Solution Manual for Genetics From Genes to Genomes

5th Edition by Hartwell Goldberg Fischer ISBN

0073525316 9780073525310
full download link at:
solution manual: https://testbankpack.com/p/solution-manual-for-genetics-from-genes-to-
genomes-5th-edition-by-hartwell-goldberg-fischer-isbn-0073525316-9780073525310/
test bank: https://testbankpack.com/p/test-bank-for-genetics-from-genes-to-genomes-5th-
edition-by-hartwell-goldberg-fischer-isbn-0073525316-9780073525310/

chapter
5
Linkage, Recombination, and the
Mapping of Genes on Chromosomes
Synopsis
In Chapter 5, we learn the consequences of the fact that hundreds or even thousands of genes can
be found on one chromosome. If two genes lie close together on a chromosome, their alleles
do not assort independently; instead, the genes are linked and parental classes of gametes will be
formed more frequently than recombinant classes. The Recombination Frequency (RF) increases
to a maximum of 50% as the distance between the two genes increases. The formation of
recombinant classes depends on the occurrence of physical crossovers between nonsister
chromatids that take place during prophase of the first meiotic division, after the chromosomes
have replicated and homologous chromosomes have paired with each other. The greater the
distance between the genes, the more likely the chance of a crossover and the greater the RF; the
50% limit to RF occurs when genes are sufficiently far apart that at least one crossover occurs
between them in every meiosis. By measuring RF, geneticists can map the location of genes
along the chromosomes.
In most organisms, RF can be tracked only by looking at individual progeny of a cross
involving at least one parent who is a heterozygote for the two genes in question. But in the
fungi S. cerevisiae and N. crassa, all the products of a meiosis remain together in a sac called an
ascus. As a result, researchers can infer more details about the locations and kinds of crossovers
that took place during the meiosis that produced that ascus.
Finally, Chapter 5 discusses what happens when recombination takes place during mitosis -
rather than meiosis. In contrast with meiotic recombination, which is a programmed event that
must occur at least once on every chromosome during every meiosis, mitotic recombination
reflects rare mistakes that occur (usually in response to DNA damage). Mitotic recombination
provides a valuable tool to researchers because it allows them to create mosaic organisms in
which different cells have different genotypes.

Key terms
syntenic genes – genes located on the same chromosome
parental types/classes – gametes whose 5-­­1alleles are in the same combinations as in the
Copyright © 2015 McGraw-Hill Education. All rights reserved.
gametes that gave rise to previous generation; or progeny generated by parental
No reproduction or distribution without the prior written consent of McGraw-Hill
Education.
gametes
recombinant types/classes – gametes whose alleles are in different combinations
 chapter 5

resulting from a meiosis in which a crossover took place between the two genes in
question.
linkage – when two genes are located close enough to each other on the same
chromosome so that a doubly heterozygous parent makes more parental type than
recombinant type gametes
recombination frequency (RF) – the proportion of the total number of gametes or
progeny that are recombinant types (recombinants/total)
map unit (mu)/centimorgan (cM) – a measure of genetic distance between linked
genes; 1 mu = 1 cM = 1% RF.
locus (singular)/loci (plural) – a specific location on a particular chromosome
interference – a phenomenon in which a crossover event on a chromosome prevents
or limits the occurrence of a second crossover event nearby on the same chromosome.
Interference is thought to take place as a way to help ensure that at least one crossover
occurs on each bivalent, so that homologous chromosomes segregate accurately
during the first meiotic division.
coefficient of coincidence (c.o.c.) – the ratio of the number of double crossovers
observed in a cross to the number of double crossovers expected if the two crossovers
were independent of each other. The interference = 1 – c.o.c. This makes sense because
the amount of interference reflects a decrease in the frequencies of double crossovers
(DCOs).
chi-square test – a statistical device used to measure the likelihood that a particular set
of observed experimental results could have been obtained as chance deviations
from the expectations from a particular hypothesis to be tested (the null
hypothesis)
significant result – experimental results that are highly unlikely to be explained by the
null hypothesis. A significant result allows you to reject the null hypothesis. An
insignificant result does not allow you to reject the null hypothesis. Note that
these definitions mean that the chi-square test can never prove a null hypothesis,
but can only reject the null hypothesis.
degrees of freedom (d.o.f) – In the chi-square test for the goodness of fit, the d.o.f. =
number of classes – 1. The d.o.f. is required for interpreting the chi-square test.
p value – the probability that the observed results could be obtained by chance deviations
from the expectations of the null hypothesis. If the p value is low (usually below 0.05
for genetic analysis), you can reject the null hypothesis.
ascus – in fungi, a sac that contains all four products of a single meiosis. These haploid
products are the ascospores (or simply spores). A tetrad is the collection of the 4
spores in one ascus. (In Neurospora, the ascus is an octad containing 8 spores due to
the occurrence of one round of mitosis after meiosis is complete.)
ordered versus unordered tetrad – In ordered tetrads (N. crassa), the geometry of the
spores in the ascus reflects the movement of chromatids during the two meiotic
divisions. In unordered tetrads (S. cerevisiae), the four ascospores are arranged at
random within the ascus.

5-­­2
Copyright © 2015 McGraw-Hill Education. All rights reserved.
No reproduction or distribution without the prior written consent of McGraw-Hill
Education.
 chapter 5

parental ditype (PD) – a tetrad in which all four spores are parental types (two spores
of each of the two parental types possible)
nonparental ditype (NPD) – a tetrad in which all four spores are recombinant types
(two spores of each of the reciprocal recombinant types)
tetratype (T) – a tetrad with four spores all of different genotypes (the two reciprocal
parental types and the two reciprocal recombinant types)
first-division segregation pattern (MI) and second-division segregation pattern
(MII) – arrangements of spores in ordered tetrads (octads in Neurospora). In an MI
pattern, if an imaginary line is drawn through the center of the ascus, all the spores
with one allele are on one side of the line and all those with the other allele are on
the other side of the line (4:4). In an MII pattern, pairs of spores with both alleles
are found on either side of the imaginary line at the ascus middle (2:2:2:2).
twin spots – adjacent patches of tissues that are phenotypically and genotypically
different from each other, and phenotypically and genotypically different from the
surrounding cells. Twin spots can result from mitotic crossing-over depending on
the arrangement of alleles and the sites of the mitotic crossovers.
mosaic – an organism harboring cells of different genotypes. For example, a fruit fly with
twin spots is a mosaic.
sector – in yeast, a region of a colony of cells in which the cells have a different phenotype
and genotype from the other cells in the same colony

Key Equations
• Recombination frequency (RF) = # recombinant progeny / total # progeny.
(Multiply × 100 to express the RF as %.)
• 1% RF = 1 mu or 1 cM.
• Coefficient of coincidence (c.o.c) = # DCOs observed / # DCOs expected. To
calculate the # DCOs expected, multiply the crossover frequency in interval 1 ×
crossover frequency in interval 2, and then multiply this value by the total number
of progeny.
• Interference = 1 – c.o.c.
• Χ2 = Σ [(# observed - # expected)2 / # expected].
(In other words, Χ2 is the sum over all classes of [(O-E)2 / E] calculated for each
class.)
• Degrees of freedom (d.o.f.) = # classes -1.
• In Χ2 analysis, the ultimate goal is to determine the probability p that the observed
results could have been obtained by chance if the null hypothesis is correct. To
determine p, you need to calculate Χ2 and d.o.f., and then you must consult a table
of critical values such as Table 5.2 on p. 147.
• See the equations in the box Three Easy Rules for Tetrad Analysis that follows.
5-­­3
Copyright © 2015 McGraw-Hill Education. All rights reserved.
No reproduction or distribution without the prior written consent of McGraw-Hill
Education.
 chapter 5

Three Easy Rules for Tetrad Analysis

To understand the derivation of the rules below, study Fig. 5.21 on p. 152 (two genes
on different chromosomes) and Fig. 5.23 on p. 153 (two linked genes). You should note
that the kind of tetrad analysis discussed in this chapter concerns the mapping of two
genes at a time; no three point cross analysis is involved.
Rule #1 - If the number of PD tetrads is about equal to the number of NPD tetrads, then
the genes are unlinked. Genes are unlinked if they are on nonhomologous chromosomes
or if the genes are far apart on the same chromosome. If the # PD tetrads >>> #
NPD tetrads, the genes are linked.
Rule #2 - Distance between linked genes is determined by calculating recombination
frequency using the equation:
RF = [(NPD + ½T)/ total # tetrads] × 100.
Rule #3 – If a crossover occurs between a gene and the centromere, the two alleles
separate from each other at the second meiotic division (MII segregation) instead of
during the first meiotic division (MI segregation). Centromere distance can be measured
in fungi with ordered asci such as Neurospora using the equation:
gene ↔ centromere distance = [(½ × # MII tetrads) / total # tetrads] × 100.

Problem
Solving
For many of the problems in this chapter, you will still need to start by answering the same
questions you dealt with in the first four chapters:
How many genes are involved in the cross?
For each of these genes, what is the dominance relationship between the alleles?
For each of these genes, is it X-linked or autosomal?
In the problems in this chapter, you now have to consider the additional possibility that genes may
be syntenic (on the same chromosome) and that they are genetically linked.
When thinking about genes that are linked, you must write the genotypes in a way that
represents the linkage. Remember that there is one allele per homolog, so aa becomes a / a. It is
usually advantageous to indicate the homologous chromosomes with horizontal, parallel lines so
that you can track which alleles of which genes were present on which chromosomes. Thus, a+
b+ c / a b c+ would be diagrammed as:

Although the two lines in the diagram above represent the two homologous chromosomes, you
should always keep in mind that recombination actually occurs at the four-strand stage, after
each chromosome has replicated into two sister chromatids. This fact plays an important role in
understanding why there is a 50% limit of the RF measured between two genes, and it also helps
you visualize what is occurring when you are analyzing tetrads in fungi.
5-­­4
Copyright © 2015 McGraw-Hill Education. All rights reserved.
No reproduction or distribution without the prior written consent of McGraw-Hill
Education.
 chapter 5

Tips for two-point crosses:

• The minimum requirement for detecting recombination is that one parent must be
heterozygous for 2 genes. The recombination events that can be detected are the ones
that occur between the 2 genes, giving recombinant gametes instead of parental
gametes.
• It is easiest to detect the parental versus recombinant gametes if you do a testcross.
• If the genes are assorting independently, in a test cross of aa+ bb+ × aa bb, the
expected phenotypic frequencies and classes of progeny are 1 a+– b+– : 1 aa bb : 1
a+– bb : 1 aa b+–. But the genes are genetically linked if you see more parental than
recombinant progeny.
• Recombination frequency (RF) = # recombinant progeny / total # progeny.
(Multiply × 100 to express the RF as %.) 1% RF = 1 mu or 1 cM.
• Genes on the X chromosome can be mapped without a testcross. Just use the
hemizygous male progeny as in Problem 5-6.

