagolódás. A közvetlen adatokon túl a támadó hadjáratokból előállt hadtörténeti érvek szintén monarchikus akaratot tükröznek.
A kötet ezért új választ kínál arra a kérdésre, hogy egy jól működő monarchikus szerkezetet miért kellett felváltani. A keresztény állam-újraalapításnak belső és külső okai voltak. Belső okként a Zolta-ág hatalom-kisajátítása jelölendő meg, a külső ok az európai monarchiák rendszerébe való beilleszkedés kényszere volt. Ezt a váltást sikerrel hajtotta végre Géza és István: a hivatalosan keresztény magyar monarchia megőrizte, sőt nemzetközi szinten elismertette állami függetlenségét. Az újszerű tárgyalásmód megkívánta, hogy a sorsdöntő váltást Koppány személyének gyújtópontba állításával szemléltesse.
A Magyar Királyságot egyfelől új állami ideológia és új intézményrendszer, másfelől viszont a megtagadva vállalt hagyomány jellemezte. A latin nyelvű írásbeliség, a keresztény egyházszervezet, a központi akaratot helyi szinten képviselő területi alapú egyházi és világi közigazgatás mind újdonságként jelentkezett a magyarság állami életében. Ennek elvi alapját Szent István fiához intézett Intelmei foglalták össze az első magyar államelméleti mű formájába. A külföldiek szemében szokatlanul erős királyi hatalom ugyanakkor egy steppei monarchia öröksége volt.
A Magyar Királyságban éppen az uralkodói hatalom akadályozta meg a társadalom kormányzati szétszabdalását: nem alakult ki hűbériség, mert az állam túlereje érvényesült, amelyet az uralkodóház tekintélye éltetett. Az Álmostól származó nagyfejedelmek és királyok fiágon mintegy 450 éven keresztül uralkodtak, az etelközi, majd Kárpát-medencei Magyar Nagyfejedelemség és a Kárpát-medencei Magyar Királyság államiságát a dinasztikus elv köti össze: ezen ötödfél évszázad a dinasztikus magyar állam kora.
A világtörténelemben ugyanis a magyarok alkották azt az egyetlen közösséget, amely ízig-vérig steppei típusú szervezettségét nyugat-európai jellegű berendezkedéssel váltotta fel: a „nem-római” gyökerű államiságát felhagyva a „római” rendszerű európai államközösséghez csatlakozott, ám még sokáig magán viselte a steppei birodalom uralomgyakorlási vonásait, beidegződéseit. Mivel ezt a váltást nem színesítette a „törzsi államok” közjátéka, ezért nem három-, hanem kétfokozatú államfejlődéssel kell számolnunk. Mind a két államalapítási aktus ugyanahhoz az uralkodóházhoz kötődik és ugyanazon (jórészt magyar ethnikai tudatú) lakosság életét formálta, de a pogány nagyfejedelmi és a keresztény királyi berendezkedés ideológiája és intézményrendszere között oly nagy volt a különbség, hogy ezért éreztem indokoltnak a két egymás után következő államiságot hangsúlyozni. Azt viszont nem érzem indokoltnak, hogy sommásan ítéljük meg: a két államforma között a területi, a dinasztikus és népi folytonosságot, avagy az új vallás és intézményrendszer szétválasztó erejét tartsuk-e fontosabbnak. Ez az ellentmondásos kép a maga teljességében érvényes. Állami életünk kezdeteit úgy lehetne tömören összegezni, ha a „kettős honfoglalás” fogalmát László Gyulától kölcsönvéve a „kettős államalapítás” kifejezéssel élünk.