Tips for three-point crosses:

• In a three-point cross, a parent heterozygous for the three genes generates the
progeny. Therefore, all classes (parental, etc.) will occur as reciprocal pairs of progeny.
These reciprocal pairs will be both genetic reciprocals and numerically equivalent.
• Designate the different gametes or offspring as noncrossover (NCO; parental),
single crossover (SCO) or double crossover (DCO). The NCO classes are those
classes of progeny who have one of the intact, nonrecombinant homologs from the
parent. The NCO classes will be represented by the reciprocal pair with the greatest
numbers of offspring. There will be SCOs occurring between the gene on the left and
the gene in the middle (two reciprocal classes), and SCOs occurring between the
gene in the middle and the gene on the right (another two reciprocal classes). The
DCO classes will be represented by the reciprocal classes with the smallest numbers
of offspring (Fig. 5.12 on p. 138). Thus, in a three-point cross there will usually be 8
classes of progeny. However, sometimes one or both double crossover classes are
missing because they are rare.
• By examining the pattern of data seen in a problem, you can often start solving the
problem with a basic understanding of the linkage relationships of the genes. Some of
the more common patterns of data are:
- 3 unlinked genes give 8 classes of data that occur as 4 genetically reciprocal
pairs, but all classes are seen in a 1:1:1:1:1:1:1:1 ratio;
- 3 linked genes give 8 classes of data that occur as 4 reciprocal pairs
genetically and numerically unless one or both of the DCO classes are
missing, in which case you will see 6 classes as 3 reciprocal pairs or 7 classes
as 3 reciprocal pairs plus an additional unpaired class;
- 2 linked genes plus one unlinked gene will yield 8 classes of data. 4 of these
classes will be numerical equal to each other, while the other 4 classes will
also be numerically equal to each other. The group of 4 classes with larger
numbers will consist of the reciprocal parental classes for the linked genes
5-­­5
Copyright © 2015 McGraw-Hill Education. All rights reserved.
No reproduction or distribution without the prior written consent of McGraw-Hill
Education.
Another document from Scribd.com that is
random and unrelated content:
 – Mindig mondám én, – mormogá Török Bálint, – hogy szabdald a
németet, de aprítsd a törököt. Azonban a váradi püspök és a kanczellár
más nézetben voltak. Az egyik a bibliával kezében, a másik a magyar
törvénykönyvvel mindig Stambulra mutatott, mintha onnan kellene
elhozni a Sion és szabadságunk kulcsát. Győzedelmeimért épen most
akartam jutalmat kérni felségedtől, ime! azt hallom, menjek a törökhöz,
majd megfizet az nekem.
– Budán-e vagy a héttoronyban? – kérdezé mosolyogva György
frater.
– Akarom, – közbeszólt a királyné, – hogy semmi versengés ne
támadjon kegyelmetek közt és az én színem előtt. Támadják meg
egymást, ha közülünk eltávozott a szultán, de most tartsák magokat
szigorúan az elejökbe terjesztett kérdéshez.
– Úgy hiszem, – jegyzé meg Podmaniczky, – legczélszerűbb volna,
ha felséged azt izenné a mi hatalmas védelmezőnknek, Szolimán
császárnak, hogy a kisded király ő felsége beteg, például a foga nő, vagy
gyomorláza van.
– S hát aztán? – tudakolá Martinuzzi.
– Aztán, – folytatá Podmaniczky, – közülünk deputálnánk valakit, ki
nevünkben és felhatalmazásunkból intézze el a szultánnal a
szükségeseket.
– Például kegyelmedet, – jegyzé meg György frater.
– Vannak nálamnál okosabbak is, például a püspök úr.
– A mit Podmaniczky ő nagysága tanácsol, – szólt Petrovics, – az
igen helyes volna s ő felsége óhajtásával is találkoznék, föltéve, hogy a
török seregen át tudjuk magunkat vágni s megmenthetjük a kis Zsigmond
királyt és a belső tanácsot attól, hogy erővel hurczoltassanak a szultán
elébe.
– Én meg merném kisérteni az áttörést, – hozta föl Török Bálint.
– S ha sikerülne? – kérdé György frater.
– Akkor ez volna a magyar haditörténet egyik legfényesebb
fegyverténye.
 – Kétségkívül, – szólt György frater, – de győzedelmünket három
nevezetes eredmény koszorúzná. A királyné hozományát és férje
örökségét, a kis király koronáját vesztené el, a magára hagyott ország
pedig önként átalakulna török tartománynyá.
– Felséges asszonyom s nagytekintélyű belső titkos tanács!
engedtessék meg nekem is alázatos véleményemet az előterjesztett
nagyfontosságú kérdés felett elmondani.
Martinuzzin kívül, ki ismét olvasója gyöngyeit kezdé számlálni,
minden szem a nyirott fehér szakállú, hegyesre pödrött bajuszú, apró
redőkkel elborított arczú, élénk öreg felé fordult, kinek egykor csengő,
zengzetes s most sem ércz nélküli hangja ezreket hozott lelkesedésbe,
országgyűlések megállapított véleményeit és egész osztályok politikai
befolyását döntötte meg.
A népszónokból, a kisebb nemesség szenvedélyes pártvezéréből, ki
az eszmék vakmerő fegyverével hódított, utóbb csendes és békeszerető
diplomata lett, s optimismusát, mely a jelen kúszált viszonyaival is
megelégedett, csak áhitatossága szárnyalta túl.
A régi név azonban még gyakorolt némi varázst az új nemzedékre is,
míg a megható visszaemlékezések által nem engedé egészen kialudni a
hajlott korú férfiak tiszteletét.
– Hallom az aggodalmakat, – folytatá szónoklatát Werbőczi, – látom
a gondokba merült homlokokat, s az éj kísértetes csendje a rossz
sejtelmektől elfogult szívek éles dobbanásait csaknem fülemig hozza.
Felséges királyné és nagytiszteletű belső titkos tanács! oly
hangulatban vagyunk, mintha Szent István összeroskadt trónjának
deszkadarabjaiból kellene koporsót készítenünk egy kis gyermek
számára, ki az utolsó nemzeti király, s mintha a szeretett, de elvesztett
haza földjéből az ellenség csak annyit akarna nekünk visszaajándékozni,
a mennyibe magunkat eltemettethessük.
De, kérdem én, hol van az ellenség? s hol az a veszély, melytől
sáppadoz arczunk, s már meg is tört a gondviselésbe vetett hitünk?
A képzelődésben, uraim! csak a lázas képzelődésben, mely eltorzítja
a legegyszerűbb tények alakját.
Buda előtt van Szolimán; tehát a maga számára elfoglalja azt.
 Azonban nem volt-e már kétszer benn a várban, s mit tőn?
Tán elfoglalta, s nekünk kellett-e véres harczokkal kicsikarni tőle?
Uraim! visszaadta önként.
S mert visszaadta, ebből következtetik-e kegyelmetek, hogy most
nem fogja visszaadni?
Hódolok a logikának; de kérem, világosítsanak fel arról, hogy e tétel
előzményéből miként foly okvetlenül a belőle levont következtetés?
Magam is megdöbbentem, midőn hallám, hogy a szultán a csecsemő
királyt és a tanácsosokat magához hívja, mert a szokatlanban többnyire
van valami elidegenítő és talányos, s mert a királyné gyászruhája, a
szenvedés, melyet a küzdelem óráiban kiállott, izgató hatást gyakorolt
kedélyemre. Azonban az első percz behatásai után kérdezem magamtól,
kérdezem a rideg megfontolástól, mely a politika egyedüli irányadója, s
kérdezem a történettől, mely az élet mestere, hogy hát tulajdonkép van-e
abban valami félelmes és gyanút gerjesztő, ha a védelmező védettjét
személyesen akarja ismerni? Épen tizenegy évvel ezelőtt Szolimán
császár János királyt a mohácsi mezőre hivatta, hol tábort ütött. S minő
izenettel hivatá? Azzal, hogy védenczét ismerni és megölelni óhajtja.
Felséged férje csak tizennégy ember kíséretében jelent meg, és Szolimán
megismerkedvén vele, s átölelvén őt, nagy tisztességgel bocsátotta haza.
Ebből azt következtessük-e tehát, hogy most Szolimán ki akarja
végeztetni Zsigmond királyt, mert szintén magához hivatja, szintén azt
izeni, hogy megismerni és megölelni óhajtja?
Vagy tán azon ütközünk meg, abból merítünk gyanút, mivel minket is
táborába szólít? De jusson eszünkbe, hogy Ferdinánd és V-ik Károly még
nem kötött békét, még a háború folyamatban van, még a magyar
seregnek támogatni kell a nagyurat, még a szultánnak sok elintézni
valója lehet felséged hű tanácsosaival, mielőtt Bécs, mely e hadjárat
czélpontja, bevétetnék. S ha a török császár a magyar tanácsosokat eddig
egyedül csak a közös hadjáratokra vonatkozó kérdések iránt hallgatta ki:
a multból azon meggyőződést merítsük-e, hogy midőn most velünk
szintén értekezni akar, ennek nem lehet más tárgya, mint hazánknak
török tartománynyá átalakítása?
De a pogányok igéretének, sőt esküjének sem lehet hitelt adni. Jégre
épít, a ki egy pogány adott szavára épít, – ezt vethetik ellenem
nagyságtok.
Tudom én, hogy valamint az idvesség, úgy az igazság egyedüli tiszta
kútforrása a keresztyén hit, kivált ha szakadások és eretnekség fertője
által meg nem zavartatik. Azonban az Isten különös irgalma úgy alkotta
az emberi szívet, hogy még a bálványimádás sem vetkeztetheti ki
minden nemes tulajdonaiból. Sokrates pogány volt, s mégis bízhattunk
volna az ő szavában; Aristides pogány volt, s mégis átallottuk volna
igazságszeretetét kétségbe vonni.
És vajon mikor csalt meg minket Szolimán? mikor szegte meg
szentül fogadott igéreteit, s ha eddig szavának embere volt, bizton
következtethetjük-e, hogy már most szükségkép hazudni, ámítani és
minket rá fog szedni?
Kétszer valék nála követségben, s mindkét alkalomkor azt
tapasztaltam, hogy a Zápolya-család iránt ragaszkodással viseltetik, s
politikája érdekében sem fekszik a magyar nemzet törvényes és százados
önállóságának megsemmisítésével a török birodalom közvetlen határait
Németországig terjeszteni, hogy kelet és nyugat közt minden korlát
elvétetvén, az összetalálkozás az élethalálra küzdést mellőzhetlenné
tegye.
Felséges királyné! Ezen nézetekre támaszkodva, az aggodalom
legkisebb árnya nélkül javasolhatom a hatalmas szultán kívánságának
betöltését.
Reggel mi tanácsosok és az ország többi nagyjai, kik királyunkkal
együtt akarunk élni, halni, körülveszszük a díszhintót, s gyalog kisérjük
el Szolimán császár ó-budai táborába.
Werbőczi szavai szembetünő hatást gyakoroltak tiszttársaira, sőt még
Izabella aggodalmait is csökkenteni látszottak.
– Azt csak meg kell vallani, hogy Werbőczi nem hasonlít a vén
muzsikusokhoz, kik a közmondás szerint minden nap egy nótát felednek.
E szavakat Petrovics halkan intézé György fraterhez, ki szintén
halkan válaszolá: – Valóban, a mi tudós kanczellárunk akkora logikával
bizonyította be holnapi tisztelgésünk veszélytelenségét, hogy már most
magam is valami szerencsétlenségtől kezdek tartani.
 Podmaniczky közel állott Martinuzzi karszékéhez. Az ő fülét is
megütötte a csipős észrevétel. – Szent igaz! szólt Markoshoz fordulva. –
Az élet kineveti a logikát, és a történetírók vastag könyvei a
következetlenségek adataitól puffadoznak.
Markos helybenhagyólag bólintott, noha nem hallván az
előzményeket, semmit sem érthetett a czélzatból.
A királyné, midőn Werbőczi bevégezte szónoklatát, egy perczig várt,
de látván, hogy a vita megszakadt, előbb Markosra, s aztán Frangepán
Orbánra veté tekintetét.
Markos, bár értelmes férfi volt, inkább szeretett szavazni, mint
tárgyalni. Az eszmék oczeánján a parthajóshoz hasonlított, kik
töredékeny naszádaikkal nem vágynak a sík tengerre menni. Biztatólag
int tehát Frangepánnak, ki a királyné ráfordított figyelme által zavarba
látszott jönni.
Frangepánt, Zápolya halála előtt néhány héttel, Petrovics
Lengyelországba küldé a királyi család magán ügyeiben, s onnan Bora
királyné, Izabella anyja, rokonaihoz, a Sforza herczegekhez
Olaszországba. Ezektől ajánló levelekkel ellátva tért vissza, midőn már
Buda ostrom alá vétetett. Saját pénzén toborzott csapattal rontott a várba,
Roggendorf táborán át, s e merész tette bámulatra ragadta még az
ellenséget is.
Ennyit tudott róla Izabella: személyesen alig ismeré.
– Ha választanunk kellene a menés és maradás közt, – szólt
Frangepán – akkor nem fognék nagy előnyökért is olyast javasolni, mi
felséged anyai szívében aggodalmakat gerjeszthetne. De vannak
helyzetek, melyeket, ha elfogadtunk, következményeit sem elhárítani,
sem kijátszani többé nem sikerülhet. Én, midőn a szultán akaratának
teljesítését szomorú kénytelenségnek tartom, nem féltem felséged
gyermekét veszélytől, ámbár Magyarország királya; azonban hazám
sorsa iránt mély és legyőzhetetlen aggodalmaim vannak. Miután saját
erőnkből nem tudtuk jogainkat és határainkat megvédeni, a török császár
tizenkét év óta már háromszor jött Konstantinápolyból segítségünkre, s
mindig akkora sereggel, minőt Európa hatalmasságai soha még háborúba
nem vezettek. S vajon nem mondhatja-e most már, hogy nehéz neki oly
messziről, oly gyakran és annyi áldozattal megmenteni minket a
bukástól? Nem mondhatja-e, hogy épen azért, mert sikeresen akar
védelmezni, kénytelen saját érdekünkben várainkat őrizettel rakni meg,
sőt tán az ország egy részét, bár ideiglenesen, elfoglalva tartani? Nem
mondhatja-e, hogy a fölött is őrködnie kell, nehogy mi a szükségtől
kényszerítve, az ő tudta nélkül és ellenére kössünk békét, mint már
egyszer Nagy-Váradon tettük is? Engem még a keresztyén uralkodók
esküje sem nyugtat meg, ha az érdekök ellen történt; mert oly országból
jöttem, hol a templomban az erényt magasztalják, a közéletben pedig a
sikert. De visszaélés volna a hely méltóságával, visszaélés ez ünnepélyes
perczczel, ha hosszasan fejtegetném azt, hogy a kanczellár ő nagysága
indokai meg nem nyugtattak ugyan, azonban javaslatát, bár mennyire
fájjon, lehetetlen visszautasítanom.
– Ha rémeket akarunk a falra festeni, – jegyzé meg Werbőczi, –
képzelődésünk az ecsetre elég fekete színt tud szerezni. Miért ne
gyilkolhatná meg Szolimán Budaváros minden lakosát? Hisz ereje van
rá, s jellemével, ha egy keveset elveszünk belőle, s ha egy keveset
hozzáteszünk, igen könnyen összeegyeztethető is. Látszatra nincs nagy
ellentét a közt, a mit rossznak és jónak nevezünk, s mégis oly erős
sorompó választja el egymástól, a minőt semmi dialektika nem bonthat
szét, valameddig az Isten mindenhatósága külön határokat szab a
mennynek és pokolnak. Szolimán még eddig irányunkban soha kétszínű
nem volt, s ha valaki ezentúlra ellenkezőt hisz felőle, vallja azt be
következtetés helyett jóslatnak, s akkor mi meg fogjuk vizsgálni: hogy
csakugyan próféta-e, kinek szavát emberfeletti erő sugallja, s ki után a
nép kérdezősködés nélkül indulhat? Az én fiatal barátom fenyeget
minket az általunk sokáig titkolt váradi békével, melyet egyébiránt
Ferdinánd követei siettek a szultánnal szintén titkon közleni. Megvallom,
magam is féltem ennek a fulánkjától, de a mérget levettem róla az által,
hogy őszintén bevallottam, mindazon körülményekkel együtt, melyek
néhai urunkat és tanácsosait arra kényszerítették. A nagylelkű szultán
mosolylyal fogadta fölleplezéseinket és még csak arczszíne sem
változott.
– De hát miért nem mondta nekem e fölleplezést és e mosolyt? –
tudakolá György frater karszékéről indulatosan emelkedve föl. – Ha én
ezt tudom… akkor… esdeklem felségednek, szólt visszatartóztatva
gondolatját és haragját, alázatosan esdeklem, hogy vitánknak véget
szakítva, legmagasabb akaratját velünk tudatni kegyeskedjék.
Izabella összpontosítá lelke minden erejét, s bár lélekzete akadozott,
feje szédült s érzé, hogy arczának csak halálsápadt színe lehet, mégis
hangjának észrevehető reszketegsége nélkül mondá: – Hű tanácsosaim
véleménye szerint Szolimán császárnak a csauz-basa által előmbe
terjesztett kivánatait teljesítenem kell. Megnyugszom benne, s térdre
borulva fogok könyörögni az Istennek, kinek szent akaratja a koronás
fők és népek sorsát intézi, hogy kegyelmeteknek sem eddigi eljárása,
sem az abból folyó mostani elhatározás, ne forduljon a király trónja, a
haza épsége és függetlensége ellen.
A végszavaknál térde reszketni kezdett, s karját az asztalra támasztá,
fedni akarván gyöngeségét. Majd körültekinte, vajon nem vették-e észre
azt tanácsosai, kik előtt szégyelte volna. De nem is kelle rá az ő éles és
beható nézése, hogy meggyőződhessék, miként mindenik közülök most
sokkal inkább volt saját magával elfoglalva, hogysem elég figyelemmel
birhasson, uralkodónőjében a királyi tulajdonok e hiányát fölfedezni.
Csak midőn szeme Frangepán arczán suhant el, a férfias, de gyönyörű
vonalakon, látni vélt – egy könycseppet.
– A király reggel kilencz órakor fog a szultánhoz indulni, tanácsosai,
s kik a többi főurak közül csatlakozni akarnának, kísérjék ő felségét!
Ezzel a gyülés eloszlott, s Izabella belső termeibe vonúlt.
– Érdemes jó uram! – szólt a hátrább maradt Markoshoz
Podmaniczky, – kegyelmed elmegy-e a szultánhoz?
– Természetesen.
– Én nem, – mond Podmaniczky, pálczáját indulatosan ütögetve a
palota márvány lépcsőjéhez.
– De midőn a szultán kívánja, s mi elhatároztuk.
– A rókának is ilyen feleletet adtak a többi állatok, midőn az oroszlán
barlangjába voltak híva, s közértelemmel elfogadták a kegyelmes
meghivást. Jó éjtszakát, tisztelt barátom! Tehát a váradi béke
körülményeinek fölleplezésén mosolygott a szultán; e szerint ő
alkalmasint még együgyűbb, mint a mi nagy tudósunk Werbőczi
István… Jó éjt, drága barátom! Köszvényes lábaim vannak… itt a
kocsim. Kérem, holnap beszélje el nekem a császári kitüntetés minden
részleteit… ha találkoznánk.
– No! de ne vonja ki magát kegyelmed közülünk.
 – Majd meggondolom, vele fogok aludni, mint tanácsolja a fontos
szándékokra nézve a közmondás. Szívesen közleném Turgovicscsal, a
városi főbiróval, az én régi barátommal is, az igen és nemre tartozó
okokat; de ő megszerette a szultán fényes sátorát, s még nem jött vissza
onnan… jó éjt!

IV.

A palotában hamar elterjedt a miniszteri értekezlet híre és oka. Elébb

a kamarások sugták meg a palotahölgyeknek s az apródok fecsegték el a
belső nőcselédeknek; utóbb a királyné rendeletei semmi kétséget nem
hagytak fenn a bekövetkezendő nagy esemény fontossága és részletei
iránt. Az udvarmesternő kapkodott, futott, nyitá és csapta be az ajtókat.
Sem Madridban, sem Nápolyban, sem Bécsben ilyes czeremonia még
nem fordult elő. Honnan vegyen rá előzményeket? Ha a király serdült
korú volna, akkor az udvarmestert és az első kamarást illetné meg a
gondolkodás kötelessége; de minthogy csecsemő, neki, az
udvarmesternőnek kell eszmét keresni e sajátszerű szertartásra. S kit
rendeljen a király mellé? A dajka nem mellőztethetik, pedig nincs
kiképzett modora, s az illem szorosabb szabályait nem tanulmányozta.
Aztán micsoda illem uralkodik a török udvarban, ez is nagy kérdés. Ha a
szép palotahölgyeket küldi a király kiséretéül, vajjon hány jön közülök
vissza? ha a rútakat küldi, nem fogják-e ezt a basák ellenökben
bizalmatlansági szavazatnak tekinteni? Ha férjhezmenteket küld, nem
gerjeszt-e féltékenységet? ha hajadonokat küld, nem rontja-e ezek
társasági helyzetét? S aztán, hogy viseljék magokat? miként
öltözködjenek? keresztbe tegyék-e a kezöket, ha köszönnek, vagy csak
térdöket hajtsák meg? S ha valamelyik galant török basa csalogató
szavakat intézne hozzájok, hogyan fejezzék ki tagmozdulattal ezt a szót:
nem. A magyar nógatja fejét, s azon nem-et ért; de a török, midőn fejét
nógatja, azzal a beleegyezést, az igent adja tudtul. Tehát az udvarlókkal
szemközt magyar vagy török értelemben nógassák-e a palotahölgyek
fejöket, hogy épen semmi félreértés ne támadjon? ez nagy kérdés vala,
melyért a szegény udvarmesternő vonakodott bármi felelősséget magára
vállalni.
Hasonló aggodalmakban voltak a palotahölgyek is. Az egyik állítá,
hogy ő, ha szerecsent lát, sikoltani fog, a másik azért tiltakozott a
meneteltől, mert az ő renegát férje okvetetlenül letartóztatja; a harmadik
követelte, hogy, ha csakugyan őt küldik, adjon neki egy tőrt az
udvarmesternő, melylyel a basát, ha szükség lesz rá, szíven döfhesse; a
negyedik erősíté, hogy ő, az illem megsértésével is, vonakodni fog
sorbettet enni, mert abba szerelemital lehet vegyítve; az ötödik
negédesen mondá, hogy ha őt küldik el, a szultánnál csupa
kiváncsiságból fel fogja emelni arczáról a fátylat, s az ebből
következhető minden szerencsétlenségért az udvarmesternőt teszi
felelőssé.
A komornák, kik úrnőiknél a kisegítő eszközök fellelésében
lelékenyebbek szoktak lenni, összedugták többnyire csinos fejecskéiket,
s a legérdekesebb csevegés után abban állapodtak meg, hogy igen
czélszerű volna, ha a nagyságos asszonyok és kisasszonyok, miután úgy
félnek a töröktől, őket öltöztetnék át palotahölgyekké. A törökök
bizonyosan észre nem vennék e cselt, s különben is tudatik, hogy a
rangra nézve nincs finnyás ízlésök, mert még a császár háremébe is
rabnőket visznek.
Ez elmés javaslatot megbuktatá György barát, ki szertelen
tevékenységénél fogva, még az udvari háztartás ügyeibe is be szokott
avatkozni.
Rendeletet készített tudniillik az ünnepélyes menet minden
részleteiről, s annak tizennyolczadik pontja, mely az udvarmesternőnek
épen éjfélkor kézbesíttetett, így hangzék: «Kudrahiczky asszonyom
pedig hármat az idősebb és nem tetszetős arczú nők közül válaszszon ki,
s azokat rendelje kiséretül Zsigmond király ő felsége mellé.»
Az udvarmesternő, hogy hamarább végezhessen, hangosan olvasá fel
a rendeletet, mely a fiatal osztály által nagy nevetéssel, de a többiektől
még nagyobb visszatetszéssel fogadtatott.
– Látszik, hogy a kegyelmes úr még azt sem tudja, hogy már a
harmincz éves asszonynak sincs esztendeje, – szólt dévajon az a
kisasszony, ki a szultán sátorában okvetetlenül fel akarta emelni a fátylát.
– S ugyan melyiknek nincs közülünk tetszetős arcza? kérdé kevély
önérzettel az, ki semmi esetre nem akart sorbettet enni.
– Meg kell gondolnunk azt is, hogy kedvelt udvarmesternőnk
távozása által, mint a tévedező juhok pásztor és őr nélkül maradnának, –
jegyzé meg hamis czélzással az a fiatal nő, ki renegát férje általi
letartóztatástól remegett.
Az udvarmesternő haragos tekintetet vetvén az egész társaságra s
különösen a renegát feleségére, ki, fájdalom, még a fiatal kor virágjában
volt, s nem-tetszetős arczot sem lehetett rátukmálni, ismételjük, az
udvarmesternő méltóságának teljes érzetére emelkedvén, ekként szólott:
– Nemes hölgyek! hivatalos kötelességem a királyi palota nőszemélyzete
közt a rendet és fegyelmet a hatalmamban álló minden eszköz szigorú
alkalmazása által is fentartani. Itt, mint látom, zendülés akar kiütni, s a
királyné tekintélye az én személyemben vakmerő kifejezések által
sértetik meg. Ez a honárulás és az uralkodás elleni pártütés egyik
legborzasztóbb neme.
– Nem! – tiltakoztak a palotahölgyek.
– Sőt épen a legborzasztóbb neme, melyet Werbőczi István ő
nagysága csak azért nem említett meg a felségsértés esetei között, mert
létezését lehetetlennek tartá, mint a bölcs Solon az apagyilkosságot.
– Kérdjük meg Werbőczitől, küldjünk hozzá egy deputatiót, –
zajgottak a fiatalabb hölgyek.
– Mit? hát kegyetek éjjelnek idején akarnak a várból kirontani, mely
azonkívül, hogy vár, a palotahölgyekre nézve a kolostor természetével is
bir.
– Nem tudunk arról semmit!
– Igen, a kolostor természetével is bir, – folytatá hangnyomattal az
udvarmesternő – s én holnap reggel jelentést fogok tenni ő felségénél,
hogy kegyetek desertálni akarnak, mint a katona, és elszökni, mint az
apácza.
– Mi csak azt mondtuk – válaszolá meglehetős vakmerőséggel az a
kisasszony, ki a szerecsen miatt a szultán szeme előtt sikoltani akart – mi
csak azt mondtuk, hogy nagyságod nincs veszélynek kitéve, ha
Zsigmond ő felségét a törökökhöz kiséri; mihelyt azonban nagyságod az
ellenkezőjét nyilatkoztatja ki, mi töredezett szívvel fogunk tévedésünkért
bocsánatot kérni.
– Hallatlan romlottság! – sóhajtá az udvarmesternő. Ki kell tisztítani
az egész palotát. Én nem tudom többé köztetek a rendet fentartani. A
hosszas ostrom kivetkőztetett előbbi természetetekből. Ha püspök uram
nem elegyedik bele, fölbomlik az egész udvar. Még holnap jelentést
fogok tenni.
E fenyegetés egy kevéssé meghökkentette a hölgyeket.
– Igen, holnap jelentést fogok neki tenni. Most pedig ezennel
rendelem és parancsolom, hogy a fiatalság tüstént távozzék innen, s csak
azok maradjanak benn, a kik közül ő felsége kiséretét kell
kiválasztanom.
Az udvarmesternő rendeletét hallván, az ajtó felé tolongtak az
éltesebbek, s csak utánok vonulhatott ki a fiatalság.
Percz alatt üres lett a terem.
Csak a renegát neje, kit Martinuzzi már egy versen ki akart az
udvarból tiltani, s ki az udvarmesternő hiúságát legélesebben sértette
meg, választá a távozás helyett a karszéket, melyre kényelmesen
letelepedett.
– Menjen kegyed is, menjen a többiek után, – nógatta az elkeseredett
udvarmesternő. – Csak nem hiszi, hogy vén asszony?
– Minket szegény némbereket a szenvedések és csalódások inkább
vénítenek, mint az évek, – válaszolá a renegát neje áhitatos arczczal. –
Egyébiránt azért maradtam itt, hogy ha nagysád rám bízná, félóra alatt
tiszteletre méltóbb kiséretet állítsak össze, mint a minő a jelen
körülmények közt a palotahölgyekből kitelik. Ezek, mint nagysád
nálamnál is jobban tudja, többnyire oly kisasszonyok, kik fényes
házasságra számítanak, vagy oly nők, kik az udvarban lakás által férjök
befolyását akarják megszilárdítani. Miként juthatna nekik eszökbe, hogy
a szultánok a nagy fogadtatások alkalmával zsákkal szórják az aranyakat,
s hogy az Ó-Budára kirándulás ötven jobbágytelket is megérhet? Ne
volna csak a férjem a szultánnál, örömest elmennék én.
– S csakugyan oly jövedelmező volna? – tudakolá az udvarmesternő,
kinek mind a renegát neje iránti haragját, mind pedig saját arcza és évei
körüli jogtalan hiúságát ellensúlyozni látszott a vagyonszomj.
– Főleg a mostani szultán bőkezűsége mesével határos.
 – Meg kell vallani, – szólt nem csekély nagyítással az
udvarmesternő, – hogy én a madridi és nápolyi udvar körében nyervén
kiképzésemet, a barbár népség szokásairól kevéssé értesülhettem. A
«romanzerok» és a «trovatorok» a holdvilágos éjeken folyvást pengették
ugyan a lantot ablakaim alatt, s ha kifogytak a legújabb szerelmi
versekből, változtatás kedveért daloltak a pogányok borzasztó
vérengzéseiről is, kiket a romanzerok állandólag moreskoknak, a
trovatorok pedig araboknak neveztek; de sohasem hozták fel azoknak
bőkezűségét.
– Roppant hiba volt tőlök, nagyságos asszonyom! – válaszolá a
renegátné hamis komolysággal.
– Kit gondol kegyed Zsigmond király kiséretéhez megszerezni?
– Boldoggá teszem vele a várnagynét.
– Azt a rossznyelvű asszonyt?
– Ott nem használhatja nyelvét, minthogy egy szót sem tud törökül.
Aztán másodiknak jó lesz a családi levéltárnok felesége, kinek nyolcz
élő gyermeke van.
– S férje negyven aranynyal tartozik nekem, – egészíté ki a
küldetésre szükséges indokokat az udvarmesternő.
– Harmadik nőnek, ki a kocsi elején ülne, czélszerű volna a mi
fodrásznőnk, úgyis cserbe hagyta a szeretője, s vigasztalásra van
szüksége.
– És számomra ritka becsű színes hajpomádét készít, gondolá az
udvarmesternő, de nem említé, hanem a helyett leereszkedő nyájassággal
mondá: – Köszönöm kegyelmed szíves figyelmeztetését, s a királyné ő
felségével is fogom közleni.
– De remélem, nagyságod nem fogja felhozni azt a csekély
versengést, mely a palotahölgyek közt kiütött.
– Mindig nagylelkű és elnéző voltam, de kötelességem hozza
magával, hogy a történtekről legalább általános tudósítást tegyek.
– De minek elegyíteni be az asszonyok dolgába a papokat; értesítse
nagysád egyenesen ő felségét.
 – Azt igérem… Azonban a várnagynét, e csípős nyelvű asszonyt nem
fogom ő felségének a kiküldetésre ajánlani.
Ezzel távozott.
A renegát neje pedig, ujjaival pattogva, kezdve a szobában tánczolni.
– Szép mulatságunk lesz holnap egész napra van mit nevessünk.
Fösvénységével megcsalja a vén asszony hiúságát. Fogadni mernék,
hogy az utasítás tizennyolczadik pontja értelmében maga áll a satnya és
kellemetlen pofájú nők élére. Csitt! hallgatok, nehogy barátnőim
csevegése miatt felhagyjon nevetséges szándékával.
*
A palotai viszályoknak, a miniszteri értekezleteknek, a királyné mély
aggodalmainak s a szultán nagy és titkos politikai terveinek tárgya, a kis
Zsigmond, míg sorsa fölött ezrek virrasztottak, csendesen alvék
bölcsőjében és még azt sem sejté, hogy a dajka helyét az anya foglalta el.
Pedig most oly kedves, oly átengedő, oly mindenre figyelő dajka vala
Izabella, mintha a trón és uralkodás egy hamar elröppenő álom, de az
anyai gond a valóság, az egyedüli hivatás lett volna, melyhez ő ért, s
mely a végzet által osztályrészűl jutott.
Szemeitől végkép eltávozott a szender, és megjelentek a könnyek,
majd az ivor feszületre, melyet ima közt nyomott ajkaihoz, majd az
elringatott csecsemő pólyáira, fürteire peregve. Ha fohászai, ha
zokogása, ha szeretetének hőbb kitörése néha nyugtalanítanák kisdedét,
tüstént zöngött, énekelt dajkadalokat, és sonatákat, a mint épen eszébe
jutottak.
E közben az éj csillagszemeivel, fellegtelen láthatárával, meleg
lehével, s a távolból hozott rejtelmes, bár egyenlő morajával mindinkább
izgatá a királyné idegeit és lágyítá érzéseit.
Visszagondolt multjára, a rövid, de ragyogó hajadonkorra, midőn
Krakkóban és Rómában ünnepelték. A pártát a korona váltotta föl egy
éltes s megtört férfiú oldalánál. Hamar jött rá az özvegygyász, a
vérontások, szenvedések, megaláztatások, uralkodás s alárendeltség
változó jeleneteivel. S most az alig huszonhárom éves királyné sem
fiatalságában, sem szépségében, sem a rangban, sem a tevékenységében
nem találja fel azt, a mit boldogságnak neveznek, s melyek létezését
sokan tán csak azért hiszik oly makacsul, a miért hiszi némely
czímerkészítő a griffmadarat vagy egyszarvút, mert már sokszor
lerajzolta.
– Csak gyermekemben békültem ki helyzetemmel – sóhajtá – s ki
tudja, holnap nem kell-e megtudnom, hogy az özvegy bánatát mennyivel
mulja felül a gyermekét vesztett anya kétségbeesése!… Aludjál
kedvesem! Őrködjenek fölötted családom, nemzetem védszentjei, s
Magyarország nagyasszonya!… Két éve már, hogy e földet, mely a
testvérvért issza, kötelességem és hajlamom szerint második hazámnak
tekintem, s ma láttam először egy könnycseppet, mely érettem omlott.
Annyi nap alatt egy könny! Zord férfiak laknak itt, kiknek szívét a köz-
és magánveszteségek megfagylalták, még mielőtt Izabella szenvedni
tanulhatott volna. Miért kivánjak részvétet tőlök?… Aludjál, kedves
gyermekem! Fejlődjenek lassan érzéseid, nyíljék föl későn kebeled és
értelmed, hogy midőn ragaszkodni akarsz, e kipusztított földön már
találhass egy lényt, kire támaszkodni lehet. Oh! hogy az anyának azt kell
áldásként kérni, a mit máskor átoknak vélne!… Aludjál kedvesem!
Sokáig tartsák a pólyakötelékek lefoglalva azt, a mi benned szellemi,
hogy a midőn a hosszú gyermekkor az első belátásnak helyet enged,
tisztultabb legyen az erkölcsi élet láthatára, s midőn első érzésed
felébred, ne találkozzék okvetetlenül az első undorító csalatkozással…
Miért vetett föl a véletlen a trónra, mint a sziklára azon növényt, mely ott
csak féltáplálékot szívhat, míg a völgyben dúsan tenyészhetett volna!
Sokan irigylik hazug szerencsémet, s valódi szerencsétlenségemért csak
egy könnycseppet ismerek. Frangepánt is talán csak a közveszély hatotta
meg. Talán a trónt sajnálta, melyen ülök, képviselve egy elvet, egy
törekvést, egy véráztatott zsámolyát a nagyravágyásnak, mely úgy
ingadozik, mint térdeim reszkettek, midőn, hogy gyengeségemet el ne
áruljam és tanácsosaim gúnyos észrevételeire ki ne tegyem, kénytelen
valék az asztalhoz támaszkodni… Aludjál, aludjál gyermekem! ne
vegyűljenek álmaid közé azon torzalakok, melyektől reggel rettegni és
sírni fogsz! Mily zaj a síri csendben! Mintha hallanám a török minden
mozdulatát, mintha álmos kezek szítanák a hamvadó tábortüzet, mely
körül guggadozva aggok beszélik azon régibb bűnök történetét, melyeket
ők dicsőségnek neveznek, hogy új dúlásokra ingereljék a fiatalokat, kik
még kevés keresztyén falvat égettek föl, s kevés nőt fűztek rabszíjra. És
ezek a mi szövetségeseink! Ezekhez küldöm fiamat, s midőn a vádteljes
segély miatt Frangepán nézete szerint az ország egy része áldozatul
eshetik, fiam életéért legfelebb az a tapasztalás kezeskedik, hogy a
földön heverő erőtlen csecsemőt az elefánt sem szokta eltaposni.
 Az udvarmesternő lépett halkan a szobába, s az általa félrevont kárpit
lassú suhogása az üvegdarabok éles pengéseként hatott a királyné
izgatott idegeire.
Említé általunk már ismert tervét. Kérte a királynét, menjen pihenni,
kímélje drága egészségét, bízza a gyermeket minden uralkodónő, sőt
általában az anyák bevett szokása szerint, a száraz dajkára, figyelmezteté
a közelgő hajnalszürkületre, kért, csevegett, tanácsolt, míg ki nem
utasíttatott.
*
Reggel az egész város talpon volt, s fő fejet érve, a tömeg elfoglalva
tartott a Szent-György-tértől kezdve, melyre a királyi palota nyugoti
oldala nézett, egész a Vizi-kapuig minden zúgot.
Az ablakok tömve voltak kitekintő arczokkal, sőt a padlások és
Boldogasszony temploma tornyának nyilásai is.
A kik pedig a Vizi-kapun belül helyre nem tehettek szert, s a
munkájokat elhagyott napszámosok nagy része, a Vizi-város főutczáját
szállották meg és egészen a mostani Bomba-térig terjeszkedtek ki; mert
tovább hatolni, kivált a közönség legkiváncsiabb része, a nővilág, a török
tábor szélső örseinek közelsége miatt már nem tartá tanácsosnak.
Pontban kilencz órakor hirdeté egy ágyúlövés Zsigmond király
indulását.
A Szent-György-térre vezető híd leeresztetett, s elől a hirnök
phantastikus öltözékben, nyomban utána néhány díszruhás levente jelent
meg, az előfedezetet alkotva. Midőn ezek a híd túlsó széléhez értek, már
a kaput áthaladá a nyolcz fehér ló által vont arany pántos, arany czímeres
ezüst lépcsőjű díszkocsi.
Harsogott az «éljen!»
A kocsi hátülésében látható volt az udvarmesternő, a királyt tartva
ölében; vele szemben hárman foglalva helyet: a még fiatal dajka, az ódon
kinézésű levéltárnokné és még nem egészen koros, de kellemetlen arcz
teljes minősítésével biró udvari fodrásznő.
A kocsi jobb oldalánál gyalog ment elől György frater, a belső
tanácsosok és a csatlakozó mágnások egy részétől követve; a kocsi bal
oldalánál a többi gyalogló tanácsosok és főurakat Petrovics vezette, a
királyi rokon, s az ő oldala körül találjuk Werbőczit és Török Bálintot is;
míg a deli termetével a közfigyelmet magára vont Frangepán, György
barát mellett van, csak fél lépéssel hátrább.

Pontban kilencz órakor hirdeté egy ágyulövés Zsigmond király indulását.

A díszkocsit kivont karddal követte tizenkét testőr.

Az éljen újra harsogott, midőn a díszkocsi a hidon áthaladt. – A
lelkem király beh szépen sír, s aranyos picziny száját mint kitátja, soha
ilyen kedves hangot még nem hallottam! Könnyei omlanak, soha ilyen
nagy könnyeket nem láttam!… Csak kitetszik, hogy más fajú emberek a
királyok – sopánkodék áhitatos szívvel Istókné asszonyom, a kefekötőné.
– Bizony nénémasszony, még az én porontyom is tud úgy ríni, kivált
ha a kása megégeti a száját. Királyunk könnyei igaz, hogy nagyok, de az
azért van, mert szempillái hosszak, mint a királyné ő felségeéi, s a mint a
mi városbirónénkéi – szólt egy tűzről pattant menyecske, kinek férje
városi hajdu.
Istókné illő megvetéssel mondá:
– Hugomasszonynak kár úgy büszkélkedni gyermekével, mert a
fölfuvalkodást bukás szokta követni. Aztán míg a kend beczéje a meleg
kása miatt sír, a kis király ő felsége alkalmasint a haza veszedelmén
kesereg; mert az tudni való, hogy az uralkodók magzatjai hamarább
érnek meg, mint a közönséges emberekéi; azok az Istentől előbb kapják
ki eszöket.
– De hát miért kapnák előbb nénémasszony? holott nekik kevesebb
szükségök van rá, lévén bölcs tanácsadóik: míg nekünk saját eszünkkel
kell gondolkozni. Aztán a kis király nem is a haza veszedelme miatt sír,
hanem azért, mert megijedt az ágyútól és a harsány éljenezésektől.
E komolylyá válható vitának a sekrestyésné adott más irányt,
sopánkodva mondván:
– Hogy is tudja az a királyné egyetlen gyermekét a török cerberus
torkába vetni!… Csak igaz, hogy a magas állásúak szívét megkeményíti
az Isten s a szeretet rongyba takarózik!
– Mi az a cerberus? – kérdé agyarkodón Istókné.
– Többnyire fenevad; néha azonban vén asszony is.
– Ez a fehérszemély bizonyosan beste német, ki férjestül a várkaput
lanszkeneteknek elárulta; ne beszüljünk vele – sugá Istókné a városhajdu
feleségének.
De a hajduné, ha sora volt rá, nem könnyen hallgatott.
– S kend a királyné helyébe mit cselekednék? tudakolá csattanósan a
sekrestyésnétől. Talán valamelyik szegény asszony gyerekét öltöztette
volna királyfivá, hogy azt nyelje el a fenevad?
– Egy kukkal se’ mondom, hogy nem.
– Hát, azért hallja meg kend előbb a harangszót mint mi, azért szívja
be a templomban előbb a tömjénfüstöt mint mi, azért sepri naponként
meg az oltár lépcsőjét, hogy ne tudja, miként az Isten szine előtt
mindnyájan egyenlők vagyunk, s ennélfogva a királynénak sem lehet a
maga magzatja megmentéseért a másét vetni a fenevad torkába.
A tolongó nép különszakította a vitatkozó nőket, kik különben
könnyen egymás hajába kaptak volna az élénk eszmecsere miatt.
– Itt megy a nagy Werbőczi! legyintsd fiam a süvegedet! – nógatta
serdülő fiát egy sujtásos dolmányú s hajlott korú megyei nemes, maga is
követve az ajánlott példát. Ez a roppant hazafi csapatta ki a nádorságból
a vén Báthorit, kinek, midőn lovára emelkedett, a kengyelét oly úrfiak
tarták, kik közül a legszegényebb is több uradalommal birt, mint mi
jobbágytelekkel. Ez a bátor férfiú szökött fel a Rákos mezején egy
hordóra, melyet épen az ő egészségére üríténk ki, és szónokolni kezdett a
főrendűek ellen, kik szemtelen gőggel tőlünk különválva tanácskoztak,
mintha nem is volnánk az igazi magyar nemzet, míg ők csak fattyú
hajtásai azon élőfának, melynek törzsét alkotjuk. Így mondá a nagy
Werbőczi, mert még jól emlékszem kifejezésére, s midőn beszédét
bevégezte, felszólítván az aranyruhás urakat, hogy jőjjenek közénk, a
nép közé, tüstént rettenve szálltak le a várból ő kegyelmek a zászlós és
szoknyás urak, mind a világi, mind pedig a papi rendek; holott nekik volt
ám elég katonájok, míg Werbőczi István fegyver nélkül és magára
hagyatva vala, csak mi vettük közbe, tizennyolczezer párthívei. Éljen,
fiam, Werbőczi István!
– Talán azért, hogy a törököt János királylyal nyakunkra hozatá? –
kérdé gúnyosan egy másik táblabiró, ki ugyanakkor a váradi püspököt
éltette.
– De hát nem szövetségesünk-e a török?
– Mint az egérnek a macska. Most is Werbőczi vette rá a királynét,
hogy a kis királyt a szultánhoz küldje, talán azért, hogy láb alól eltegyék
– vádaskodék a Martinuzzit pártoló nemes.
– Tagadom a kegyelmed állítását, rivalgott a Werbőczi híve. A
csecsemő-királyt a váradi püspök küldi a török császárhoz azon titkos
utasítással, hogy ott körülmetéltessék. Ezt én orrontom azért is, mert
saját füleimmel hallottam Buda ostromakor a püspök uram e szavait:
inkább törökké leszek, mintsem a várat Roggendorfnak feladjam. Nem
elég indicium-e ez arra, hogy a püspök küldi a királyt a törökhöz?
– Bizonyosan a püspök küldi. Hisz ő tartóztatta le a mi kedvelt
városbiránkat is, Turgovics Miklós uramat, – jegyzé meg egy tisztes
helyzetű polgár.
– Ellenkezőleg, barátom! – fogta fel a szót, háta megett, a
Boldogasszony templomának káplánja. – A püspök ő nagysága örömmel
hirdetne keresztes háborút is a pogányok ellen; de Werbőczi István uram
azt tanácsolja a királynénak, hogy csak fogózzék egész erővel a szultán
palástjába.
 A perpatvar mind szélesebb körbe terjedt s akkora zajjal vádolta a
kisebbség Werbőczit, a többség Martinuzzit, hogy a díszkocsi mellett
haladó tanácsosok is meghallották egyes töredékeit a rájok nézve nem
kedvező nyilatkozatoknak.
– Rossz jel, hogy Podmaniczky ő nagyságát nem látom Zsigmond
király kiséretében – szólt a Vizi-városba lejtő díszkocsi környezetén
szemlét tartva János diák, a városrész legmélyebb elméjű politikusa.
– Pedig én szolgáltattam neki a szükséges vendéghajat, – említé a
borbély, ki szerencsés vala a híres diák mellé tolakodhatni.
– S miért volt szüksége ő nagyságának vendéghajra?
– Mint mondá, kérem alásan, azért, hogy ha a tisztelgéskor üstökön
ragadná a jancsáraga, hát ott hagyhassa üstökét.
– Mily előrelátás! – kiáltott fel János diák.
– S miután kegyelmetek az előrelátásról beszélnek, világosítsanak fel
engem Török Bálint uram iránt, kit én az operenczián túl képzeltem és
ime! a király kocsija mellett találok; – e kérdést intézé nem annyira a
borbélyhoz, mint János diákhoz egy jól öltözött úr, kit általában senki
sem ismert, s ki, idegen kiejtéséről itélve, rácz eredetű magyar lehetett.
– És miért ne járhatna a királyi kocsi mellett a mezei hadak fővezére,
ki a trón legerősebb támasza s Roggendorfon oly fényes győzelmeket
nyert, – mondá a diák.
– Való igaz, – válaszolta az idegen – de, ha nem csalódom, ő
nagysága szintoly fényes, azonban még vérengzőbb ütközeteket vívott a
törökök ellen is.
– De akkor Ferdinánd generálisa volt, most pedig Zsigmondé, –
czáfolá meg az ellenvetést a diák.
– Ez szintén való igaz, azonban régen meg szokta öletni a foglyokat.
S vajon kemény természetét elhozta-e új urához?
– Szigorú, derék katona most is. De nálunk nem a pogányok ellen
harczolt, ennél fogva szerette volna ejtett foglyait magánál tartani, hogy
kiválthassák, de az istentelen Mahomed basa, kivel együtt nyerte meg a
főcsatát, a foglyokat mind a szultánhoz viteté.
 – Hallatlan szemtelenség! Tudom, haragudott is érette Török Bálint.
– Mérgében a bajuszát rágta, – jegyzé meg a diák. Aztán nevetve
folytatá: – emberül is visszafizette a kölcsönt a kutyaszivű Mahomed
basának.
– S hogyan? – tudakolta az idegen.
– Hát csak úgy, hogy Perényit, a Ferdinánd magyar seregének
vezérét, kéz alatt figyelmezteté: vonuljon ki íziben Pestről, mert máskép
háta mögé kerül Mahomed basa s elmetszi a visszavonulást.
A mély elméjü diák e felvilágosítására az idegen mosolyogva jegyzé
meg: – E tett igen hazafias volt ugyan, de a török császár oly elfogult
ember, hogy aligha tudná eléggé méltányolni.
– Csak képzelje kegyelmed, mit nem tud kigondolni a török? –
szólítá meg János diákot Bornemisza, a Martinuzzi által megsarczolt
városi tanácsos rokona, ki biztos kútfőből szokta híreit meríteni. – Épen
most hallom kapitányunktól, hogy a szultán magyar ruhába öltözött
renegátokkal árasztotta el a várost, kik a hangulatot kémlik s minden
rossz hírt fölszednek. Van közöttük basa is. Mit tegyünk? Ki merészelné
őket elfogni? És ha el nem fogják, melyikünk lehet biztos
árulkodásaiktól? Majláthot, az erdélyi vajdát, lánczra verték s ha a
főurakkal így bánnak, mi történik velünk csekély helyzetüekkel?
Legalább is karóba vonnak.
A diák elsápadt, körültekinte, homályos aggodalom szállotta meg,
keresé szemeivel a jól öltözött idegent, kivel Török Bálint felől eszméket
cserélt, de az nem vala már sehol látható.
A díszhintó e közben a Bombatérhez ért s ott a tömeg kiabálni
kezdett az ország tanácsosai felé: Isten éltesse ő felségét! Isten éltesse
nagyságtokat! kérjük, hozza vissza nekünk a mi városbiránkat. Turgovics
Miklóst, kit a szultán magánál tartóztat. Mi jót állunk érette fejünkkel,
egész vagyonunkkal. Ha hibázott, hadd itéljék el a haza törvényei!
Kezeskedünk arról, hogy meg nem szökik.
Werbőczi csendesíté a tömeget, szólván: – Tudtunkkal Turgovics
nincs sem elfogva, sem letartóztatva. Hogy miért késik, magunk sem
foghatjuk meg. Majd megmondjuk, jőjön hamar haza. Kendtek pedig
csendesedjenek le s oszoljanak szét.
 A tömeg engedelmeskedik, de néhány izgató még mindig
tamáskodott. – Nem jön Turgovics többé vissza! jóslá az egyik.
Bemártották ellenségei, erősítette a másik s a királyi kiséret csak akkor
kezdette kényelmesebben érezni magát, midőn Hévizhez közeledett s a
tartózkodás a török előőrsöktől elapasztotta a kiváncsi népet.
Szolimán táborának végső őrhelye majdnem addig terjedt, hol most a
császárfürdő.
Mihelyt az őr meglátta a díszhintót, jelt adott s egyszerre nagy
mozgás támadt; porfelhő emelkedett a Dunaparton és az ó-budai hegyek
lejtőin s a mének dobogása, a növekedő táborzaj eléggé elárulták a
hatást, melyet Zápolya ivadékának jövetele előidézett.
Csakhamar fényes s többnyire basák- és főméltóságú urakból alakult
csapat vált ki, és drágakövekkel behintett szerszámú s nyeregtakarójú
lovakon, igazi ázsiai pompával, mind megannyi király közelített a
magyar királyhoz. Midőn a fogattól tíz ölnyire lehettek, leszállottak
lovaikról, mellökre font kezekkel, mélyen meghajolva, gyalog mentek a
tanácsosokig, kik szintén nagy tisztelettel állottak sorba s mély bókok
közt hajlongának, mind a két fél legyőzni akarván a másikat az
udvariasság szabályainak teljesítésében.
A basák az udvarmesternő nem csekély ijedtségére a kocsiajtóhoz
vezettetve, egyenként bemutattaták magokat a királynak, ki épen akkor
ébredt föl szenderéből s ennélfogva savanyú arczczal tekintett a hosszú
szakálú, kontyos, tarka és óriás bábokra, kikhez hasonlókat látott ugyan
otthon is, de csak arasznyi nagyságban.
A bemutatást rövid, azonban szives szónoklat követte, melyben egy
őszbeborult három lófarkas basa a hatalmas szultán nevében kéri a
magyar királyt, a fényes kapu hű szövetségesét, hogy látogassa meg őt a
császári sátorban.
E szónoklatot kiczifrázva tolmácsolá Zsigmond ő felségének a csauz-
basa, mire a váradi püspök szintén megható és ékes szónoklattal
köszönte meg uralkodója nevében a ritka s majdnem példátlan
kitüntetést.
A csauz-basa a püspök beszédét is tolmácsolá a török
főméltóságoknak, megpótolván az ázsiai hiuságnak hizelgő éktelen
bókokkal.
 Ezzel a menet tovább folytatta útját, a basák és török főméltóságok
vezetése mellett.
– Úgy látszik, a törökök sem minket felkonczolni, sem a kis királyt
fogolylyá tenni, sem az országot megszállani s annál kevésbbé
mohamedán tartománynyá átalakítani nem szándékoznak, mondá
Werbőczi Frangepánnak nem minden elégtétel, sőt gúny nélkül.
– Igen fogok örvendeni, ha nem csak fogadtatásunk, de
elbocsáttatásunk is egészen nagyságod óhajtása szerint történik, –
válaszolta Frangepán udvarias, de nem egészen fullánktalan mosolylyal.
A csauz-basa pár lépéssel hátrább maradván, súgá Martinuzzinak: –
A belgrádi és anatoli basák nagy párttal birnak a divánban s igen
haragszanak a magyar nemzetre. Óvakodni kell tőlük!
György fráter alig észrevehetőleg bólint fejével, jeléül, hogy a halk
szavakat értette s ezzel a csauz-basa, hogy hátramaradása észre ne
vétessék, gyorsabb lépteket tőn előre.
A dob pörgött, harsogott a trombita, csattogtak a réztányérok s e
török muzsika minden harczias erejét kifejtette, midőn a díszkocsi a
tábor első sánczaihoz ért.
*
Izabella királyné gyermekétől elszakítva, a szorongás és bánat
martalékául volt kitéve hat egész óranegyedig.
Ekkor hallá meg az ágyúdörgést, mely fiának a szultán sátorába
lépését adta jelül.
A várt és rettegett jelre karszékébe hanyatlék, sápadt arcza a
halottéhoz hasonlított, de ajkai mozogtak. Hihetőleg imádkozott
féleszmélettel, mintha álmodná, hogy oltár előtt áll s az Istennel beszél
gyermekéről.

V.

Elemértől és Barnabás diáktól ott váltunk el, a hol több heti

barangolás után szemökbe tűnt Budavár távoli körrajza s Elemér éles,
gyakorlott szeme az ó-budai magaslatokon a török tábort fölfedezte.
A nap még mindig hőn sütött s lovaik lába magasan verte fel a port.
Rákos rónáját a nagy események sem ébresztették fel álmatag és
néma csendjéből. Csak egy nyúl ugrott ki a buczka közül, csak egy héja
keringése verte fel az árva csárda baromfiait, csak egy kuvasz ugatott ki
a lécz-kapun, képviselve az őrködést a gazdátlan majorban, csak néhány,
a csapattól elszakított katona tévelygett még a síkságon, méregetve
elméjében a házi tűzhelyhez vagy a táborba visszatérést. A mezei munka
javában szakadt félbe; mert ha a várbeliek nem, akkor az ellenség vett
igénybe minden fuvart és a török császár közelgésének híre elég volt
arra, hogy azt a nép a portyázat és dúlás vérjeleneteivel kösse össze. A
kinek barma volt, tova szállítá, a kit szegénysége nem kötött a röghöz, a
háború nem foglalkoztatott, talált csendesebb vidéket, hová
elvonulhasson, és a sok földvár, palánka s kerített város hazánk sík
földén is elég menhelyet nyujtott a csekélyebb vagyonu családok
nőtagjainak és gyermekeinek.
Utasaink tehát mentől közelebb értek, annál lehangolóbb vala a
benyomás, melyet az elhagyatott és néptelen tájkép gyakorolt
képzelődésökre, mit utóbb Buda rongált kőfalainak már tisztábban
kivehető részletei is fokoztak.
– Elemér úrfi! – szólt jókora szünet után Barnabás, ajkain ferde
mosolylyal – a csonka torony is eléggé meg van alázva. Nem hordja fejét
felül az emberek házain, pedig templom. Vajon minő?
– Természetesen keresztyén templom.
– Tudok én Budán oly tornyot, melynek tetejére jól illenék a félhold,
vagy a veres kakas; de ne haragudjék kegyelmed, nem akartam én
bántani, hiszen! együtt kell emelkednünk, hogy lábunk alatt lássuk a sok
czifra és rongyos népet, kiknek ruháit egymással csak azért cserélteti fel
a vak szerencse és balsors, hogy mi nevethessünk a furcsa
átöltöztetésen… Nem mondhatná-e meg nekem Elemér úrfi, hogy
melyik a Boldogságos Szűz német egyháza?
– S miért kérdi?
– Mert olyan kezdőbetűket szeretnék számára rajzolni, melytől ijedve
forduljon el, a ki imádkozni akar. Atyám árnyéka a legiszonyúbb éjeken
vádolta be ezen egyháznak oltárát, padjait, minden követ, csak a
harangokról nem beszélt.
– S mégis a harangokat száműzné kegyelmed a félholddal, melyet a
toronyra óhajtana tűzni – szólt tréfásan Elemér, látván, hogy
Barnabásnak a lélek látás s a halottakkal társalgásból merített düh oly
kedélybetegsége, melyet a szerencsétlenség fejtett ki s csak a nyugalom
és jóllét, nem pedig az okoskodás gyógyíthatnak meg.
– Maradjunk tehát a vörös kakasnál, – mondá fontolgatás közt a diák.
– De Werbőczi István uram ő nagysága nem fogad szolgálatjába a
veres kakast kedvelő embereket. Ő, mint hallom, a gyujtogatás ellen
szigorú törvényeket írt.
– Csak tán nem akar az úrfi engem feladásai által a szolgálatból
kitúrni?
– Jegyezze meg kegyelmed, – válaszolta Elemér a legkimértebb
szigorral – hogy még nincs szolgálatban s tehát ki sem lehet túrni, s hogy
a ki engem feladónak mond, azt én érdeme szerint meg szoktam
büntetni.
Barnabás leemelte fejéről érczsisakját s őszinte, de ferde alázattal
esdeklék: – Ne vegye, kérem, rossz néven megfontolatlan beszédemet!
hiszen tudja, hogy nekünk okvetlenül együtt kell emelkedni. Külön
válnunk nem lehet nagy veszély nélkül.
A végszavakban az alázat mellett volt valami fenyegető is, de a
lantos vagy nem vette észre, vagy nem akarta.
A kellemetlen érintkezésből támadt hallgatást Elemér
figyelmeztetése törte meg: – Ni! ott alkalmasint törökök jönnek! Ezzel
ujjával a Margit-sziget innenső oldala felé mutat, honnan egy dereglye,
fegyveresekkel rakva, siet a Duna jobb partjára, míg felülről szintén
spahiknak látszó alakok tüntek elő s csakhamar pár száz lovas és gyalog
volt együtt.
– Most már próbára tehetjük vitézségünket, – szólt Barnabás diák.
– De a törökök szövetségeseink.
– Úgy hát folytassuk csendesen utunkat.
 – Nem tanácsolnám, mert ha velünk találkoznak, okvetlenül elveszik
lovainkat, sőt minket is elárvereznek.
– Hogy árvereznek?
– Dobszóval, a rabszolgavásáron, – jegyzé meg Elemér.
– No úrfi, ezek élelmes szövetségesek. Nem lehet nálok rossz pálya a
katonáskodás.
E társalgás alatt legalább negyven díszruhás magyart vettek észre a
Dunaparton, a királyi palota átellenében, kik valószinűleg hajóra vártak,
mely őket átszállítsa.
A törökök pedig csendesen kezdettek a díszruhák felé huzódni.
– Fordítsuk utunkat Pestnek, – szólt Elemér.
– Lássuk előbb, mi lesz ebből, – tanácsolta Barnabás.
Lantosunk nem akart tiltakozni oly javaslat ellen, mely a távolság
daczára is némi bátorságot föltételezett.
A következő jelenet tanui voltak tehát, melyet Barnabás diák előbb
csak figyelemmel, utóbb azonban a káröröm bizonyos izgatottságával
szemlélt.
A törökök óvatosan haladtak a parton, zajt nem ütve, de nem is
rejtőzve. Valószinűnek látszott, hogy a magyarok észrevették őket, de
vagy rosszat nem gyanítottak, vagy talán még szives fogadtatást is
vártak. Midőn azonban a spahik három vagy négyszáz lépésre valának,
hirtelen szétbomlottak s félkörre alakulva és a gyalogságot, mely
többnyire lándzsásokból állott, előre bocsátva, oly támadó állást
foglaltak, mely a díszruhás urakat a Dunába is szoríthatta volna.
Ekkor a törökök közül valaki előlépett s elég udvarias magatartással
beszélt, – mint a jelek után itélve Elemér és Barnabás képzelé.
Midőn a török ismét a sorba állt, azonnal a magyar részről vált ki
valaki, és szintén csendes magatartással látszott szónokolni.
Mihelyt pedig a magyar bevégezvén mondandóját, a sorba hátra
vonult, megint előlépett a török s e sajátságos jelenet többször
ismételtetik azon különbséggel, hogy a szónokok magatartása mindig
szenvedélyesebbé lett s hogy a magyarok egyszerre fölemelték kezöket,
mintha fenyegetőznének.
Barnabás diák nagy reményt is csatolt a fenntartott kezekhez s épen
javasolni akarta Elemérnek, hogy megsarkantyúzva lovaikat,
sorakozzanak… az erősebb félhez; de nagy bámulatára azt vevé észre,
mikép a sokat igérő verekedés helyett a törökök által vont félkör
megnyilt s azon, mint a feltárt kapun kivonulván a magyarok, előbb lassú
lépésben, utóbb ügetve mentek arra felé, hol most Kőbánya fekszik.
– Úgy veszem észre, a törökök, bár szövetségeseink, nem szeretik, ha
Budavár őrizete új erővel szaporíttatik.
Elemér, ki ezen észrevételt koczkáztatá, meglehetősen hozzávetett a
távolban eljátszott jelenethez.
A pesti ütközet után a szultán közelgésének híre elterjedvén, az
ingadozók közül azokat, kik a királyné földjén laktak, de Ferdinándhoz
szítottak, aggódóvá tevé eddig folytatott politikájok kimenetele iránt
Eszökbe jutott György barát fölkelést parancsoló rendelete, melynek
különböző ürügyek alatt nem engedelmeskedtek s most már a mértéken
túl is eljöttnek hitték az időt, hűségök és vitézségök kitüntetésére.
Öltözékök és fegyvereik díszével is akarták betakarni a szennyfoltot,
mely késedelmezésökből ragadt jellemökre. Bátorságukban nem volt
hiány és Szolimán hihetetlenül gyors megérkezésének tulajdoníthatni,
hogy a harcz babérjai leszaggatásától elkéstek. Ők azonban legalább a
királynénál bejelenteni és kimenteni akarták magokat; de a szultán már
rendeletet adott, hogy portyázó csapatai szép módjával gátolják meg az
úri rend Budára tódulását. A későn jött díszruhások tehát illő óvás és
tiltakozás után háztűzhelyeikhez visszaindultak.
– Vonuljunk Pestre, úrfi, ha nincs kedvünk töröknek fölcsapni, –
szólt Barnabás diák, észrevevén, hogy a spahik az egész rónán rajlani
kezdenek.
Balra tartva, tíz percz alatt halk ügetéssel is e kis kerített városban
lehettek.
Elemér helyeslé útitársa nézetét.
– Egyúttal ott fogunk hálni s hajnal hasadtával csolnakot keresünk,
mely Budára szállítson.
 Pest nem épen gyarló, de nem is erős falakkal kerített város volt s
Buda ostroma alatt Roggendorfhoz szított. Kiterjedése csekély. Utczái
keskenyek. Házai magasak, de aránylag karcsúk, emeletenként legfölebb
hat ablakkal. S hogy a környékre, mely annyi csaták szinhelye volt, az
aggódó polgár gyakran tekinthessen, nem mulasztá el épületét legalább
két ablakú padlásszobával befejezni.
E várost főbírája és a várnagy Fotiscus Ottó vitézsége sok galibába
keverte. A főbíró Budavár megvívásakor első akart lenni a falakon s e
miatt maga is sebet kapott, magistratusa is György barát golyói által
megtizedeltetett. Később Roggendorf, bár rövid időre, egyik fő hadállási
pontul választá Pestet, mi a lakosok kamaráját és zsebét meglehetősen
kiüríté. Midőn Mahomed basa és Török Bálint Roggendorfon
győzedelmeskedtek, Perényi huszárai a kivonuláskor féktelenül raboltak
és feltörték a boltokat s e miatt elkésvén, a török csapatokat nyakukra
hozták s javában vagy kardra hányattak, vagy fogságba estek. A
polgárok Isten büntetésének tekinték háládatlan bajtársaiknak e
szerencsétlenségét; de a Perényi-huszárok iránti új gyűlöletökkel nem
csillapíthaták le Mahomed pasa vagyonszomjas haragját, ki mihelyt
főhadiszállását Pestre tevé át, Izabella nevében, de saját katonái számára
roppant sarczot csikartatott föl a rebellis polgárságon. Végre Szolimán
császár egész táborát a budai magaslatokra vezetvén, Pest, melynek alig
volt már őrizni valója, őrizet nélkül hagyatott s a polgárok tüstént
föltárták kapuikat, főleg azon meggyőződéstől buzdítva, hogy sem
barátnak, sem ellenségnek nincs mit többé elrabolni.
E mogorva városba lépett be Elemér és Barnabás, a legkecsegtetőbb
reményekkel a puha kenyérre, friss pecsenyére, jó borra és tiszta ágyra.
– Van-e közel vendéglő vagy kitünő csapszék, hol ló és ember
megférhessen? – kérdé Elemér az Üllői-kapun berohanva.
– Úri egy van, az utczának majdnem túlsó végén, jobbra. Könnyen
megismerhetni a természeti nagyságban lefestett vörös griff-madárról,
mely homlokán lóg.
Ezt a kovácslegény válaszolá, ki a várkapu melletti műhely előtt épen
egy megnyilazott ló körmét vagdalta.
– Nem verhetne-e föl hirtelen egy patkót? – kérdé Elemér s Barnabás
diákhoz fordulva, hozzá tevé: holnap úgy is hajnalszürkület előtt
indulunk.
 – Addig én megszállok a Griffbe, – szólt a diák, lassan tovább
léptetve s a magas épületekre hülye tekintetet vetve.
A kovács vasalás közben tudakolá: – Nem Perényi-lovas-e az, ki az
úrfival jött?
– Nem.
– Szerencséje!
– Miért? – kérdezte Elemér.
– A Perényi-huszárok tőlem is egy lovat raboltak, – említé válasz
helyett a kovács… Pedig szakasztott olyan, mint a Perényi-huszár – tért
vissza Barnabás diákra, ki körül már csoportosodni kezdtek.
Ekkor Elemér hallá mindenfelől «Perényi-huszár!»
Omlott a nép a kapun és boltajtókon.
Elemér sejté már, hogy útitársát a tömeg nemcsak megbámulni
akarja.
Kifizetvén a kovácsot, sarkantyút ad lovának; de a keskeny utcza
rakva, tömve lett részint bámuló, részint káromkodó néppel. – Üssétek
agyon! verjétek le lováról! – hallá köröskörül a Barnabásra czélzó
nógatást.
– Nem Perényi-huszár az! A királyné zsoldosa! ne merjék bántani! –
kiabált kiméletlenül terelve maga elől a tömeget, hogy a diákhoz
csatlakozhassék.
Ennek helyzete valóban nehéz volt.
Lobogós lándzsáját, melylyel bánni különben sem tudott, dorongként
használta, óriás paizsát, mely bal kezének szabad mozgását gátolta,
önvédelem helyett, megtámadói fejére csapdosta.
A nép füstökökkel, buzogányokkal volt ellátva s egy pár közülök
karddal is.
– Húzzátok le a lóról! – tanácsolták ismét a távolabb esők a
közelállóknak.
 – Verjétek főbe, szúrjátok le! – lett a másik jelszó, melylyel
küzdelemre voltak nógatva azok, kik még beütött fővel, tört kézzel,
fuldokló mellel visszavonulva, földre veretve, a tizenhat markos lótól és
társaiktól tapodva nem valának.
Viszont Barnabásnak is csengett, pengett a sisakja és domború
mellvértje. Narancssárga arczbőre szederjessé lett, szája tajtékzott a
dühtől s nyirott bajuszát és állát vérfoltok lepték.
Az éktelen lármától és ütlegektől zaklatott mén – melyet Barnabás a
hosszú út és Elemér oktatása alatt már megtanult vezetni – végtére
kifogy türelméből s urának bősz természetét egészen elsajátítván, rúgni,
ágaskodni kezd és a lerészegített elefánthoz hasonlón tiporta az előtte
állókat.
Elemér kardot rántva tört rést magának s messzeható hangon kiabálá:
– Oszoljatok el! az nem Perényi-huszár, az Izabella királyné zsoldjában
van. A ki bántani meri, főbe lövetik. Én az egész várost holnap
megtizedeltetem!
Elemér úrias külsője különben is könnyen vezethette a népet arra a
gondolatra, hogy főrangú osztályhoz tartozik.
Fenyegető szavai pedig azt hagyták sejteni, miként legalább is a
dandárvezérek közé tartozik s deli almásszürke paripája szintén megtette
a kellő hatást.
Sokan kitértek előle, sokan megijedve a következményektől, vele
együtt kezdték kiabálni: – Nem Perényi katonája! Bocsássátok szabadon!
Elemér néhány hozzá csatlakozó polgártól kisérve, épen a
legsürgetőbb perczben érkezett Barnabáshoz; a midőn tudniillik egy
utczasuhancz a ló mellé lopózva kaczrával, annak lábinát vágta meg a
térdhajlásnál. A sebzett állat a mint hátra zökkent, gazdája, ki a
lándzsával a suhancz felé szúrt, igen megrántotta a zablyát s e kettős
hatás miatt a szerencsétlen ló hanyatt esett.
A diák pánczélos és lemezes termetének roppant súlyával a földre
koppant. Szemei elhomályosultak s öntudata, mint az elfújt mécs,
kialudt.
Elemér kardjával szabdalva riasztotta szét a martalékjára rohant
tömeget.
 E közbe harsogott háta megett: – Félre, ha mondom! én Fotiscus Ottó
vagyok!
Fotiscus híres vívó s a pesti őrség várnagya volt. A törökök
megszállása alatt az őt bámuló nép által elrejteték s most igazságot
osztani jelent meg.
– A ki a földön fekszik, – mondá – lehet Perényi-huszár, de lehet
nem is az; miután Erdélyben vannak így öltözött vértesek. S nagy
esztelenség volt tőletek, hebe-hurgyán megtámadni.
Midőn Ottó úr e rövid rendreutasítást bevégzé, már Barnabás
kábultságából fölébredve, talpon volt és harczias állást foglalván, új
támadásra várt.
– De a mi kegyelmed fenyegetését illeti, – folytatá Fotiscus Ottó,
Elemérhez fordulva – arra csak azt jegyzem meg, hogy Buda ostroma
alatt alkalmam volt a vár védelmezői közül minden valamire valót
ismerni, azonban fogadni mernék, hogy egymással mostanig nem
találkoztunk.
– Használjuk föl tehát a perczet a megismerkedésre.
Ezzel Elemér hüvelybe dugott kardját ismét kirántotta.
A nép az utcza szélén sort formált, Barnabás nem tudta, ébren van-e
vagy álmodik, midőn látta, hogy helyette útitársa sodortatott be a
küzdelembe, még pedig a legudvariasabb módon, minden düh és
agyarkodás nélkül.
Ritka látványt nyújtott közönségének a két vívó.
Fotiscus Ottót a bálványzásig szerették; az idegen lovagot
merészségeért elveszettnek tartották.
Pengett a kard, élénk mozdulatok és ellenmozdulatok váltották föl
egymást s az első menetből már kitetszik, hogy Ottó rég ismert
ügyességét ragyogó fényben tünteti ki, de vetélytársa szintén művészi
vívó.
Később a küzdő feleknek alapos oka lévén egymástól tartani, oly
fogásokhoz nyúltak, melyek a híres vívómesterek saját titkai, hogy
cselvágások által félrevezetve a figyelmet, biztosan megsebezhessék
ellenfeleiket; de mind Ottó, mind Elemér hamar átlátták, mennyire nehéz